|
Marsall László bemutatkozás |
| Az íróembert ha a költészet meg-, és elhívottja lesz, határozóan átszövik gyerekkori élményei, elemi tapasztalások hálózatában él és mozog. Szemezni a békával a tormalevelek alatt, gombolyag madzaggal a kézben összekötözni a kert fáit-bokrait, összefűzni akkori univerzumát. A gyerek egyke - mint magam is - elképzelt glóbuszi térképét rajzolja, országokat satíroz színes ceruzákkal, megnevezi őket, kitalált nyelvének szavait kiáltja a cseresznyefáról. Olykor konyhai munkára fogják, késsel krumplit hámoz, répát, petrezselyemgyökeret karistol – de mindez időtlen játék. A gyerek általános alany. Én-ségét az apa, anya, és a többi öregek jelenléte definiálja. Csodálkozik, hogy asztal körül ülnek, esznek-isznak és csak beszélnek. Ahelyett, hogy bújócskáznának, fogócskáznának. Ük az "Igyekezz! Tanulj! Muszáj!" világában élnek. Eleve magányos voltam, de sohase unatkoztam. Szerencsémre-szerencsétlenségemre ötéves koromban megtanultam írni nagybetűkkel, a boltok cégtábláiról. Mire az iskolába kerültem, tudtam olvasni meg összeadni és szorozni is. Untam és hanyagoltam az iskolát. Öreg orvhalásszal múlattam időmet a békési körös-parti Krisztina-zugban. A budapesti Petőfi Gimnáziumba jártam, az utolsó nyolc évfolyamos, latinos osztályba. Tizenhat éves koromban váratlanul megokosodtam. Apám, a Kavicsbánya Tröszt jogtanácsosa, nyugdíjazás előtt állt. Elkelt a pénz a háznál. A Pénzügyminisztérium NB I-es csapatában röplabdáztam, 1955-től a válogatott keret tagja voltam. A "kalória-pénzt" szenes vagonok kilapátolásával pótoltam. Az alapozó edzések "terhelési szintjéhez" mérve ez a munka inkább unalmas, mint megterhelő. Mindezek előtt, esténként magyar nyelvre fordított filozófusok munkáit olvasgattam: Nietzschét, Bergsont, Huizingát, Ortegát, és a fundamentális "monokapitalizmus és a béke" című marxista munkát, a máig érvényes művet, a nagyhatalmak gyarmatosító, extraprofitos kizsákmányoló stratégiájáról. 1952-ben érettségiztem. A Lenin Intézet filozófia szakára jelentkeztem volna, de nem tudtam se németül, se angolul. Bár az 1952-es rendelet szerint a jelesen és kitűnően végzetteket bármely egyetem bármely szakára fel kellett venni - elutasítottak. A második jelölt helyen az ELTE matematika-fizika szakát céloztam: legalább a matematikai logikát megismerem, tanulok. Fölvettek. Szerencse? Szerencsétlenség? - 1953-tól megszállottan és folyamatosan verseket írtam. Megismerkedtem Ligeti György zeneszerzővel, aki az ötvenes évek jampi-argós "Jáwát körülálló köpködő csövesek", és az akkori slágerszövegeket idéző sorok olvastán kérdezte: nem írnék-e neki egyfelvonásos opera-szövegkönyvet? Javaslatára postáztam verseimet Weöres Sándornak 1956 nyarán. Válaszlevelében írja: ugyan még dilettáns, de a mai idők porszürke versmassza zömében "szokatlanul eredeti és önálló a látásmódja". Ami a publikálást illeti, nem számíthatok megértésre. Barátságába fogadott, tizenhat, kézzel írt oldalon részletezte a poétika műfaji és ritmikai formatanát. Mivel az ELTE tanulmányi osztályán közölték: csak általános iskolai tanári állásra számíthatok vidéken, hanyagoltam a pedagógiai órákat, csak halmazelméleti (Péter Rózsa) és algebrai (Turán Pál) előadásokat hallgattam. 1957-től a Rádió külső munkatársa lettem. Ottani barátaimtól kaptam a betévőt és mindenféle munkát, jegyzetektől versfordításokon át, regény-adaptációkig, rádiójátékokat is írtam. 1970-től az irodalmi osztály belső kritikusa lettem, feladatom az ocsú és a termő mag elválasztása volt. Folyóiratokban csak gyéresen szerepeltem, mint "tűrt" kategóriába sorolt író. Az akkori "tűrtek" csapata a Belvárosi Kávéházban gyülekezett. Ma már illusztris társaság: Hernádi Gyula, Csoóri Sándor, Tornai József, Tellér Gyula, Konrád György, Sík Csaba, a Horgas házaspár, néha Levendel László tüdőgyógyász, Orbán Ottó és jómagam; festők: Somos Miklós, Lieber Éva, Orosz János, Hornyánszki Gyula. Sokat tanultunk egymástól. Mára, "hála" az idegbajos, vélt érdekek szerint divergáló politikai erővonalaknak, és a kiváló társaság is szétesett - a "Független Magyarország" kora hajnalán. 1970-ben, harminchét éves koromban jelent meg Vízjelek című első kötetem, "teljes költői fegyverzetben" érett munkával érkeztem az irodalomba, csaknem egy időben a különleges képességű és sajátos elme-szerkezetű Tandori Dezsővel. A későbbi torzsalkodások ellenére ős-testvéreim ők, szeretetemből ki nem tagadhatom őket, sorstársaimat, másképpen szív- és vérszegény lennék. Önéletrajzi vázlatom után, most felolvasok néhány verset. Öreg hegedűs monológja a Metró-aluljáróban
Hegynagy halott oldalán
Amíg a szél a Nap
A csillag-csalogató
Kőrösi Csoma Sándor
2002. január 30. |
| |
|