Orosz István

 

Orosz István

bemutatkozás

Nagy Gáspár: Tisztelettel köszöntöm a jelenlévő kedves vendégeket és az akadémikus urakat, hölgyeket, akik nyilván Orosz István barátom kedvéért jöttek el. Azért is gondolta nyilván István és Flórián, hogy én szólnék valamit, mert egy faluból, akarom mondani egy városból valók vagyunk, Budakesziről, de csak ilyen betelepült gyüttmentek. Valamikor még egy utcában is laktunk, de aztán István egy emelettel följebb költözött, mármint egy utcával, s azóta ritkábban látom. Elég sokszor abban a szerencsében volt részem, hogy nyitogattam úgymond kiállítását, még az 1980-as években, 1990-es években. S elég közelről láthatom ennek a zseniális fiatalembernek a működését. Egy-két személyes gondolatot mondanék, mert ahogy így látom, eléggé szakmabeliek vannak jelen és Orosz István művészetét, a képzőművészt, a grafikust, plakáttervezőt, a filmrendezőt vagy az elmének író művészt ismerik. Van olyan rész, erről pár szót ejtenék majd, amit kevésbé ismernek erről az emberről. Mert én azt mondom, hogy ő egy igazán reneszánsz ember. Egy homo ludens így az ezredvégen vagy ezredelőn. Olyan sokirányú a tevékenysége, amit én nem győzök bámulattal kísérni. Először azt mondanám, hogy nem is Orosz Istvánt ismertem meg előbb a családból, hanem édesapját. Azért el kell mondani, Orosz László jeles irodalomtörténész, aki nagyszerű könyvet írt, illetve kutatott Katona Józsefről, Berzsenyiről, Kölcseyről. Laci bátyám, ugye jól emlékszem, hogy a 77.-ik évében jár már, ha 1925-ben született. Igen. Kecskeméten. István is onnan indult és az irodalom szeretetét hozta a családból. El kell mondani, és itt már a szabad művészeteknél vagyunk, középiskolás korában, ezt később tudtam csak meg kecskeméti barátaimtól, jelesül Buda Ferenctől például, hogy Orosz István középiskolában szavalóversenyeket nyert magyar költők verseivel, jelesül Buda Ferencével például. Aztán valami olyat is kell hogy mondjak róla, amit kevesen tudnak: a fiatalember maga is nagyon szép verseket ír. Legutóbb Gödöllőn egy kiállításon egy kertben voltunk és éppen a kert volt az ihlető téma, képzőművészek is voltak jelen s mind meséltek novellát, írtak a kertről, Orosz egy remek verset, olvasott fel kitűnő előadásban, mert mondom, előadóművész is. S akkor még egy dolgot kell mondanom, itt jönnek ugye, öregedvén, a személyes dolgok, hol ismerkedtem én meg Orosz Istvánnal. Természetesen az egyik legszabadabb művészet területén, a futballpályán. Az 1980-as évek elején keményen összerúgtunk, utána bemutatkoztunk és azt mondta, figyelj ide, ha te Nagy Gáspár vagy, akkor a Móra kiadónál most illusztrálom a gyerekkötetedet. Ez így is volt. S azt mondja, keríts a kiadónak egy fényképet, mert kell rólad. Megoldottuk. Remek könyv lett, megjelent, és azóta jó pár, legalább fél tucat könyvemnek, erre büszke vagyok, a borítóját Orosz István készítette. A legutóbbit éppen akkor, amikor akadémiai bemutatkozásom volt, akkor hagytam itt az Akadémiának, és szoktam viccelni, hogy talán azért élt meg három kiadást, mert olyan nagyszerű kézbe venni, olyan szép borítója van, hogy nem a verseket olvassák benne, hanem Orosz Istvánnak a rejtjeles képét nézik rajta. Azokat az ablakokat, amelyek nyílnak kifelé és nyílnak befelé. Ez a kötet, a Szabadrabok, és István jól érezte meg, hogy miről van itt szó. Orosz Istvánról aztán el kell azt mondjuk, hogy a mi Akadémiánknak csak nemrég tagja, de ő már 1993 óta a másik akadémiának, a Széchenyi Akadémiának a levelező tagja. Ha úgy tetszik, most átigazoltuk ide is, mert ő egy olyan szabad művész, hogy meg tudja tenni azt, és olyan jó művész, hogy minden akadémiában otthon van, és azt gondolom, hogy irigyei sem lehetnek neki, mert tudják, hogy kiről van szó. Amúgy az 1990-es évek elején kapta meg a Balázs Béla-díjat nagyszerű animációs filmjeire, amikből talán néhányat megmutat nekünk. A hosszabbat azt nem hoztad el, az Ah Amerikát, mert az a leghosszabb. Azzal számtalan díjat nyert és 1993-ban kapott Munkácsy díjat. Ahogyan látom a működését, világszerte Tokiótól Mexikóig, Los Angelestől Dublinig vagy Thesszalonikiig sok nagy kiállítása volt, ahol már ismerik Orosz mestert, én azt gondolom, hogy itthon is egyre inkább meg kell hogy ismerjék, ami azt is jelenti, hogy az új évezredben be fogja söpörni a legmagasabb magyar kitüntetéseket, művészeti és állami kitüntetéseket. Mert nagyon fut a szekér, hogy így mondjam. Amiről igazából szólni kéne, amikor a képeit látom, megnézem, akkor egyszerre az a fantasztikus műgond, az a rajzolni tudás és az a filozófia, ami mögötte van, az ejt engem rabul. Ő bevallottan szereti ezeket a nagyon finom csalafintaságokat, erről majd azért ő fog igazából beszélni. Ennek az egész szakmai hátteréről. Azt tudom, hogy a manierista Arcimboldot imádja. Egyszer talán volt szerencsém, megint magamra térek ki, a Louvre-ból egy ilyen Arcimbold képet elküldeni neked, mint első mesteredet, hogy lássad, képeslapon. Aztán az e századból pedig Escher mestert szereti, az analógiáját és a tudományát is részben tőle leste el, de ezt tovább fejlesztette. Hogy a képek mögött mi van, mit kell látni, ja még azt el kell mondani róla, hogy 1984 óta van egy másik művészneve is, ahogy aláírja, ez az Utisz. Görögben azt jelenti, hogy senki vagy senki sem. Tudjuk, hogy amikor Odisszeusz harcol a Küklopsszal, az egyszemű óriással, a szemét szúrja ki. Tehát gyakorlatilag Orosz István, így fogalmazható meg a művészetének a lényege, a szemünk ellen indít támadást, hogy azt a szemet bevonja egy olyan mögöttesek meglátásába, amit nem látnánk meg. Bizony én is, amikor nézegettem ezeket a nagyon furcsa, különös képeit, néhányszor megböktem, hogy azért meséljen nekem többet erről, mert én térben nem látok annyira. És amióta az anamorfózissal is foglalkozik, avagy a geometriák melankóliája, akkor kifejti ennek – majd mesélsz erről is – a lényegét. Teorice is érti az egészet és ez engem a teljesen, ha úgy tetszik laikus embert, teljesen megdöbbent, hogy ő hogyan mocorog egyszerre a geometriában, építészetben, a tükrök világában, és elmond olyan filozófiákat, amiket az ember nem is gondolna korunkról. És egyáltalán a művészetben, ahogy mindennek meg lehet nézni egy másik oldalát, abból a tükörből még egy másik tükör nyílik, és ez engem is foglalkozat, de így explicite mint Orosznál, még nem igen láttam. No és amire még emlékeztetnem kell, nagyszerű grafikus. Valaki az 1990-es évek elején úgy írt róla, hogy Orosz, aki hazaküldte az oroszokat. Az a plakátja kérem szépen, a tovaris agyő vagy tovariscsi konyec, az ugye a rendszerváltozásnak a nagy plakátja volt. 1989-ben ő már megrajzolta ezt. Hogy akkor a jobb oldal, az MDF győzni tudott, sokak szerint ez ennek a plakátnak is köszönhető. Ez több millió példányban készült és nem csak nálunk okozott nagy fölfordulást a komenisták körében, az elvtársak körében, hanem a lettek, a litvánok is elvitték, és bízvást mondták, hogy ők is győzni tudtak, az ennek a plakátnak köszönhető. Ennek a plakátnak valóban világkarrierje van, mert erről a plakátról New Yorktól Tokióig mindenhol sokat mesélt. Egyáltalán az a jó dolog, hogy ő sokfelé jár a világban, nem csak kiállít, hanem tanít is. Grafikusoknak, plakátművészeknek meséli el egyrészt azt, hogy mi a közép-európai politikai helyzet, mi a helyzet a művészetben, és meséli el az ő teóriáit, ahogyan plakátot, vagy ahogyan grafikát készít. Nem tudom, hogy még miről nem szóltam, hiszen az anamorfózisokról és egyáltalán más mestereiről, Dürerről, Daliról vagy másokról is fog ő majd szólni, meg a filmeket kommentálja. Fölösleges nekem a szót szaporítani, a lényeg az, hogy ha már a futballt emlegettem, Gyurkovics Tibor most nincs itt, pedig ő nagy futball szakértő, csak nem akarom itt mondani a dolgot, hogy ő esetleg minket itt kiátkozzon, hogy fociról ne beszéljünk, mert ő most letörölte a magyar labdarúgást állítólag a színképről. Orosz István, el kell mondjam, vasárnap fociztunk utoljára a budakeszi zöld gyepen, zseniálisan futballozik. Korát nem mondom, majd a végén fogom itt említeni, bízvást mondom, talán a legfiatalabb akadémikusunk, valami olyan csalafintaság, olyan megtervezett, anakronizáló játék van a csatárjátékában, különben kétlábas, jobb és bal, egyformán használja, kérem szépen abszolút kétlábas, így akartam mondani, a védők megbolondulnak, mert valami különös trükköket tud, és minden mérkőzésen figyelem, hogy képezi magát. Még ahhoz a bicikli cselhez hozzá tud tenni egy olyan félfordulatot, mintha betett volna egy tükröt és a két hátvéd egymásnak szalad. Tehát ebben a bűvészetben is otthon van. Úgyhogy a képzőművészet, az irodalom és a futball területére vagy az előadóművészet területére is kiterjed Orosz Istvánnál. És hogy a mondandómat befejezzem, mert ilyenkor a bemutatkozásnál sokkal izgalmasabb hallgatni a mestert, aki majd mesél magáról, az életéről, képeiről, filmjeiről, és remélem, hogy kérdezzük is Említettem, hogy legfiatalabb azt hiszem közöttünk, de lehet, hogy ezt rosszul tudom. Akkor most fölemelem a poharamat és elárulom, hogy neves nap a mai is, de a tegnapi még inkább az volt Orosz István életében. Ő tegnap volt ugyanis 50 esztendős. Isten éltesse! Folytathatom egy csöppet? Bár hosszú voltam, de majd Gerzson Pali barátom is mond Istvánnak köszöntőt. Én Istvánról vagy művei kapcsán négyszer vétkeztem verset. A legutóbbit tegnap írtam le, egy kis akrosztichont. Ugyebár, István nevének kezdőbetűivel kezdődnek a sorok. Írtam, kifejezvén azt, hogy mit látok Orosz Istvánban mondjuk 1981-től, amióta ismerem, 2001-ig, amikor 50 éves.

Látsz benne csodát
(Orosz István uramnak félszázados születésnapjára)

Október gyermeke ő.
Ráeszmélt erre korán.
Otthonról hozta a jót,
S növelte is szaporán.
Zengeni (tudvalevő
Irigy barátok) nem kell!
Senkise őrzi magát.
Talányos mint ama kert
Végén a labirintus.
Ám ha ritka tükrébe
Nézel: látsz benne csodát

Gerzson Pál: Nem akarom hosszúra nyújtani a szavaimat, és főként nem köszöntőt mondok, mert arra nem készültem. Készülni kellett volna, hogyha köszöntőt akarnék mondani, mert Orosz Pista nagyon megérdemli, hogy szépen fogalmazzak, tisztán, veretesen adjam elő, mint ahogy ő a magáét, de én erre nem készültem. Viszont azt szeretném mondani István bemutatásához, hogy vannak dolgok, amiket én tudok és nem biztos, hogy mindenki tudja, de talán nem jelentéktelen, hogyha elmondom. Pistának az előtörténete, mielőtt a szakmába került. Mégpedig az, hogy írók részéről jött valami. Fölhívták a figyelmemet, amikor az Iparművészeti Főiskolán tanítottam, hogy oda készül Pista fölvételizni, és egy kicsit nézzük meg, mert tudják hogy sok a jelentkező és nem mindenkit vesznek föl. Ha megérdemli. De ha nem érdemli meg, akkor se csináljunk semmi gondot, mert a Pista olyan tehetséges, hogy irodalomban, tudományban, bárhol meg fogja találni magát, de ha esetleg mégis sikerülne, akkor ez lesz neki az életpályája. Mondom jól van, nézzük meg. Pista eljött, ha jól emlékszem áprilisban vagy márciusban, szóval egy tavaszi időszakban az érettségi évében. Amikor paralel volt benne készülés a fölvételire és az érettségire. Az érettségiről annyit, hogy eminens volt az iskolában, amit mikor megismertem, teljesen természetesnek tartottam. Most már füle hallatára mondom, hogy az első benyomásom az volt, hogy egy hallatlan intelligens emberrel állok szemben. Az intelligenciát itt nem lexikoni műveltségre, nem a vizsgára való fölkészülés tökéletességére értem, hanem egy természetes intelligenciára, akinek az anyag az esze, azzal tud bánni és a fantáziája az fantasztikus. Ez volt István. Nem kíméltem őt, és azt mondtam neki, hogy amit ő csinál (mert hozott rajzokat), ezek nem olyan igazán a szakmán belül ismert csapások, hanem olyan Kecskemét környéki kitaposott kis ösvények. De nagyon szépek és jók. Mondtam neki, hogy verseny a fölvételi, és ott őt menthetetlenül össze fogják mérni a többivel. Tehát amiben a többiek erősek, abban neki is egy kicsit föl kellene készülni, miközben föl kell készülni az érettségire. Kiadtam neki a feladatot. Ugye, nem baj Pista, hogy ezeket itt most elmondom? Vasárnap ért csak rá, mondtam neki, akkor jövő vasárnap újra találkozunk. Kecskemétről eljött, még azt is mondtam neki, jó korán jöjjön el. Ott volt már reggel 8-kor, és kiadtam a házi feladatot, ami nem volt kevés, de hétről-hétre annyi, nyolc-tíz hét volt maximum a felvételiig, hogy ebbe belepréseljem azokat a tennivalókat, amivel már ott meg lehet jelenni. Hát csodák csodája, tökéletesen megcsinálta, miközben tökéletesen felkészült az érettségire. Szóval ebből mi a tanulság? Pista egy nem csak intelligens, hanem egy hatalmas munkabírású ember, aki életének ebben a zsenge korában már a munka vállalásnak és a munkateljesítésnek egy olyan képességével rendelkezett, ami nekem nagyon imponált. És aztán fölvételizett. A fölvételi sem volt olyan egyszerű. Mégpedig iparművészeti zsűriről lévén szó és ezek a süket iparművészek, bocsánatot kérek tőlük, ezek úgy vannak, hogy ők csinálták a spanyolviaszt. Úgyhogy ha valaki oda jött felvételizni, na mondjon valamit, tud valamit Leonardóról? S akkor azt mondja, Leonardo ekkor és ekkor élt, ez és ez volt, ezt meg ezt csinálta, ennél a hercegnél szolgált, azon kívül reggelire a fürjtojást szerette szalonnával, utána még tornázott egyet, ő találta föl a sajtreszelőt. Mindenkinek elállt a szeme-szája, hogy ez mindent tud. Erre úgy begorombultak, hogy találjanak akármit, egy kicsi rést, amire aztán voltunk ketten-hárman István mellett, hát jeleneteket rendeztünk a felvételi bizottságban. Lényeg az volt, hogy nem egyszerűen, de felvették. Na, amikor fölvették, akkor a legközelebbi ünnep talán november 7.-e volt, ahol el kellett mondani egy verset. Arra már Pistát kérték föl, és attól kezdve az ő útja teljesen sima és egyenes volt, és azok az aggályos és nyavalygó tanárok, akikkel baj volt a felvételin, büszkék voltak, hogy nekik ilyen növendékük van. Úgyhogy Pistával virítottak végig. Ezt csak mint anekdotát mondtam. Semmi probléma nem volt, az élete szépen alakult. Egy szót megérdemel az is, hogy a lányok bomlottak Pista után és Pista nagyon szerencsésen megtalálta azt a lányt Dóra személyében, aki. Én sokat gondolok rá azóta is. Bár ritkábban találkozunk, de mindig amikor eszembe jut, ezt az egyet éreztem vele kapcsolatban, hogy az ő életpályája kezdetében én is ott voltam. Most ez nekem, mint tanárnak hallatlan. Szégyellem, de így van. Azért az ő jelenlétében én is ott vagyok a vegetáció mögött. Én is gratulálok.

Orosz István: Ilyen esetben, amikor szép hölgyek és bölcs urak társaságában egy akadémián ül az ember, óhatatlanul fölmerül az, hogy való vagyok én egy akadémiára? Az első gondolat természetesen ez. Bennem az is fölmerült, hogy biztosan nem. Én igazából azzal próbálom kimenteni magam, hogy olyan dolgokról beszélek, amik nem igazán a szakmámhoz tartoznak. Mert én a képesítésem szerint, ez kiderült Gerzson Pali mondandójából, iparművész lennék, azon belül is plakáttervező. Próbáltam is volna itt elkerülni, hogy plakátról beszéljek, szerencsére szó esett a költészetről meg a labdarúgásról. Mind a kettőre sokkal büszkébb vagyok. Sokkal szívesebben is beszélnék róla. Már csak azért is, hogyha kiderül, hogy nagyon amatőr módon csinálom mind a kettőt (szerintem nem vagyok én annyira kétlábas), és ti azt mondjátok, nem vagyok jó a foci vagy a költészet szerint akadémikusnak, akkor még mindig mondhatnám, hogy talán abban, vagyis a plakátban, valamit letettem. Szóba került az az ominózus plakát, és igazából fene tudja... Az plakátnak készült és a plakátnak egyértelműen kell fogalmazni. Most akik engem jobban ismernek, tudják, hogy én nem voltam annyira biztos a dolgomban. Majd le fogom vetíteni egy rajzfilmemet, ami pont abban az időben készült, amikor a plakát, és abból a rajzfilmből azért kiderül, hogy én egyáltalán nem láttam olyan fényesen az alagút végén a jövőt, mint ahogy az a plakátból kiderül, nem voltam én annyira határozott és bátor a vörös hadsereg hazaküldésében.

Ágh István: 1992 június 30.-án mentek ki, és te már 1989-ben megcsináltad.

A plakátban nem lehet hezitálóan fogalmazni. Nem lehet kétértelműnek lenni, mint egy grafikán. Nem lehet azt mondani, hogy távolról egy kicsit mást jelent, közelről egy kicsit mást jelent. Vagy ha ferdeszögből megnézzük, vagy tessék egy tükröződő tárgyat rátenni s bejön egy második vagy harmadik jelentés. Ahogy lehet bizonyos esetekben az anamorfózisokkal vagy grafikákkal fogalmazni, vagy lehet a költészetben. Nekem igazából amikor azt mondom, hogy vannak kétértelmű vagy elrejtett motívumok a grafikában, akkor irodalmi példák is lebegnek a szemem előtt, és ha egy kicsit politikával összekevert irodalomra gondolok, akkor persze Nagy Gáspár főleg, az ő Örök nyár című verse, ahol a Nagy Imre monogram megjelenik a főnévi igenevek végén. És akkor néhányan tudták, nem mindenki szerencsére, de egy csomóan úgy csináltak, mintha nem tudnák, hogy miről szól az a vers. Az „olvass a sorok között” felszólítást, én úgy fordítottam le a képzőművészet nyelvére, hogy „nézz a képek mögé”. És akkor ki lehet talán találni valami másodlagos dolgot. Amelyben az elrejtett jelentés fontosabb, mint a nyilvánvaló. Aztán hogy valami olyasmit próbáljak mutatni, ami tényleg nem tartozik a szakmához, ez a vers, amit az előbb Gáspár felolvasott és áthozott tegnap este nekem, kissé elgondolkoztatott, azért mert valamikor én is csináltam egy hasonlót. A zsebembe is gyűrtem azt a papírt, talán azért, mert ez is tükrökről szól, és Gáspár is tükörre való hivatkozással fejezi be az én születésnapomra írt költeményét. Talán tudnám valahogy folytatni a mondandót, hogyha ezt megtalálom valamelyik zsebemben. Ha nem találom meg, akkor fejből fogom idézni. A történethez hozzá tartozik, hogy Gentben volt egy templom, már régen nincs meg, abban volt egy sír, ami már természetesen nincs ott. A sír fölött volt egy kő, ami már régen összetörött, a kövön volt egy vers, ami természetesen már nincs meg. Én csak elképzelem, illetve a vers formáját azt valamilyen leírásokból tudom. Így hangzik, talán rá fogtok jönni, hogy miről szól:

Az Arnolfi házaspár
(Jan van Eyck festményének feliratára)

Arnolfini házaspárJobbra a hölgy - ahogy Éva meg Ádám óta a festők
Oly sok esetben ábrázoltak párosan embert
Híressé vált képeiken - és balra az úr áll:
Arnolfini lovag. Ó, hinni se merjük a nagy hírt;
Nézzük a stóla mögött pupoló hasikára tapasztott
Nyúlánk csöpp kezet itt, és újra a büszke olaszt ott:
Ez bizony édes urunk derekas tett volt, gratulálunk!
S szép biz a kép is, ahogy föstötte az itteni piktor.
Dísz ugyan és cicomák módjával épp, hogy adatnak,
Ennyire élő arcok azonban... Büszke lehet rá.
Elkel a méltó szignó: gót betűk ás kecses ívek
Ypszilon és ká hosszú szárain és karimáján
Cirkalmas vonalú kapitális Jének. Azok csak
Kik tudományt, de kivált a deákot bírni erősek
Fogják érteni úgyis, azok meg kiknek a kérges
Ujjai közt inkább kapa járt, mint toll vagy plajbász,
Intő példa gyanánt bámuljanak ott a középső
Tükröcskére, amelyben föltünik éppen a festőnk,
Hetyke kalapban lép ki az ajtón, s visszatekintvén
Indul. Az új pár sorsa a mozdúlatlan öröklét,
Csak hölgyünk mosolyába keverve dereng pici bánat.

 

Azt persze a művészettörténészek zöme - ugye Kati - nyilván kétségbe vonja, hogy a pupoló hasikára tapasztott kezecske és a képen kilépő festő összefüggésben lenne egymással. Hogy ki a festő, emlékezzünk a Gáspár versre, hogyha a kezdősorokat összeolvassuk benne, akkor az jön ki hogy Johannes de Eyck, azaz Jan van Eyck fuit hic - vagyis Jan van Eyck volt itt. Na most hogy a tükörről szóljak valamit, ugye az Arnolfini házaspár című képen található ez a tükör, illetve ez a felirat. Pontosan a tükör fölött. Ha a feliratot az ember, mint egy képrejtvényt összeolvasná azzal a tükörrel, akkor úgy szólna ez, hogy Jan van Eyck volt itt a tükör. Én meg azt hiszem, hogy tulajdonképpen egy képzőművész feladta tükörnek lenni, mint Jan van Eyck volt, és tulajdonképpen ilyeneket szeretnék én is utánozni, tükörnek lenni egy ici-picit.

Makovecz Imre: Ezt már Lenin is megmondta.

Igen, de azt hiszem ötszáz évvel később, mint Jan van Eyck. Indítsuk el a mozit. Kezdjük a Lépcsővel.

Ha kis türelmetek van még, van egy másik filmem. Egy öt perces, az is egy kicsit ilyen gyerekkori nosztalgiákat fölelevenítő, csak sokkal líraibb. Az jön most utána rögtön. Ez 1989-es volt, a következő olyan 2-3 évvel későbbi.

Makovecz Imre: Én úgy gondolom, hogy nem kellene szó nélkül hagyni azt, amit láttunk. Ezt a munkádat én is ismerem, és annyit az elhangzottakhoz, hogy talán Escherhez nem ért még hozzá Piranesi, aki a börtönrajzait rajzolta és sajátos módon a reneszánsz által felismert két enyészpontos perspektívához egy harmadik enyészpontos perspektívát is talált. Orosz remélem tudja, hogy ez így van. A börtönrajzai – amelyekhez mi, 20. századi emberek úgy vagyunk hozzá szokva, hogy ez egy szűk kis szoba, ahol valaki magányosan ül és még azt sem tudjuk elképzelni, hogy iszonyú közösségi életet lehet élni egy börtönben, kitalálta azt, hogy egy harmadik enyészpontot is rejtenek, ahol az üresség, a semmi jelenik meg. Emlékezvén Heanoch Apokalipszisére, amit ha máshonnan nem, akkor Hamvas Bélától lehet tudni. Ha az áruló angyalokat kötözték ki a semmi felé, ha valaki Piranesi után Escheren keresztül a 20. században valamit megrajzol és ugyanazt a téveszmét akarja idehozni, amit Sir John Soane, angliai gyűjtője Piranesinek, és zseniális építészként megvalósított valamit. Ha valaki Londonban az ő házában (ami ma Sir John Soane-nak a múzeuma, mert minden épületét a V1 és V2 elpusztították a II. világháború során) elindul egy lépcsőn, akkor a lépcsőpihenőnél van egy nyílás. És a nyíláson keresztül nem tudja, hogy egy másfajta színű fény jön át és azt hiszi, hogy az a nyílás tükör. Ezt én személyesen átéltem. És amikor odaér és rájön az ember, hogy ott van egy vasrács, amit ki kell nyitni, és át tudod dugni a kezedet a lukon és azt hitted, hogy tükör, és benézel a szobába, akkor ott találsz egy tükröt. Mert abba a szobába más színű fény jön be, kicsit sátánibb, mint ami a lépcsőházban van, és az egész ház tükröknek és kísérteteknek a világa. És meg van kísértve a negyedik dimenzió. Akkor Orosz egy furcsa manierista fazon az én szememben, aki utánoz. Utánoz korábbi embereket. Ide hoz olyan információkat, amelyek meghaltak. A tükör által homályosan fogalma nem létezik a XXI. századelő számára mint fogalom. Nem létezik, nincs gyökere, nincs tartalma, nem tudja hogy miről van szó. Nem nemzeti kérdésről van itt szó, valami egészen másról, és Orosz Istvánt én ebben a kategóriában üdvözlöm. Ebben a színtévesztő, bizonytalan, egzisztenciát teremtő különös világban üdvözlöm, amely nélkül a magyarság, speciel most magyarul beszélünk ugye, nem tudna létezni.

Köszönöm hogy ezt mondod. Olyan speciális helyen ülsz, hogy nem látod... Ami fölötted van kép, annak az a címe, hogy Piranesi Budapesten. Ha már a capricciot így szóba hoztad, azt próbáltam én egy budapesti bérházzal kapcsolatban megvalósítani, amit ő is megpróbált, hogy ugyanis azt gondoljuk, hogy mi kint vagyunk, de hogyha a házat egy kicsit másképpen látni, akkor rájössz, hogy ez egy börtön tulajdonképpen. Hogy akármennyire kint érezzük magunkat, mégis bent vagyunk. Ha bizonyos körökön belül kerülünk, akkor óhatatlanul...

Gerzson Pál: Egy József Attilai helyzet ez.

Természetesen. Azt gondolom most utólag, hogy ilyen messziről nézem a képet, hogy talán túlzás is volt kiültetni egy Piranesi mellszobrot az ablakba, ezzel túl lett magyarázva a dolog, mert bőven értettük volna mi egymást. Egyébként említetted azt a londoni házat, annak a gyűjtőnek, nem jegyeztem meg a nevét, mondok én is egy nevet. Shigeo Fukuda. Ő egy japán művész, építészettel is foglalkozik egyébként. Grafikus eredetileg. Neki van egy majdnem hasonló háza, hogy amikor az ember bekerül vagy be sem kerül még a házba, csak az előszobáig eljut, már olyan tükör labirintusok csapdájába kerül, hogy időnként fejjel megy neki a tükörnek, másrészt pedig amikor azt gondolja, hogy valahova képtelenség lenne belépni, akkor meg világos terek fogadják. Egy nagyon hasonló házba vezetett be engem ott Tokióban Fukuda, és szerintem olyan élményem volt ott nekem, mint neked Londonban.

Cserny József: Van egy ötödik dimenzió is. Az ötödik dimenzió az, hogy tervbe vettük, hogy lesz egy grafikai tanszékünk is Sopronban, és már elindítottuk a szervezését. A mester van meghívva tanszékvezetőnek. Ez az el-elsüllyedt Prága-Selmec vonal. Az egyetlen vonal, amit szellemi ember a kezébe vehet. A legrégebbi magyar műszaki könyvtár is ott fekszik.

Makovecz Imre: Csak csináljad. Te már néhány éve meg akartál halni. Nem? Ebben a világban, amiben most élünk, szerintem az Orosz féle játszma, amit játszik, elég fontos. Elég fontos, szemben olyan direkt reakciókkal, amelyek képtelenek átütni azt a láthatatlan hálót, amelyet a múlttal szemben, velünk szemben felállítottak. Nem tudom, érthető-e amit mondok? Úgy éretem ezt, hogy az egyenes ábrázolás, a természettel való szimbiózisnak a költői megnyilvánulásai sajnos azonnal a múltra utalnak vissza. Tehát képtelenek a jelenkori eseményeket megragadni. Gondolok én a zseniális, nagyszerű kismesterekre, akik tájképeket festenek, akik úgy gondolják, hogy Mártélyra le lehet menni, és ha lefestem azt, amit látok, akkor az gyönyörű és fontos. Én ezeket szeretem, ezeket az embereket. De archív tárgyakat hoznak létre, és magukat archív figurává alakítják. Szemben azokkal a sokszor szerencsétlen, sokszor nem szerencsétlen bátrakkal, akik a valódi realitást fogják meg, amely körülöttünk van. Én nem a művészettörténészek által indukált művészetről beszélek, hanem valódi dolgokról. Hogy mondjak egy példát. Aczél elvtárs egy gyenge pillanatában engedélyezte a Ki mi tud-ot az 1960-as évek végén, az 1970-es évek elején, amikor a televízióban létrejött a Ki mit tud. S akkor Halmos Béla meg Sebő Feri gitárral a karjukban elkezdtek mezőségi dalokat énekelni. Aczél elvtárs nem tudta, hogy ez micsoda. Fogalma sem volt arról, hogy micsoda az, hogy Mezőség, sem arról, hogy gitár, sem arról, hogy ki a Sebő Feri meg a Halmos Béla, akik tulajdonképpen dilettáns módon elkezdtek dalolni. Ebből a dalolásból, városból (nem vidékről, nem a paraszti világból, nem Malonyait, Bartókit, Kodályit), a városból elindult egy abszurd folyamat, amelyik a semmiből előhozta azt a pentatóniát, amiben 1905-ben Kodály Zoltán valamit hallott. Újra előjött valami s aztán jöttek a többiek, és valamilyen sodró erejű, abszolút világ keletkezett itt Magyarországon. Mondjuk Tokajban 1972-ben a betonon néptánc zajlott le, Tokajban Samu Gézával és másokkal. Ropták a semmit, egy őrületet roptak, egy tükör által vagy homályosan, vagy megfényesítve. Nem egyenesben, hanem közvetve előjött valamiféle szellemiség, amelyből a mai napig élünk.

Visszatérve Imre, amit mondtál, hogy ilyen visszafelé forduló dolgokat vélsz a képeimben látni, tényleg, amikor én ezt elkezdtem csinálni, volt bennem egy olyan szándék, hogy disszidálni, meg persze tudtam azt is, hogy a magyar értelmiség kalandvágyból nem disszidál. De a disszidálásnak vagy az emigrációnak két formája van. Van az egyszerűbb, amit sokan gyakoroltak, térben, de elképzelhető, hogy valami időben történik. Előre ugyan nem nagyon lehet menni, de visszafele a múltba akármeddig el lehet jutni. És akkor az ember szépen azt gondolhatja, hogy nem ebben az ávós időben akar élni, hanem valamikor máskor. Aztán később eszembe jutott egy nagyon praktikus dolog. Hogyha az ember ilyen kicsit régies ízű dolgokat csinál, amikkel ugyebár régen az enciklopédiáknak meg a lexikonoknak a lapjai voltak tele, akkor a nézőt könnyebb dezinformálni, mert azok azt gondolják, hogy ilyennel mindig valami nagyon biztos, nagyon igaz, nagyon megbízható fogalmat szoktak kapni. tehát hogyha én a becsapós, csalafinta dolgaimat ilyen előadásmódban próbálom bemutatni, akkor könnyebb a helyzetem, könnyebben tudom becsapni az embereket illetve hát nem feltétlenül becsapni akarom, hanem valami olyasmi szándék lehetett ez, hogy jöjjenek rá, hogy a minket körülvevő világ nem teljesen igaz, hanem becsapásokkal vagyunk körülvéve és, kvázi laboratóriumi vagy műtermi szituációkba megteremtve, de ezeket a minket körülvevő becsapásokat próbáltam én itt felmutatni vagy megismételni valamilyen szinten. Ilyen nézőpontból is felfogható a dolog.

Gerzson Pál: Ez is egy becsapás, amit most mondtál. Annak az analógiájára, hogy a tudat alatti világ a tudati világhoz úgy aránylik, mint egy helyiség egy mákszemhez, és ez igaz is. Ugyanúgy van, hogy telik az idő, száz év múlva eszébe nem jut senkinek se Piranesi, se senki, hanem azt fogja mondani, hogy ez egy 20. vagy 21. századi valaki. Ez tényleg így van, mint ahogy ha megnézed Delacroix-t vagy Benczúr Gyulát, eszedbe nem jutott Rubens, pedig hát ők azt akarták csinálni egy az egyben. És akkor talán még észre is vették volna. Az idő ezeket elmossa. Tudod mi az, ami eszembe jut erről? Hogy itt tulajdonképpen egy olyan rejtélyről van szó, amit igazából megfejteni nem lehet, de vele élni lehet. És itt azt hiszem helyes a célozgatás arra, hogy ennek a világnak a misztikuma, homálya, megoldhatatlansága, rejtélye, talányszerűsége, ami nagyon is korszerű dolog, nem itt fog megoldódni, hanem az emberben, aki ezt nézi. Ha megoldódik. Legalábbis inspirál arra, hogy az emberben megoldódjon. Én nagyon korszerűnek érzem ezeket, abszolút korszerűnek.

Cserny József: Oroszban az a zseniális, hogy a szellem-anyag dualizmusában, mint a dizájnban (amit ti mindig tagadtok, mert a dizájn csak egy szemét technika), itt pont az van, hogy technikává válik, tehát a kép szellemként jelenik meg, mint anyag. És ez a csoda benne, hogy ezt csípőből használja, és ezért nem becsapás, holott az ember a technikát becsapásnak érzi. Oroszban az a remek, és ezért örülök neki, hogyha létrejön ez az új tanszék, akkor megszülethet egy új szemléletű iskola, ami sem a képzőn, sem az iparon nem tudott létrejönni, mert pont ezen a múlt-jelen-jövő kapun nem tudtuk áthúzni magunkat, ami csak egy pici gyűrű. Ő át tudja vinni ezen. Ez a kép és ez a nyelv is. A nyelvünk a szellemünk. Tehát nem anyag.

Gerzson Pál: Nagyon jó hogy mondtad. A nyelvnél régebbi dolog nincs. És a hegedűs nem talál ki mit tudom én milyen anyagokból különböző instrumentumokat, előveszi azt a jó öreg hegedűt és azon játssza el azt, amit akar.

Antall István: Volt egy fantasztikus dolog, amit vártam, hogy Gazsi elmond. 1983-tól három éven keresztül költők fordultak meg Nyíregyházán Ratkó Jóska invitálására. Meg egy építész is eljött egyszer. Akkor Gáspár elhozta az első kötetét, és azt hiszem az első olyan könyv volt a kezemben, aminek a borítóját tiltották be. És azt a könyvborítót természetesen Orosz Pista csinálta. A történethez az is hozzá tartozik, mert én megkaptam aztán fénymásolatban ezt a borítót, hogy ezen a könyvborítón a radírnak gerince volt. És ennyire szellemes szimbóluma a cenzúrának nem nagyon volt, gondolom, a magyar könyvkiadásban, vagy a magyar illusztráció történetében.

Gerzson Pál: Úgy kell mondani, hogy nem volt.

Nagy Gáspár: Csak annyit, hogy szerények vagyunk, azért nem meséltünk róla. Ilyen politikai kalandot még mesélhetnénk egyet, kettőt. Az 1980-as évek közepe táján, Kiskunmajsán, kis helyen, utána persze betiltották a múzeumot is, most megtalálja az a szegény múzeumigazgató a III/III-as jelentései között, hogy a figyelő ember följegyzett szövegeket arról az Orosz István kiállításról, ami ott elhangzott, és aztán ezeket István megszerezvén beleszerkesztette az új katalógusához. Ez az 1980-as évek közepe táján volt, és akkor én eléggé el voltam tiltogatva a világtól, de a Magvető kiadónál készült egy könyvem, 1987-ben, de kimaradtak belőle a botrányversek. Volt egy ragyogó borítója, mert sok cseh téma volt benne, és van egy remek radírgerinc, ahol egy cseh Kohinoor radír van. Orosz zseniálisan megérezte, hogy ez a Csehszlovákia nevű dolog szét fog esni, és gyakorlatilag az elefántnak a farka az már errefele volt, a másik fele, a teste odébb volt, és közte a gerinc. Rá is tette először a szerkesztő a borítóra, de egy éjszaka a szombathelyi nyomdában ezt ki kellett cserélni, s egy jellegtelen borító került úgy rá, úgy, hogy sem a kötet szerkesztője, sem a grafikusa nem tudott róla. A szombathelyi nyomdászok becsületére legyen mondva, egy ajtó alatt kicsúsztatták nekem, mintha a börtönben csúsztatták volna. Így maradt meg ez a borító. Ezt később, 1995-ben ugyancsak a Magvető kiadónál tudtuk rájátszani egy prózakötetre, ahol Kunderának és másoknak voltak novellái. Az 1986-ban letiltott borítót 1995-ben megjelentetni.

Én nem gondolok olyan mélységekre, amiket ti észrevesztek, ez jó, de minden művészetben az a jó, amit Marcel Duchamp is kimondott: a műalkotást a néző fejezi be. Gerzson Pali említette, valójában az emberben oldódnak meg a rejtélyek, a nézőben. Valaki elkezd valamit csinálni, de igazából aki folytatja, aki befejezi, akitől komollyá válik a dolog, az a néző, könyv esetén meg az olvasó.

Vathy Zsuzsa: Azt szeretném kérni, hogy azt a képet, amivel én ülök szemben, segítsen hozzá, hogy jobban lássam. Nekem Eizenstein Patyomkin páncélosának lépcsősora jelenik meg...

Én most ezen a válaszon dolgozom.

Vathy Zsuzsa: A kép már kész van, a válasz nem?

Az a címe, hogy Az idő látképe. Megrajzoltam ezt a rajzot és akkor jutott eszembe a forgatókönyv. Tulajdonképpen olyan dolgot én már csináltam többször, hogy a dimenziókat összekeverem, hogy a fölülnézet és oldalnézet egy szituációban jelenjen meg. De úgy tervezem, hogy ezt a kettősséget belevigyem a képbe a múlt és jövő összejátszásával is. Tehát hogy a kép egyik oldalán jelenlegi figurák látszanak, olyan turistaszerű emberek fölülnézetből, oldalnézetből pedig párszáz évvel korábbi miliő jelenik meg. Ezt filmben is, mozgásban is egy kicsit gondolatilag is körbejárva próbálom meg rajzfilmben elintézni. Ha nagyon akarja, akkor még mondok most valamit róla, de jobban szeretném, mondjuk egy olyan másfél-két év múlva, mert az animációs filmnek nagyon lassú az átfutási ideje. Sőt még valamit, hogy írtam egy eléggé komoly forgatókönyvet ehhez a filmhez. Azt én nagyon szeretném egyszer egy igazi írónak megmutatni.

Cserny József: Én meg felhívnám a figyelmet Szent Ágostonra. Azt írja, az úr nem tudta másképp megteremteni a világot, csak az idővel. Ez erről szól. Képtelen volt idő nélkül világot teremteni. Ezért a mi testünk végül is idő.

2001 november 25.