|
Jókai
Anna |
|
Azon gondolkodom, mi az, amit kedves kollégáim és tudóstársaim körében elmondhatnék úgy, hogy ne tűnjön ismétlésnek, vagy elcsépelt frázisnak. Hiszen önök a maguk területén kiváló eredményeket hoztak létre, kiforrott életfilozófiával rendelkeznek. Úgyhogy nem könnyű a feladat. Azt hiszem, arról kellene beszélnünk, amit mindannyian érzünk, hogy ebben a világban milyen nehéz, és ugyanakkor mégis milyen fontos normális életelvek szerint élni. Én több más kollégámmal együtt a régi rendszernek egy olyanfajta lebontója voltam, aki nem közvetlenül politikai megnyilatkozásokban lépett a porondra, a közvetlen politika nem tartozott sohasem az életemhez. Ma is vigyázok, hogy abba magamat bele ne ártsam. Ez lehet hogy hiányossága az alkatomnak, de az is lehet, hogy hosszú távon egy bizonyos pluszt jelent. De kétségtelen, hogy abban a világban nem szerettem élni. A könyveknek a filozófiai alaphangulata volt az, ami az én szembenállásomat jelentette. Szerettem volna kihúzni a széket a magabiztos, marxista, materialista filozófia alól, úgy, hogy a magam tételeit állítom ezzel szembe. Ennyi volt csupán az én ellenállásom, hogy soha nem írtam olyat, amit meg kellett volna bánnom. Amikor 1992-ben az életmű sorozatom elkezdődött, kiadták az összegyűjtött novelláimat – ami vaskos kötet –, a korrektúra olvasása közben nagyon féltem. Hiszen ezekből a legkorábbi elbeszélés 1965-ből származott. Elgondoltam, mit fogok csinálni, hogyan szembesülök önmagammal, ha elolvasom harminc év termését. Azt mondom majd magamban, hogy ez vagy az nem érvényes? Hátha akaratlanul valami olyasmit csináltam, ami vállalhatatlan? Elolvastam ezeket az írásokat, és arra a meggondolásra jutottam, hogy ha az 1990-es évekbeli Jókai Anna írta volna meg azt, amit megírtam az 1960-70-es években, biztosan másképp, de nem mást írtam volna, hiszen sokat változott a stílusom. 1990-ben az Írószövetség első szabadon választott elnöke lettem, illetőleg előtte három hónapig volt Göncz Árpád, akit aztán gyorsan kineveztek köztársasági elnöknek. Előtte pedig Cseres Tibor, de ő még olyan körülmények között lett a szövetség elnöke, amikor kijelenthette egy pirosképű politikus az asztalt verve, hogy nem lesz olyan következő három esztendeje az Írószövetségnek, mint amilyen az 1986-os közgyűlésen megmutatkozott. De a rendszerváltás
1990-ben mégiscsak megtörtént. Írószövetségi elnök lettem kollégáim
bizalmából, szeretetéből – gondolom. Akkor úgy véltem, hogy mindazt,
amit az írásban képviseltem, valahogy a gyakorlatba is át kell tenni.
Most kellene megmutatni, hogy össze lehet békíteni az embereket. Hogy
lehet határozottnak lenni, meg nem alkuvónak lenni, és ugyanakkor olyan
tényezőnek, ami összehozza az embereket. Ebben az időszakban két nagy
csalódás ért. Az egyik egy társadalmi csalódás volt, ami mind a mai
napig tart. Én tényleg azt hittem, hogy 1990 után egy boldogan fellélegző
ország boldogan fellélegző írói egyöntetűen fognak örülni. Azt képzeltem,
most jön egy új korszak és valamennyien megint összefogunk, mint régen,
ahogy szemben álltunk az Aczéllal, Bereczcel, Kádárral. De azt kellett
látnom, hogy teljesen szétszedte az írótársadalmat és az egész művésztársadalmat
egy olyan ellenzéki hangulat, amit mind a mai napig nem sikerült legyűrni.
Bár vannak elképzelések és vágyak, hogy hogyan lehetne az erőket egyesíteni.
Én elég szkeptikus vagyok ezen a téren, a tapasztalataim erről győztek
meg. Az volt az én álmom, hogy lesz egy Magyar Írószövetség és azon
belül lesznek szakmai csoportok. Lesznek olyan különböző körök, társaságok,
ahol mindegyiknek meg lesz a maga egyénisége. Vitakész lesz, de nem
ellenséges. Ehelyett az történt, hogy inkább a szétbomlásra dolgoztak
a különböző művészkollégák, amit utólag én már megértek. Akkor még nem
értettem, mert élt bennem az a vágy, hogy csak össze lehet valahogy
hozni... Nem lehetett. Ez volt az egyik csalódásom. Szabad emberré akkor váltam, amikor a következő három évre nem vállaltam a Magyar Írószövetségnek az elnöki tisztségét. De azt is meg kell mondanom, hogy nem bántam meg ezt a ténykedésemet. Sok kollégám tudja, hogy amit lehetett azt megtettem és egyénenként, személyenként próbáltam segíteni. Aztán különböző társadalmi tisztségeket vállaltam. Az Antall kormány idején többet, a következő kormány idején lényegesen kevesebbet. Most pedig, nem tudom, hogy ez kegyelem-e, vagy szerencse, vagy kötelesség, de most körülbelül harminc olyan tisztségem van, amit viselek, csinálom. Mellette pedig van az irodalom. A tudós kollégáimnak mondom, akik megtisztelek azzal, hogy eljöttek, hogy mostanában az foglalkoztat, az emberekkel való találkozáskor is mindig azt mondom el, hogy ne higgyenek annak az ócska hazugságnak, hogy a tudás, a kiművelt emberfő nem fér össze azzal, hogy ugyanakkor egy transzcendenciába vetett hittel élje le az életét. Én hallok olyan mondatokat, és bizony ezek napvilágot látnak, hogy komoly, felvilágosult ember ilyet hogy Isten, már ki sem ejt. Ez a tagadás az élet minden területén megmutatkozik: a tudásban úgy, hogy feltételezik, aki tudós az csak tudós lehet, erkölcsi normák, a belé ültetett Istenelv, a krisztusi minőség számára nem létezik. Legendának, mesének tartják legjobb esetben mindazt, amit az emberiség megszenvedett. A régi kultúrkorokból nem azt vonják le, amit kellene, hanem azt is a mesék birodalmába teszik. A tudósok számára az a gondolat, hogy a tudás és a hit ellentétben van, borzasztó lehet. Nem vagyok tudós ember, de én azt hiszem, hogyha van jövőnk, márpedig a jövőben hiszek, akkor tudnunk kell, hogy a tudás valami olyanná fog átváltozni ebben a harmadik évezredben – ha nem pusztítjuk el magunkat, ha nem pusztítjuk el az országunkat, ha a teremtmény nem semmisíti meg önmagát, mert szabad akaratot kapott és megteheti, sajnos megteheti –, hogy a tudós ember a szívével is megtanul gondolkodni. Úgy tűnik, mintha az a közhely, hogy az eszünkkel gondolkodunk a szívünkkel pedig érzünk, valamiféle finom rezgéssel átalakulna a harmadik évezredben. Lehet hogy azt kell megtanulnunk sokszor a saját kárunkon is, nagyon keserves szellemi iskolázás után, hogy a gondolatainkat átmelegítsük és a szívünkkel okosak legyünk. Egy korai esszémben azt mondtam, hiszem, hogy a pásztorlelkű bölcseké a jövő. Einstein, akinél nagyobb tudóst keveset tudunk elképzelni, mielőtt meghalt, egy ugrifüles riporternek a kérdéseire válaszolt. A riporternek az volt a kérdése: kedves mester, van-e még egy kérdés, ami önt izgatja? S várták a választ, a nagyképű választ, mert az ugrifüles nyilván valami olyan választ várt, hogy „ez foglalkoztat, ezt nem tudtam megoldani, azt nem tudtam megoldani”. S akkor azt mondta ez a kutyaszemű bajszos öregember, akinek érdemes a szemét megnézni még fényképről is, áldott meleg kutyaszeme van a drágának, azt mondta ez az ember, aki nyilván nem dogma szerinti hitet élt, de volt hitélete, „Nézze kedveském, én már csak egy dologra vagyok kíváncsi, hogy volt-e a teremtőnek választása, amikor megteremtette az univerzumot?” Ez volt a tudós kérdése, aki egyúttal hitt is. Miért volna ez ellentétben? Ha kételkedünk, akkor ha a kezünkbe vesszük az evangéliumot, gyönyörű bizonyítékot találunk. Éppen ma olvastam az újságban a Biblia átírása körüli bonyodalmakat, hogy szabad-e a Bibliát átírni, lehet-e? Én azt gondolom, hogy a Bibliát végre valahára teljes mértékben és teljes mélységében egy új ezredév tudatával meg kellene érteni. Meg kellene érteni a szavak, a szimbólumrendszerek mögött zajló szellemi valóságot. Máté evangéliumában, amikor megszületik az a szakrális lény, aki a világ sorsának a megfordításában működik, ezt a bölcsek tudják meg. A csillagok állásából, a csillagkonstellációból olvassák ki, hogy megérkezett a kozmoszból, jött a csillagövön, összezsugorodott emberi formában, és itt van, aki a földtörténetben soha azelőtt meg nem történt változást fog létrehozni. Bölcsek voltak. Ők jöttek el oda, abba a kis barlangba, ahol ez a Jézus gyermek feküdt. Igen ám, csakhogy Lukács evangéliumában azt olvassuk, hogy a pásztoroknak is meghirdették, csakhogy a pásztorok nem önmaguktól találták ki a tudás erejével, hanem kegyelemszerűen fényes angyali seregek jelentek meg és oda küldték a pásztorokat, meghozván a hírt. S akkor jöttek a bölcsek, az ész, az akkori világ tudósemberei és jöttek az egyszerű pásztorok. S összetalálkoztak ott. Abban a fénykörben, ami a bölcsőből világított. Képzőművész kollégáim talán nem fognak kiigazítani és talán igazat adnak nekem abban, hogy a képzőművészetben ami karácsonyéj ábrázolást ismerünk, azokon egyetlen egy dolog közös. Hogy a fény sohasem kívülről jön. Majd nézzék meg. Valami csoda. Hogy honnan tudták, mint tudták ezeknek a korai századoknak az emberei, hogy az a fény onnan jön, abból a bölcsőből... A világ világossága érkezett meg. Bölcsek és pásztorok tudták. Ott volt az egész természeti világ, ott volt a kő, az ásvány, ott voltak az állatok és belehelték a párájukkal az egyébként rideg helyet, ott voltak a növények is, ha másként nem, akkor a zizegő szalma alakjában és ott volt az ember fölött az angyal. Az angelos lény, az arkangyalok serege. Akkor nekünk, akik állítólagosan művészek vagyunk – én ezt mindig így mondom, ilyen óvatosan, mert nem szeretem a megkülönböztetést –, nem kell-e felelősséggel és szeretettel megértenünk, hogy arra hív fel minket ez az üzenet, hogy a bölcsesség önmagában nem elég, de átvilágítható. Hogy a szív félrevezethető, tévutakra vezethet, ha nem kapja meg az észnek a támogatását. Jöttek a bölcsek, jöttek a pásztorok és a mi szívünkben találkoznak, ha találkoznak ebben az új ezredévben. Ez a „ha” ez visszatérő kötőszócskája az én munkáimnak, mert mindig érzem a végtelen kockázatot. Aki nem érzi a kockázatot, az nem is tud talán védekezni a gonosz erőivel szemben. Végső soron az ember, az író, a művész egy hatalmas nagy adománynak a birtokosa egyedül az egész teremtésben. Hogy szerette őt annyira ez a hatalmas központi kozmikus intelligencia, hogy az embernek szabad akaratot adott. Senkinek nincs szabad akarata, csak nekünk. A kőnek nincs szabad akarata. Szétrúghatod, széthasíthatod, mindent tehetsz vele. A növénynek nincs szabad akarata. Megmérgezheted, kitépheted, kísérletezhetsz vele. Az állatokat az ösztöneik vezetik. Egyedül az ember rendelkezik szabad akarattal. Mert ha hisszük és feltételezzük, hogy számunkra láthatatlan erőlények léteznek ebben a kozmoszban, ők sem szabad akaratúak Ők nem is tudnak mást tenni, minthogy szolgálják az Isteni tervet. Egyedül az embernek, ennek a kicsinek, ennek a keservesen botladozónak, sokszor bűnösnek adták meg, hogy saját erejéből szerethesse vagy elutasíthassa az Istenét. Ez egy óriási kegyelem. S ha valaki tehetséget kapott, ezt a tehetséget ennek a kegyelemnek a szolgálatába kell állítani. S ha azt mondtuk Chardin szavaival, hogy a teremtés legfelsőbb bimbója az ember, akkor ebben a szép és igaz mondatban a kockázatot is fölleljük. A bimbóval sok minden történhet. Az a bimbó elszáradhat, azt a bimbót a gonosz letépheti. De lehet belőle virág. Virág az univerzum kedvére, büszkeségére és dicsőségére. Ebben a helyzetben vagyunk most mi itt Magyarországon, hogy a bimbót, amibe beletartozik a saját hazánk, ahol megszülettünk, ahol imádkozunk, ahol bánatunkban és keserűségünkben néha még káromoljuk is az Istent, nem óvjuk eléggé. Hát nem kötelességünk-e nekünk az, hogy vigyázzunk erre a bimbóra? Erre az országra, erre a nemzetre, erre az egész mindenségre? Erre az egész korszakra. S akkor vannak ostobák, vannak rosszindulatúak, akik azt mondják, hogy a magyarság tudata, a nemzethez tartozás tudata elavult, visszahúzó érzület. Az olyan valami, amit ki kell irtani az emberből, mert európainak kell lennünk és világpolgárnak kell lennünk. Ezek arról felejtkeznek el, hogy itt nincs semmiféle ellentét. Németh László azt írta az egyik esszéjében –, az a sokat támadott Németh László, akit olyan csúnyán megbántott Tamás Gáspár Miklós egy Népszabadságbeli cikkben, éppen a 100. Születésnapján –, hogy „aki embernek különb, az magyarnak is különb”. A kettő között semmi ellentét nincsen. A magyar ember megy Európába. Én nem megyek sehová. Én itt születtem és Európában vagyok. Mint ahogy mindannyian Európában vagyunk. Magyarország soha nem volt Európán kívül. Az megint más kérdés, hogy éppen a nyugati hatalmak asszisztálásával kitaszítottak minket a keleti szélekre. Én azt hiszem, hogy nem a szegény rokonnak az ácsingózásával és óvatos kopogtatásával kell Európa kapuit nyitásra bírni, hanem úgy, hogy tudja meg a világ, hogy nem csak kapni akarunk Európától, hanem adni akarunk. Van mit adni. Olyan tehetségek sorát vonultatta föl ez a kicsi nemzet, ez a kicsi nép, hogy nincs a világnak olyan sarka, ahol ne élne tudós, művész, aki ne lendített volna valamit a környezetén. Tehát nincs ellentét Európa és a magyarság között, és nincs ellentét abban sem, hogy ennek az egésznek bele kell simulni a föld szellemébe. Azt szokták mondani ugye, a korszellem diktálja, hogy az ember olyan silánnyá lett, mint amilyen silány. A korszellem az Mihály arkangyal. Soha az életben nem diktálta azt, hogy ilyenek legyünk. A korlidérc az, ami bitorolni akarja ezt a helyet. Olyan szépen, olyan csillogóan, hogy sokszor az az érzésünk, szinte szebbnek mutatja magát, mint a valódi. Nem véletlenül mondják Luciferre, hogy az tulajdonképpen Krisztus majma. Szeretné utánozni. Úgy csinál „mintha”. Ilyen ”mintha” emberekkel, „mintha” világgal kerültünk szembe. Ebben a világban bukkan fel az a szó, a globalizáció, amit most olyan tragikus összefüggésben emlegetünk. (Szeptember 11). Mert összefügg azzal, ami történt. A globalizáció nekem egy jövőbeli fogalom. Azt jelenti, hogy lesz majd globalizáció a világon, valami olyan, mint amit Vörösmarty írt, mielőtt a végső sötétségbe zuhant az elméje, hogy: “lesz még egyszer ünnep a világon”. Mert a globalizáció az a szeretetszellemiség, az a szabadságfilozófia, amit a krisztusi lény hozott a világba, az az egész földet körül fogja ölelni. Ez az igazi globalizáció. Amiről most szó van, ez egy meghamisított, szinte mondhatnám hogy luciferi ellenpéldája. Nem globalizáció az, ha majmoljuk másoknak a divatját, nem globalizáció a szó jó értelmében, ha a McDonald’snál tömik tele a csemeték a hasukat, nem globalizáció az, ha sokan szégyellik azt, hogy elsősorban Magyarországnak írnak, Magyarországnak csinálják a szobraikat, Magyarországért találnak ki valamit, fedeznek fel. Természetes, hogy ezt a világ is átveszi s természetes, hogy tudunk adni. De nem kozmopolitának kell lenni, nem internacionalistának, hanem univerzálisnak. Nagyon nagy különbség van a kettő között. Az univerzális embernek gyökere van, tudja honnan jött, tudja hol tart a szellemi fejlődésben és azt is tudja, hogy hova megy. Ez az ember soha nem lesz idegen külföldön sem, de mindig tudni fogja, hogy ide jöjjön haza. Ebben a kedves körben szeretném felolvasni azt az írásomat, amit a Vigília kért tőlem. A visszajelzések szerint talán nem hiába írtam meg. Nem csak írókat kérdeztek, haem tudósokat, művészeket is, hogy milyen hagyománya van a keresztény művészetnek Magyarországon, ezen belül az irodalomnak, és mi a véleményünk a posztmodernről. A Vigília is, mint minden szerkesztőség, vigyázott arra, hogy óvatosan fogalmazzon és lehetőleg úgy, hogy senkibe bele ne taposson. Elküldtem az írásomat, szokásomtól eltérve nyáron csináltam meg, mert én nyáron nem szoktam dolgozni, de sürgős volt, és az augusztusi kánikulában a víkendházban kucorogva írtam meg azt, amit most meg szeretnék önökkel osztani. A kereső, a tagadó és a közvetítő Az, hogy kik vagyunk és miért vagyunk, ez a gyermekek szájából sűrűn elhangzó és csak később, gőgünk következtében lesajnált alapkérdés igenis segít a jelen irodalminak álcázott vitáiban eligazodni. Mert a lényeget illetően mindig erről van szó. Irányzat, stílus, az elegáns ámde homályos szakkifejezések csak fedőnevek. Mögötte ott a becsvágyó ember pillanatnyi tudatállapota, amit több-kevesebb tehetséggel próbál pecsétnyomóként a számára jutatott anyagba véglegessé rögzíteni. Van, aki soha nem teszi föl magának, környezetének, nemzetének az alapkérdést, vagy azért, mert változékonyságnak kitett izgalmas öndolgai között nem is érdekli, vagy azért, mert nem tartja az effajta töprengést manapság tudományosan korszerűnek. De aki nem teszi fel a kérdést, az valójában ezzel is választ ad. Árulkodik a leképzett mintázat a rábízott kiszolgáltatott tárgyon. Zavart csavart vonalak, rafinált indák kezdetükkel és végükkel egybegabalyodva, a tenyészet és enyészet burjánzó képei a művészetben azzal a labirintust utánzó ábrázolattal, aminek csak tekervényei vannak, de nincs szilárd közepe és ezért belebonyolódni nem csak hiábavaló, de valljuk be, komikus is. Labirintus létezés a labirintus szakrális értelmezése nélkül faltól falig, kiszögeléstől kiszögelésig, tapogatózva, kínlódva, olykor persze élvezkedve, hogy aztán ugyanott lyukadjunk ki, ahol betuszkolódtunk, ugyanott és mindig ugyanúgy. Senkit és semmit, aki és ami igenis legyőzendő, a folyamatban le nem győzhetni vagy éppen odaveszni a szuroksötétben, mindegy hogy hol, mondják, mert nincs tétje a fordulatoknak. Minden valahol, pusztán csak „ akárhol”. Ez hát a posztmodern? Ez volna a jövő irodalma, művészete, kultúrája? Amit életemben írtam, bizony a posztmodernnel szemben írtam. Igaz, voltaképpen a panelként alkalmazott, agyoncsócsált, kiüresített vízszintes realizmus ellenében is. Nem szeretnék egy, a golgotai misztérium után már döglött Minotaurusszal küzdeni rozsdás fegyverzetben. Aki és ami ma lesben áll, sokkal rettenetesebb fenevad és sokkal ravaszabbul, mert nem állatbőrben álcázza magát. Emberarcot öltött és a világi hatalmat bitorolja. Itt talán elmondhatom, öregedvén már mindenféle csoportosításból kiemelve önmagában nézem a művet és keresem, keresem az alkotó személyiségét a sorok mögött. S bár határozott vagyok abban, hogy hiszem és tudom az isteni akarati középpontot az Univerzum tükörképében, a posztmodern egy hajtásával, ha ez egyáltalában posztmodern, azért türelmesebb leszek. A kétségbeesett keresők, a szenvedélyes kifakadók birodalma, a könyörtelen életelemzés, az öngyötrő kételkedők kedélyvilága megindít, hiszen a költői alkat ma még szinte szabványszerűen többnyire ilyen. Az Istennel való tusakodásnak irodalmunkban nagy előzményei vannak. A katabázis foglyai ők, fel-felcsillanó reménységgel. Katarzis nincs katabázis nélkül. Alá kell szállni, mielőtt sorsunkat felröptetjük. De sajnos van olyan katabázis, olyan lelki, szellemi szakadék, amelyből a túlsebzett „én” átmenetileg mégsem képes kivergődni. Ebből az állapotból kitűnő művek születhetnek. Mivel csak az elmeháborodott az, aki olyat keres, ami egyáltalán nincsen és ködlovakkal birkózik. Azt keressük, ami régebben még a miénk volt és egyszer már meg is nyilatkozott nekünk. Az ilyen írói szó nem szöveg, persze nem is lamentáció. Nem bot, hanem „ in alternum” emberi szó. A posztmodernnel felületesen nem összemosható. Az elbicsaklás, a kisiklás azonban ott kezdődik, ahol művészetté keményedik a transzcendencia tagadása. Ahol a keresztény szitokszóvá válik, az eszmény kiröhögni való lesz, Isten fejébe bohócsipkát nyomnak vagy éppen hóhércsuklyába bújtatják. Ötletgazdák váltják fel az élménygazdagokat. Krisztus Jézust alpári ügyekbe vonják, elszórakoznak a megváltással. Fekete zsenialitással pöttyözik be a gyanútlan, az irodalmat szentségszinten imádó még fejletlen tudatot. Bizony erre még Nobel-díjat is osztanak. Mondjam, ne mondjam, ilyen Saramago „Jézus Krisztus evangéliuma”. Ez az igazi veszély. Amikor a bal lator kezd diktálni a közvéleménynek, ő szabja a normát. De a részvét, az empátia, a nyomorultak fölkarolása, a humánum minden apró jele az irodalomban azért ez első lépés a keskeny hágcsón fölfelé. Még elszakítottság, de már közeledés. A kiábrándultság bizonyára természetes következmény annak, aki a közelmúltban téveszmék rabja volt. Nekem ez nem természetes, nem voltam téveszmék rabja. Ezt most zárójelben mondom. Egy rádióinterjúban azt kérdezték tőlem, hogyan éltem meg azt a csalódást, amikor kiderült, hogy mégsem úgy néz ki a szocializmus, ahogy hirdették? Erre azt mondtam (még a Kádár rendszerben volt), hogy én nem csalódtam. Nem csalódtam, mert sosem hittem ebben. Tehát ez annak a kiábrándultsága, aki valaha félrevezetett volt. Most aztán ezek tapicskolnak a felszabadultságban. Príma, hogy már nem kötelező semmiben sem hinni, uccu neki, éljen a nihil! Mintha a nihil képes lenne lenni.... Éljenek a pici célok a végső céltalanság birodalmában. A mohó kis boldogságpótlékok az általános benyelő boldogság iszaptengerében. Ez az állítólagos posztmodern, ami bocsássanak meg, azért van a nagy időben halálra ítélve, mert az életösztön a fennmaradásra végül is el fog fordítani tőle. Az irodalom, a művészet nem jojó, nem similabda, nem olcsó monoton játék, nem polgárpukkasztó, fehércseléd riogató, hátba, farba veregető hecc holmi országos vásárplaccon. Az irodalom, a művészet, így hiszem, így tudom, közvetítés az égi és földi princípium között. Kinek mankó, kinek bot a vándorláshoz, kinek létra, némelyeknek vastüdő a mindennapi lélegzéshez. Ha eredeti rendeltetését mesterségesen elsorvasztjuk, nem lesz rá szükség. Vagy azért, mert a jövő embere optimális esetben túlhaladja és érzéki tapasztalatait, eszméléseit a szellemi szférából közvetlenül szerzi be. Nagyon messze van ez még és akkor nem is hiányzik többé. Vagy azért, mert robottá süllyed az ember és a könyveknek még az emlékét is megveti. Ha a művészetet, irodalmat áthatja a megújult spirituális gondolkodás, ha részt vállalunk a kozmosz, az ember szolgálatában, a hazánk szolgálatában, szerényen, de méltósággal viselhetjük az előkészítők előkészítőinek olykor hálátlan, semmiképpen sem látványos, de mindenképpen fontos szerepét. A lefokozott irodalom, a művészet újra rangot kap, addig azonban csak acsarkodik, követelőzik, siránkozik vagy titokban eladja magát. Nem, nem áll ki nyíltan az utcasarokra. Párnázott ajtók mögött hivatalos kanapén zajlik az üzekedés és a fizető kuncsaft mindig inkognitóban marad. A keresztről kétezer éve lecsorgott vér az egész földet áthatotta. Az enyhület a szikkadt rögöket termékennyé lazította. De minden bosszúból, gyűlöletből kiontott vércsepp az égre kiált vissza. Ez nem szimbólum és nem csak szimbolikusan. Akinek füle van, hallja a világ jajszavát éjjel nappal. Az irodalom is áhítozik a melegítő, frissítő, keringő, mindig megújító vérre. Kivérzett mára az irodalom teste. Halvány, csenevész, vagy a szeszektől felpuffadt lilásvörös. A kereszténység infúziója igenis kívánatos. Ha úgy fogalmazunk, hogy a kereszténység szeretet. Nem a külsőségek teszik. Az a mű, amelyik dagályos, téziseket ismétel, agresszív parancsokat ad, éneklő dallamokkal frázisokat lődöz az égbe és az esztétikai egyedi megformáltságnak, varázsos nyelvi erőnek híjával van, az pusztán a tematikája miatt még nem keresztény. Csupán sajnálatosan gyengécske munka. És bizony még a vegytiszta materializmusnál is károsabb, álmisztikus, hipp-hopp sikerrel kecsegtető híg bestsellerek is elöntenek minket. Pedig nekünk magyaroknak, nekünk is van Isten kegyelméből az irodalomban, a művészetben értékes, hiteles keresztény hagyományunk. Szinte röstellem mondani, olyan sokszor leírtam már, itt élt a 20. század második felének borzalmai közt szinte egy időben Hamvas Béla, Kodolányi János és Várkonyi Nándor. A költő Piliszky és Weöres. Rónay György és Sík Sándor. A Krisztusból oly sokat megsejtő Papp Károly. A szellemi iskolát teremtő Török Sándor. S még előttük Babits Mihály. Kitörölhetetlenek. De az irodalomtörténet igazi jelentőségüket, némelyikük elsődleges fontosságát nem fogta fel. S nem beszélek a folytatókról, az élőkről, nem nevezem meg őket, mert bántana, ha valakit kihagynék. Sajnos a két kezemen meg tudnám számlálni, ahol a szándék és képesség egymást izmosító szövetségben találkozik. De nem a mennyiség dönt. Itt aztán nem. De legalább szeressük egymást. Esendőségünkben is kapaszkodjunk össze. Mert tapasztalható, ami Pilátus színe előtt történt, ma is folyamatosan megtörténül. Anélkül, hogy még saruját megoldani sem méltó magamat vagy magunkat Krisztushoz merném hasonlítani, vagy gonosztevőnek bélyegezném a másik felet, mégis, külön-külön ha megkérdezik, kevesen kiáltanak Barrabást. Olvasó és olykor műítész is egyenként a Küldöttre szavaz. Mégis hogyan, hogy az összhangzatban Barrabás lesz? Eufórikus süvöltés hatja át a kulturális palotatereket. Az ízlésformálók nem csak szorgalmasak, de dörzsöltek is. Mintha Barrabással szemben nem, de még mellette sem állhatna senki. Az elemzések egy-két sugárzó kivételtől eltekintve ötven, száz évre előre sugalmaznak. Egyetemi oktatásban, lexikonokban, átfogó tanulmányokban. Világjelenség, sajnos nálunk még föl is habosítva. S itt a régi nagy kérdés. „Nem tudják, hogy mit cselekszenek?” Vagy nagyon is tudják? Talán határozottabb, gondosabb artikuláció kívántatik? Vagy a félretolt szegletkő kitüntetett sorsa a miénk? Törvény az Imitáció Christi útján?” Amikor
a Ne féljetek című regényemet három évvel ezelőtt, két és fél évi munka
után kiadtam a kezemből, az országnak olyan szeretetét és ragaszkodását
tapasztaltam meg, amire a harmincöt éves írói pályám alatt nem volt
példa, bár sohasem voltam visszhangtalan. Mindig volt olvasóm, van is,
és remélem lesz is. De ez után a Ne féljetek után annyira lefoglalt
a visszajelzéseknek a sokasága, az öregedés és a halál regényének a
mindennapi szinten való megtárgyalása embertársaimmal, hogy egyre határozottabban
éreztem, regényt én többet nem fogok írni. Ma sem érzek másképpen. Tudom,
hogy vannak művészek, különösen írók, akik szeretik azt mondani, amikor
úgy tűnik, nincs tovább, hogy teli bőrönddel, teli puttonnyal mentem
el. Én nem fogok úgy elmenni. Én kicsomagoltam azt, ami az én bőröndömben
volt. Az más kérdés, hogy vannak rejtekhelyek, vannak zsebek, és ha
Isten nyit rajtuk, majd újra kiszedek valamit. De nagyregényt, olyat
mint a Ne féljetek, nem szándékozom írni. Gondolkodom, dolgozom az emberek
közt, működöm az egyre szélesedő családomban. Soha nem unatkozom, keveset
szórakozom. Eszmék, meditációk, apokrif imák, az emberiség távoli jövője
foglalkoztat, különös, nem tudományos-fantasztikus, hanem szellemi-fantasztikus
emberi variációk formálódnak. 2001. szeptember 27. |
| |
|