Fekete György

 

Fekete György - Sunyovszky Sylvia:

A Szent Korona ezer arca

Kováts Flórián: Lassan három éve már, hogy az Akadémia millenniumi alkotópályázatot hirdetett. Mindhárom évben a bírálatát le is bonyolítottuk. Az első pályázatra Sunyovszky Sylvia és Fekete György a Szent Korona művészeti ábrázolásával kapcsolatos gyűjteményét nyújtotta be. Ebből a gyűjteményből később nagyszabású kiállítás sorozat készült és egy színes album, amely most itt fekszik az asztalon és bemutatásra vár. Köszöntjük a szerzőket, és kérjük, ismertessék a könyv tartalmát, sorsát.


Fekete György: Kedves barátaim, vendégeink. Nem más történik itt ma este, minthogy egy könyv hazatért abba a terembe, ahonnan elindult. Flórián már utalt arra, hogy a könyv egy pályázat megírt, feldolgozott változata, aminek előzményeiről Sylviával közösen van mondanivalónk. Nekem első érdemi szavam a hála legyen, ez a manapság ritkuló fogalom kimondása. Sok ember kap ugyanis segítséget, amiről utána sohasem esik szó. Mi tudjuk és elmondjuk, hogy ez a könyv három kulcsszemély nélkül nem születhetett volna meg: Dávid Katalin, Makovecz Imre és Nemeskürty István segítsége nélkül. Nekik volt szemük meglátni, hogy a pályázatban a nemlétező koronaikonográfia csírája rejlik. Önök közül többen belenéztek akkor a három albumba, lapozgatták, ízlelgették az anyagot, pedig a gyűjtemény fotói nem voltak még "könyvképesek". Csak ígéretesek voltak.

 

 

Amikor azonban a könyvet megjelentető Kairosz Kiadó megkapta a megbízást és a számottevő anyagi támogatást, egészen komolyan kezdtük venni a dolgot. Az újrafotózásban huszonkilenc fotós működött közre, a felhasznált képeknek döntő többségét Gedai Csaba és Gollob József készítette. A felhasznált anyagnak természetesen többszöröse van birtokunkban, a gyűjtést egész baráti körünk is támogatta. Örömünket tovább növelte az a tény, hogy képzőművész és iparművész kollégáim első kérésre maguk is készítettek rajzokat, festményeket, tárgyakat, amelyek tartalmilag kötődtek a témához. Teljesség nélkül sorolnék fel néhány nevet: Kő Pál, Schrammel Imre, Makovecz Imre, Blazsek Gyöngyvér, Deák László, Péri József, Bakallár József. Korábbi műveivel szerepel Szervátiusz Tibor, Morvai László, Schener Mihály, Bráda Tibor, Patay László, Kallmejer Ferenc, Tüskés Tünde és még sokan mások. Kérésemre porcelán koronamásolatot készített a Herendi Manufaktúra is.

Az anyag gyűjtése folyamán sok új barátot szereztünk, megható történetekkel gazdagodtunk. A példák fellelése tekintetében nagyfokú érzékenység alakult ki bennük, a szemük szinte "ráállt" a feltalálásra. A Rákóczi úton autóztunk egyszer vásárlásra, amikor azt mondtam Sylviának: mintha azt láttam volna, hogy az ötödik emeleti ablak felett egy vakolatdísz-korona volna. Visszafelé jövet Sylvia lekontrollálta, valóban volt ott egy korona. Találtunk például egy alig két kilométer hosszú olyan útvonalat - Belügyminisztérium, Grescham palota, Akadémia, Lánchíd, Clark Ádám tér, Gellért-hegy, Műszaki Egyetem, Ferencz József híd, Vásárcsarnok, Közgazdasági Egyetem -, ahol több, mint háromszáz koronaábrázolás létezik. Műfajaiban a skála a velencei üvegmozaiktól a fafaragáson, színes ablakon, öntött vason át a kőplasztikáig tart. Szinte hihetetlen dolog, ilyen a világon másutt elképzelhetetlen, akár turisztikai szenzáció is lehetne. Nem hiszem, hogy egy tenyérnyi szent tárgy ürügyén ez az előfordulási gazdagság bármelyik világváros építészetét így gazdagíthatná.

 

A könyv intenzív munkával, fotókörutakkal, levelezésekkel, szövegírással és angol-magyar fordítással két év alatt készült el. Rengeteg órát töltöttem együtt Nagy András grafikusművésszel és Lele Orsolyával, a könyvtervezőkkel, akik nagy szorgalommal és alázattal dolgoztak a variációs lehetőségeken és a végleges megoldáson. Betűtípusa egészen új tipográfiai példa. Bemutattuk az albumot a müncheni Széchenyi körben, Borbándi Gyula volt az animátorunk, elvittük a bácsi Pázmáneumba, a pozsonyi Magyar Kulturális Intézetbe, és körülbelül húsz nagyobb magyar városba határokon belül és kívül. Első sorozatútja a kísérőkiállításnak Esztergommal kezdődött, Budapesten folytatódott, onnan Székesfehérvárra került, majd Pozsonyba. Ezekben a koronázóvárosokban volt leginkább otthon a nyolcvan darab színes tabló. Minden kiállításon megajándékoztak bennünket a látogatók eddig ismeretlen példákkal, s a postás a mai napig is hoz borítékban küldött figyelmességeket, reprodukciókat, fotókat, katalógusokat és lehetséges lelőhelyek címeit. A kiállításokon a könyvet mindig árusították is. Az előbbiekről még annyit, hogy a napokban egy ismeretlen bécsi magyar orvos küldött egy színes fotót az újrarenovált Amerikai Nagykövetségről, amelynek homlokzatát magyar koronás-címer díszíti.

Említenem kell, hogy a gyűjtőmunka természetesen kiterjedt a Nemzeti Múzeumra, az Iparművészeti Múzeumra, a Hadtörténeti, Vendéglátóipari, Kohászati, Közlekedési, Budapesti Történeti Múzeumra is - s a sorból ki ne maradjon a Bélyegmúzeum, a Posta Múzeum, vagy azok a múzeumok, amelyek a megyeszékhelyeken vannak. Múzeumi meglepetésnek számított az a Szent István kiállítás a szegedi Móra Ferenc Múzeumban, ahol a kiállított többszáz koronás műtárgy közül egyetlen egyet sem ismertünk, pedig a mi gyűjteményünk száma mára már meghaladja a tízezret. A könyv ebből egyezer ábrázolást tartalmaz, ami jól mutatja, hogy a potenciális anyag begyűjthetetlen. A műfai színesség illusztrálására ebből is felsorolok néhányat: szobor, kép, grafika, kőfaragás, bélyeg, vízjel, öntöttvas, üveg, porcelán, kerámia, arany és ezüst, plakát, könyvillusztráció, intarzia, reklám, szalma, textil, kegytárgy, mozaik - de a felsorolást valahol abba kell hagyni... A tárgyi valóságok színessége mellett azonban vannak az életnek titokzatos és gyönyörű személyes ajándékai is. Az sem kis dolog, amit most Sylvia fog elmondani.

 

Sunyovszky Sylvia: Rövid leszek, inkább az írott szavak közvetítésének az embere vagyok. De elmondom azt a történetet, ami két egymástól függetlenül született gyűjtemény találkozását hozta meg a mi kései találkozásunkon belül. Gyurkáéval kezdem. A rendszerváltás előtti évben a budai Gesztenyés-kertben március 15.-re egy kiállítást szervezett, melynek anyagát Selmeci Kovács Attila segítette megszerezni a Néprajzi Múzeum fotótárából, ezeken a képeken a népművészet tárgyain szereplő koronaábrázolások voltak. A kiállítás a Szabadságharcos Emlékmű vaskerítésére lett felakasztva. Akkor ez rebellis tett volt, ki is vonult a rendőrség, de nem avatkozott be. Az ő gyűjtése voltaképp ettől a dátumtól indult. Az én gyűjtésem pedig Pozsonyból, amikor a Magyar Kulturális Intézet igazgatója voltam, és házigazdája sok olyan kiállításnak, amelyeken szereplő művek között jónéhány koronával kapcsolatos is volt. Prospektusaikat szeretetből, s valami utólag nehezen magyarázható okból eltettem. 1994-ben házasodtunk össze, de 1998-ig nem esett szó köztünk erről a két gyűjtésről.

A szóban forgó pályázat meghirdetése után szinte egyszerre álltunk elő azzal a gondolattal, hogy gyűjtésünket folytassuk, s vele pályázzunk. Ekkor derült ki, hogy a két gyűjtemény egyesítésével pályázatra alkalmas anyag van együtt. Óriási öröm volt. Három albumban rendszereztük, s az Akadémia Arany Oklevéllel jutalmazta a kezdeményezést. Életünknek ez volt az első közös művészeti sikere. Innen indult a könyv konkrét története.

Fekete György: Egy újabb történettel szeretném folytatni az estet, ami ismét csak arra lesz példa, hogy ezekben az években a korona jelentősége milyen mélyáramokban is tudatosult. A Budapesti Történeti Múzeumba járva tudtam meg egy gyerekek közművelését bemutató tabló nyomán, hogy egy kitűnő népművelő szombatonként gyerek színjátszó csoportokkal Szent Istvánnal kapcsolatos, kosztümös esetjátékokat szervez, szülők jelenlétében. A szerepeket egymás között cserélik, s a darabban van koronázási jelenet is, magakészítette színes papírkoronával. Körülbelül negyven, kilenc-tízéves Szent Istvánkát koronáztak meg eddig. Természetesen az akció bekerült a könyvbe. A napokban pedig Debrecenből kaptam egy általános iskolából olyan zománcszakköri katalógust, amiben tucatnyi gyerekszemléletű "álomkorona" képe nyomtattatott ki. Megható.

 

A könyv nagy nehézséggel indult, mert bármilyen nagyvonalú volt is a támogatás, az előállításnak az ötven százalékát fedezte. Sylvia kreativitását és óriási szívósságát dicséri, hogy a mai magyar könyvkiadás egyik legeredményesebb körlevelezését hajtotta végre mintegy öt hónapon keresztül, s a kiadó számára befolyt összeg végül is nagy biztonsággal fedezte az előállítási költségeket. Még profitot is hozott valamennyit. A könyv hála Istennek, mondhatnám azt is, sajnos, már nincs a boltokban. A "szent" évben szíven találta a haza- és művészetszeretőket. A kiadóról még annyit, hogy egy olyan nemzeti szellemű kiadóról van szó, amelyik Nemeskürtyt, Gyurkovicsot, Molnár Tamást, Nyírőt, Tamási Áront ad ki, tehát folyamatosan forgóalap-hiányos. Nehezen, de becsületesen él. A boltok persze nem ezeket a könyveket reklámozzák a kirakatokban.

 

Büszkék vagyunk arra, hogy a dologhoz igazán értő Dávid Kata szeme mindvégig rajtunk volt, s azt a kedvességet is megtette, hogy nagyszerű előszót írt hozzá: tisztázta a koronával kapcsolatos legalapvetőbb művészeti és szakrális kérdéseket, a műfaj természetét és szakértelme szellemi védelmet adott a mi következtetéseinknek is. Bennünket is ellátott tanácsokkal, aminek következményeként nem is mentünk bele olyan esetleg tudományosan vitatható hipotézisekbe, ami a koronához voltaképpen méltatlan.

A gyűjtést azóta is folytatjuk, kicsit takarékosabban, mint eddig, de nagy örömmel. Gyarapodását az érdeklődés hosszú távon biztosítja. Azt szeretnénk, hogy életünk után a gyűjtemény a Magyar Művészeti Akadémia tulajdonába, védelmébe kerüljön. Reméljük, hogy hatására egyszer tudományos igényű koronaikonográfiánk is lesz, ennek azonban szakemberek közreműködésével kell létre jönni. A könyv és a kiállítások sajtóvisszhangja méltó volt tárgyához. Ezt számtalan televíziós adás, újság- és folyóiratcikk, rádióinterjú jelzi. Boldogok vagyunk, már nem éltünk hiába. Sylviát most arra kérem, hogy a három legfontosabb kiállítás megnyitószövegéből olvasson fel néhány fontos, rövid részletet.

 

 

 

Sunyovszky Sylvia: Legyen az első részlet Zelnik József művelődéstörténész budapesti, Vigadó Galériai megnyitójából: "Ez a gyűjtemény üzenet a mélyből, hogy fejezzék be a tudálékos, jogi fontoskodásba rejtett támadást, a kisajátító erőlködést, mert ez nem csak egy tárgy, nem csak egy történeti emlék. Nem politikai imázseszköz, hanem ő a magyar Grál és így a grálhagyomány szerint aki a közelében él, annak a szíve nemes lesz, mint Tessavalnak, aki megváltotta a halálkirály terméketlen országát. A Szentkorona a morális magyar politika letéteményese." A második szövegrész Dávid Katalin beszédének részlete a székesfehérvári Korona Galéria kiállításának megnyitásakor: "Röviden a korona szimbólumjellegéről valamit. Mint mondtam, nem tekintjük alkotmányos hatalomnak, mint volt valamikor. Nem embléma, nem címer, nem allegória, hanem szimbólum. Ez az a jelképfajta, amit nem lehet megtervezni mint a címert vagy az emblémát. Nem lehetne kitalálni, mint az allegóriát. A szimbólum létéhez sok évszázad protektusa szükséges. Ma divatos dolog keresni a múltból azt a valamit, amit szimbólumnak tekinthetünk. Ezt teszik országok, népek, közösségek, sőt tanulmányok ezrei bizonyítják, hogy az egyén is keresi azt a jelképet a maga számára, amelyben lelkileg, szellemileg kapaszkodhat.Mert ki tudja fejezni legnemesebb törekvéseit. Rájöttek arra, hogy az elmúlt idők szimbólumvesztése olyan lelki elcsenevészesedéséhez vezetett, amit megsínylett egy-egy kisebb és nagyobb közösség, természeti környezet, de legmélyebben a nagy emberi valóság. A születés, a szerelem és a halál. Ezek elképzelhetetlen sivársághoz, reménytelenséghez vezetnek, de nem segíti őket a szimbólum ereje."

Horváth Ferenc pedig, a Megyei Levéltár igazgatója többek között a következőket mondta Vácon: "A művészettörténet és a történelemírás hivatásos művelői, de talán így van ez más területen is, nehezen tűrik el, ha olyanok is részt vesznek a feltáró, kutató munkában, akik céhen kívüliek. De ha szétnézünk a kultúra történetében és napjaink kulturális életében, számtalan olyan esettel találkozhatunk, amikor éppen ez utóbbiak vetettek fel új kérdéseket, vizsgáltak meg egy-egy jelenséget új szempontból, lettek hívei és kiváló gyakorlói a tudomány vagy a művészet egy-egy ágának. A múzsák egyikének, legyen az Thália csókja, ha megérintett valakit, könnyen megeshet, hogy egy másik múzsának, Cliónak is a vonzásába kerül. Az ember, az alkotó ember örökké kíváncsi, mindig az újat, mindig a csodát keresi. A rácsodálkozás, a keresés, a gyűjtés és a megtalálás boldog beszámolóját, ahogy azt Fekete György és Sunyovszky Szilvia írták a Szentkoronáról összeállított könyvük előszavában, láthatjuk viszont e kiállítás anyagában is."

 

Fekete György: Engedelmükkel, egy újabb érdekes történettel folytatnám. Kassa előtt van egy Csécs nevű kicsi község. Főterecskéjén 1923-ban felállítottak egy magyar hősi emlékművet, az obeliszk oldalán sok-sok névvel. Tetejére rózsaszínű kőből gyönyörűen megfaragott korona került zárókőként. A háború végéig érintetlenül állt a helyén. 1945-ben az összetételében közben megváltozott falu új rendszergazdái a koronát bádog vöröscsillagra cserélték, és felvésték az obeliszkre a partizánok nevét is. Egy éjszaka titokban a levett koronát sírba temették. A rendszerváltozás után az önkormányzat évekig szavazgatott a korona visszatételéről, amire 1996-ban került sor. Voltak, akik még emlékeztek a korona sírhelyére, azt kihantolták és visszahelyezték az emlékműre. A csillagot pedig eltemették. A halottak neveihez nem nyúltak. Nekünk ez azóta a korona ürügyén teremtett megbocsátásnak példamutató történése lett.

 

 

A koronakép hódító útjára a sevillai Világkiállítás is adott módot. Emlékeztetem is itt Makovecz Imrét közös élményünkre. Az István, a király darab díszlete ugyanis egy hatalmas, negatív félkorona volt. Talán a legnagyobb korona megidézés, amit valaha csináltak.

Az előadás helyszíne Sevilla középkori főtere, egyik végén a színpaddal és öt-hatezer nézővel. A darab vaksötétben indul, s amikor a zene hangja felcsendül, ezernyi világító lámpától díszítetten felragyog a korona teljes, színes szépségében. Frenetikus volt a hatás. A lélegzete elállt mindenkinek. Olyan mértékben hatott a darab, a díszlet és a zene a nézőkre -- emlékszel Imre erre bizonyára te is -, hogy a végén elözönlötték a színpadot és szinte ereklyeként darabolták szét a piros-fehér-zöld szalagcsíkokat, amelyek lehatárolták a nézőtérről. A második előadáson a térbe torkolló utcákban százméteres nézőseregek hallgatták a zenét. A magyar média nem adott hírt a történtekről...

 

Néhány héttel ezelőtt Jászberényben jártunk a könyv ismertetésén, ahol kiderült, hogy rajtunk kívül ott is van gyűjtő, akit a saját városuk tornyán lévő aranyozott korona ihletett a gyűjtésre. Ez a toronykorona egyébként arról is híres, hogy a kecskeméti volt szovjet repülőtér gépeinek fel- és leszállásához szükséges úgynevezett háromszögelési pontok egyike volt, mivel a ködös idő kivételével éjjel-nappal mindig csillogott. Ugyanilyen korona van Pozsonyban a Szent Márton templom toronycsúcsán is. Ipolybalogon van a harmadik, ami viszont arról nevezetes, hogy Meciar első országlásakor annak levételéről rendelkeztek, de a hívek élőláncot vontak napokon keresztül köré, ott is aludtak, így hamvába hullott a kísérlet. Különös érzés tudni, hogy egy időtlen idők óta vastüdőben fekvő, szájjal festő asszony is festett ikont, ahol Mária fején Szentkorona van.

 

Igazi meglepetéssel szolgált a Bélyegmúzeum. 1938-ban, az Eucharisztikus Világkongresszus előtt a posta nagyszabású pályázatot írt ki bélyegtervezésre, amelyen minden számottevő grafikus indult, és százával van az archívumban koronát is ábrázoló kisgrafika, miniatűr festmény. Megérne egy külön kiadást is valamikor. Herend is előrukkolt az ünnepi időkre egy porcelán koronamásolattal, amit a festők az éppen akkor a Pénzverdében készített koronamásolat munkálatai közben festettek meg hihetetlen hűséggel. Benn is van a könyvben természetesen, sok más koronás herendi mintával. Itt az Akadémián különös jelentősége lehet egy terrakotta szobrocskának. Tenyérnyi az egész, és nincs is nyilvántartva. A áldott emlékű László Gyula bácsi készítette fiatal korában, egészen biztosan Medgyessyvel való barátságának elmélyülése idején. Egy parasztmária ül széken, kezében a Kisjézussal, s az ő ölében egy korona van, mintha saját gyerek lenne. Megkapóan szép gondolat...

Örömmel mondjuk, hogy a gyűjtés szűk tíz esztendeje alatt egyetlen kellemetlen felhang, negatív gesztus nem volt tapasztalható. Ellenkezőleg. A legnagyobb készséggel találkoztunk magánembereknél és hivatalokban egyaránt, határon belül, és azon kívül is. Vannak kanadai, ausztráliai példáink, Európából pedig meglehetősen szép számmal.

A támogató gesztusnak egyik kiemelkedő gyakorlója közöttünk is ül, Semmelweis Zoltán úrra gondolok, aki egymillió forintért vett könyvet a kiadótól, és ezeket a példányokat határon túli iskoláknak és szervezeteknek postáztuk. Ezúttal is köszönet érte. A könyv egyébként 3200 példányban jelent meg.

A gyűjtés nyolcvanegy, egymástól elhatárolható műfajban folyik, képzőművészetben, iparművészetben, népművészetben, államigazgatásban, amatőr művészetben, ipartörténetben, reklámban. A könyvben az egészhez képest kis darabszámú válogatást nem e szerint soroltuk, hanem költői címekkel láttuk el a tíz fejezetet, hogy mindegyikben sokféle műfaj legyen bemutatható.

Sylviával úgy érezzük, hogy kötelességet teljesítettünk. Hisszük, ha valaki talentumot kap valamire, az vétkezik, ha nem "felel" a "felszólításra". Kettőnk emberi kapcsolatának továbberősítéséhez is hozzájárult a közös munka fáradsága, öröme.

A begyűjtött és közölt anyag nagyobbik részének - természetüknél fogva, nem ismerjük a szerzőit. Ezért minden olvasókkal való találkozáson meg szoktuk nyilvánosan köszönni azoknak az áldozatát és teljesítményét, akiknek a nevét nem őrizte meg az idő. Legyen a most következő köszönet mindannyiunk hálája irántuk: Dicsértessenek hát a képek festői, szobrok faragói, a freskókat álmodók, a rézmetszők, rajzolók, grafikusok, a bélyegtervezők, a mozaikrakók, az üvegablakok készítői.

Sunyovszky Sylvia: Dicsértessenek az érmészek, a vésnökök, az aranyművesek, a pénzek verői, a bronz, a réz a vas fegyelmezői, a harangöntők, az épületek köveit szépséggel felöltöztetők, a téglaégetők.

Fekete György: Dicsértessenek a színes zománcok mesterei, az üvegcsiszolók, a fazekasok, a porcelánfestők, a szövők, kékfestők, szalmafonók, szűrhímzők és pompázatos zászlókat remeklő asszonykezek, a gyöngyökkel bíbelődők, a bőröket színezők, tojásfestők.

Sunyovszky Sylvia: Dicsértessenek a heraldikusok, a címerek, jelvények mesterei, a pecsétkészítők, a sírjelek névtelen állítói, a díszműkovácsok és fegyvermesterek, a díszlettervezők, a drótszálak és papírlapok hajtogatói.

Fekete György: Dicsértessenek az asztalosok, az ácsok, a bognárok és a fafaragók, az intarziakészítők, a cukrászok és a bábsütők, a virágkötők, a színjátszó gyerekek és a figyelmes tanítóik.

Sunyovszky Sylvia: Dicsértessenek a könyvkötők, az okmánykészítők, a másolómesterek, a papok, tanárok, könyvtárosok, levéltárosok, a fényképészek, gyűjtők és rajongók.

Fekete György: És végezetül dicsértessék a Mennyeknek Ura, aki akarta mindezt, gyámolította és mára elhozta áldozatos idejét ennek a bemutatónak.

2000 december 21.