|
Ferencz István |
| - Tisztelt asszonyok, lányok, kedves urak. Úgy kell a mai estét megkreálnom, megcsinálnom, hogy önöket lehetőleg szórakoztassam. Hiszen önök befogadtak engem, hívtak és befogadtak ismeretlenül. Ez annyit jelentett számomra, hogy a díszoklevél átvétele után gondolatban járnom kellett a messzi időket ahhoz, hogy elleshessek valamit Réka királynő udvarhölgyeinek titkaiból, Atilla halászfiaitól azért, hogy röviden és magasan felvezessem a mai estét. Ezután rövid, nem hosszú, 26 perces úgymond portréfilmet tekintünk meg, és készen állok mindenféle lándzsa, nyílvessző és fokos dobálásra, hogy az önök kíváncsiságát ha sikerül fölkelteni, akkor azt ki is elégíthessem. Nem volt módomban önöket megkérni arra, hogy engedjék meg, hogy én vendéget is hozzak. Éppen ezért utólagos engedelmükkel be kell mutatnom, - nem kell bemutatnom - Osskó Juditot, aki az Akadémia építész tagjai előtt is és más tagjai előtt is nagyon jól ismert. Hogy miért is gondoltam rá, hogy őt elhívom? Azért, mert rettenetesen rokonszenves, meg készített egy olyan portréfilmet rólam, amely az én jó híremet keltette a világban, és hát ki más legyen az egyik segítőtársam, mint ő. Másik segítőm Kubinyi Anna textiltervező művész. Aztán meghívtam még, hogy meglegyen a kellő háttérerő is, fiamat a kedvesével. A három héttel ezelőtti ünnepélyes díj- és oklevél átadásnál mindenkinek illett néhány szót mondani az átvétel után, és én akkor könnyelműen valami olyasmit ígértem, hogy a bemutatkozó esten majd fölolvasok valamit. Hát így kezdem:
- Köszönöm, hogy meghallgattak. Indítsuk el Osskó Judit filmjét. * Zalaváry Lajos: Amit én el szeretnék mondani, az lehet hogy nagyon hosszú lesz, de lehet hogy nagyon rövid. Hozzá tartozik az elbeszélésemhez az, hogy én Ferencz Istvánt és Bodonyi Csabát az 1960-as évek közepétől ismerem, ugyanis az ő tervezővállalatukhoz, az Északtervhez engem annak idején sokszor küldtek, hívtak, úgyhogy én a ti munkátokat az első pillanattól kezdve nagyon, de nagyon jól ismertem. Ők egy 800 fős tervező vállalatnak, én pedig egy 900 fős vállalatnak voltam az alkalmazottja, és ennek a révén össze tudtam hasonlítani, hogy a két tervezővállalat s az abban a működő alkalmazottak hogyan tudnak dolgozni. Az első, ami a Miskolci Tervező Vállalatnál számomra föltűnt, hogy az úgynevezett alkalmazottak, mert nem tudok jobb szót használni rá, két határozott karaktert képviseltek. Az egyik az ... nem akarok se minősíteni, se nevet mondani, a másik pedig voltatok ti. Az első munka, ami annak idején a figyelmemet fölkeltette az egy kislány-nevelőintézet volt, illetve egészségügyi intézet, ahol kislányokat, ápolónőknek képeztek. Szakközépiskola. Egy nagyon gyönyörű kis átriumos, belső udvaros iskolaépület, ahol az tűnt fölt, hogy gondosan megtervezték, gondosan megválasztották a színeket, és nem úgy nézett ki, mint a tervezővállalatotoknál épülő többi épület, ami ehhez képest gorombább volt, általánosabb. És azon kívül nálatok még, ami nagyon föltűnt, belsőépítészetileg is kifogástalan volt minden: a korlát, a szobabelső, a tér, és ez nagyon különleges volt egy tervezővállalatnál, mert az akkori magyar tervezővállalatok, az akkori politikai viszonyok között általában nem ezt csinálták. Az 1970-es években általában ledarálták a feladatokat. Minél gyorsabban, minél egyszerűbben, hogy minél kevesebb gondot jelentsen a kivitelező számára. Fölüdülés volt. Hetente jártam le konzultálni, fölüdülés volt annak ellenére, hogy én is átéltem azt, hogy mi az, amikor az ember 180 kilométert oda meg vissza megtesz hetente, és amikor jöttem vissza, már dobogott a szívem, hogy jézusmária, a jövő szerdán is le kell jönnöm Miskolcra. Ettől függetlenül szívesen jöttem, főleg akkor, amikor kettőtök közül valakinek a munkáját mutatták be, vagy a közös munkátokat. Az érdekes az, hogy annak ellenére, hogy sok közös munkátok volt, az első pillanattól kezdve határozottan elválasztható volt mind a kettőtöknek a munkájában az, ami a későbbiekben is nagyon karakterisztikusan fölfedezhető. Amikor megépült az a KSH épület, ami a Statisztikai Hivatalnak volt az irodaháza, vagy pedig a Tudomány és Technika Háza! Azért az egy egész más karaktert képviselt, mint az az épület, amit például a Miskolci Műegyetemnek a hátsó részébe a Juhász, a tudományos karnak csinált. Érdekes, hogy sok közös vonás van azért a szerkezetek megválasztásában, de arculatban határozottan elvált. És a dologban van még egy nagyon érdekes - mind a kettőtök munkájában -, amit itt most el kell mondani: semmiben sem hasonlít Plesz Antal munkáira. - Bocsáss meg, itt meg kell állni, mert most értél egy nagyon lényeges pontra, és ez a mesterünk, Plesz Antal úgymond idézőjelbe tett "kegyetlenségének" az egyik eredménye. Az, hogy arcéleket szeretett maga körül látni és ahol felfedezett valami nem igazit és nem gyököset, no attól rövid úton rögtön megvált. Zalaváry Lajos: Az ő szállodája Tapolcán, az semmilyen közösséget sem mutat a ti munkásságotokkal. Ez egy érdekes viszony lehetett hármótok között. Én nem tudtam belelátni, de az biztos, hogy végül is egy nagyon előnyös dolog az, ha egy mester mondjuk úgy tud tanítani, hogy nem telepszik rá a tanítványaira vagy a baráti körére, hanem engedi őket, hogy a saját arculatukat megtartsák. Ti kettőtökben az azonosság a gondosság volt. A gondosság, amivel abban az időben, tehát az 1970-es évekről, az 1980-as évek elejéről van szó, nem-igen találkozott az ember és ez - majdnem hogy azt kell mondanom, hogy országszerte a tervező vállalatokban dolgozó alkalmazottak, mérnököket tekintve - országszerte az egyetlen volt. Makovecz nem tervezővállalatban dolgozott akkor már. És még azok a társai, akiket ilyen egyéni utakon járva művészeknek gondolunk, azok sem tervezővállalatokban dolgoztak. A tervezővállalatoknak meg volt a maga rendszere, és valljuk meg őszintén, nem is nagyon lehetett tervező vállalatot jól működtetni, csak úgy, hogyha valaki azonos karaktereket enged működni a sajátjánál. Nálatok azért nem lehetett rossz dolgozni. Tudom hogy nem nagyon szeretitek ha kimondom ezt a nevet, hogy Horváth István, de barátom volt, és négyszemközti beszélgetéseink kapcsán nagyon sokszor elmondta, hogy ő hogy tartott esernyőt vagy védőernyőt fölétek, és téged meg Bodonyi Csabát különös gonddal ajánlott mindenkinek a figyelmébe és különös gonddal figyelt rátok. Na, summa summarum, abba is akarom hagyni, mert tulajdonképpen csak arra szerettem volna itt a társaságot emlékeztetni, hogy azért azt nem kell elfelejteni, hogy az a világ az nem egy ilyen szabad világ volt. Abban a város polgármestere, nem is polgármestere, hanem tanácselnöke, nagyon komolyan és keményen megmondta, hogy tulajdonképpen mit követel, mint helytartó, és azon kívül hogyha abból ti valamilyen új formát tudtatok kihozni, az nagyon is a dicsőségetekre szolgál. - Laja a gondolatainak a végén említ valamit, - amit végtelenül köszönök és most már nem szerénykedek, mert ki fogok kapni -, azt mondja a végén, hogy jó színben tüntet föl minket, hogy az egy olyan világ volt, amikor nem lehetett olyan szabadon. No most, a televízió műsorban ugye beszéltem a vonat büfékocsijáról. Hogy az egy micsoda nagyszerű dolog volt. Nyilván, kedves Osskó Judit, az akkori három és fél órás beszélgetésből ki kellett hogy vágjon azt a egy 26 percessé. Ott egy nagyon lényeges dologról beszéltem még, amit meg kell hogy itt is osszak önökkel. Az pedig az, hogy a büfékocsinak nem csak az volt a lényege, hogy tudtam, hogyan vágnak át engem a ham and eggs készítése közben, és ott találkoztam klassz és kevésbé jó emberekkel, hanem: azt kell elgondolni, hogy Budapest-Miskolc 180 kilométer. A vonat töltése 2,5-3 méterrel magasabban fekszik, mint általában a sík. A vonat egy olyan vidéken megy... ha Miskolcra megyek, jobbra az Alföldet látom, ha balra nézek, akkor a Kárpát-medence alsó lábát. Tehát nekem abban a szorított világban 13 éven keresztül heti egyszer vagy heti kétszer módom volt vagy a Hortobágy felé megröptetni a horizontot vagy pedig a Kárpátok felső vidéke felé. Na most ez egy különleges testhelyzet. Ilyen testhelyzetet az ember nagyon nehezen érzékel, mert a földön jár. Én három méterrel magasabbról, tehát egy nagyon nagy lóról néztem a világot, és ezt visszacsatolom az elejéhez, a bölcsességre és távlatosságra gondolva, hiszen lóról, magas pontról nagyon könnyen át lehetett látni mindenfelét. Ez a horizont emelés olyan lehetőséget adott számomra, hogy azokat a béklyók, amiket Zalaváry Lajos, a kor tüneteként jelenített meg, abban a pillanatban szertefoszlatta és a léleknek és szívnek és gondolatnak távlatot nyitott. Én ebben a horizont röptető két órában fogalmaztam meg a dolgokat és módom volt messzi időkre kutakodva betekinteni. Ezt nem lehet a földről elvégezni. Lovunk ma már nincs, az autó meg maga a nyomorúság. Én amióta Budapestet és Miskolcot autóval járom szerencsétlennek érzem magam. Szerencsére ez a 13 esztendő a fogékony időszakomban volt. Ezzel, ha tudnánk élni, ha tudnánk akár a földön állva is horizontot emelni, az egy óriási lehetőség volna. Tudniillik nagy-nagy bátorság kell ahhoz, hogy az ember fölfelé nézzen, és állandóan az égiekkel keresse a kapcsolatot. Oda őrült nagy felkészültség kell. Ez az, amire itt föl akartam hívni a figyelmet. Ez még mindig pótolható, kipróbálható, ki lehet próbálni, hogy milyen, mert érdemes vonattal utazni. Egy másik ilyen, a filmvetítés előtti rövid kis beszédben én lényegében erről az átörökítésről szóltam. A mester és növendék viszonyról és a felelősség átruházásáról és a terhelésről és hogy nincs reménytelen helyzet ... Ez a kis szöveg abból született, hogy azon gondolkoztam, hogyan lehet a szakmáról beszélni - itt mindenki előtt -, hiszen az építészetről mindenki többet tud itt önök közül, mint én. Hiszen gyökereinknél fogva az otthonrakás, a házépítés mindenkivel vele született tulajdonság. Itt könnyen leégtem volna, ha nekem a házakról kell beszélni. Lényegében a mestergerendáról és a szegletkőről esett ott titokzatosan és rejtetten szó, mint két olyan építőelemről, ami önökben, mint mesterekben az a tulajdonság, hogy mesterré feszülve, érve majd aláhullva, tudunk-e szegletkövet elrejteni, amire új falat lehet építeni. Hát ez a mi nagy titkunk, ennek a kísérlete az egész életünk, mert nagyon könnyű mesterré válni aztán aláhullani, de ha nincs faragott kő utánunk, amelyre egy ifjú újra falat építhet, akkor sokat nem tettünk. Lényegében az elmúlt néhány esztendőm ebben merült ki, hogy azt kerestem, hogy hol találom meg minden munkámban azt a gyököt, amely úgy van a helyén, hogy nem kell háborgatni, hanem a helyén van, megfejthető és abból építkezni lehet. Na most ez az az örök kereső tulajdonság, amely nem tanulás kérdése, hanem a horizontos vonatozás belelátó képessége és azt kell hogy mondjam önöknek, hogy ilyen apró pici gyököket igen, lehet találni a hétköznapokban. Most be fogom önöknek mutatni, mert tulajdonképpen az én tisztem ma az, hogy önöket szórakoztassam valami ilyesmivel. Elhibáztam. Mert amikor az első bevezető kis szöveget elmondtam, akkor a kalapot föl szerettem volna tenni a fejemre. Tudniillik ebben lehet igazán mesélni. Nos, ez a kalap. Mindig elmondom, mert a fiamtól sokszor kikapok azért, hogy édesapa, vedd már le a kalapot, mert olyan szigorú vagy benne. És ezen én gondolkodtam, egy időre le is vettem, azután csak visszatettem. Tudniillik e világban már kalapot nem hord az ember és nem pedig saját arcára formált kalapot. Mi ennek a kalapnak a hallatlan természete? Az a természete, hogy a fentről jövő energiákat úgy körém pörgeti, hogy engem véd. És ezt meg lehet figyelni. Ha a kalapot egy kicsit a szemembe húzom, beszélhet hozzám akárki, nem ér el a szó, nem ér el a tekintete, meg vagyok védve. A piros lámpánál tovább ugrik a hajléktalan újságot áruló, mert látja, hogy velem most nem lehet tárgyalni. Ha egy picit föl van lökve, akkor már egy olyan százas. Aztán lehet vele köszönni és sok mindent lehet vele csinálni. Tehát ezt azért említettem meg, mert ez is egy olyan kuriózum, ami olyan gyöke a világunknak, amelyre rá lehet találni, lehet vele társalogni. Ő végtelen és őrült sok mondanivalója van. S akkor zárásaként ennek a gondolatmenetnek: egy alkalommal megyek a piacon, szintén kalapban, nem tudom, melyik állásában volt, de egy parasztember, aki már rá lett nyomorítva a panelre, odaugrik hozzám s azt mondja, maga szabolcsi. Mondom nem, én borsodi vagyok. S mondja a falu nevét, mert a legények ott hordják így a kalapot. Csreny József: Engem jól megtévesztettél a bajuszoddal meg a kalapoddal, ugyanis én 1956-ban érettségiztem a Földesben és építésznek készültem és egy hónapig töltöttem a gyakorlatomat pont az Erzsébet téren a Plesz Tóninál, aztán a Lajosnál. Én nem vonattal jártam, hanem nagyon gyors motorkerékpárral, és ajánlom neked, hogy egyszer üljél motorra. Én motorral jártam Budapest és Miskolc között, és rettegtek tőlem, mert baromi sebességgel mentem éjjel is meg nappal is. Egy 125-ös tuningolt Csepelem volt. Ebből csak tíz darabot gyártottak svéd exportra. Schrammel volt a tanársegédem és innen ismerem Makoveczet. Én kötelezővé tenném az Akadémián, hogy vetítsük le egyszer a régi képeinket, ugyanis én a múltkor fedeztem föl egy csomó kollégámról, hogy jó barátok voltunk gyerekkorunkban, csak itt ez a kutyaütő kalap meg bajusz meg minden megtéveszti az embert. A BAZ megyeiek eddig hiányoztak az Akadémiáról, és egy külön szakosztály kellene hogy legyünk, ugyanis mi nagyon el voltunk ott nyomatva, holott mi óriási hagyománnyal rendelkezünk. A bajuszt fölragasztotta, fölvette a kalapot és kiderül, hogy földiek vagyunk, Isten hozott. Hernádi Gyula: A következő megfigyelésem van. Az igazán kreatív építészek a verbális költészetben is kreatívak. Például Corbusier verseket is írt. Makovecz már régen költő, elkezd beszélni, és a metaforák áradata jön. Egyszerűen a költészet jelenik meg az építészetükben is. Makovecz templomai, a házai tulajdonképpen verselnek, sőt versek. Sőt ódák a keleti szélhez ha lehet ezt mondani. Kérdésem az, hogy valóban van valami affinitásuk a verbális költészettel, költészethez vagy pedig ez egy ilyen alkotói artéria? Makovecz Imre: Ferencz István válaszoljon. - Igen. A kérdést mindkettőnknek irányította, de köszönöm szépen. Megpróbálok erre válaszolni. A kezdetek az öntudatlanság homályába vesznek és a szakmának az alaptulajdonságából fakadnak. Abból, hogy kénytelenek vagyunk oly fokon tömöríteni és oly tőmondatosan, de nem száraz, ropogós tőmondatokban összerakni a gondolatainkat, hogy abból ház és végrehajtható cselekedet legyen. Ez egy szakmai tulajdonság, amely hosszú-hosszú gyakorlással akár szavakká is érlelődik. Ez az egyik, és ez szakmából fakadó dolog. A másik, ez már csak rám vonatkozik és újra csak visszautalok a hosszú vonatozásra, hogy nekem van egy olyan képességem, ezzel a bizonyos nagyon-nagyon szűkre húzott szemhéjjal és messzire való tekintettel, hogy képes vagyok beszélgetni rég nem volt emberekkel, meg nemlétezőkkel, és ezekkel csak nagyon tisztesen, szépen, pontosan, mert nem sok idő van, röviden lehet beszélgetni. Hang nélkül, elhangzott mondatok nélkül. Ehhez hozzájön egy harmadik tényező, az, hogy hosszú éveken keresztül tanítanom kellett, és a diákok előtt csak tévedhetetlen pontossággal lehet mondatokat kimondani, mert kegyetlenek és kíméletlenek. Ezért talán ezekből az összetevőkből jön létre az, hogy itt a kedves hölgy megkérdezte tőlem, hogy a felvezető beszéd kitől van. Vagy a vers kitől van. Hát az a vers, ha az vers volt, azt én írtam fejben, nem leírva a Miskolc-Budapest-Bodrog autóúton. Három hét alatt született, csiszolódott, növekedett, ropogott, csökkent és így került ide. Fekete György: Valamikor 70-es években, amikor a miskolci városrendezés koncepciója megszületett, illetve a főutcának a rendezése, emlékszel rá, akkor a zsűriben én valamilyen ismeretlen ok folytán benne voltam akkor azt a pályázatot ott te nyerted. - Igen, abból vettem az első használt Ladámat. Fekete György: Ez azért volt annyira érdekes, mert ez a szocializmus kellős közepe volt, és a puha diktatúrának még nem vetült előre az árnyéka. Úgyhogy elég nehéz időszak volt még. Ferencz Istvánnak volt az egyetlen olyan koncepciója, terve Miskolc belvárosának a rendezésére, amelyik objektivizálta azt a városközpontot és nem egy építész akart beleköltözni egy történelmi városmagba, hanem azt vizsgálta, hogy milyen adottságai vannak ennek a városmagnak, és olyan hallatlanul finom, apró kis változtatásokat végzett az egész főutcán, őrizve, megőrizve azokat a nagyon jellegzetes belső utcákat, amik a kapuk alól nyílnak, amik csak a Felvidéken vannak. Ugye Rozsnyón természetesen van, de Magyarországon nem nagyon. Ha végigmész az utcán, bemész egy nagy kapun és ott egy újabb utca nyílik és jobbra-balra házak vannak. A második dolog pedig, hogy az építészeknek miért van átlagon felüli verbális képességük. Nekem az a tapasztalatom, hogy nincs olyan művészeti ág az építészeten kívül, ahol az invenciót olyan hosszú ideig kell kitartani. Mert minden más művészeti cselekedet, ebben a zene és egy csomó minden más is benne van, nagyon heves indulatokból táplálkozik. Néhány héten, néhány hónapon belül művet kell létrehozni. Egy építész néha 5-10 évet kénytelen egy hőfokot megtartani s ez alatt bizony lamentál, a szónak a legnemesebb értelmében. Ha három évet késik egy vázlatterv a kiviteli tervhez képest, akkor is meg kell őrizni az alapgondolatot. Cserny József: Azért Miskolcra visszatérve... láttam ezt a filmet a te egyházi együttesedről, és most jöttem rá, hogy volt egy régi nagy reneszánsz építkezés Diósgyőrben. Én ott töltöttem a gyerekkoromat a vár környékén, még Diósgyőr bombázását is ott a melegvízben, mert a várnak volt egy meleg fürdője, csak azt most elpumpálja a város. Soha nem fagyott be a víz és vár körül lehetett úszkálni. Mi még ott gyerekkorunkban úszkáltunk. S ott van a Nagy Lajos-féle nagy reneszánsz vadászkastély. És most rádöbbentem, hogy összecseng a te épületegyüttesed azzal a diósgyőri reneszánsszal. - Hogy a te meséd még gazdagabb legyen, hozzá kell tenni, hogy a diósgyőri vár előtt, - amiről köztudott, hogy Nagy Lajos asszonyáé volt, de néha ő is töltött ott időt -, van egy rét, amit a mai napig Velence rétnek neveznek. No, ez a következőt jelenti: Velence évente oda hozta a sarcot. Ott tanyáztak, ott ütöttek sátrat, csak a legelső elöljárónak volt bejárása a várba, s azóta őrzi a rét ezt a nevet, mert Velence oda hozta a sarcot. Jóska a miskolci belvárosról szólva valami koncepcionális erényeket emlegetett. Annyit hadd mondjak el, hogy az ember életében kétféle szerep érik. Egyik az asszonnyal kapcsolatos, amelynek nem vagyunk urai. Az jön, az olyan erő, ami elől nincs kitérés, nincs apelláta, nincs magyarázat, földöntúli dologról van szó és teljesen sorszerű, és akit ez az áldás egyszer ért, az boldog lehet. Van egy másfajta szerelem, a beleküzdő szerelem. És ez pedig egy tervezési módszer. Tehát egy helyzetre az ember ráébred és rástartol, akkor annak a szöveteibe, részeibe bele kell szerelmesedni oly fokon, hogy vagy azt mondja az ember, hogy na ezt nem, mert eljut az ember a mélységeknek egy olyan pontjára, hogy egy belső elemi tiltakozás elindul, s akkor ki kell jelenteni, hogy ez a feladat nem nekem való. Tehát akkor a szerelem törik. Viszont a másik állapota ennek elsodor odáig, hogy kutakodva a mélységekben az embernek egy idő után két kézzel és bőséggel ontja és felkínálja azokat a lehetőségeket, gondolatokat és különösségeket, amelyeket ebben a szerelembe való beverekedésben elért. Na most így lehet kikerülni és így lehet megkerülni - és ez nem is egy tudatos dolog, ez megint testre szabott --, azt, hogy az ember bármikor és bármiféleképpen hivatkozzon a munkáira. Éppen ezért egy ilyen típusú alkotói életben csak azt lehet kimondani, hogy minden tettért, de bármi legyen az, egy személyben te, vagy én vagyok a felelős. Tehát egy ilyen típusú módszer, amit szinte alig lehet tanítani, majd talán elmondanám azt a változatot, hogy hogyan lehet ezt tanítani, ez egyszemélyi felelősségű. Mélységekből gyököket felhozó természetű. Természetesen lehetnek tévedések is, nagyon nagy tévedések is. De nem pedig egy verbális utánanéző, adatgyűjtő, könyvek alapján és hivatkozások alapján, meg ahogy ezt ma mondjuk, hogy a trendek meg nem tudom, hogy miket szoktak mondani, na ettől mentesíti az embert. És ettől van az, hogy az élet teljes időszakában minden egyes feladatnál meg kell halni. Ez a klassz. Na most, ezt, hogy lehet tanítani? Tanítani ezt a képességet úgy lehet, hogy megjelenik egy hallgató, egy kis gyengécskével vagy egy kis szépséggel. És nézni kell sokáig, úgy, hogy a rajzról a tekintet mindig fölpattan a hallgató mellkasára vagy a fejére. S ezt ha sokáig együtt nézi az ember, akkor titkokat fejt meg, és akkor van egy pillanat, amikor alá kell az embernek merülni, magába a hallgatóba. Tehát bele kell merülni és mintha egy különleges vegyszer ott az embert szétoldaná és ebből adódik a hallgatóban a túlnyomás, és a túlnyomás hatására elkezdenek mozdulni a karjai egy kicsit úgy, ahogy te akarod. Akkor te már benne vagy és valahol a fejtetején úgy kell belőle kiröppenni a korrektúra végén, hogy ott sem jártál. Nos, ez a fajta képesség oly fokon kiveszi az ember zsírját, hogy egy délelőtt egy hetet felemészt. Nos ezt sokáig sem lehet bírni, de én csak ebben az egyfajta oktatói módszerben nem hogy hiszek, de csak így tudom csinálni. És ebben az egyfajta helyzetben nem sérül a növendék, hanem elhiszi azt, hogy mindent, de mindent ő talált ki, minden az ő gondolatcsíráiból születik és fakad, és ekkor nem sérült emberként emelkedik és fakad. Ez a fajta módszer, no nem hatékony, nagyon kevés, ugye nem tud az ember minden növendékbe egyformán ilyen módon belebújni. Mert valakin kalap van és nem lehet belebújni. Cserny József: Jánossy Gyuri bátyánk azt mondta, hogy a hallgatót be kell petézni. Én a belepetézésben hiszek, ugyanis előfordul az, hogy bennem olyan peték kelnek ki, amit még Borsos annak idején belénk petézett, és most 62 éves koromban indul meg. A másik az, hogy a dizájnnál ez a beállás valójában paranoia. Lehet hogy az építészetben ez szerelem. Mert ami gép az elrozsdásodik. - Nem a tisztesség, hanem... nem kerülhetem meg... Ugye szó volt arról, hogy a mesternek már nincs mestere. Mégis szó volt a mesterről. De szólnom kell még egy mesterről, Imréről, aki úgy kísérte végig életutam, hogy nagyon keveset találkoztunk, és voltak olyan pillanatok, ha csak említem az utolsó tíz esztendőt, de említhetném az utolsó húszat is, amikor nem tudni miért, de mindig gondolt rám. Én azt hiszem, hogy ő maga sem tudja, hogy miért gondolt rám, és ez a nagyon messziről való figyelem és nagyon messziről való gondoskodás számomra óriási dicsőséget jelentett, rangot. Megdolgoztam kegyetlenül érte, ő arról gondoskodott, említem én itt. Tehát meghívott olyan helyzetekre, amikor ki kellett állni. Valamiért ki kellett állni. Ilyen volt a Világkiállítás. Ilyen volt a frankfurti könyvvásár és még említhetnék egy-kettőt, amikor nem tudni miért, de gondolt rám. Úgy messziről nézett, aztán el is hívott, Pista gyere kicsit közelebb közénk. Nem kell sietni, gondold végig. Rossz helyzetben voltam, vert helyzetben, végtelenül jól esett a meghívása. - A bevezető beszédemnek is van folytatása, abból egy töredéket elmondok. A folytatás úgy szól, hogy Baksa főpallér, aki Mátyás király királyi építésze - ezt én olvastam képzeletbeli nagykönyvemből -, aki az összesereglett ifjú kőfaragók tanítómestere volt, akikkel a régi anyagot átismételtette. Ezek az ifjak jöttek germánföldről, olaszföldről, lengyelektől és más vidékekről. Mi ezt mind fordítva tudjuk, hogy ez másképpen történt, de ez a valóságban így történt. Volt oly esztendő, hogy nem a királyi palota köveit kellett az ifjaknak faragni, hanem meg kellett ismerkedni az Alföld és a szélesebb vidék építészetével és végig kellett nézniük, hogy egy fiatalember, aki a közösségtől, a falutól vagy talán az apjától megszabadulva földet, házhelyet kapott és el kellett lesni ezeknek a jövevény ifjaknak, hogy hogyan épít egy magyar ember házat. Na ennek hosszú a története, de csak egy részt ragadok ki itt. A drámáról lévén szó, arról, hogy elérkezik Baksa úr arra a pillanatra, hogy felszólítja a kis lengyel növendéket, hogy beszélj fiam arról, aminek olyan nagy hangsúlyt adtunk az égi munkák során, a mestergerendáról. És én a felvezető beszédemben, amikor azt mondtam, hogy te magad feszülj boltozatként tető alá s gerendád mellkasával, s rój rá Napot, Holdat és csillagot, számot távlatosat, akkor érintem egy olyan tételét egy mindenkori háznak, amit úgy neveznek, hogy mestergerenda és én csak az utóbbi időkben jutottam el gondolatban odáig, hogy megfejtsem, hogy mi ez. Sokáig úgy hittem, hogy ez a bizonyos főtartó, - amit még az ember ékesít is, tehát kiváltságos helyzetbe juttat az által, hogy még ró rá, ír rá, üzen rá, mert valószínűleg hosszú időt ítél neki - én mindig azt hittem, hogy ez a nagy főtartó, ez a mestergerenda a rá helyezett fiókgerendáknak a toldóeleme, segédeleme. Míg-mígnem ugye eléggé fel nem róhatóan későn rájöttem, hogy ez a mestergerenda arról szól, és a lengyel diák így felel jelesen, hogy kérem, az az élet többletterhét viseli. Amikor a paraszt vágja a termést, majd ősszel azt ráhordja, akkor a mestergerenda eresztékei megfeszülnek és helyt állnak. Majd tavasszal, amikor könnyül terhe és a fában megindul az élet és zenél, hangot ad, akkor megpihen, és ez évről évre ciklusként megjelenik, és egyszer csak eljön a vég, amikor a mester aláhull. Tehát a háznak élete van, tüdeje van, levegője van, és van egy fő gerince. Ez lehet filozofikus és koncepcionális tétel is egy házban, mert a mestergerendát elfelejtettük már, mégis használjuk, és minden szakma használja a mester szót. Nekünk alkotóelem, de itt kanyarodok vissza egy őrült fontos dologra, amelyek ember nélkül zajlanak bent az ember fejében. Tehát elsősorban beszélgetnünk kell azzal a világgal, amelynek nincs emberarca, csak ember-keze-nyoma. Tehát nem létező megbízó van ezen a bizonyos helyen. Akkor beszélgetnünk kell egy olyan folyamatról, ami titok szinte minden ember számára és ezt a mester hagyta ránk hagyatékul, hogy fiúk, amikor házat terveztek, állandóan bontsátok le. Tervezzétek és bontsátok le. Tehát csak úgy lehet építeni, ha gondolatban vissza is lesz bontva. Ezt megmondom őszintén, évtizeden keresztül nem értettük, ezt a marhaságot. Mi az, hogy bontsuk le. És itt az elmélkedés során ezzel a mestergerendával, amikor ez már kifárad és aláhull, valami ilyesmi történik. Még az anyag is, amelyről ma már vallom, hogy nem élettelen, hanem élő, az is elfárad és minden háznak automatikusan előáll az a drámája - ami nem az, amihez nem értek, amire te gondolsz -, de eljő a ház halála. És ebben mi képesek vagyunk azokat a pontokat kiszúrni, amelyek ezt a halált, ezt az elmúlást, ezt az összeomlást a legutolsó időpontig még ébren tartják és ha abban jelentkezik a vész, akkor bizony a ház megadja magát. Plesz Antal: A dramaturgiáról volt itt szó és tudni kell, hogy hol lukadunk ki különböző aspektusokból. Én megpróbálok közelíteni egy snassz oldalról. A mestergerenda kérdése. Miért mester? Ő diktál? Ő a fontos? Miért nem a másik? Csak dekoráció az építésztechnológiában is. Először is minden építés, bontással kezdődik, mert nem teszünk semmit hozzá a világhoz, legfeljebb a sűrítés érdekében. A mezőgazdaságban egy szántóvető ember a természetes földet fölszántja. Extatikus állapotot csinál. Azért, hogy utána magot vessen bele, netán imádkozzon esőért, a mag keléséért. Bontunk, utána szántunk, utána magot vetünk, utána várjuk, hogy az szárba szökkenjen, aztán aratunk, hogy az a mag, amit elejtettünk, nagy gondossággal ápolgattuk, gaztalanítottuk, hogy oxigént, levegőt és napot kapjon. Miután tucatszor adja magát az a mag, ez a gabonatermelés képlete. Aztán szert tettem egy-két könyvre, képek is voltak benne s a 13-14. században az egyház szinte templomi táncrend, dramaturgia szerint, az apostolok, meg a szentek meg az egyházi fogalmak hierarchiáján belül tette le az alapot. Hát ez dramaturgiai értelemben olyan megható volt. Emlékszem rá, nagy hatással volt rám, felújították ezeket a házakat, fantasztikusak. Nem attól, - ez egy formai közelítés -, hogy az előácsolások között kitöltő-elemek vannak téglából, hanem annak a fölépítési módja, hogy az teljes legyen. Ennek ahogy odafele kell működni egy életre, úgy visszabonthatónak is kell lenni. A bontás fordított sorrendben működik, ahogy fölépítjük. Ebben éreztem egy dramaturgiai momentumot és imponáló is volt. Érdekes, hogy ez az élet témája tulajdonképpen. Színházban ugyanezek a dolgok nem három vagy öt hónap, vagy egy év alatt történnek, hanem két óra alatt. Ugyanezek a dramaturgiai szituációk. Ezért nincsenek szakmák, hanem mindenki hajlama és szüksége szerint bizonyos területen képviseli magát, alkalmassá teszi magát a világ, a környezetének a megváltoztatására. Tehát bontás, építés, bontás, építés, ez a mélyrétegződés. Természetes, hogy avulnak, elfáradnak. Sajnos az építészet környezetszennyezéssé silányodott. - Örülök,
hogy a kedves mesterem most a szívét megnyitotta s abbahagyta, mert
ilyenkor szoktunk összeakaszkodni. Nem olyan értelemben, hogy nézetkülönbséggel,
hanem felhevül olyan fokra, hogy aztán nem tudunk hazamenni. Ettől azért
az én egykori nejem, megmondom őszintén, sokat szenvedett. Olyan kegyetlen
szakma ez az építészet, hogy gyilkos. Ma már úgy haragszom a saját szakmámra,
mert bünteti a környezetét. Bünteti, éppen ezért úgy gondolom, hogy
én itt ma házigazda voltam, olyan másodházigazda, de úgymond főszereplő.
Én egy kis záróbeszéddel fejezném be az estet, mert eljött ennek az
ideje, és ez az én meghívott két kedves szépasszonyomról fog szólni,
Kubinyi Annáról és Osskó Juditról. Azért, hiszen a Művészeti Akadémia
nagyon soktermészetű emberből áll össze és amikor én az elején azt mondtam,
hogy olykor összejövünk a világ áramából és egymásból illatot szedünk,
körülbelül ilyen illatszedési kapcsolat tud itt létrejönni és sokféle
ember áll így össze. Kubinyi Anna, aki textilművésznő, képszövő, képalkotó
és képeken keresztül képíró képességű. Nemrégiben jártam a kiállításán.
Korán mentem, hogy megelőzzem, ne zavarjon senki, hogy végig tudjam
nézni a képeit, és egy-két úgymond egyszerűbb kép a falon, amely szegedi
kender alapanyagból, hazai alapanyagból készülve bennem olyan érzéseket
keltett, mintha házat építene ez a törékeny asszony. Nem is olyan törékeny
ez az asszony, tehát én úgy éreztem, hogy egy szakmabelivel állok párban.
Tudok vele beszélgetni. A nagyképűségem alábbhagyott, - ami minden építésznek
van, valamilyen undorító magasabbrendűségi tulajdonsága -, tehát én
azt kell hogy lássam, hogy itt van egymásnak mondanivalónk. A másik
képalkotó, a ronda világot televízión keresztül bemutató képalkotó,
amelynek szerencsére vannak ilyen gyöngyszemei, mint Osskó Judit, akivel
találkozván pár óra múltán már lelki társak és gondolattársak lettünk.
És megköszönöm, mert áldás szált rám ezzel a műsorral és híre ment annak,
amit csináltam és jól esik, ha híre megy. Nem kell most már szerénykedni,
ha híre megy valaminek, mert abból más is csak épül. Ezért mindnyájunk
nevében, az építészek, szűkebben véve a Magyar Művészeti Akadémia építészeinek
nevében köszönetet kell hogy mondjak, és nagyon örülök hogy eljöttek.
Tudtam, hogy segíteni fognak nekem itt a fényükkel. Köszönöm. 2002. május 6. |
| |
|