Kányádi Sándor

Gyurkovics Tibor: Most abban a renden kívüli állapotban vagyunk, hogy olyan költőt köszönthetünk, aki nem teljesen az anyaterületen él, és mégis az egész anyaterület legsikeresebb költője. Azt a példányszámot, amit keserves honiak nem tudnak elérni, ő előbűvöli a hátizsákjából és oda teszi a magyar olvasók asztalára. Emellé olyan képességekkel is rendelkezik, amit Nagy Laci már említett, hogy lebeszélhetetlen a pályáról. Mi sem vagyunk rossz képességű és rossz svádájú emberek, de messze bujdokolhatunk Kányádi Sándor mögött. Paizs László: Készítettem egy forgatókönyvet erre az estére, és elsőként azt szerettem volna mondani, hogy bemutatok egy külföldit, aki beszéli a nyelvünket. Fogadják szeretettel. Kányádi Sándor: Köszönöm a megtiszteltetést, hogy az Akadémiára meghívtak. Régóta tudok róla, és ez nem az Akadémia lebecsülése lenne, de én sajnos olyan vagyok, hogy könnyű Katit táncba vinni, ha egy óvodába meghívnak, oda is elmegyek, mert rendkívül fontos dolognak tartom. Amit Tibor barátom mondott, hogy kenterbe verem a példányszámot, ebben nincs semmi csodálatos dolog. Én korábban kezdtem a piacgazdaságot mint ez a maholnap már Európába tartó, lépő magyar nép, mert minden reggel azt hallom a rádióban, hogy mi vagyunk az elsők, illetve Magyarország, mert én határon túli vagyok. Európán belül én a piacgazdaságot nagyon régen kezdtem, gyereklapnál ettem meg a kenyerem javát. A Napsugárnál, a "haza sólymainak" hívott lapnál normám volt. Nyolcvanezer példányban minden hónapban két lapnak meg kellett jelenni. Ha nem írtam meg, akkor nem kaptam meg a fizetést. Ez a gyereklap rendkívül fontos volt. Volt idő, amikor a Román Írószövetség tíz választmányi tagja közül négy a Napsugár szerkesztőségénél dolgozott. Nekem azt is előírták, hogy hány strófa, és hogy erről nem lehet írni. Én nem sértődtem meg, mert arra gondoltam, hogy Michelangelo úrnak is megmondták, hogy ekkorát kell ide festeni és azt. S azt hiszem a Szentatya egyszer még rá is húzott a hátára, ha igaz, egy bottal. Tehát jó befektető voltam annak idején. A nyolcvanezer előfizetőt kiszolgáltam, ezek időközben felnőttek és hűségesek maradtak. Ennyi az egésznek a titka. A másik dolog, hogy tudomásukra kell hozzam, hogy én az egész Duna-medencét, de az egész magyar glóbuszt nagyjából Romániához csatoltam. Sajnos ez így van. Én mindenütt tartottam találkozót. Ezért mondtam, hogy röstellem azt mondani, hogy nem megyek el. Az igazság az, hogy írni kellene, dolgozni, de azt szoktam mondani, bár mindennel olyan jól el volna látva ez a kicsi magyar nemzet, mint jó magyar versekkel. Mert hogyha az egész költői társaság, most ne haragudjatok, de ha a Duna-medencében letesszük a tollat, a kezünket az egérről, akkor háromszáz évig még mindig van ennek a nemzetnek mihez nyúlnia. Költészettel el vagyunk látva. Ez a költészet nem csak a versre vonatkozik. Költészet az építészet. Hidakban, házakban, mindenben, a költészet a jó mesterségtudásban is valahol ott van. Egy hegyi ember mondta - síkvidéken ilyet nem szoktak kitalálni -, hogy két dolog van igazán, amire születni kell, minden mást meg lehet tanulni. A költői valamint a hóhéri mesterség. Aki az első akasztás után nem teszi le a lantot, az született hóhér. Ezt Tamási Áron mondta. Tehát mindenben fölfedezni a költészetet, minden emberi gazdagodási lehetőségben, és ezt továbbadni. Ebben is benne van ez, hogy én mindenfelé járok, papolok, mint vándorköszörűs. Paizs László: A franciák mielőtt fölrobbantották volna hidrogén bombájukat, a sziget bennszülött lakosait egy másik szigetre költöztették, sokkal jobb körülmények közé és megtiltották húsz évig a szigetre való visszatelepülést. Geiger-Müller számlálógépek, műszerek maradtak a szigeten, s egyszer csak rémülten vették észre, hogy a bennszülöttek visszaszivárogtak a szülőföldjükre. Nekem az az érzésem, messziről indult gond ez, te is ilyen visszaszivárgó bennszülött vagy. Akármilyen jó körülményeket biztosítanak külföldön, bárhol, te mindig visszamész Kolozsvárra. Ott elég elviselhetetlenek az állapotok, valószínűleg azért, mert Erdélyben minden magyar magyar. A kérdésem, hogy a szülőföldről tudnál-e egy verset mondani? Igen, de ne túlozzuk el azért ezt az erdélyi magyarság kérdést. Paizs László: Igen, de ott minden magyar magyar. De itt is magyar minden magyar és ott sem magyar aki nem magyar. Higgyék el, hogy Erdélyben legalább annyi senkiházi van, mint Magyarországon, és van annyi kiváló ember, arányszámát tekintve, talán egy kicsit arányszámát meghaladva, több kiváló ember. Még egyet, hogy félreértés ne legyen, nem ismernek engem annyira, egy zárójeles megjegyzés, én önirónikusan szoktam beszélni. Ezt minden egyes találkozón el kell mondani. Egyszer az 1982-83-as időkben Nagyoláhfaluban, ezt Szentegyházának is hívják, volt egy nagy találkozó, s mikor megyek be a művelődési ház vezetőjével, rázendít a zenekar. Kérdem, hogy mit játszanak? Azt mondja a vezető, Sanyi bácsi, amit szerettek volna, amit kellett volna, nem akarták, hát ezt választották. Azt kérdezi ott az egyik fiatalember, mert ott középiskola is van, Sándor bácsi, miért tetszik mindig olyan önirónikusan beszélni? Most azt tudni kell, hogy egy faluban, ahol vannak értelmiségiek is, de inkább bányászok és földművesek, azt, hogy önirónikusan, azt abban a pillanatban le kell fordítani. Azt mondom, hogy az önirónia vagyis az önmagunkon is mosolyogni tudás tudománya a felnőttség egyik jele. Akiben nincs meg ez a tudomány, az szerintem sem egyén, sem etnikum, sem nemzetiség, sem nemzet, sem felnőtt. Erre minket még Arany János tanított, amikor a Nagyidai cigányokat megírta a szabadságharc után. Akkor még élt Illyés Gyula, de tanít haló porában is, akinek minden mondatában ott van az önmagunkon is mosolyogni tudás tudománya. Aki a saját gyarlóságain, saját nagyképűségén nem tud mosolyogni, az szerintem nem felnőtt. Tehát amikor én nagyképű dolgokat mondok, akkor mindig vonjanak gyököt. Azt is hozzá szoktam mondani, hogy akármilyen méltató szavakat mondanak, egy dolog biztos, hogy csak az illető halála után derül ki teljes bizonyossággal, hogy az volt-e, aminek hitték étéletében, aminek hitte ő is magát, még akkor is, ha kitüntetéseket tűztek a mellére, akasztottak a nyakába, összegyűltek sokan látására, hallására, képládában mutogatták. Ha majd a maradék, az unokák, a dédunokák alkalmasnak tartanak valamit kézbe venni abból, amit én írtam, akkor majd elmondhatják, hogy az én ősöm annak idején a Kecske utcában egy tavaszi esős estefelé egy igazi költővel találkozott. Hernádi Gyula: Én ezt nem hiszem el. Az utódok fütyülnek ránk. Dehogy! Ki is próbálom. Egy 153 éve meghalt költőnek velem együtt fogod most elmondani a versét. Mondjuk együtt. "Itt van az ősz itt van újra, szép mint mindig énnekem, tudja Isten hogy mi okból szeretem de szeretem. Kiülök a dombtetőre onnan nézek szerteszét..." Ez volt a költő. Ezért kell hinni az utódokban. Higgyétek el, én járom ezt az országot és a világot Vancouvertől le Buenos Airesig, a délutáni vagy a vasárnapi iskolában tanult gyerekek és a nagymamák együtt motyogják. Ilyen szempontból nincsen baj, ezt még tudják. A köztes nemzedék van elfoglalva kenyérkeresettel. Paizs László: Műfordításaid előszavában azt írod, hogy Illyés Gyulánál voltál és azt mondtad neki, hogy szeretnél pillér lenni, amelyik hidat tart a nyelvek között. A magyar és a román között. Erre szkeptikusan Illyés Gyula azt mondta, hogy már nyakig érhet a víz, a pillért tartod, de soha nem fog a híd két oldalt partot érni. Azt válaszoltad erre, hogy akkor is kell építeni a hidat, ha lövik. Van egy kérdésem. A horvátok a Mostari hidat akkor lőtték, mikor már ötszáz éve fel volt építve. Áll-e ez a mondás a felépített hidakra vagy az épített hidakat is lőni kell? Igen, az egyik egy metafora volt, a másik egy 3-400 éves híd. Én azt hiszem, a hidat föl fogják építeni. Annak idején, az úgynevezett fasizmus, Horthy Miklós idejében Székelyudvarhelyen a református kollégiumban volt egy öreg tanárom, románul ott tanultam meg igazából, magyar időben a református kollégiumban. Ez a tanár azt mondta, édes gyermekem, évszázadok óta együtt élünk, együtt kell élnünk, meg kell tanulnunk egymás nyelvét, hogy megismerhessük egymás kultúráját, hogy minél hosszabb ideig békességben legyünk ezen a földön. Én ezt tanultam meg a székelyudvarhelyi református kollégiumban. A szomszéd B osztályban a román tanár, mert ott is tanított már román tanár is, azt mondta, az ellenséget a saját nyelvén lehet legyőzni, meg kell tanulni oláhul. Nahát ezt elengedtem a fülem mellett, nem is abba az osztályba jártam. Ragaszkodtam ahhoz, amit az A osztályban tanultam. - A fordítás egy hídverés is. S ha megengeded, akkor arról egy kicsit bővebben beszélnék, hogy miért fontos. Különböző vélemények vannak, de azt tudni kell, hogy az egész nagy magyar birodalomban, mert többféle magyar birodalom van, a legnagyobb magyar birodalom a magyar fordítás birodalma. Mert testvéreim, ezt nem én mondtam, nálam okosabb ember és nagyobb költő, Szabó Lőrinc mondta, a fordítás a legnemzetibb vállalkozás, mióta világ a világ. Ugyanis ha valaki valamit az anyanyelvén létrehoz, még számíthat arra, hogy azt lefordítják, és az egész emberiség javára válik. De aki műfordításra adja a fejét, eleve egy nyelvközösség szolgálatára kárhoztatja magát. Azt akarja, hogy gazdagítsa a saját népét, a saját nyelvközösségét. Azt szoktam mondani, a műfordító a legtisztességesebb imperialista. Úgy hódit, hogy semmit sem foglal el. Itt van nekünk a világköltészet a lehető legmagasabb szinten lefordítva, szinte a magyar költészet szintjén. Sokkal gazdagabbak vagyunk, mint a franciák vagy az angolok, akik ugyan önellátó nagy népek, nem szorulnak rá a kicsi népekre, de a kis népek műveltebbek, vagy legalábbis tájékozottabbak, ezt minden nagyképűség nélkül mondhatjuk. Mert számbeli csököttségüket információ többlettel, műveltségi többlettel pótolják. Hiába mondja valaki, hogy azért tanult meg angolul, hogy Shakespeare-t angolul olvashassa. Ugyan már! Magyarul sem. Az egy külön szakma magyarra lefordítani, de ha mégis sikerül – mindenkinek van autója, most motoros nyelven beszélek -, ha sikerül 60-70%-os hatásfokkal lefordítani, akkor az már több mint információ, az már művészet. Senki sem fordít a maga költői szintje fölött, de alatt sem. Ezért nekünk a világköltészet a magyar költészet szintjén vagyon meg, és ezért mi gazdagabbak vagyunk. Az, hogy minket lefordítanak, szerencse dolga is. Persze vannak ilyen eltájolások, nem tudom, szabad-e ilyet mondani, hogy globalizálódunk, angol nyelvterület felé megyünk. Ne értsék félre, nem lesz valami neobolsevik duma. Olvasom, hogy nagy öröm, Petőfi Sándor János vitézét lefordították angol nyelvre. Csodálatos. Valaki angol férfiú fordította le, nyilván magyar segítséggel, és valaki adott is bele vagy ezer dollárt, szponzor volt, ugyanúgy, mint szegény Bartók Bélának is annak idején adtak ezer dollárt, ez ott zizeg a kottalapokon, mert mindig elmondják, minden koncerten, hogy adtak egyszer ezer dollárt. És lefordították a János vitézt angolra és a Corvina kiadta 1500 példányban állampénzen. Arról pedig, hogy Petőfi Sándor félsorai, levelezése négy kötetben oroszul Paszternak, Martinov fordításában elkészült, a magyar átlagember nem igen hallott. Nem tudom, mennyire van tudomásuk róla, hogy a Tienanmen téren úgy mentek a virágot vivő fehéringes fiatalemberek, hogy Szabadság szerelem, e kettő kell nekem! Petőfi Sándor verset mondtak. Kínaira öt kötetben van Petőfi Sándor lefordítva. Kis nép, egymilliárd, s még csak nem is szponzorálta senki. Ezeket nem szabad elfelejteni. A nagy népek közül ketten –, a kínaiakat nem tartom európainak, nekünk rokonaink –, az olaszok és a németek fordítanak komolyan. A többiek megvannak. A németeknél, angoloknál nincsen nagy franciakultusz, és nincs nagy Shakespeare kultusz a franciáknál sem, de egy marosvásárhelyi színművészeti főiskolás lánynak Júlia és Nóra álmai vannak. ... Van egy keleti mondás, mert mindent keletről hoztunk, hogyha van egy almám és kettévágom, megfelezem, neked is lesz egy fél almád, nekem is marad egy fél almám. Ha van egy dalom, megtanítalak rá, neked is lesz egy dalod, nekem is. Ez a fordítás lényege. Paizs László: Kérdezzen más is, ki, amit gondol! Paizs László nem járt soha Erdélyben. Ezt nem elmarasztalóan mondom, fél. Nem tudom, miért fél oda eljönni? Nem biztos, hogy nem lopják el jobban a kocsiját mint itthon, hogy az utak rosszabbak, mint Magyarországon! De ez valamiben pótlódik, talán emberi figyelmességben, tapintatban. Azon kívül kár kihagyni egy Magyarországnál nagyobb területet és elég szép tájak vannak ott és értelmes emberek is. Európában én is Európa felé kacsintgatok, és történt az, hogy 3 évvel ezelőtt pünkösdkor, - amikor nálunk nagy búcsú szokott lenni, a katolikusoknál Somlyón, a legnagyobb magyar összejövetel, három-négyszázezer ember is volt már, hogy összejött, - no, akkor én Bruege városában voltam Belgiumban. Ez egy csodálatosan szép város, állítólag ott van a világ legkisebb gótikus ablaka is. Mint ahogy a somlyói búcsúsok jönnek le Somlyó hegyéről, végeláthatatlan sorokban, úgy jöttek velünk szembe a japán turisták. Én a kisebbik fiammal voltam, és éreztem, hogy a szemem már kezd visszaferdülni, mint annak idején. Bemenekültünk egy székesegyházba. Andris fiammal, aki Párizsban doktorandus, állunk, nézelődünk a hatalmas templomban. Mondom, Andris fiam, hányszor férne el benne a nagygalambfalvi? Azt mondja, talán négyszer, ötször. De kisebbségi érzésed ne legyen, mert egy időben épültek, csak a különbség az, hogy Nagygalambfalvának ezerötszáznál nem volt több lakosa 1300-ban, míg Bruegenek százötvenezer volt. Ennyi a különbség. Nem kell olyan nagyon megijedni. Példányszámokról volt szó. Tófalusi Kis Miklós a Bibliából több ezret adott el, pedig akkor drágább volt a könyv és szegényebb a nép. Az én falumban 436 éves az iskola. Tavaly is ott voltam az ünnepségen. Nem egy ilyen iskola van! Nálunk a faluban nem volt analfabéta, még a gyepmester, a cigány is tudott olvasni. Egy kicsi népet hadd említsek Észtországban. Ilyen fejlődést másfél év alatt, mint Észtországban, még nem láttam. Megfejtettem az észtek nagy örömére az észt csodát. Miért tudtak másfél év alatt ekkorát fejlődni? Azért, mert a 19. század végén, amikor a bismarci Németországban tudomásom szerint a lakosságnak csak 60%-a volt írástudó, a kicsi észt nép 98%-a írástudó volt. Tehát ezzel magyarázhatók különböző dolgok. - Most mondok egy szomorúbb dolgot. Dunántúlon, egy emelkedett, majdnem európai helyen, egy nagy stadionban 15 falu iskolásait hozzák össze az én prédikálásomra. Vagy hatszázan vannak, mert elég gyenge termésű vidék, sok faluból kerül ennyi gyerek össze. Az egyik azt kérdezi, Sándor bácsi mikor kezdett el verset írni? Kérdem, hány éves vagy? Mondja, hogy kilenc. Akkor annyi idős voltam mint te. S azt is megmondom, hogy miről, kiről. Damjanich Jánosról írtam. Ilyenkor az ember fölhasználja, hogy történelemórát is tart. Ki volt Damjanich János? Tizenöt magyar falu iskolásai, nyolcadik elemiig bezárólag. Csönd. Gyerekek, ki volt Damjanich János? Ne hagyjatok szégyenben! Nincsen Erdélyben az a kicsi falu, ahol ne tudnák. S egyszer csak hallom a sustorgást. Mondom, tanár úr, ezt nem súgni, tanítani kell. Itt van a nagy baj, kérem szépen! Ez nem nálunk történik, ott, ahol nem tudunk magyarul, ahol félni kell tőlünk, ahol azért mégis csak, nem vagyunk mi különbek, mondtam mindjárt az elején, de bizonyos dolgokat azért meg kell tanulni és meg kel tanítani. Ezt most már ne fogják kérem szépen az elmúlt negyven évre. Ez már az elmúlt tíz esztendő, ezek a gyerekek már ekkor születtek. Ne fogják ezt kérem semmire, senkire! Ez baj. Valahol nagyon nagy baj van. Ezt a bajt szerintem az értelmiség dolga valahol orvosolni. Hivatalosan nem, mert nem lehet ezt rendeletekkel. Erre valók az én úgynevezett irodalmi szolmizálásaim is. Megyünk, tanítunk, elmondunk Petőfi verset, Arany Jánosról beszélünk. - Így vagyunk mi itt valahogy, boldog lehet az a költő, akinek halála után nehány sora, strófája még megmarad a magyar nép emlékezetében. Akkor elmondom, hogy mi a nagyságos magyar nemzetnek a célja. Mi? Meg tudja valaki mondani? Makovecz Imre: A kegyelem. Ezt nem tudtam ... Mennyi ideje vagytok itt? Ezer éve? Mi azóta vagyunk a hegyek között. Amikor bejöttek ide a magyarok a síkvidékre ... Paizs László: A kettős honfoglalásról nem tudsz? Dehogynem, sőt azt is egy odavalósi ember találta ki. Minden nép büszke a mitológiára, mi nem. Mi szentül meg vagyunk győződve, igenis, Csaba királyfi, ezt hisszük, ezt tudjuk, ez történelem. Mindenki más, a németek, meg mindenki büszke, mi nem. Tény, hogy mi már ott voltunk, amikor ide bejöttek a magyarok. Amikor ide bejöttek a magyarok, magyaroknak kellett itt lenniök, amikor Árpád bejött. Mert azt bizonygatták az 1950-es években a magyar tudósok, hogy itt dákok laktak. Mondták a szovjeteknek. Akkor meg miért nem szláv nyelven beszélnek? Mint a bolgároknál, amikor a bolgár-törökök oda bementek, ott szláv nyelven beszéltek. Az volt az anyanyelv. Mi ott voltunk, ide bejöttek a magyarok. Hogyhogy megmaradtak ezer évig, amikor mindenki elpusztult? Három nagy tulajdonsággal kellett rendelkezni ennek a népnek. István sem tudta, sőt Kossuth Lajos sem tudta. A gyerekek, meg akik katonáskodtak, tudtak besenyőül. Árpád apánk valószínűleg törökül beszélt, István latinul tette a szépet Gizellának. Ezer év történelme arról szól, hogy a rendek és a nép. Ferenc tekintetes úrék a pozsonyi diétán elintézték valahogy, hogy a síkvidéken a közigazgatás nyelve a latin helyett a magyar legyen. Jakó Zsiga bácsi mit mond? Hogy csak a Vass családnak a mohácsi vészig 8600 okirata van magyarul. Azért tudtak magyarul azon a vidéken. Mondtam, hogy ebből gyököt kell vonni, hogy én vagyok a legbölcsebb és én tudom egyedül megmondani. Én magamon is mosolygok ezen, de komolyan, egyedül én tudom. Mi célja van a magyar nemzetnek? Nem tudja senki. Mire vagyunk a világon? Hogy valahol otthon legyünk benne. Ezt sem síkvidéken találták ki ugye, ezt is Tamási mondta. De mivégre legyünk otthon? Otthon lehetünk németül, franciául, minden nyelven. Miért éppen magyarul? Amikor ide bejött a magyarság, három nagy tulajdonsággal kellett rendelkeznie. Egy: a szervezettség olyan magas szintjén állt, hogy egy év alatt el tudta intézni azt, amit mi most évtizedek óta nem tudunk, az európai államiságot. Kettő: ugyancsak a nagy családból adódóan annyi szeretettöbblettel kellett rendelkeznie ennek a magyarságnak, ami a krisztusi szeretet, a kereszténység befogadására alkalmassá tette őket. Azon kívül kellett lennie egy nyelvnek és talán ez a Megyeri család nyelve volt, amelyik az Őrségtől a keleti-Kárpátokon túl egy egységes, higgyétek el, a németnél egységesebb magyar nyelv, mert jobban megértjük egymást, a német nem érti meg a bajorral úgy magát, mint mi a csángókkal. Tehát kellett a nyelv. S aztán lassan rendes nyelv lett ez a magyar nyelv, amin ma itt így, ilyen bőbeszédűen ki tudjuk fejezni a dolgainkat. Tehát ezekkel kezdem. De a cél, megint csak egy okos embert mondok, aki erdélyi volt, Géza fejedelem. Megkockáztatom, ő tudta igazán, ő volt a zseni, mert tudta, hogyan kell házasodni, hogyan kell házasítani a fiát és azon kívül jó alapszerződéseket kötni a bajorokkal. Akkor ugye rossz volt a hírünk, a sajtónk, ahogy mostanában mondják, retteneteseket mondtak rólunk, hogy megbízhatatlan társaság vagyunk. István azt mondta, föl kell venni a hitet, szerződéseket kell kötni, hit alatt valljuk, hogy azokat be kell tartani. Mi azóta is megtartjuk, a környékünkön senki. Mi kötjük az ebet a karóhoz. Elkezdtünk keresztények lenni olyan ütemben, hogy majdnem a nyelvünk is ráment. De mindig voltak másképp gondolkodók. Lehet hogy bencések voltak, ciszteriek, lehet hogy Páduában tanultak vagy Szentmárton hegyén, akik a cella homályában elkezdtek dolgozni, mert háborogtak amiatt, hogy például egy temetés alkalmával így fakadhatott ki az akkor másként gondolkodó pap: az Úristennek sem lehet tetsző, hogy a halott koporsója fölött olyan nyelven ajánljuk lelkét az egek irgalmába, amit a végtisztességtevők, a szülei, a hozzátartozói nem tudnak. S akkor a cella homályában körmükre égő gyertyával lefordítottak egy temetkezési beszédet, hogy lehessen magyarul is elmondani. Akkor nyert a nemzet, amikor ez lett a célja, mert mi más lehet egy nemzet célja? Mert természetesen mi magyarok Isten kiválasztott népe vagyunk. A magyar nyelv Isten kiválasztott nyelve a magyarok számára. Mint ahogy a német Isten kiválasztott népe, a német nyelv Isten kiválasztott nyelve, satöbbi, mondhatjuk. Tehát mi lehet egy népnek a célja? Az, hogy az Isten csak számára kiválasztott nyelvét az emberiség legvégső határáig továbbvigye, gazdagítsa, éljen vele és benne Isten nagyobb dicsőségére és mindannyiunk örömére. Mert addig vagyunk magyarok testvéreim, amíg magyarul beszélünk, magyarul gondolkodunk, magyarul tanulunk, élünk és temetünk. 2001. március 22. Kányádi Sándorról részletesen még ITT olvashat