Kampis Miklós Beszélgetés az életről, az építészetről, az ifjúságról…

Makovecz Imre: Kedves Akadémikustársak, Kampis Miklós előadása következik, akiről röviden a következőt szeretném elmesélni. Volt egyszer egy Kampis Antal nevű ember, az ország egyik leghíresebb művészettörténésze, akinek talán a legérdekesebb és számunkra talán a legfontosabb tulajdonsága az volt, hogy rendkívüli műveltségét elegánsan tudta használni. Ez azt jelenti, hogy a pincértől való rendeléstől kezdve a viselkedésformája minden élethelyzetben át volt hatva a görög-római műveltségtől. Ezt az embert az ÁVO elvitte, lámpázták, félvakon eleresztették, a családot kitelepítették. Az apa elvált a családtól, hogy mentesítse őket a következményektől. A nagyobbik fiú, Miklós járt be az építőipari szakiskolába, amit Ybl Szakiskolának hívtak abban az időben, és nem volt főiskola. Az évek megélése során a család visszaköltözhetett egy albérletbe a Széher útra. Az anya, aki elsőrangú akvarellista volt, festőművész, állást kapott a VÁTI-ban, hogy őszülő fejjel a rendezési tervek sima felületeit lefesthesse, s így annyi pénzhez jusson, hogy két fiát és saját magát képes legyen eltartani. Teltek az évek és az egyre rafináltabb, de enyhülő diktatúra lehetővé tette, hogy Kampis Miklós az egyetemre kerülhessen, ahol évfolyamtársam volt. Az évfolyam legtehetségesebb, mondjuk szerényebben, az egyik legtehetségesebb embere volt. Kampis elment vidékre. Akkor ment el vidékre, az 1960-as évek legelején, amikor a későbbi Szilágyi és Bodor elvtársak korszakában már előkészült a vidék Ceausescunál agyafúrtabb felszámolása, a körzetesítési program, amit a VÁTI dolgozott ki. Kiváló szociológusok segítségével. Ebben az időben Kampis a kaposvári tervező irodában úgy kezdte az életet, hogy feleségével egy ablaktalan licthofra nyíló szobába költözött, majd onnan egy mosókonyhába. Majd a mosókonyhából a tervező iroda étkezőjének és nagytermének a színpadára, és amíg ott laktak, a függöny el volt húzva. Majd onnan sikerült egy vállalati akció keretén belül egy kétszobás lakásba kerülnie. Ezekben az években Kampis megszervezte a Dél-Dunántúli Stúdiót Pécsett, Zalaegerszegen. Később Keszthelyt és Kaposvárt összefogva hozzá kezdett egy szellemi munkához, azért, hogy túléljék azt a szellemi nihilt, amely kisugárzott az állami tervezőirodákból, a zsűrikből, a minisztériumokból, a közigazgatás szféráiból. Élete személyes nehézségei ellenére ezt a képességét a mai napig nem veszítette el, ma a Kós Egyesülés hálózatát vezeti sikeresen és hihetetlen munkabefektetéssel. Az építészetről fokozatosan áttért a városrendezésre, és ő volt az, aki Kaposvár első sétálóutcáját, a sétálóutca fogalmát képes volt megvalósítani Magyarországon, melyet aztán sok település követett. Ami valószínűleg nem volt egyszerű dolog annak idején, amikor a városépítészet ezt, hogy finom legyek, nem biztos, hogy áttekintette és átlátta. Mert mivel jár egy belváros forgalommentesítése? Azzal, hogy ami korábban garantáltan elhanyagolható volt, az a tervek következtében kitetszik hogy érték, és az értékek megvédése hatósággal is garantálható, és az érték újból társadalmi rangra emelkedik. Kampis Miklós tehát az én korosztályom embere, akit idáig sem a szakma, sem a politika, sem a szellemi élet nem értékelt az életének és munkásságának megfelelően. Átadom neki a szót. Kampis Miklós: Valójában nem tudok itt mással előrukkolni, mint az életemmel. Miután az életünk nem egyéb, mint szabad és nem szabad cselekedeteknek a végtelen sorozata, az igazán fontosak valószínűleg azok, amiket szabad cselekedetnek lehet nevezni. Megpróbálom most önöket visszavezetni az időben és elmondani azokat a gócokat és azokat a cselekedeteket, amiket én a magam részéről, zárójelben, lehet, hogy tévesen ítélek meg, hogy ezek a szabadság körébe tartoznak, tehát következésképpen valószínűleg a legfontosabbak. A hozzánk időben legközelebb eső ilyen esemény a Kós Károly Egyesülés 10 éves évfordulója. A Budapesti Műszaki Egyetem aulájában volt egy ünnepség és két napos konferencia. Ez az ünnepség fantasztikus rendezvény volt. Trombitaszóval, harsonával, életfával, az aulában hatalmas anyag, kb. 250-300 tabló és rengeteg ember. Fölmentem az első emeleti kerengőbe és megkerestem azt a helyet, ahol 1956 október 22-én álltam és lenéztem erre a kiállításra, és ez a két kép, az 1956 október 22-i és ez a mostani egymásra vetült, és egy pillanatra eltűnt az idő. Fantasztikus érzés volt, amit megpróbálok ilyen dadogva átadni, de valószínűleg képtelenség. Ha visszafelé közlekedünk az időben, akkor 1990 tájékán az egyik legfontosabb haditettem a Kós Károly Egyesülésen belül a Szabadoktatási Kollégium megszervezése. Ez valójában szabadegyetem akart lenni, egy főiskolának a csírája, amelyben olyan organizációs trükköket találtak ki, amiket azóta sem sikerült más formában megvalósítani. Nevezetesen hogy nem két szemesztere van egy évnek, hanem három. Van egy őszi szemeszter, van egy téli és egy tavaszi, s ennek a háromnak mindig ugyanaz a témája. Ősszel az emberről van szó, télen a társadalomról és a gazdaságról, tavasszal pedig a környezetről és a virágokról, amiről tavasszal érdemes beszélni. Ezt a három struktúrát és fölépítést azóta többféle tanítási mániába megpróbáltuk belevinni, képtelenség, mert valahogy ez a kettős rendszer beleivódott a világba és nem lehet ezt megcsinálni. De azt gondolom, ha ezt mi gondolatban kiegészítjük egy nyári gyakorlattal, akkor ez a négy napforduló és az egész évkörnek egy olyan ritmusa, amire igazából egy főiskolai, egyetemi, nem tudom milyen oktatást valójában rá lehetne szervezni. Ez a szabad oktatási fórum három évig tartott, ami azért kapta ezt a nevet, mert időközben megjelent a felsőoktatásról szóló törvény, amelyik úgy kezdődik, hogy a tanítás és a tanulás szabadsága érdekében az alábbiakat rendeljük el. Egyetem és főiskola csak az lehet, amelyiket a parlament kinevezi. Kész. Csak azért mondtam ezt, mert ha a két mondatot, az elejét és a végét összeolvassuk, akkor látható, hogy nem minden fénylik. Egyébként kitaláltuk, hogy ez milyen fórum lesz, és azért is megcsináljuk, csak nem úgy hívjuk, hogy bele tudjanak kötni. A három év után annyit tudok mondani, hogy néhány hallgatója ennek a szabad oktatási fórumnak saját szabad akaratából folytatta ezt a tevékenységet, és a mostani Kós Károly Egyesülésnek, ma már alapítvány által szervezett szabad főiskoláján oktatóként is fellépnek. A következő etap megint egy jó néhány éves ugrás. Ez 1987-88-89. Ebben az időben a következő dolgok történtek. Kiváltunk az állami tervezőirodai keretek közül és megalakítottunk egy tervező kisszövetkezetet. Két évi létküzdelem után 1988 december 10-én lehívtam Kaposvárra néhány barátomat, és itt elméletileg vagy elvileg megalakult a Kós Károly Egyesülés. Ha nekem akkor, 1988 decemberében vagy akár 1989 júniusában, amikor már hivatalosan megalakult, valaki azt mondja, hogy tíz év múlva egy ilyen ünnepség lesz a Műszaki Egyetemen, akkor azt hiszem, hogy kiröhögöm, mert ezt egyszerűen nem tudtuk volna elképzelni. Nagyon nehéz most már visszahelyezkedni abba, hogy egy 1988-89-es nagyon bizakodó, ámde borzasztóan legatyásodott és a lelkességen és az energián kívül mással nem rendelkező társaság milyen lelkiállapotban volt, mert ez a társaság azóta már nagyon megváltozott. Én azt gondolom, hogy a Kós Károly Egyesülés megalakítása adott ötletet, hogy én ezeket az embereket oda lehívjam és hogy egy ilyen fajta grémiumot kell intézményes formában megalakítani, ez talán a legnagyobb haditettem vagy ötletem, ami életemben kitalálódott. Mostani eszemmel visszagondolva erre az időszakra valószínűleg egy nappal se korábban kezdtünk ebbe a műveletbe, és egy nappal se későbben. Tehát ha ezt két évvel később akarjuk megcsinálni, akkor ennek már nincs olyan nagy jelentősége, és két évvel korábban meg valószínűleg nem lehetett volna létrehozni. Az egyesülés kitalálása mellett feltétlenül meg kell említeni az 1987-88-89-es évben néhány olyan dolgot, hogy mindezek mellett az ember dolgozott is valamit. Az egyik ilyen dolog, amit akkoriban követtünk el, Paks utolsó eredménye. Paks főépítésze egy időben Makovecz Imre volt. Akkor az egész paksi belváros koncepcióján dolgoztunk, Dévényi Sándor, Bodonyi Csaba, Finta József, jómagam, Makovecz Imre és még nem tudom, hány millió ember. Egy egész csapat. Gyakorlatilag az egész ügyből három épületre szóló feladat maradt. Irtózatosan nagy feladat volt. Akkori áron kb. 2 milliárd forint. Ma ez 20 milliárd lenne. Jómagam a C épületet terveztem. A B épületet Lőrincz Ferenc, az A épületet Gács András. Tehát ez egy teammunka volt, de a hajrában 24-en dolgoztunk az egyébként 12 tagú kaposvári szövetkezetben. Pakson nagyon sokféle épület létezett. Zsidó, sváb, Erdélyből beszármazott emberek halmaza lakta a települést régen. A főutcára jellemző volt a sárga téglából kirakott homlokzat. Ezért mi elhatároztuk és gyakorlatilag mind a három házat ezen az alapon terveztük meg, a sárga téglás lábazaton egy középrész és egy tetőtér beépítés. Nagyjából szinkronban van ez az elképzelés avval, amit korábban a részletes rendezési tervekben elkészítettünk, csak ez egy csökevény, mert mindösszesen olyan 700 körüli lakásmennyiség volt. Az Atomerőmű lakótelep nem bővül, ennél fogva ezekből az épületekből az égvilágon semmi nem lett. Ezt azért mondom el, mert véleményem szerint ez a Kaposterv Szövetkezet legnagyobb munkája volt, és állítom, hogy a legprofibb munkája, mert nagyon féltünk és a félelem nagy erő. Féltünk, mert az Atomerőműnek a beruházásai részlege tele volt egyrészt gonosz emberekkel, másrészt nagyon profikkal. Csupa mérnök volt, ott nem lehetett semmiféle könnyű játszmát megnyerni. Ezért izgalmunkban olyan dolgokat is megcsináltunk, amit sem azelőtt, sem azután semmiféle tervünkben nem érvényesítettünk. Magát a dokumentációt, ami iszonyatos 8-10 vastag dosszié volt, két napig raktuk össze, és a mai napig az általam ismert legjobb tender dokumentáció. Mert a tenderekre előírt jogszabály az messze nem tartalmaz annyit, mint ami abban a dokumentációban van. A másik dolog, ami ugyanebben az időszakban keletkezett és szemben Pakssal meg is épült, az a rokolyi vadászház, ami a megépült házak közül a legjobb, ebben majdnem biztos vagyok. Most nagyot ugrunk visszafele az időben, 1983-85 következik. Ekkor még bőven a Somogy Megyei Tervezővállalatnál dolgoztunk és ismét megjelentünk egy vázlattal, Kaposvár városközpontjának a részletes rendezési tervével. Makovecz Imre: Mi a rafinériája? Az a rafinériája, hogy egy: megpróbáltuk a maximális módon megőrizni a városszerkezetet, kettő: levédtük a telkeket. Makovecz Imre: Miért kellett megőrizni a szerkezetet és miért kellett levédeni az egyes objektumokat? Mert úgy gondoltuk, hogy az a megoldás, miszerint innen elindulunk egy tankkal és lesöpörjük az egészet és helyébe valami mást csinálunk, az nem jó, hanem ez a jó. Ezt valami érthetetlen okból... Nem is érthetetlen okból, mert segítségül hívtunk pár olyan embert, akiknek ehhez a gondolathoz nem volt affinitása, viszont a pénzügyekhez igen, s bebizonyítottuk, hogy így olcsóbb. Még egyszer mondom, hogy a dolog érdemi részével nem foglalkozott senki, de ez által meg lehetett őket győzni. Aki halványan ismeri Kaposvár főutcáját, ez egy ilyen furcsa S alakú utca, sétálóutca lett, és van ott egy 18. századi patika. A lényeg az, hogy a fél főutcát le akarták bontani. Talán a patikát meg lehetett volna menteni, de az akkor egy idiotizmus, ha ott marad egy ilyen kis patika. Mi találtunk egy Juan Gyenes nevezetű, Spanyolországba elszármazott magyar fotóművészt, aki itt született ebben a házban és leírta a kaposvári főutcát s azt írja a könyvében, hogy Madridnak ehhez meg ahhoz a részeihez hasonlít. Na, ezt kinagyítottuk és vittük, hogy kérem szépen, ezt a főutcát tényleg nem szabad lebontani. Ami Madridhoz hasonlít, azt nem szabad lebontani. Magyarul: el lehetett fogadtatni ezt a gondolkodásmódot. A lényeg az, hogy azt mondtuk, egyrészt olcsóbb, másrészt jogilag járható, ha a jelenlegi telekosztásokra figyelünk. A birtokviszonyokra figyelünk. Azt nem mondtuk ki, hogy birtok, mert az már tulajdont jelentett volna. De a jelenlegi telekviszonyokra, a Földhivatalra hivatkoztunk és azt mondtuk, ha a Földhivatalnál át kell osztani a telket, az hosszas huzavona, mennyivel egyszerűbb, ha ezt itt betartjuk és akkor innentől kezdve már az egész úgy folytatódnék istenigazából, mint ahogy mindig is folytatódott, mert maximum két telket megvettek egymás mellett és arra húztak egy valamivel nagyobb házat. Tehát a természetes fejlődés útjára próbáltuk terelni az egész dolgot. Ennek az az óriási jelentősége, hogy ez a részletes rendezési terv a mai napig érvényben van. Ez 1985-ben volt, a terv 15 éves és a mai napig ennek alapján folyik az építkezés. Körülbelül egy fél évvel ezelőtt egy 30 tagból álló csapatot vezényeltem végig ezen a belvároson, a műszaki egyetemről jöttek, voltak benne franciák, arabok meg nem tudom kicsodák. Sosem jártak Kaposváron s a következő rezümé volt: igaz, hogy az egyes házak, amik megépültek, önmagukban nem túl jók, de mivel betartják azokat a kereteket, azt a szövetet, ami ezt a léptéket megtartja, párkánymagasságot, satöbbi, ezért tulajdonképpen nem robbantják szét ezt az egész várost és nagyjából olyan benyomást kelt, mint egy normális, természetes fejlődésű város. Én ezt a munkát az egyik legfontosabb munkámnak tartom. Makovecz Imre: Ez a főutca hogy néz ki? Rengeteget dolgoztatok. Miket csináltatok? A főutca, itt abszolút világosan kell beszélni, az, hogy a főutcából sétálóutca legyen, ez az ötlet 1959-ben egy Beregi Tamás nevű VÁTI-s tervezőnek az agyából pattant ki, aki Kaposváron lakott. Ismerte ezt az utcát, s pontosan tudta, milyen értékei vannak. De először akkor volt berajzolva az általános tervbe, hogy sétálóutca. Ennek a megvalósításán fáradoztunk, és ezt a főutcát irgalmatlan nagy munkával sétálóutcává alakítottuk, aminek volt burkolatterve, világítási terve, utcabútorok és a csatlakozó két oldal összes portáljának vázlatterve, amit különböző építészek csináltak. A legutolsó ilyen portált a Finta Építész Stúdió tervezte, annak a vázlatnak az alapján, amit én készítettem az Omker házra. A kapualjakba pedig Sziklai Jutka speciális ajtókat, kapukat csinált, amelyek már kezdenek tönkremenni és kezdik őket kicserélni, mert biztonsági szempontból nem elég megfelelőek, de annak idején festőien szép kiskapuk, vitrinek és egyéb dolgok alakultak ott ki. Eltelt 15 év és a sétálóutcát a kaposváriak belakták, szeretnek ott üldögélni. Használják úgy, mint egy sétálóutcát. Eleinte idegen volt nekik, mert nem tudtak vele mit kezdeni. Ugrunk egy nagyot visszafelé az 1970-es évekre. 1974-től én azzal a dologgal foglalkoztam, hogy a lakásomon néhány kollégát beavassak olyan tudományokba, amiket az ő számukra roppant fontosnak tartottam és ez az antropofózia volt. Az 1970-es években egyrészt ezt a tanítást elkezdtem, másrészt 1976-ban megalakítottam azt a bizonyos dél-dunántúli építészeti stúdiót, amit Imre már említett és ahol rendszeresen, mintegy 49 kolléga vett részt az üléseken. Erre kínosan vigyáztam, mert 50-től kezdve be kellett tűzrendészeti okokból jelenteni a találkozókat. Ez egy elég nagy csapat volt. A Dél-dunántúli Stúdió utolsó ciklusát Liska Tibor és csapata tartotta. Liska Tibor megjelenése azt eredményezte, hogy a központi hatalmak hogy úgy mondjam, felfigyeltek a Dél-dunántúli Építészeti Stúdióra, mert addig a kutyát nem érdekelte az egész. Minden előadást magnetofonra kellett venni, bemutatni az éppen aktuális pártbizottságnak, de mivel Liska ezt nagyon jól tudta és amúgy is minden előadását fölvette magnetofonra, a dolognak semmiféle technikai nehézsége nem volt. Egy kukkot nem értettek persze belőle, hogy mit beszélnek ott az emberek. A Dél-dunántúli Építészeti Stúdió első előadását 1976-ban Makovecz Imre úr tartotta a jelekről. 1965-től kezdve foglalkozom tulajdonképpen antropozófiával. Ennek is van egy olyan története, amit illik elmondani. Ha az ember leköltözik egy idegen városba, vagy isten ne adja, fölköltözik egy idegen városból Budapestre, akkor idegen közegben van, átél ott egy idegen élményt. Sokkal később Makai László történésztől hallottam, hogy IV. Béla király kiadott egy dekrétumot Cives et hospites budensis címmel, azaz polgárai és idegenei Budának. Ezt a hospites élményt, az idegen élményt kell valahogy megértessem önökkel. Itt az ember tulajdonképpen azzal áll szemben, hogy vagy megkapaszkodik valakiben, valakikben, kap valamilyen segítséget, vagy menthetetlenül fölfalja az a közeg, amibe bele került. Tehát vagy én próbálok meg erre a közegre valamilyen módon hatni, vagy a közeg fog énrám hatni olyan mértékben, hogy a végén el fogok fogyni. Ekkor én Kálmán István és Makovecz Imre barátaimhoz fordultam, akik a kérdést, nem lévén hospitesek, borzasztó egyszerűen fogták föl. Azt mondták, itt az ideje, hogy antropozofiával kezdjél el foglalkozni. Mire Kálmán István megkérdezte tőlem, hogy én gondolkodva szeretem-e a dolgokat megközelíteni, vagy érzelmileg? Mondtam, nálam nagyobb gondolkodó Kant óta nem született. Nyilvánvalóan gondolkodva. Ezek után odaadtak nekem egy könyvet, aminek az volt a címe, hogy a Szabadság filozófiája. Egy borzalmas gépelt istenharagja volt, össze-vissza firkálva. Borzasztó dolog. Nekem meg volt Halasi Nagy József Filozófiatörténete, ami a Pázmány Péter Tudományegyetem filozófia története volt, tehát nem az akkor divatos filozófiatörténet. Én annak alapján kijegyzeteltem már a fél világot. Nekiálltam ennek az istentelenségnek és irgalmatlanul felkészültem belőle. Utána Makovecz Imre barátom lakásán a gangon illetve a loggián Kálmán István, Imre, Papp Lajos zeneszerző, feleségem és én leültünk. Ekkoriban, Imre abszolút hithű antropozófus lévén, bodzalevet ittunk. A lényeg az, hogy elkezdtem mondani, miért baromság ez könyv. Kilenc órától éjfélig mondtam egyfolytában. Ezek az emberek pedig egy árva szóval nem reagáltak. Tehát egyre rosszabb lett a helyzet. Én azt hittem, hogy olyan 11 óra körül a fejükhöz kapnak, hogy tényleg, ennek a Kampisnak csak igaza van. De nem. Ezek csak hallgattak. Éjfél körül Kálmán István megszólalt és azt mondta, borzasztó nagy energia van ebben az emberben. Akkor éreztem, hogy itt valami nagyon nagy gáz van, mert ezeket az embereket már daruval sem lehet kimozdítani ebből a szituációból. Itt van valami hihetetlen szilárd, amire nekem éppen akkor szükségem lett volna. A biztonság kedvéért adtak egy másik könyvet is, egy lila színű, normálisan bekötött olvasható akármit, aminek az volt a címe, hogy A magasabb világok megismerésének az útja. Ezt is elolvastam, mivel betű. Az elején rögtön van nyolc darab feltétel, ami pszichikai, lelki feltétele annak, hogy az ember ezekkel a dolgokkal foglalkozzon. Énbennem ugyan ezek a feltételek a legnagyobb sajnálatomra nincsenek meg, de fantáziám az van. Tehát el tudom képzelni, hogy mi történne akkor, ha bennem ezek a feltételek megvolnának. Ha bennem ezek a feltételek megvolnának, akkor én ezeket a kérdéseket nem is tettem volna föl. Így kezdődött az én ismerkedésem az antropozófiával. Utána egy tíz éves kínlódás következett, mert az akkori viszonyok mellett csupa ilyen szamizdat szerű, olvashatatlan borzalmakat szíveskedtem magamhoz venni. S 200 kilométer az azért 200 kilométer, tehát én legfeljebb havonta, vagy háromhavonta próbáltam ezeknél a derék embereknél tájékozódni, hogy én félreértem-e ezeket, vagy a zöld tintával beírt mondat az érvényes vagy mi a fene? Tehát egymagamnak kellett ezzel a dologgal megküzdeni. A mai napig azt állítom, hogy aki egy ilyen küszködésen nem megy keresztül, az nehezen érti meg ezt a dolgot, mert ez nem ilyen egyszerű, hogy csak megismerjük és akkor elraktározzuk és kész, hanem egészen biztos vagyok benne, hogy valamilyen bonyolult és áttételes módon hat a személyiségre. Ennek következtében, ha másképpen nem, akkor inspirálólag hat. Állítom, hogy enélkül a munka nélkül nem következett volna be a Kós Károly Egyesülés megalapítása, nem jutott volna eszembe, mert nem tudtam volna sem a hármas tagozódásról, sem az ég világon semmiről. Nem lett volna áttekintésem és ennek következtében ez az egész ügy gyakorlatilag egy olyan belső motivációs rendszert képez, ami igazából azóta is vezényel. Ezért ezt a dolgot, amiről most óvatosan mondom, hogy vajon szabad akarat volt-e vagy nem, szabad cselekedet volt-e vagy sem, hogy miért volt nekem erre szükségem és hogyan kerültem ide, hogyan kerültem ezzel összefüggésbe. De azt gondolom, hogy nagyon fontos dolog volt, mert ha semmi másra nem célzok, akkor arra, hogy innentől kezdve lehet egyáltalán azt a kérdést föltenni, hogy szabad cselekedetek voltak-e ezek vagy nem? Ígérem, hogy rövid leszek. Most már egyre csökkennek a szabad cselekedetek. 1961-ben mentünk le Kaposvárra, aminek a jellege inkább kényszerpálya, s nem a szabad cselekedet. 1959-től dolgoztam a BUVÁTI-ban két éven keresztül. 1959-ben volt egy pályázat, amiben Imre, Kovács Pisti, Szaurer Tibi és jómagam részt vettünk. Ez a szocialista falupályázat volt. Egy többé-kevésbé abszolút racionális merev rendszert terveztem, amelyben három-négy bugyborék van egy gombócban, amelyik bugyborékokat később fölfedeztem, mint egy svájci építésznek a vázlatait. Nyilván nem ismerte az én tervemet, de hogy azonos módon tapogatóztunk, az nem vitás. A tervbírálat során azt mondták rá, hogy ez nem szocialista és nem falu és nem magyar. Kész, ennyit erről. Ezután már csak nagyon kevés dolog van, amiről be tudok számolni, amit szellemi fejlődésem szempontjából fontosnak tartok. 1954-ben kerültem a Műszaki Egyetemre és hiába voltam én felfegyverkezve bizonyos mértékig információkkal otthonról, egy ma már elképzelhetetlen szellemi nyomás volt az, amin akkor keresztül mentem. Amikor évekkel később olvastuk kéziratban Ionesco rinocéroszokról szóló darabját, s a végén ott áll a pofa, hogy ők a szépek, ők az igaziak és az ősök képe elzöldül és nem tudom, mit csinál, az orrszarvúak pedig aranyosan kezdenek tündökölni, akkor én pontosan tudtam, hogy mit írt Ionesco, mert ezen az élményen mentünk keresztül. Féltünk, hogy ők a szépek, hogy ők az igaziak, hogy tényleg rohad a kapitalizmus és mindennek vége. S akkor történt egy csoda. A csoda pedig az, hogy Hemingway megnyerte a Nobel-díjat s akkor egy pillanat alatt kiadták Ottlik Gézának a kész fordítását, egy szürke, kis formátumú könyvben Az öreg halász és a tengert. Tíz forintba került, ez akkoriban még nekünk is valahogy elment. Én azonnal megvettem ezt a könyvet és kiügettem vele az úgynevezett Gellért tanszékre és ott helyben egy óra alatt elolvastam. Amikor a végére értem, oda, hogy oroszlánokról álmodott az öreg, akkor odavágtam a könyvet s azt mondtam, most már beszélhettek nekem amit akartok, hazudtok mocskok. Nem tudom miért, nem tudom minek, de hogy hazudtok, az biztos. Hemingway nem tudta, hogy mit művel ezzel a könyvvel, mert olyan reveláció volt, hogy elképesztő. Ez volt számomra az egyik döntő, felszabadító pillanat, és ezt az öreg részeges disznónak a halála után is nagy tisztelettel megköszönöm, mert ez egy fantasztikus dolog volt. S úgy gondoltam, hogy ezt fontos itt és most elmondani. 1949-ben írtam egy levelet. Sárospatakról huszonkét oldalt az édesapámnak és az édesanyámnak. Ugyanis akkor már fel kellett vonulni és a saját tanáraink ellen tüntetni, hogy azok angol kémek. Innentől kezdve én úgy éreztem, hogy Sárospatak többé nem lesz az a hely, ahol lenni kell, másrészt megértettem, hogy ezt a társaságot, ahova én tartozom, azt el akarják pusztítani, lehetetlenné akarják tenni. Írtam egy levelet, amiben azt kértem, tessék engem innen kivenni és tessék egy technikumba betenni, mert ha egyetemre nem fogok bekerülni, tizennégy éves voltam, akkor legalább lesz egy szakma a kezemben és meg fogok tudni élni. Ekkor és így kerültem a technikumba. Ezek után már csak arról tudok beszámolni, hogy 1946-49 között a sárospataki gimnázium tanulója voltam, ahol eredeti angol tanárok oktattak bennünket. Elképesztően magas színvonal volt. 1944-45 Budapest ostroma. Az Iparművészeti Múzeum pincéjében kuksolunk. Lechner Ödön, aki kiváló építész volt, két pincét csinált, egy alagsort, aminek félköríves ablakai vannak. Az első időszakban ott tanyáztunk. De van egy mélypince, és aztán már ott tanyáztunk, amikor úgy nézett ki, hogy már gond van. Én egy ilyen félköríves ablak alatt aludtam. Az apám befalaztatta ezt az ablakot tégla akármivel, de mivel kőkerete volt, nem fúrták meg, ennélfogva másnap, amikor a Műegyetemről bementünk a mélypincébe, az oroszok a Kinizsi utcába belőttek. Éppen az ablak alatt robbant egy gránát és az egész miskulancia zutty beomlott. Ha két nappal később megyünk le a pincébe, akkor most nem beszélgetünk, mert akkor nyilvánvaló, hogy már nem élnék. Itt még egy élmény van, amit elmondok, már csak azért is, mert a kortársak tudják, hogy miről beszélek, a fiatalabbak sajnos amúgy sem fogják megérteni, de mégis elmondom. Akkor szívtam el életem első cigarettáját. Egy Darling nevezetű szörnyűséget, ami irgalmatlanul erős, a Kossuthhoz hasonló dinamit volt. De azért lelkesen szívtam. A mélypincébe alul egy kis tér volt, ahova a lépcső leérkezett és ilyen görög gipsz-szobor másolatok álltak, s a tok mögé bújva igyekeztem ezt a dolgot elsajátítani, és megállapítottam, hogy soha a büdös életben én dohányozni nem fogok. Ilyen hülyeséget! Amikor már lent volt az egész társaság a mélypincében, akkor megjelent egy német százados, megállapította, hogy a mélypince milyen kiválóan meg van építve, remek lőszerraktár lesz és takarodás innen. Mindenki tudta, hogyha valaki kidugja az orrát a Kinizsi utca felé, akkor a Műegyetemről lövik, ha az Üllői út felé, akkor két oldalról, ott kő kövön nem marad. Atyám éjszaka átmászott a Klinikákra, ahol egy pap volt a parancsnok, alezredesi rangban, és mire visszajöttek a németek, addigra tele volt sebesültekkel a pince. Ez után történt, hogy beszélgetnek az emberek s azt mondja az a derék ember, akit most hadd ne nevezzek meg, hogy: mert Kampis mindig ugrál. Ez nem én voltam, hanem az apám. Én mentem anyukámhoz és kérdeztem, hogy miért mondja a bácsi az én apukámra, hogy ugrál? Anyám mondta, hagyd abba, egy szót se, mert ő a nyilas párttitkár. Az más, akkor csöndben kell maradni. Telik múlik az idő, 1945, igazolások. Ki az igazolóbizottság elnöke? Ez az ember! S ki az, akit nem igazolnak? Az apám természetesen. Ezt csak azért meséltem, hogy nincs az a dolog, amit ki lehetne találni, amire már ne lett volna precedens. Ez az egyik ilyen legrégibb emlékem, akkor 9-10 éves lehettem. 1938-44 között már csakugyan kevés dologról tudok beszámolni, ami az építészethez köt. Györgyi Dénesnek a rajzai ott tanyáztak az apám szobájában. Ezek pontosan olyan Kós Károlyos rajzok voltak, mintha az öreg maga rajzolta volna ceruzával pauszra, kemény kartonra fölfeszítve. Én itt találkoztam először azokkal az atributumokkal, vagy mi a fenékkel, hogy építészet. Ezután már tényleg csak két emlékről számolok be. Az első az, amire utoljára visszaemlékszem, kb. 2 éves lehettem, amikor egy bilin ülve rájöttem arra, hogy én én vagyok. Ezt megint nem lehet tudni, hogy ez a szabad kategóriába tartozik, de szerintem ez legalább olyan fontos, mint Hemingway. Ezután már csak egy nagyon halvány képi emlék, hogy négykézláb szaladgálok a Vas utcai lakásban ismeretlen vendégek között. Ennyi volt, hölgyeim és uraim. Köszönöm hogy meghallgattak. Fekete György: Azt hallottam egy úrtól, hogy olyan világban élünk, ahol hosszú távon csak idős emberek gondolkodnak. Te most mivel foglalkozol? Most mit csinálsz? Mi a következő húsz éved? Merész terveim nincsenek, de az igazság az, hogy ki kellene találnom, hogy mit csinálok még a hátralévő időmben. Vannak bizonyos dolgok, amikről tudom, hogy mit kellene csinálni. Ilyen az Egyesülés meg bizonyos dolgok, de ebben a világban voltaképpen nem nagyon találom a helyemet Makovecz Imre: Vigyázz, mert itt fiatalok is vannak és hallgatják, hogy mit mondasz. Kénytelen vagyok azt mondani, hogy a legjobb politika az őszinteség. Semmi értelem nincs abban, hogy kitaláljak valamit, ami nincs. Tehát az az igazság, hogy én nem hiszem, hogy ez csak tisztán generációs kérdés. Ez alkati kérdés is. Generációs probléma is és alkati kérdés is. Én nem tudok tülekedni már. Márpedig ebben a világban aki nem tülekszik, az sajnálatos módon, itt nem arról van szó, hogy éhkoppon marad, de nem fog tudni elég határozottan érvényesülni. Egyre inkább előtérbe kerül az építészetnek az a vonása, ami egy disznó vonás, de lényeges, hogy borzasztó erőszakosan kell érvényesíteni azt, amit az ember csinál. Ezt az erőszakot egyrészt én nem tanultam meg az elmúlt évtizedekben, másrészt alkatilag sem biztos, hogy alkalmas vagyok rá. Ki kell találnom most egy stratégiát arra vonatkozólag, hogy a következő 5-10 évben mit fogok csinálni, hogy tudok ebben a világban egyáltalán elboldogulni. Egy apró példát. Most megpróbálkoztam és megpróbálkozom pályázatokkal, mert elméletileg pályázatokon is lehet munkához jutni. Igen ám, csakhogy ezek a pályázatok már nem azok a pályázatok, amiket valamikor megnyertem. Azok építészeti pályázatok voltak. Építészeti kérdéseket feszegettek és nem feltétlenül azzal az igénnyel, hogy azt megvalósítsák. Most ha kiírnak egy pályázatot, az kőkemény precíz leírás, hogy mit akarnak és a célja kizárólagosan az, hogy ez a dolog minél előbb megvalósuljon és a tervpályázat csak egy időhúzó fázisa a dolognak. Tehát egészen más ma egy ilyen szituációban részt venni. Csak azt tudom mondani, hogy foglalkozom dolgokkal, teljesen jelentéktelen városrendezési tervekkel és pályázatokkal. Ezekből megpróbálok valami olyan tevékenységet kicsikarni, ami alkalmas arra, hogy tevékenységnek lehessen nevezni. Mivel a szakértelmem meg van hozzá, ennél fogva, ha semmi másból nem, akkor ezekből a rendezési tervekből meg tudok élni. Nincs többé az a szakmai hinterland, ami csak azért volt lehetséges, mert azt mondták, jól van, csináljátok. Ki törődik vele, úgyis a párt fogja megmondani, mi történik. De akkor lehetett csinálni valamit. Most már semmit nem lehet csinálni, illetve még nem találtam ki, hogy milyen stratégiával és hogyan lehet valamit csinálni. Ez a helyzet. Mezei Gábor: Mi a helyzet most a fiatalokkal? Hogy az építészetnek mit kell csinálni, azt egyedül az építészek tudják eldönteni az én megítélésem szerint, de azért föl kell hívni valamire a figyelmet, amit nagyon kevesen tudnak. 1975-ben Varsóban volt egy kongresszus, ahol az építészek elfogadtak egy deklarációt, ami úgy szólt, hogy az építésznek nem feltétlen kötelessége építeni. Ha tudniillik baromságot akarnak vele csináltatni, akkor azt nem feltétlen kell megcsinálni. Ez egy nagyon fontos dolog, mert leírva, deklarálva nemzetközi szinten ezt én még soha a büdös életben nem láttam. Az egyik válaszom erre ez. Ami persze nem jelenti azt, hogy egy olyan építész, akiben buzog a tettvágy, az ne tenne meg mindent azért, hogy ő építhessen. Itt nem erről van szó. Arról, hogy előadódhatnak olyan szituációk, amikor egyszerűen úgy kell dönteni, hogy ezt nem szabad csinálni. Legalábbis nekem erről szól ez az ügy, ez a dokumentum. A másik dolog, hogy a fiatalokkal mi van? A fiatalokkal mindig az van, amit Agatha Christie, az a rohadt vénasszony nagyon pontosan megfogalmazott, hogy a fiatalok azt hiszik az öregekről, hogy hülyék. Az öregek viszont tudják. Miért? Azért, mert tudják, pontosan érzik, hogy csak az fog megtörténni, amit életében az ember megvalósít. Erre visszatekintve lehet azt mondani, hogy baromság volt, hibáztam, elmulasztottam ezt, ott azt léptem rosszul. Millió dolgot lehet mondani, de amit megcsináltunk, az meg van csinálva. Amit nem csináltál meg, az pedig nincs megcsinálva. Én most aljas és szemét módon az életemből kiragadtam azokat a momentumokat, amikor én azt éreztem, hogy valamit csináltam. Azt a sok-sok dolgot, amire visszaemlékezve majd úgy fogom tapasztani, hogy bizony mulasztottam, meg ezt is rosszul csináltam, azt is, azt nem mondtam el. Az élet egy dráma, amit minden embernek meg kell küzdeni. A fiataloknak is meg kell küzdeni. A fiataloknak mindenekelőtt arra van szükségük - véleményem szerint - és csak ez az egy dolog az, amit az öregektől át tudnak venni, hogy egy áttekintő képességet szerezzenek. Magukról és a körülöttük lévő világról. Olyan áttekintő képességet kell szerezni, hogy ebben az istentelen dzsumbujban eligazodjak s meg tudjam tenni azokat a határozott lépéseket, amiket egy adott időpillanatban meg kell tenni. Nem később és nem előbb. Ez tulajdonképpen ennyi. Mi nem tudunk mást csinálni, mert azt a szituációt legfeljebb elmesélni tudjuk csak és egymásnak fölidézni, hogy 1956-ban mi volt, meg mi minden történt, de nektek, a számotokra az nem élmény többé, hanem egy információ, egy ismeret. A különbség nagyon nagy. Ha elolvassuk Brehm Állatok világából az oroszlán fejezetet, abból pontosan lehet tudni, hogy milyen nagy egy oroszlán, milyen hosszú a farka, hogyan párosodik, de óriási nagy különbség lenne, ha itt most megjelenne egy oroszlán. Ezt nem lehet átadni, ezt csak a saját tapasztalatotokból tudjátok leszűrni. Nem tudok mást mondani. Mezei Gábor: Mi a különbség a régi és a mostani fiatalok között műveltség, hozzáállás szempontjából? Makovecz Imre: Ehhez csak annyit, hogy a különbség a mai iskolások helyzete és Török Feri, Kampó, Fekete Gyuri meg a mi generációnk között az, hogy mi állami tervező irodákba fölvett alkalmazottakként kezdünk el dolgozni a szocialista tempó elvárása szerint, amelyeket be kellett tartani és ezt rajtunk bevasalták. Hitet, örömet, információt azt magunknak kellett kikaparni. Az iskolásoknak az az egyetlen pozitív lehetősége, hogy változó mesterek mellett azok összes hülyeségét, rigolyáit, képességeit, egyebeit közvetlen sugárzással vehetik át. Egy titokzatos sugárzás által. Minden embernek van egy sugárzása, apai stílusú kisugárzása. Alig kerül be a tudatba, de erőt adhat. Azt gondolom, hogy a fiataloknak rengeteg tárgyi ismerete van. Olyan téren is van tárgyi ismerete, amiről az öregeknek halvány fogalmuk sincs, és nem is lesz. Mondjuk számítógéppel nem fogunk tudni megbarátkozni, legalábbis én a magam részéről ezt ejtettem. Ami hiányzik a fiatalokból, az egyfajta általános műveltség, tudniillik amit kapnak a képzés során, az célirányos. Nem a befogadó oldaláról, hanem aki adja. Az célirányos, tudatosan megtervezett és bizonyos dolgokról beszámolnak, bizonyos dolgokat elhallgatnak. Az elhallgatás legalább olyan hiba, mintha valaki szándékosan rosszat mondana. Ez azt jelenti, hogy a dezinformáltság állapotában vannak, miközben az az érzésük, és bizonyos értelemben ez az érzés jogos, hogy telítve vannak olyan tárgyi ismeretanyaggal, amivel az idősebbek nem rendelkeznek. Ez is egy csapda. Mi is benne voltunk egyfajta csapdában. Én a Hemingway mese kapcsán megpróbáltam érzékeltetni ezt a csapdát. Ti is benne vagytok egy ilyen csapdában, csak nem ilyen típusúban, mint mi annak idején, hanem másmilyenben. Mind a két csapdának az a jelentősége, hogy elfedi a valós helyzetet és helyettesíti a valós helyzetet egy ilyen pszeudó helyzettel, ami igazából nem fedi pontosan a valóságot. A valóságért meg kell küzdeni sajnos. Akkor is meg kellett küzdeni, nekünk is. 1955-56 körül csináltunk az egyetemen egy úgynevezett modern szakkört. Két-három ülés le is zajlott, aztán Pogány Frici bácsi azt mondta, hogy ezt abba kell hagyni. A dolognak az volt a lényege, hogy emlékeim szerint egy fekete hajú, vékony ifjú zeneszerző jelent meg, úgy hívták, hogy Petrovics Emil, aki a kezében hozott egy lemezt, Magyarország egyetlen Bartók lemezét. Ugyanis akkor nem volt hallható Bartók a rádióban, hogy félreértés ne essék. Akkor nekünk ott lejátszotta. Azt végighallgattuk. Ott mindenkit a frász kitört egy perc alatt, mert kiderült, hogy miről is van szó. Ezt az élményt megint nagyon nehéz elmondani. Petrovics ezért ezt a lemezt úgy őrizte, mintha az élete függött volna tőle, s próbálta megértetni mindenkivel, hogy nulla információja volt arról, hogy mi történik a zenei világban adekvát módon abban a pillanatban, mert le volt blokkolva ez az információ. Nem volt semmi, s azt mondta, hogy értsük meg, információ nélkül senki nem tud csinálni semmit. Kölcsönhatás nélkül nincs semmi. Nincs kommunikáció, nincs semmi. A totális információzárlat élményét nagyon nehéz átadni, mert ezt intellektuálisan nem lehet megérteni. Azt viszont talán föl lehet fogni, hogy most pont a fordítottja van. Egy iszonyatos információáradat, ami nivellálatlan, differenciálatlan, nincs megkülönböztetve a lényeges a lényegtelentől, semmi az égvilágon. Mind a kettő hülyeséget okozhat és ugyanazt a hülyeséget okozza. De a differencia óriási. Az egyik esetben ilyen blokk van, a másik esetben olyan blokk. Hogy azzal a blokkal hogy küzdöttünk meg, azt elmondtam. De hogy a mai fiatalok hogy fognak ezzel megküzdeni, azt nem tudom. 2001. március 8. Kampis Miklósról részletesen még ITT olvashat