|
Nemeskürty
István |
| Makovecz Imre: Hölgyeim és Uraim ! Egy szokatlan, szerintem jelentős estéhez érkeztünk. Egy katona beszél ma este. Reményeim szerint átfogó képet fest egy elég jelentős időtartamról. Egy katona, aki az én ismereteim szerint, ahogy katonához illik, akit még Európában képeztek ki, az adott helyzetből mindig a lehető legjobbat, eszméinek, gerincének, emlékezetének és reményeinek megfelelően a legjobbat hozta ki. Nem csak könyveiről beszélek, tehát nem csak történészi munkáiról, amit ugyancsak mint hűséges katona írt meg, nem csak a magyar filmvilágban játszott szerepére utalok, nem csak a rendszerváltás idején végzett munkájáról, ami a tömegkommunikáció megtisztítása volt a háttértevékenységet folytató titkosszolgálatoktól, nem csak a millenniumi év hallatlan kemény és sikeres munkájáról, hanem arról a hosszantartó drámáról, amelyet nem könnyű végigélni, végigjátszani, amely úgy röviden 1947-től tart napjainkig. Ennek a történetnek egy jeles képviselőjéről van szó, aki számomra és nagyon sokunk számára kitartásában, eleganciájában, erejében és világos, a lényeget mindig meglátó gondolkodásában példakép. Övé a szó. Nemeskürty
István: Köszönöm a meghívást és a parancsnokunk által kapott parancsot,
hogy most itt jelenjek meg és szónokoljak. Természetesen nem fogok a
millenniumról beszélni, de mivel a katona mivoltomat hangoztatta Imre,
elmondom, hogy ezt valóban nem lehetett volna katonai szervezői tudás
nélkül megoldani. Ez egész egyszerűen egy nagy arányú, megfelelő behívási
rendszer alapján végrehajtott szellemi hadművelet volt. Erről többet
nem beszélek. Tűnődtem azon, miről szóljak, mert előre bocsátom, minden
túlzás nélkül gondolom, hogy egyfelől történelmünk talán legválságosabb
hónapjaiban vagyunk. Éppen azért, mert ezek nem is véres hónapok, hanem
világosan kiderült, hogy pontosan két részre szakadt az ország. Először
magam sem hittem ezt és tagadtam. Én most tehát nem fogok sem arról
beszélni, hogy milyen kár, hogy ki nem nyert és milyen kár, hogy ki
nyert, hanem megkísérelek a jövőbe nézni, arra emlékezve, hogy számomra
ez a zűrzavar, ami ismétlődően megtörténik hazánkban, az én személyes
élményemként 1944 október 15.-én kezdődött. Egy olyan rettenetes élményem
volt, amit a mai napig nem tudtam feldolgozni, hogy október 15.-én,
amikor a kormány elhatározta, hogy fegyverszünetet köt, vagyis leteszi
a fegyvert s megmenti az országot, az a magyar királyi hadsereg, amelynek
tisztjei felesküdtek rá, nem engedelmeskedtek neki. Ezt én a mai napig
magamban sem tudom feldolgozni. Én ezt átéltem. Nem erről fogok beszélni,
de a szövegemet hallva jusson eszetekbe, hogy ezen a napon én Gyömrő
határában néhány fegyvertelen katonával harckocsi árok ásását vezényeltem
a várható szovjet tankok ellen. Senkinél nem volt fegyver, rajtam volt
egy pisztolytáska pisztollyal. Felbukkant egy német, szerencsére Wermacht,
nem SS gépkocsioszlop. Na, gondoltam, itt most mi lesz? Az lett, hogy
a gépkocsioszlop megállt, kiszállt belőle egy tiszt meg egy őrmester.
Én ott álltam egyedül és mellettem egy hozzám beosztott tiszthelyettes.
Fehér zászlóval közeledtek felém és előadták, hogy vége a háborúnak,
ezt úgyis elvesztettük, kár minden ember életéért. Megadjuk magunkat.
És erre én, aki most itt ülök, s aki tudtam, hogy mögöttem 40-50 ember
van lapátokkal, és semmiféle katonai parancsnokság három darab nyilast
kivéve nincs Gyömrőn, ezért azt mondtam nekik, hogy nagyon szépen köszönöm.
dDe menjenek nyugodtan tovább, ahol megadhatják magukat. Nem igaz az,
hogy nem sikerült volna a fegyverletétel, ezek az emberek jobban tudták
mint mi, hogy elvesztették a háborút és élve akartak maradni. Mi marhák
a mai napig azzal dicsekedünk, hogy a keresztes hadjárat hőseiként rommá
lövettük Budapestet. Rommá lövettük. A többit leírtam. Szokásom ellenére
élő hangon szeretnék beszélni, de olyan fontosnak tartom, hogy leírtam.
Legfeljebb néha kommentálom. Kis dolgozatomnak a címe az, hogy Miképpen
maradhatunk azonosak önmagunkkal? Rendkívül érdekes, hogy az önként vállaltan ünneplő közösségek, főleg a kisközösségek első dolga volt saját maguk rendbetétele saját maguk erejéből. Egyenesen igényelték, hogy ezt ők maguk tehessék. Mint gyerekkoromban, amikor a búcsúra készülő falu kimeszelte a házakat, elhordták a ganét, satöbbi. Én komolyan gondolom, hogy ez egy végzetes betegségtünet. Azóta jártam néhány olyan helyen, ahol fényes, szinte mámoros millenniumi ünneplés volt, őszintén és ennek kérem már nincs mindenütt nyoma. A legfontosabb létkérdés azonban a környező államokhoz fűződő kapcsolatunk. Ez a kapcsolat most a globalizációnak nevezett érdekszabályozó rendszer, illetve az attóli függés. Logikusnak tűnik, hogy egy nagyobb földrajzi, kulturális és vallási egység nemzetállamai gazdasági vonatkozásaiban közös központi irányítással működjenek. Ilyen volt a középkori Európa. Ahol az egységes vallás, kultúra, valamint az egységes érintkezési nyelv, a latin biztosította az egyetértést. Mára azonban a vallás és kultúra nem egységes, közös közvetítő nyelv pedig nincs. Ennél is nagyobb baj viszont, hogy a lakosság tájékozatlan. Nem tudjuk, mik az érdekeink, ezeket miképpen képviselhetné egy kormány. Ráadásul úgy tűnik, mintha a tengerek mentén megtelepült államok Európának nevezett szövetségének nem lenne fontos odatartozásunk. Ezért egyre magasabb árat és egyre hosszabb időt látszanak szabni, amíg végre a lehető legolcsóbban fizethető munkásokként dolgoznánk a Brüsszelből, Strasbourgból és még ki tudja honnan irányított központok számára. Ami bizonyos, hogy a főhatalmak ellenségesek irántunk. Szolgáltassuk ki magunkat? Ha igen, mi lenne ennek a haszna? Lenne-e haszna egyáltalán? Talán még soha nem volt ily nagy szükség József Attila szavaival: "a dolgozó nép okos gyülekezetére", mint most. És mégsem értünk egyet a létkérdésekben. Ennek folytán a közakarat és a közvélemény is nyert. Most két példát mondok, jót és rosszat. Kettőt, kettőt. A Szent István alapította magyar állam 461 évvel ezelőtti megszűnése után a magyar nemzet megőrizte önazonosságát. Nyelvünk átvette a központi igazgatás nemzetfenntartó hivatalát. A kétféle politikai igazgatás, az akkori Európa két szélsősége, a Habsburg és török császárság között a kisközösségek, falvak, mezővárosok megszervezték önigazgatásukat, iskolákat, nyomdákat alapítottak, tanítókat, szakiparosokat, lelkészeket foglalkoztattak a saját költségükön. A megszálló hatalmak szabta határokat tudomásul sem véve érintkeztek egymással. A Mohács utáni évtizedekben kérem szépen "Trianon" volt. De nem csak nyafogtunk, hanem tettünk. Tudomásul sem vettük a határokat a török meg az egyéb hatalmak között. Tovább olvasom a szöveget. Identitástudatunk megőrzésében a reformációnak meghatározó szerepe volt. A vallás tehát a mostan divatozó közfelfogással ellentétben nemzeti létünket meghatározó eszmény és intézmény, melynek nem csak szabad, hanem kötelessége volt a politikának nevezett köztevékenységbe beleszólnia. Szabadon szólva, ha a vakmerő, a falu lakossága által megválasztott és fizetett kálvinista és lutheránus lelkészek nem mennydörgik oda azt, amit oda mennydörögtek, akkor nem maradt volna meg az országnak a nemzeti öntudata, mert maga az ország mint állam megszűnt. Második kedvező példa: tanulságos a nemzet Világos utáni összefogása. Ezt a kiegyezés után tévesen vagy szándékosan félrevezetően passzív rezisztenciának nevezték, holott a magyarság kihasználta az összbirodalmi érdekeknek is hasznos ipari, kereskedelmi, gazdasági fellendülést és bámulatra méltó következetességgel épített, vállalkozott Széchenyi szerepében. A nemzeti lét ügyében azonban nem alkudott. Tehát ez a bizonyos hogyan maradhatunk meg önmagunknak. Történelmünk ellenpéldákat is ismer. Az önfeladás látványosan tragikus példája 1918 és következménye. Ezt most mint katona mondom, aki ezt tanulta. 1918 őszén akkora magyar haderő állt fegyverben, hogy az megvédhette volna határainkat. A közvélemény azonban elhitte Károlyi Mihály grófnak, hogy Wilson amerikai elnökhöz és Clemenceau francia miniszterelnökhöz, a Békekonferencia elnökéhez személyes kapcsolat fűzi. Senki sem vette figyelembe a cseh Masarik, Benes, a „Skót utazó” álnevű ügynök hírlapíró és a román területhódító törekvések veszélyeit. Itt jegyzem meg megint közbeszúrva, Jósika Miklós, aki az emigráció brüsszeli központjában lényegében Kossuth hírszerző, mondjuk úgy, hogy irodájának vezetője volt, - ennek írott nyoma van, amit most mondok -, Jósika 1852-ben figyelmeztette Kossuthot, hogy Párizsban olyan román propaganda folyik, amely azt híreszteli, hogy Romániának a Tiszáig kell kiterjeszteni a határait. Kossuth ezt nem vette komolyan. Jósika ezt azért vette nagyon komolyan, mert maga is erdélyi származású és tudta miről van szó. Különösen tanulsáűgos Budapest 1945-ös ostroma és rommá lövetése. Erről tettem már az előbb említést. 1939 őszén a birtokba vett Varsó kivételével a németek megszállta Európa egyetlen fővárosa sem vált a háború martalékává. Csak és egyedül Budapest. Budapestet a csodafegyverekben vakon hívő magyar közvélemény és nyilas vezetői habozás nélkül kiszolgáltatták az ostromló vörös hadseregnek, és ezzel mind a mai napig dicsekednek is, vértanúságunkat emlegetik. Athén, Szófia, Bukarest, Belgrád, Zágráb, Pozsony, Prága, Bécs, Róma, Párizs, Brüsszel, Koppenhága, Oslo megmaradt, elkerülte a pusztulást. Párizst a német városparancsnok Hitler rendelkezését megtagadva nem lövette szét. De mi ezen még csak nem is gondolkozunk. Tűnődésre késztet, hogy a fent említett eseménysorozat az alkotmányos monarchia felbomlásának következménye. A magyar nemzet egy véres vesztes háború után csöppent a demokráciába. Schwarz Gyula jogtudós, történész, képviselő szerint, idézem: „a demokrácia oly államforma, melyben az államhatalom felségjogkörét az úgynevezett legfőbb hatalmat akár közvetlenül, akár közvetve az állampolgárok összessége van jogosítva gyakorolni. A demokrácia azonban nem juthat ellentétbe az államalkotó nemzet létérdekével.” Idéztem ezt a Pallas Nagylexikona 1893 V. kötetéből. Ugyanezt rövidebben, de már a nemzet létérdekére vonatkozó mondatot figyelmen kívül hagyva a Magyar Nagylexikon VI. 1998-as kötete így fogalmazza meg: "A demokrácia olyan politikai berendezkedés, amely a népnek a közügyekben való közvetlen jogát biztosítja." Milyen irányelveket követett a magyar nemzet 1918 előtt? Írott alkotmányunk 1849-ig nem volt. Mint amilyen például Angliának máig sincs. Irányadó a szokásjog, Szent István törvényei, intelmei, az Aranybulla, a Tripartitum és a Szentkorona tana volt. A demokrácia, mint államforma nálunk nem működött. Sem 1918 őszétől 1919 márciusáig, sem 1945 után. A választásokon csaltak, 1947-ben, egy külső hatalom, a Szovjetunió saját elvárásai szerint eldöntötték a választási eredményeket s előírták a népképviseleti kormány összetételét. Ez nekem például annyit jelentett, hogy 1945 őszén hazakeveredve a hadifogságból, nem volt választójogom. És egyikünknek sem. Nem is választhattunk, ki voltunk ebből zárva. Erről sem szokás beszélni. Egyszóval tehát a demokrácia ellentétbe jutott a haza, az államalkotó nemzet létérdekével. Mi lehet ennek az oka? Divatos válasz, hogy most tanuljuk. A magyarság mindig választott. Még falusi bírót, sőt tanítót, pásztort és lelkipásztort is. Az alkalmasnak ítélt embert választották meg. Napjainkban viszont nem tartalmas embert keres vagy talál, vél találni a nép, hanem pártot kell neki találnia. Valamelyiket a sok közül. A párt viszont érdekszövetség, az egész nemzetet csak közvetve ígéri képviselni illetve azt hirdeti, hogy ami az ő érdekük, a párté, az a nemzet, ország, lakosság érdeke is. Ily módon nehéz megtalálni és kiválasztani egy egész nép képviseletére rátermett embert. Hogy milyen nehéz, gondoljuk meg, hogy 1918 és 1958 között rövid negyven év során kilenc magyar miniszterelnök pusztult el erőszakos halállal. Ezen túl, ugyancsak ezen időszakon belül további három miniszterelnök és három államelnök halt meg száműzetésben. Nem is szólva a hasonló sorsú egyéb magyar államférfiakról. Ezt én most se nem sajnálkozva, se nem örvendve mondom, ez egy példátlan tény, erre a háború utáni Európában ilyen számban nem volt példa. Egyik kivégzett miniszterelnökünk, akit a háború után méltán vont felelősségre a bíróság, ámde kivégzése jogtalan volt, Bárdossy László, leváltása után 1943-ban így emlékezett. Idézem Bárdossyt: "A felelős vezető nem csak a célt tűzi ki, nem csak ehhez a célhoz kell biztosítani a közösség cselekvő hozzájárulását, de az ő értelmén és ítélőképességén fordul meg, vajon helyesen mérte-e föl a közösség helyzetét, belső állományát, a rendelkezésére álló eszközök használhatóságát. Mohács után a nemzet képtelennek bizonyult arra, hogy egységét helyreállítsa, a cél, az eszközök és a helyzet harmóniája megbomlott. Belső bizonytalanság támadt, meg egymással ellentétes törekvések feszítették a zsilipeket. Pedig a politika a közösség adottságainak felhasználása egy adott célra. Adottságok alatt értve azt a helyzetet, amelyet a nemzet a külső erők kereszteződésében elfoglal". Idézet vége, idéztem a Magyar politika a mohácsi vész után című 1943-ban megjelent könyvből. Szövegen kívül, a leírt szövegemen kívül: Bárdossy tehát leváltása után lelkifurdalásában számot vetett önmagával, leköltözött Pannonhalmára és ott megírta ezt a könyvet, amelyben Fráter György alakjába önmagát személyesítette be. 1989 őszén a szovjet-orosz birodalom összeomlásakor egy kommunista párthivatalnok irányításával, mondhatni engedélyével a nyilvánosság kizárásával egyeztek meg a pártokká szerveződő ellenzéki csoportosulások hazánk demokratikus átalakításáról. Alkotmányozó nemzetgyűlésnek a gondolata sem merült föl. Vagy ha netán fölmerült, a közvéleményt erről sem kérdezték meg, pedig ennek kellett volna a kormányzati elveket kidolgozni. Ennek hiányában például érthetetlenül sok képviselő került az országgyűlésbe, lényegében annyi, ahány ülőhelyet a történelmi Magyarország óriási területéről összegyűltek számára biztosítottak. Ráadásul aránytalanul sokan kerültek a parlamentbe személyes megmérettetés nélkül, úgynevezett országos listán. Az elmaradt alkotmányozó nemzetgyűlés hiánya számos egyéb gondot okozott, például a taxisblokádot vagy az egyre zavarosabbnak tűnő szavazatszámlálási módot, minek következtében ma egy 5%-ot elért, a parlamentbe éppen hogy bejutott párt legalább 4, ha nem több miniszteri szék birtokába került. Egy törpe kisebbség fogja irányítani az egész ország felelős ügyeit. Mitől, miért, hogyan demokrácia ez? Térjünk vissza a kiindulópontunkhoz. Miképpen maradhatunk azonosak önmagunkkal? Az ország lakosságának legközelebbi feladata, hogy a globalizálást és az Európának elnevezett hatalmi tömb feltételrendszerében a ránk nézve lehető legelőnyösebb változatot dolgozza ki és fogadtassa el a velünk nem rokonszenvező kemény partnereinkkel. Ennek érdekében a józan ész határain belül együttműködésre kell törekedni a közvetlen szomszédainkkal. Így például Romániával, melyről bármint vélekedünk is, 1919-ben már a Tiszát, Dunát átlépve Győrig jutottak, és csak a nagyhatalmak gátolták meg végleges és végzetes maradásukat. 1944-ben pedig, miután három hadseregükkel harcoltak a Don tájékán és a német hadvezetőség megelégedése jeléül olyan fegyverzettel látta el őket, amilyent mi magyarok sosem kaptunk tőlük, 24 óra alatt szembefordult a szövetségesükkel és hazája érdekében a két nappal korábbi ellenséggel szövetkezve ismét visszatértek Magyarország meghódítására. Mindezt figyelembe véve, ijesztő jelenség, hogy a 2002-ben hatalomra szavazott párt románellenes nyilatkozatokkal tündökölt. Vagyis nem az összenemzet, a lakosság érdekeit tartották szem előtt, hanem a maguk pártnak nevezett csoportosulásának érdekeit. Jövőnk főkérdése tehát túl azon, hogy éppen melyik pártnak nevezett érdekszövetség van hatalmon, miképpen "globalizálódjunk", idézőjelbe téve a globalizálást, hogy bele ne rokkanjunk, sőt hasznunkat is meglelhessük. Ehhez hazaszerető, áldozatkész emberek okos, szívós tárgyalásaira lesz szükség. Mivel megszoktuk, hogy mindig kívülről kapjuk a parancsokat, hogy a mi dolgunk csak engedelmeskedni, nem lesz könnyű. Idézem a Kaszinó című folyóirat 2002. áprilisi számából Tamás Gáspár Miklós szavait: "A nemzetállamok relativizálódtak. Az igazi kormányzó hatalom a nemzetközi tőke és annak mozgása. Ez olyan, mint egy láthatatlan kéz, de csapásai meglehetősen súlyosak". Ezt kérem szépen nem Csurka István mondta. Megteremthető-e így a cél, az eszközök és a helyzet harmóniája? Tegyük láthatóvá a bennünket mozgató kezet, akkor talán könnyebben boldogulunk. Mert bizony nehéz időket élünk, amint Babits Mihály írta: kopaszon maradtunk foszlott termeinkben, tört ablakunkon át befütyül a sok szél, úgy, hogy meg sem értjük egymást. Egyik szél erre fúj, másik szél arra fúj, mi pedig különös táncot táncolunk, ez a tánc a süketek tánca." Itt az ideje, hogy a lehető legjózanabb ésszel gondoljuk át önmagunkat. Ha egyszer ez a nemzet, nép, társadalom, ország-lakosság, - nevezzük ahogy akarjuk, én nemzetnek nevezném, de mindenkinek joga van másképp nevezni -, képes volt arra a legnehezebb időkben, hogy falvanként és még csőszönként is kiválassza a legalkalmasabbnak vélt embert az általa megbízott feladat elvégzésére, akkor az a nemzet alkalmas arra, hogy meglelje a saját vezetőjét. Sajnos úgy látszik igenis vannak velünk hozott gének még akkor is, hogyha azok nem egyenes irányú leszármazásból a honfoglaló ősök génjei, de az kétségtelen, hogy ez a nemzet ki tud és ki akar választani számára alkalmasnak tekintett vezetőket. És akkor oda áll mellé feltétel nélkül. De elkezdünk árkokkal manipulálni, amiről azt hitetik el velünk, hogy a demokrácia egyetlen működési lehetősége, akkor majd elvész a kiválasztandó egyén, akkor majd a kiválasztandó párt választja ki azt, aki szerinte a legjobb. Most is ez történik. Még a köztársasági elnököt is a parlament választja, nem a nép. El tudom képzelni, hogy rá lehetne ilyeneket bízni a közönségre. Elmondom egy tanári emlékemet. Általános iskolai tanárként feladatom volt az osztályban, aminek osztályfőnöke voltam, az úttörő csapat vezetőjét megválasztatni. Ez általában úgy történt, hogy megjelent a kerületi oktatási osztálytól egy elvtársnő, hozott egy névsort és közölte velem, hogy ki a megválasztásra alkalmas. Akkor én azt mondtam, ez megtörtént, nézze, lehet, hogy magának igaza van és ezek a legalkalmasabbak, de ha ezt elneveztük választásnak, holott ki is nevezhetnénk, mert a katonaságnál sem választanak, kineveznek, az úttörőcsapatot is ki lehet nevezni, de ha maguk azt akarják, hogy ez választás legyen, akkor hagyjuk a gyerekeket választani. A gyerekek leírták egy cédulára azt a 4-5 nevet, akit különböző funkciókban alkalmasnak véltek. Kilencven százalékban azok a nevek szerepeltek, amit ezek szerint a jó ítéletű úttörővezető elvtárs is hozott, és azt mondtam neki, látja, ugyanazokat választották meg, de most ők tudják, hogy választottak. Az a véleményem, hogyha ezeken a választásokon, amik voltak, demokratikus módon, de személyeket választhatott volna a nép, beleértve az egyesült területek, régiók, kerületek képviselőit, képviselőjelöltjeit, akkor most nem itt állnánk és az a gyanúm, de ez csak gyanú, mert nem tudjuk, hogy mi lett volna, de akkor bizony Orbán Viktor lett volna Magyarország miniszterelnöke. Nem fűztem ehhez a fejtegetésemhez azt, mert nem akartam túl sokat markolni, tapasztalatom szerint a négy évnyi időszak is legalábbis a magyar nemzet számára céltalan ostobaság. Az lehet, hogy Angliában vagy Amerikában elég, de nálunk biztos nem. Egy év, amíg beszokik, egy év amíg dolgozik, egy év, amíg megutálják és egy év, amíg a következő választásra készül. Ennek abszolúte semmi értelme nincsen. Nevezhetjük ezt, amit most mondok, egy maradi megoldásfélének is, de tessék megfigyelni, hogy Magyarországon azok az államférfiak váltak előbb-utóbb népszerűvé, akik tartósan kormányoztak. Ferencz József azzal kezdte, hogy az aradi vértanúk ... nem is folytatom. Haynau egy véres kezű gyilkos. Képzeljük ehhez az 1896 és 1910 közötti Ferencz Józsefet, a bölcs császárt, királyt. Az biztos, hogy Ferencz Józsefre 1896-ban néhány embert kivéve, egyetlen magyar sem haragudott. Ő Ferencz Jóska volt. Másik példa. Horthy Miklós. Meglehetősen kemény és véres kézzel teremtett rendet 1919 őszén, ez tagadhatatlan. Vitatkozhatunk a fehérterror szó fogalmán, de mit mondjak, nem volt Mikulás bácsi. Mégis a tartós uralkodása nyilván rokonszenvet ébresztett. Sőt, fiát ő maga olyan példateremtő hősnek nevelte, hogy aztán ebbe bele is rokkant, mert meghalt mint tudjuk, 1942 augusztusában. Most a legkínosabb, Kádár János. Kádár János - tudjuk, mivel kezdte. Aztán, mert hosszú idő elteltével nem más kényszerült mit mondjak, a szorításon enyhíteni, mert az oroszok tudták, hogy most erre van szükség, de mert ez a nevéhez fűződött, akkor az ő kacsintásai, biccentései, furcsa beszédhordozása ... és az tény, hogy egy vulkánfíber kofferrel ment el a bolondokházába meghalni. Maradtak hívei, mert maradtak. Tehát úgy gondolom, hogy nekünk össze kellene fogni, mint közösségnek. Tisztáznunk kellene egymás között, mint magyar nemzetnek, hogy mi az a két-három fontos mozzanat, amiben elengedhetetlen az egység. És ha ez megvan, akkor tisztázni kell, hogy kire bízzuk ezt. Kire bízzuk? Amíg mi pártokra kezdünk ilyesmit bízni, az nem nagyon fog sikerülni. Itt térek vissza ahhoz, ami nekem nem most jutott eszembe, hanem 1989 őszén megbotránkoztam, és ezt akkor egy képes hetilapban meg is írtam. Tudniillik hogy mi az, hogy nemzeti kerekasztal. És mi az, hogy ezt a kerekasztalt kommunista párttisztviselő irányítja? És adja meg a szót? És mi az, hogy az ő engedélyével jött létre az a 3-4 párt, ami létrejött? Hát emlékezhetünk rá, hogy a későbbi Magyar Demokrata Fórum alapítóinak 1989 decemberében is az volt a véleményük, például Csoóri Sándornak, hogy nem akartak párt lenni, hanem mozgalom. Tehát nem alakult ki egy természetes fejlődés. Meg kell mondanom, 1919-ben sem alakulhatott ki, mert ne tagadjuk, Horthy Miklós ellentengernagyot az angol királyi külügyminisztérium egyik főtisztviselője jelölte ki a magyar állam fejéül, mert őt tartották erre a legalkalmasabbnak. Őt nem választották meg. Ő nem kergette ki a románokat. A románok azért mentek el, mert parancsot kaptak a szövetségesektől. Tehát ilyenekben kellene összefognunk és rendet teremtenünk, mert ha nem értünk egyet, akkor nagy baj van és most, hogy itt ülök és ezeket mondogatom és tudom, mint aki nem voltam ugyan a kormány tagja, de mint egy céllal, egy feladattal megbízott kormánybiztos sok mindenbe beleláttam, tudom, hogy ha nem figyelünk oda, ha nincs közvéleményünk, akkor a Jóisten irgalmazzon nekünk. Azt nem mondom, hogy a Rákosi korszak módján vér fog folyni, meg Recsk lesz meg nem tudom mi, de hogy beledöglünk az biztos. De most már itt vagyunk, nem kell tennünk mást, mint meg kell teremtenünk azt, hogy mi az az egy-két tétel, amihez könyörtelenül következetesen ragaszkodnunk kell a nemzet megmaradása miatt. Én szándékosan szúrtam ki a román példát, mert a románokkal van a legtöbb bajunk. De rá akartam világítani, hogy attól, hogy mi utáljuk őket és ők utálnak minket, attól semmi nem fog megtörténni. Nekem azt mondta egy román író az 1960-as években, elfelejtettem a nevét, hogy maguk ott hibázták el, maguk magyarok, hogy nem vették észre, hogy az erdélyi románság és a regátbeli románság között nagyobb különbség van, mint a magyarok meg a szlovákok között. Maguknak meg kellett volna nyerni az erdélyi románságot és akkor Trianonra a legrosszabb esetben egy ilyen nem tudom milyen erdélyi államocska jöhetett volna létre. Nem mondom, hogy ez így helyes, ő ezt mondta nekem, erre figyelmeztetett. Nem is tudjuk, még mindig nem tudjuk, hogy a szomszédságunkban mi történik. Ez ijesztő. Még az államvezető szervek sem tudják, nem is tanulják. Panaszkodunk és nyafogunk meg azok nyafognak, akik ide átjönnek. Nem vesszük észre, nem akartam elhinni, de tényleg igaz, hogy a horvátok megfordították Jellasicsnak a Magyarország felé, előre mutató kardját, szobrát. Megfordították a lovasszobrot Belgrád felé. Hát nekünk ezt legalábbis észre kellett volna venni. Ezek jelzések és ezer felé folytathatnánk. Valahogy össze kell magunkat szedni és se a globalizációnak nem dőlhetünk be, mert az egy óriási szemfényvesztés, másrészt mégis úgy kell tennünk, mintha bedőlnénk. De ehhez nagyon okos emberek kellenek. Bethlen István az 1920-as években erre igen kiváló volt. De mi történt Bethlen Istvánnal is? Moszkvában Sztálin rabjaként halt meg ez a becsületes, ahogy ma mondanák, antifasiszta politikus. Senki nem akadt, aki kereste volna! Nagy Ferenc nem kérdezte meg Sztálin elvtársat, tessék mondani, hova tetszett tenni Bethlen Istvánt? Kállai Miklóst, aki mindent megtett a hazájáért az adott körülmények között 1943-44-ben, senki sem kérdezte, hogy hol van? Leírta az emlékezéseiben, hogy hónapokig élt Capri szigetén rendkívül kellemes körülmények között, de rá sem böffentek. Vagyis az a bizonyos nem tudom hány magyar miniszter meg államférfi, akiket felsoroltam, attól tartok, hogy a régi ótestamentumi szokás szerint a saját bűneinkkel rátett bűnbak volt. Azzal együtt amilyen hibákat és bűnöket elkövettek. Így nagyon nehéz önmagukat megmenteni. Most is tehát meg kellene teremtenünk egy valódi közvéleményt, hogy ne csak a parlamenti, most már ellenzék vitatkozzék az kormánnyal, hanem legyen igazi közvélemény. És befejezésül elmondom –ennél az eseménynél nem voltam jelen, de olyantól tudom, aki jelen volt, tehát első szemből, Kádár Gyulától tehát, aki a hírszerzés főnöke volt. 1940 szeptemberében Teleki azt panaszolta Horthy kormányzónak, hogy ebből az észak-erdélyi visszatéréséből nagy bajok lesznek, mert a románok arra fognak hivatkozni hogy ... , és talán ezt nem is kellett volna. S akkor a kormányzó odavezette a palota ablakához Telekit, kinyitotta az ablakot és lent állt az őrjöngve lelkesedő tömeg, hogy visszakaptuk Erdélyt, és Horthy azt mondta: neked igazad van, de most állj ki és mondd ezt te meg. Mert akkor volt közvélemény. Nem biztos, hogy a közvéleménynek igaza volt, de volt közvélemény. Most a Kossuth téren kezdett kialakulni a közvélemény. Sajnos nagyon későn, és az utolsó pillanatban. Tehát azon kívül, hogy szálljunk magunkba és rebegjünk imákat, kapjuk el a dolgok végét és tegyünk valamit, amit tehetünk a panaszkodáson és a nyafogáson túl. Makovecz Imre: Úgy gondolom elnök úr, hogy a millennium idején elvégzett munkának az volt a lényege ha jól tudom, hogy minden község, amelyik igényelte, megünnepelhette a millenniumot, és ehhez megfelelő eszközöket és megfelelő személyeket is kapott. Előkészítette nem a nemzet kettészakadását, hanem azt, hogy nem tudom én hány évtized irtózatos, kíméletlen kontraszelekciója és hatalompolitikája következtében lekvárrá változott ország-lakosságának a fele fölébredt és nemzetként képes volt viselkedni. Ez a Kossuth tér. Azóta több mint 4500 polgári egyesület jött létre az országban. Ezeknek a koordinációját és vezetését el kell vállalni. Ez elképesztő eredményt, hogy négy év munkájának nyomán itt Magyarországon egy csoda történt, tudniillik a lehetetlennel határos az, hogy Budapesten egy ember telefonon elhangzott szavára több százezer ember jöjjön össze úgy, hogy az alsó rakpartok tele vannak, ott is állnak, ahol nem hallanak semmit. A Lánchídon és a Margit-hídon. Az autókat az alagútban parkoltatják, mert tovább már nem tudnak jönni, mert valami történt és ez a valami, ami történt, igazad van, ezt kezelni kell, megfelelő személyekkel vezetni kell, mert én úgy gondolom, hogy az ország ott a Kossuth téren, úgy ahogy te azt elmondtad, döntött, hogy ki legyen a vezetője. És ennek a vezetője helyesen cselekszik, amikor a pártpolitikától visszahúzódott és egy másfajta vezetői imázst kezd kiépíteni. Csak ennyit akartam hozzátenni. Szerintem nincs itt a keserűség órája, nincs itt a kétségbeesésnek az órája. Nekünk öregeknek tudomásul kell venni, hogy ugyanúgy kell dolgozni, mint ahogy 45 éven keresztül dolgoztunk, ugyanazokkal a technikákkal, ugyanazokkal a módszerekkel és nincs kétségem, hogy hosszú távon lehet hogy nem mi, hanem az utánunk jövők ezt a játszmát meg fogják nyerni. - Szándékosan nem beszéltem a millenniumról, mert hencegés lenne, de elmondom, hogy nekem, tréfásan mondom ezt a szót, "aljas" szándékom volt, hogy megteremtsem - ha sikerül - a magyar nemzet egységét. Makovecz Imre: Ebből bejött valami. - Csak azt tették, amit akartak, és nem mi vittük előre. Amikor egy képzőművészeti társaság lektorátusa jelentkezett nálam, hogy X falu egy ilyen szobrásztól akar egy szobrot emelni és szóljunk bele, mert micsoda szégyen, én azt mondtam, hogy nem. Ez nem esztétikum elsősorban, hagyni kell hogy azt csinálják, aminek ők örülnek, amit ők akarnak. S amikor kétségbeesetten telefonált egy polgármester, hogy mit csináljak, mert Torgyán úr harmadszor üzent, hogy lejön zászlót átadni. Mondtam, hogy ne izguljon, nem fog lemenni. Beszédet mondhat, de zászlót nem ad át. A zászlót az adja át, akit maguk megszavaztak, akit Önök hívnak. De ez hogy lehet? Mondom úgy, hogy a millenniumi zászlót én zár alatt tartom és csak annak adom oda, akinek maguk akarják. A millennium valóban nagyon sokat jelentett és erre nagyon büszke vagyok. De ne felejtsünk
el valami mást sem. Azt, hogy a választásnál óriási csőbehúzás volt,
hogy minél többen menjenek el szavazni. Ugyanis becsődítették a legsötétebb
lumpenproletároknak egy olyan tömegét, amelyik oda szavazott, ahova
mondták neki. Egyre gyakrabban jut Tisza István az eszembe, aki meg
is halt, megölték mint tudjuk, akinek az volt a véleménye, hogy azon
a Magyarországon, amit ő akkor ismert mint miniszterelnök, a választójogot,
az általános titkos választójogot minimális iskolai végzettség igazolásához
kell kötni. Én ezt fiatal koromban elleneztem, de igaza volt. Mi most
már ezt nem tudjuk elkerülni, de legalább a Biblia nyelvén szólva a
gyöngyöket ne szórjuk a sertésólba. Ismerjük fel a karizmatikus vezetőket.
Nem csak egy ember van. Én nagyon alaposan körülnéztem, van rengeteg
hitvány, vagy jóakaratú, de gyenge ember, de vannak kiváló emberek is.
Őket meg kell találni. 2002. május 23. |
| |
|