Finta József: A Westend City Center

Tisztelettel köszöntöm a társaságot és igen nagy izgalommal várom, hogy mi lesz ma, mert éppen emiatt az óriási beruházás miatt egy kicsit szétszórtak vagyunk. Elsősorban jómagam illetve azok a kollégáim, akik megjelentek velem együtt és alkotó részesei ennek a valóban nagyméretű beruházásnak. Fekete Antal, Z. Havas Anikó, Peschka Antal és ügyvezető társam Guczogi György. Két dologról szeretnék beszélni, ha tudok, de gondolom, talán inkább kérdések lesznek és akkor részemről vagy kollégáim részéről akik tudunk, válaszolunk ezekre. Az egyik, amiről beszélnék, az konkrétan e beruházás helyzete, sorsa, léptéke és ezzel kapcsolatban a magyar építészet jelene, jövője, illetve az a kép, amely feldereng előttem, előttünk ennek az építkezésnek a kapcsán. Magáról az építkezésről annyit, hogy van benne tisztességes dolog is, és ez azért manapság már óriási érték. Valamikor, a múlt század végén alakultak ki azok a vágánykanyonok, amelyek az eklektikus Budapest építésekor a fejpályaudvaroknál természetszerűen megjelentek, így jelesül elsősorban a Nyugati pályaudvarnál, amely a század végén épült és Eiffel tervezte. Így első osztályú műemlék is. Akkor ezek a pályaudvarok még teherforgalmat is bonyolítottak. A Keleti, de elsősorban a Nyugati és óriási "kanyonjaik", a vágányoknak eme szétterebélyesedése amely még most is ott látható), mára lényegében teljesen anakronisztikussá vált. De akkor, amikor épült, a város a maga lendületében nem gondolt arra, hogy ezek a bizonyos vágánykötegek teljesen szétszabdalják a várostestet. Jelesül itt a Nyugati pályaudvarnál hangsúlyozott keménységgel vágja el a VI. kerületet a XIII. kerülettől, Terézvárost Újlipótvárostól, és a két kerülettel együtt - azok testét - a Belvárostól is. Holott éppen ez a pontja a városnak, tehát a sugárutak rádiuszának befutása a körúthoz, - (illetve a valamikori Vilmos császár és Bajcsy Zsilinszky út beérkezése a Váci út torkolatában, a Lehel tér, satöbbi), szóval - ez az a terület, amelyik egyik legfontosabb közlekedési gócpontja a városnak. Hogyha nem jön valamilyen léptékű beruházás, (ezt már ennek a kerületnek a történetéből tudjuk), akkor még az elkövetkező harminc évben is befektetőkre várt volna a terület, amely tulajdonjogát tekintve is igen zavaros helyzetben volt mint részben magyar állami kincstári terület, de nagyon nagy részében MÁV terület is. A MÁV-ot bármilyen témában megközelíteni meglehetősen nehéz volt, csak egy ekkora tőke tudta ezt az áttörést megtenni. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt a franciák már kinézték ezt a területet egy fejlesztési témának, akkor kidolgoztak többfajta variációt a terület fejlesztésére, (sokat dolgozott ezen Puhl Antal kollégám), de azután nem bírták tőkével az építést. Ugyanis ehhez a fejlesztéshez óriási infrastrukturális beavatkozások is szükségeltettek, például a Ferdinánd-híd teljes felújítása, a Nyugati tér átépítése, aktív hozzányúlás MÁV területekhez. Erre a tervre rátérek részletesebben egy picit, hiszen ma már 5-6 vágányát a Nyugati pályaudvarnak lefedi egy tetőkert és garázs-plató, és egy úgynevezett elővárosi pályaudvart csinál az Eiffel csarnok mellett. Ezek nem kicsi pénzek. Ezen kívül egy 16 és 24 méter szélességű promenádot alakít ki 400 méter hosszúságban a Nyugati tértől a Lehel térig. Az a tőke, amely ide jött, ez részben magyar tőke. Azt szokták mondani, hogy Peter Munknak a pénze. Valójában nem. Munk ennél sokkal ügyesebb, ő valójában csak a telket veszi meg és finanszírozza a beruházás bonyolítást, a tervezést, a többi pénz pedig magyar bankok hiteleiből jött össze. Ez mintegy 50-60 milliárd forintnyi nagyságrend. De ez a hitel azért Munknak a nevére és súlyával épült, tehát amibe ő beszáll (és ez a trükkje), noha a pénznek mindössze 20%-át adja, a részvénye 50% fölötti. Elég ügyes ember. Erre a névre valóban megnyitják a bankok a trezorjaikat. Azért mondtam, hogy maga a beruházás tisztességes, mert olyan fajta munkát végeznek itt el, ezzel a városépítési beavatkozással, amely kifejezetten urbanisztikai téma. Tehát amire utaltam, hogy a Terézvárost, az Újlipótvárost és a Belvárost valamilyen módon egy olyan gesztussal köti össze ez az építés, amely gesztus léptékét és a városra gyakorolt hatását tekintve nem marad el a Közmunkatanács ilyetén való cselekedeteitől és a 19. századi vagy 20. századi Budapest közmunkatanácsi fejlesztéseitől. Hozzá kell tennem, hogy ezek a közmunkatanácsi, illetve a Közmunkatanács esetében a Miniszterelnöki Hivatal alá tartozó fejlesztések - méreteiktől függően - igen kemény piaci jellegű beavatkozások voltak, tehát az a Budapest, amelyet eklektikájáért, szecessziójáért ennyire szeretünk - ez egy mocsok nagy telekspekuláció eredménye, még akkor is, hogyha kiváló lett a végeredmény. Ez a mi építésünk sem más, de a haszna azért szintúgy megvan. Az első üteme a fejlesztésnek azt tűzte ki célul, hogy valójában a MÁV-nak ezt a Váci útra néző teljesen használhatatlan és már régóta nem is használt területét (olyan területek voltak itt, hogy a mávosok is már csak ötösével, hatosával jöttek ide, mert egyébként nem mertek behatolni a területre, azaz tényleg életveszélyes volt), ezt a területet beépíti, és egy következő lendülettel elindítja ennek a bizonyos vágánykanyonnal az összeszűkítését. A következő lépésben - hogy ez a tőke itt mozogjon és maradjon Magyarországon - a Podmaniczky utca oldalán csinál a vágánykanyonok fölé egy új iroda, lakóház épületsort. Ezekre új promenádokat szervez, a Ferdinánd-híd túloldalától kezdve pedig megpróbálja beépíteni teljesen a vágányok tetejét, eljuttatva ezt a felülépítést egészen az Állatkertig illetve a Dózsa György útig, és az Állatkert illetve a Városliget zöldjét promenádokon, tetőkerteken, sétányokon keresztül be kívánja hozni a városközpontba. Ez ilyen értelemben teljesen és egyértelműen urbanisztikai léptékű cselekedet, amely mögött is (részben) egy nagyon kemény telekspekuláció van, igen értékes területekről lévén szó. Azt nem tudom, hogy végül is ebből a nagyvonalú elképzelésből, amelynek a haszna mindenképpen egyértelmű, hiszen a város a vágányok fölött újra egyesül, a vasút kap egy új pályaudvart ezen a helyen, már az első lépésben öt-hat vágány lefedődik, (a lefedésnek a fele parkoló, de a másik fele zöldterület, olyan zöldterület, amelynek 1 méter magas a földfeltöltése, tehát valódi "zöld" életet élhet. Ám, hogy ez az akció valójában megkapja igazi lendületét és átmegy-e a túloldalra egykoron, ezt tényleg nem tudom. Az elképzelés tisztessége nekünk önmagában elegendő volt ahhoz, hogy elég lelkesen álljunk hozzá, amellett, hogy éppen amikor megjött ez a megbízásunk, akkor más munkám nem is volt. Hozzá kell azonban tegyem (és ez lesz majd a mondandóm másik része), hogy már amire mi bekapcsolódtunk vagy egyáltalán megbízást nyertünk arra, hogy erre a területre valami vázlatokat csináljunk (Fekete Antival kezdtük el ezt a firkálást), addigra már legalább három amerikai cég eszetlenre rajzolta magát itt. Szerettem volna, de nem mertem ellopni azt a tervet, amelyet partner amerikai cégünk, egy Los Angeles-i San Diego-i, tehát a "legjobb" amerikai egyik nagy cége csinált előzetesen, magyar tervező bevonása nélkül. Egy "nagyon kontaktáló" tervet készítettek a Nyugati pályaudvar mellé, mert érezték, hogy itt Közép-Európában és Budapesten a műemlékekkel kontaktálni, kapcsolatot kell teremteni, s ez náluk úgy működött, hogy csináltak a Nyugati pályaudvar mellé három teljesen egyforma másik Nyugati pályaudvart, tehát lett volna belőle négy Nyugati! Úgy gondolták, hogy ennél nagyobb kontaktus nincs. Ha végül is az ember elgondolja, hogy négy amiens-i katedrális csak több, mint egy, négy kupola a Budai Váron több mint egy, hát az amerikai gondolkodás körülbelül ilyen, ha valaki esetleg nem ismerné. Ez szerencsére már a befektetőknek is sok volt, és ezután kerestek meg minket és kezdtünk el először firkálni a magunk józan esze szerint egy meglehetősen puritán és funkcionáló valamit. Sajnos, de nem is tudom, hogy sajnos-e (mert a végeredmény olyan közel áll hozzánk, hogy nem tudjuk eldönteni, mi lett ebből az egészből), bele kellett hogy vonjuk a tervezés egy bizonyos részébe, történetesen a kereskedelmi területeknek az alakítgatásába azt a céget, amely a kontaktusnak ezt a nevezetes formáját produkálta. Az egész tervezésnek van egy amerikai project-managere, akivel elég furcsa kapcsolatba kerültünk. A tervezés első negyedében jómagam is és vezetőtervező kollégáim is egyazon pillanatban jutottunk arra az elhatározásra, hogy a tervezést vissza kell adni. Ez azt jelentette volna, hogy több mint 25 tervezőt ki kellett volna rúgjak, el kellett volna hogy bocsássak, mert nem volt más érdemleges munkánk. Akkor az illetékes magyar partnerekkel és az említett amerikai partnerrel összeültem, és "ráutaló magatartással" rávettek arra, hogy ezt a lépést ne tegyem. Benne volt a "ráutaló magatartásban" az, hogy nagyon nagy szükség van ránk, és az is persze, hogy ha visszaadom a tervezést, akkor több munkám Magyarországon nem nagyon lesz. A két érv együtt valahogy arra bírt, hogy folytassuk azt, amit elkezdtünk. Viszont nagyon büszkék vagyunk arra, hogy közben (mostanra jutottunk el odáig), ez a bizonyos project-manager nekünk hisz jobban, mint amerikai partnereinek, tehát egy év alatt azért körülbelül sikerült őt "megnevelni". Ettől függetlenül a tervet a maga léptékében vállalni kell - és azt hiszem, lehet is -, noha, ha azt a szabadságot kapjuk meg, hogy azt csináljuk, amit mi szerettünk volna a józan eszünk szerint, a ház sorsa nem így alakul. Maga az épület elsősorban persze kereskedelmi jellegű akció. Amit bevallanak, az 30.000 m2 kereskedelem, valójában 60.000 m2 kereskedelem van a házban. Ebben csak annyi a trükk, hogy a passzázsokat, amelyek kiszolgálják a kereskedelmet, azt mindig levonják az össznégyzetméterből és ez így most már a városi előírásokba is belefér, mert hiszen a városnak van egy olyan döntése, hogy 30.000 m2 kereskedelem fölött nem engedélyez egybefüggő kereskedelmi építést. Ezt így engedélyezte. Ezen kívül viszont van az együttesben most már Hilton II. hotel is, van egy nagyméretű bérirodaház. Ezek adják a Váci úti promenád falát. S beletettünk egy 14 termes mozicsoportot - 500-200 fős termekkel -, valamint egyéb szórakoztató létesítményeket, nagyon sok vendéglátást, 1400 gépkocsira garázst illetve parkolót. A parkoló fele mélygarázs, két szinten a föld alatt, a másik fele pedig három parkolólemezen helyezkedik el a Nyugati oldalvágányai felett. A beruházás része az a bizonyos új utascsarnok, amely a pályaudvar illeszkedő, szerves része lett. Azt kell mondjam (ami még a dologban tisztességes rajtunk kívül), hogy ez egy fedett város. Tehát nem Pólus, Duna Plaza, nem Mammut, ez valójában városi struktúra, amely a mínusz 6 métertől plusz 14 méterig, tehát 20 méteres magasságban átveszi a túloldali, azaz a Váci út túloldalán kialakult utasstruktúrát, ilyen értelemben folytatása is az Újlipótvárosnak. Az utcák 20 méter szélesek, a ház középen pedig óriási a belső tér. Én minden beszélgetésemen elmondtam, hogy számomra akkor szokott megdöbbentővé válni egy-egy saját cselekedetem, amikor látom azt a munkagödröt, amit csináltunk, akkor döbbenek rá (most már 41 éves gyakorlat után is), hogy eszetlen disznóságokat tud csinálni egy építész, amikor skiccel papíron, majd utána mindez megvalósul. Nem felejtem el mostanság soha a Bankcenter gödrét, ami a maga 5 mélypincéjével valami tébolyult földbe befúródott figura volt, rámpákon mentek le benne a teherautók és nem lehetett látni a 17 méteres mélységben mozgó embereket. Tényleg megdöbbentő, hogy az építészet felelőssége milyen méretű! Most, ebben az esetben ez a gödör meg sem döbbentett, mert a tervezés maga olyan gödör volt, hogy ahhoz képest a materiális gödör már nem is volt érdekes. Villamoson mentem és fiatalok ültek mellettem, és amikor a 16 daru forgott, akkor egymásnak beszélgetve, finoman szólva azt mondták, hogy ezek szaporodnak (no, nem ezzel a szóval mondták). Tényleg tébolyult volt ez a darumennyiség és az a rekordhajszolás, amire rákényszerítettek minket, valamennyiünket, hogy ez a ház egy év alatt épüljön meg. Most november 17.-én valamit át akarnak adni (nyilván a Hilton meg az irodaháza később épül meg), de egy év alatt 170.000 m2-t építenek meg 60 milliárdért. Megjegyzem, nem kell kitalálni, hogy a 18-20.000 m2-es Nemzeti Színháznak mi a sorsa. Ennyit a tőkéről. Ami tisztességes, és ezt már említettem, az urbanisztikai "hozzáálláson" kívül ez a valóban óriási léptékű utcarendszer, ha majd valóban bejárható lesz az egész (mert most még megközelíthetetlen, hiszen úgy körbeárkolták, hogy a melósok sem tudják megközelíteni a házat), akkor azért jó lenne akár együtt is elmenni és utána beszélgetni arról, hogy mi is lett ebből a dologból. Van egy óriási, úgynevezett "fejépülete" a Nyugati térre nézve, amelynek az a trükkje (nagyon sok alternatíva után), hogy pont a Nyugati csarnokának a fele. A fejépületet követő cirka 200 méteres passzázs után van egy óriási központi udvar is. Munkatársaimmal együtt rémültünk meg, hogy egy ilyen 22x22 méteres, de 20 méternél magasabb felülvilágítójával együtt egy ilyen tér milyen döbbenetes méretű tud lenni. Hát most itt vagyunk, valójában 500 m2 és 20 méter magas. Azután egy kétágú passzázs megint kb. 150 méter hosszúságban, és egy bejárat a Sóház felől a Lehel téri oldalon. A vasúti felülépítéseknél már említettem a zöldeket, amelyek az egész kereskedelmi területet lefedik, s amelyre ráépülnek a házak, a szálloda, az irodák, amelyek udvaraiban szintén tetőkertek vannak a 14 méteres magasságban. Valójában az épület visszapótolja azt a nemlétező zöldet, amit a vasút elfoglalt a maga idején. Azt kell mondjam, hogy még ez is tisztességes cselekedet, és az, hogy pitiáner módon nem spórolnak a házon! A passzázsok padlója nagyon szép gránit. Az épület megjelenése a Váci út felé abszolút első osztályú tégla, zománcozott téglabetétekkel és indiai gránitokkal, rozsdamentes acélokkal és egyebekkel. Ugyanakkor, bár megbolondítanak néha egy-egy spórolással, de azért ez a ház megközelítően az a színvonal, ami például ma Berlinben épül. Magának az építkezésnek a léptéke is olyan, hogy Közép-Európában nincs ilyen, talán csupán az említett berlini építkezések léptéke, például a Potsdamen Platzon. A borzasztó persze az egészben az, hogy minden mozdulatunkba beleszólnak. Egy 50-60 milliárdos invesztíciónak iszonyú a "nehézségi" ereje. Mondandóm második részében majd rá is fogok erre térni. Már hogy mi az építészet sorsa ilyen esetekben. Az, amikor ilyen milliárdok fölötti invesztíció jelentkezik, a tervezőre is borzasztóan kemény morális, műszaki és financiális nyomás nehezedik, hiszen egy ilyen befektetés nagyon keményen megköveteli a maga öntörvényei szerinti alakítást. Itt az önmegvalósításnak - idéző jelbe téve és az építészek tudják, mire gondolok - minimális az esélye. Maximum erkölcsösen vagy a jövendő tükörbenézés merészségével lehet kihátrálni ebből az egészből. Azt kell mondanom, hogy - finoman szólva - meg kell úszni az egészet. A megúszásnak persze vannak kategóriái. Én ebben a pillanatban azt hiszem, amikor még nem kerültek le az állványok a házról és még átláthatatlanok azok a tébolyult méretű terek, amelyek az épületben vannak - szóval -, hogy talán ezt megúsztuk. Tehát valahol vállalható ez a "valami". Talán Budapestet nem torzítja, sőt, lehet, hogy bizonyos etalonértéke is lehet az ilyenfajta beruházásokra nézve. De ugyanakkor - ismétlem - fizikai értelemben és lelki értelemben is csak a túlélésre gondolunk., mert nem lehet egy év alatt átlátni 170.000 m2-t. Itt jelszavak vannak! Olyan jelszavak, hogy nem az az igazán fontos - most -, mit szeretnének az emberek látni, hanem hogy a nyitásnál 200.000 szál virág legyen. Nem az a jelszó, hogy a vevő hogy érzi magát a térben, hanem legyen a fejépületben egy 20 méter széles és 16 méter magas vízesés, dübörögjön, amit még los angelesi cégek sem tudnak megcsinálni jól, most kínlódnak vele. Ezek olyan dolgok, amelyekre eszetlen mennyiségű energia megy el és másra nem marad idő. Ám lehet, hogy ide kerül a sétányra vagy a főépület felé a magyar tudománynak valamilyen emlékműve és ez jó dolog. Tisztességes az, hogy tényleg európai színvonalú fejpályaudvar fogadja majd azt az 5-6 elővárosi vasutat, ami ide bejön. Az, hogy talán kiépül innen a Ferihegyre egy gyorsvasút, amely most már ezt az egész lehetetlen helyzetet, ami Ferihegy megközelítésében előállt, megoldja valami módon. Itt a Westend-ben még azt kell mondjuk, a tervezés 80-90%-a a mi kezünkben volt, még hogyha irányítottak is mindeket. Volt, amikor munkánk körül ötven építész dolgozott, és az a gárda, amit mozgatnunk kellett, 150-200 fő között volt. Ez olyan lépték, mint egy "becsületes" szocialista nagyvállalat, amikor rááll egy ilyen munkára, bár az úgynevezett szocialista nagyvállalatoknak már az utóbbi időkben nem volt ekkora munkája. Ezt egyszerűen nem lehet összefogni. Ez egy lendkerék, ami forog, tőlünk függetlenül - előre. Nekem hál'Istennek néhány olyan kulcsfigurám volt, akik felelős tervezői szinten és "beavatottsággal" vitték a dolgokat. Én az egészet már nem is láttam át, a cégem sem, persze. Ez nem egészen elviselhető, nem megszokható helyzet. Ami sokkal szomorúbb, hogy egy csomó olyan munka van már Magyarországon (azt kell mondani, a beruházások 80%-a), hogy nem magyar tervezők dolgoznak rajta, ők legfeljebb strómanok. A külföldi tőke megérkezik és teljes teret nyer Magyarországon, mert magyar tőke nincs. Azt ugyan nem lehet tudni, hogy a magyar bankok hol forgatják a pénzeiket, de tény az, hogy "tiszta" magyar beruházás alig létezik. A külföldi tőke jön, hál'Istennek ez az országnak előnyére válik, de ugyanakkor persze hozza magával a maga harmad-, negyedosztályú francia, német, osztrák, amerikai bizalmasait. Olyan építészeket is, akiknek gőzük sincs Európáról, Közép-Európáról, Magyarországról. Ameddig meg nem ismernek mindeket, addig le is néznek rendesen. A magyar építészet, annak tervezési struktúrája az 1980-as évektől teljesen szétrobbant (váratlanul), és a régi óriás vállalatokból egyfős, ötfős, tízfős kft-k, bt-k alakultak, minden tőkeháttér nélkül, egyik napról a másikra élve, tehát ha valamilyen fizetést visszatart egy megrendelő, akkor egy negyven fős cég is tönkremehet egyik napról a másikra. Ha hitelt vesz föl, akkor vége. Ilyen körülmények között tökéletesen védtelenné válunk a külföldi tervezésekkel, tervezőkkel szemben. Az én hoteljeimet - kivéve a Pentát - angol, amerikai, francia cégek teszik teljesen tönkre, strómanokkal dolgozva. Van, ahova be sem engednek, van, ahol le akarnak fizetni, hogy engedjem ezt a rombolást, de minden esetre még az is megalázó, hogy nagyon kevés pénzzel. Csak példának mondom erre a habitusra, hogy például a Volga Szálló átépítésénél Rékassy Csaba gyönyörű négy olajképét a szemétből szedtük ki. Ágotha Margit hatalmas pannóját (egy fametszetének a három méteres felnagyítása volt a Volgában), százas szögekkel verték át. Ezt a botrányt leállítva, át tudtam menteni szerencsére a rendőrségi épületbe. A nagy kultúrnemzet, a francia - a magyar képzőművészetet ilyen szinten értékelte, és értékeli azt hiszem a magyar építészetet és szellemet is. Mi lesz azzal a magyar tervezéssel, amelyik ebbe a világba nő bele? Hiszen külföldön, nyugaton abszolút túlépítés folyik. Svájcban 60%-os az építészek munkanélkülisége, Ausztriában 40%-os, Németországban is 40-50%-os. Egyébként röhejes, hogy még a németek is kiszolgáltatottak a maguk helyén, mert Berlint jószerivel nem a németek tervezik, hanem angolok, amerikaiak, satöbbi. Mi lesz azzal a Közép-Európával, amelyiknek a nemzeti jövedelme 1/5-1/6-a annak a nyugatnak, ahol reszketve várják, hogy be tudjanak ide robbanni, kinyíljon Közép-Európa határa az "itt az ágytál, amire vágytál" alapon, és semmi nem fogja meggátolni azt, hogy akár az építőiparban, de az egész iparban, és szerintem a művészetekben is ez a bizonyos progresszió meg ne egye az öröklött, létező nemzeti kultúrát. Lehet, hogy azért vagyok pesszimista, mert ma nagyon nehéz napom volt, meg kicsit kemény telefonjaim. Nagy valószínűséggel azért ez az ország már annyi mindent megúszott, hogy ezt a progressziót is meg fogja úszni. Nem tudom, hogy az az építész túlképzés, ami ma Magyarországon van, hova fog vezetni és hova fognak eljutni a holnap diplomát átvevő hallgatók? Engem, azt kell hogy mondjam, tulajdonképpen már nem kellene, hogy érdekeljen mint építészt, hiszen már eléggé "túlépítettem" magam (ezt a szakmában elég jól tudják és mondják). De az építészet egészével nem tudom, mi lesz. Mondjuk az, amit Michael Cojocar úr elmondott a tévében a norvég követség tervezésével kapcsolatban, hogy ők, külföldi építészek sokkal messzebbről, magasabbról, sokkal előnyösebb perspektívából látják ezt az országot, ezt a múltat, amit mi örököltünk. A magyar építészek túlzottan "közelnézetből" néznek mindent, ezért nem is tudják igazán használni saját múltjukat. Ők külföldiek, ha ezt megértik, akkor sokkal jobban fognak kötődni a mi múltunkhoz. Ez a tévében - így - elhangzott. Nos hát, Michael Cojocar úr átépítette az Intercontinental Szállót. Lebontják a bécsi kávézót, átformálják az egész épületet. Már a homlokzatnál beleszalad persze egy szerzői jogba, bár a magyar szerzői jog eléggé képlékeny. Nos, nem tudom, mi vár ránk, mire ébredünk... Gyurkovics Tibor: Ennek illusztrációjaképpen, egy amerikai szobrászbarátom, aki egyébként úgynevezett konzervatív és rendes ember (most halt meg egyébként), azt mondta néhány évvel ezelőtt, hogy miután a kommunisták és a háború lerombolják az európai, és főleg a közép-kelet-európai emlékműveket parkok közepén és máshol, a legjobb lenne azt meghatározni, hogy a helyüket internacionális gondolatokkal telepítsék be! A jóindulatú embereknek is külföldön ez az ideája. Hogy itt van egy terra comita, egy teljes térség, amit be lehet építeni és nemzetközileg határozzák azt meg, mi is legyen ott! Így néznek ki a külföldi kollégák. Fekete György: Miután elmondtad ezeket a dolgokat és felfestetted a jelen és a jövő képét, tény, hogy ez végeredményben konvencionálisan kihasználható térség lesz. Ez még maga nem határozza meg a stílust, tehát az úgynevezett amerikai stílust, vagy a nem sokkal szebb párizsi stílust, és hasonlókat. Nem ezek fogják jellemezni a jövő magyar pesti építészetét? Ennek a jelei azért már bőven léteznek. A Westend-nél ismétlem, egy évig csatáztunk amerikai partnereinkkel, és kár, hogy jellemzésül nem hoztam el több ilyen rajzot, nem csupán az osztódással szaporodó Nyugati pályaudvar tervét, hanem enteriőr terveket is, amelyek a legvulgárisabb Los Angeles-i, San Diego-i stílust akarták ide behozni. Ha a következőkben nem avatkoznak be a ház sorsába reklámokkal és más trükkökkel, akkor ez az épület eléggé pesti tud maradni. Az egyik - saját - trükkünk az volt, hogy az épület, azaz a hotel és az irodák homlokzatait bevittük a belső terekbe. Tehát valójában deklaráltuk azt, hogy ezek belső utcák! Az iroda és a hotel is - tégla pilléreikkel - meglehetősen vaskos létezésükkel beállnak a házba, a passzázsba, leállnak a pincéig. Ez már utca! A másik, hogy ezeket az amerikáner borzalmakat iszonyú nagy munkával és erőfeszítéssel, de sikerült annyira visszanyomni, hogy - bár - nyilván nem olyan a ház, amilyennek elgondoltuk volna, ha nincsenek az amerikaiak, de messze nem olyan, mint amilyennek amerikai partnereink elképzelték ezt a házat. Annyiban igazságot kell szolgáltassak nekik, hogy még ők is valamiféle minőségre törekedtek. De az, ami itt elhangzott, azzal a felkiáltással, hogy a kereskedelemhez ők értenek, ezzel bejöhet egy egészen újfajta karakter. Óriási veszélye van ezeknek a bevásárló központi világoknak, mégpedig azért, hogy nincs bennük idő! Az, hogy egy mesterséges város létezik, lefedetten - mesterséges élettel! Tehát valaki, ha egyáltalán nem vesz semmit, csak nagyon gyorsan végigmegy a másfél kilométeres passzázsokon, az is egy fél óra. Látszik, hogy az ennél sokkal silányabb fajtájú Pólusnál vagy Mammutnál, ott élnek, mozognak a fiatalok százszámra. Ez a ház ennél sokkal nagyobb tereket és lehetőségeket kínál arra, hogyha ide bemennek az emberek reggel, este jönnek csak ki. Nem tudja, hogy csillag van az égen, nem tudja, hogy kint mikor süt a nap, mert bent klimatizált a tér. A növényzet, ami benne van, bár valódi növényzet (ezt reméljük ebben a pillanatban), de mégis csak műnövényzet, mert egy klíma által manipulált élet. Elmondom - egy kis történet -, hogy a vízesés a Niagara vízesés mása legyen. Aztán arról volt szó, hogy ez a Niagarának 1/3-a kell hogy legyen. Ehhez persze meg kellett volna venniük egész Budapestet! Jó, akkor az lett a parancs, legyen egy fotó, és amit lát a bámészkodó a vízesésből, az legyen ugyanolyan, mint a Niagara fotón ábrázolt darabja. Aztán, ide kanadai növényzetet akartak, mert a Niagara Kanadában van! A szerencsétlen kivitelező és kerttervező, aki elkezdte ezt az egészet összehozni, próbált olyan növényeket telepíteni, amelyek a klimatizálást bírják. De egyet nem tudtak a növények, hogy télen, ha klimatizált térben is vannak, ne hullassák le a leveleiket. A befektető ezt nem akarta tudomásul venni. Végül is Hollandiába mentek ki olyan trópusi növényeket összeválogatni, amelyek olyanok, mint a tölgy, a bükk meg nem tudom micsoda, de mégis bírják a klimatizálást és egész évben hajtanak. Ezekkel a blődlikkel kellett együtt éljünk! Nagyon lenyűgöző lesz a fiatalok számára, hogy megeszik a maguk hamburgerét a footcourtban - és utána kijönnek a magyar valóságba, nem igazán "magyarul". Fekete György: Jó lenne, ha nem jönnének ki! Az jó, ha sok a vevő. Ha csak bemennek és nem jönnek ki, az kereskedelmi szempontból nem rossz. Végül is ez a "képlet". Ám ehhez azért még hozzá kell tenni, hogy maga a ház városszerkezeti szempontból, tehát urbanisztikai beavatkozásként még el is fogadható, mert ha ezt a területet elkezdték volna felparcellázni, akkor az elkövetkezendő ötven évben még ott marad az elásott maltercsomó és az elásott bakter! A nagytőke ezen a helyen legalább külsejét, minőségét tekintve mégis csak belement egy európai "valamibe"! De ha ugyanez a tőke megjelenik nem egy ugyanilyen helyen, hanem mondjuk a Duna-parton valahol, mert tudjuk, milyen területeket vettek meg északon a Duna Plaza fölött és tudjuk, hogy milyen strómanokkal dolgoznak, tehát hogy ebből mi kerekedik ki, azt már nem lehet tudni. Vagy azt, hogy Reimholz Péter csinált a Bem rakparton a kis kertmozi helyén tíz évig egy házat, most meg egy külföldi cég tervezi, és persze egy "kiváló" magyar stróman cég írja alá a tervet. Tehát ez a jövő, ami már messze nem építészeti kérdés. Imre tudja a legjobban, hogy az Építész Kamarában volt ugyan valamilyen önvédelmi törekvés, de rettenetesen nehéz ügy ez, mert az Építész Kamara is, mint minden kamara, kényszerkamara lett, és éppen azok a kollégák töltik meg, akik ellenében védeni kellene a szakmát. Nehogy abba ringassuk persze magunkat, hogy itt Magyarországon ezt a bizonyos környezetet csak a külföldiek rontják el, mert a különböző házakat, társasházakat nem a negyedosztályú német, amerikai, stb. tervezők építik, bár persze oda is be fog majd törni a külföldi tervezés, amikor már megéri neki. Mint ahogy vidékre is el fog menni ez a "külföld". El is mondtuk vidéki kollégáknak, hogy ők még védtelenebbek lesznek, mint mi, mert mi már egy kicsit kirafinálódtunk Pesten, de Szabolcs-Szatmárban vagy Dél-Alföldön a tervezők olyan körülmények között dolgoznak, hogy majdnem éhen halnak, 1-2%-os tervezési díjakkal kell hogy éljenek, ők fogják vállalni a strómanságot, alá fogják írni az engedélyeztetési terveket magyar vezető tervezőként, a nagyobb beruházások pesti divatja szerint. Most hiába próbálunk a kamarában bármilyen minőségvédelmet kiharcolni, kiszűrni ezt a stróman garnitúrát, ott ülnek bent a kamarában. Önmaga ellen a Kamara nem tudja magát védeni. És különösen nem tudja, ha partnerei ebben az értelemben, és ebben a küzdelemben nincsenek. Hiába ordibálunk bármilyen irányba, a kulturális tárca felé, ide-oda, akárhova, az építészet már meglehetősen régóta nem a politika figyelme tárgya. Szerintem a magyar építészetre utoljára Aczél "elvtárs" figyelt. Ma senki. Partnerek nélkül, egy vizuális, esztétikai értelemben teljesen alultáplált társadalomban, amikor az iskolai oktatás is elfelejtette a rajzoktatást, amikor írni-olvasni nem tudnak a gyerekek, akkor mi az a közeg, amiben el lehet mondani, hogy a magyar építészet, az épített környezet fontos. Manipulálja létezését, a lakását, a környezetét, egész viselkedését ez a vizuális, ízlésbeli tudatlanság. Makovecz Imre: Annyit szeretnék mondani, nem neked, hanem a többi kedves kollégámnak, hogy nem tudom, föltűnik-e az, hogy a magyar építész társadalomra - de sajnos nem csak az építész társadalomra - kétféle magatartás jellemző. Az egyik az, hogy elmegy strómannak, tehát hajlandó feltétel nélkül kiszolgálni az ide bejövő tőkeérdekeltségi szférát, vagy elmenekül előle. Nem nagyon ismerek építészt, aki ezzel a különös, számunkra nem új, tulajdonképpen militáns elnyomással, amivel az elmúlt 40 évben találkoztunk már, csak ellenkező előjellel, szóval nem ismerek építészt, aki sikerrel fölvette volna a küzdelmet ezekkel az emberekkel, s ne hátrált volna meg. Egyet ismerek, aki ebben abszolút nyertesként jelen van, és ez Finta József. Mert a többi vagy strómanként aláírt, vagy elmenekül erről a területről, vagy a közelébe sem jut valamilyen ok miatt. Pedig biztos vagyok benne, hogy a kesztyűnek ez a felvétele, amit Finta József produkált, ez az egyetlen lehetséges harcmodor, ami közvetlenül képes fölvenni a versenyt azzal a történettel, ami Reimholzzal történt. Reimholz hét éven keresztül tervezte a Duna-parton a régi szabadtéri mozi helyén a szállodát és a fővárostól nem tudott építési engedélyt kapni. Az osztrák képviselő, akivel ő kapcsolatban volt, aki a pénzcsoportot képviselte, azt mondta neki egy napon, hogy Reimholz úr, hét évig nem tudtunk építési engedélyt kapni, úgyhogy sajnos meg kell szüntetnünk a munkakapcsolatát, és ezt a "lemondást" 70.000 schillinggel honorálta. Tessék számolni. Ezek után két hét múlva a kezében volt az építési engedély, ami azt jelenti, hogy mielőtt Reimholzzal közölte volna a búcsút, azelőtt már egy strómancég elkészítette azokat a terveket, amelyekre megkapta az építési engedélyt. Ez azt jelenti, hogy korrupt az önkormányzat és erkölcstelen a stróman. Ezt másképp nem lehet érteni. Indokolt az, hogy a kollégák egy jelentős része erről a területről elmegy, ezt a területet messze elkerüli. Mert zömünk - érthető módon - az elmúlt 45 évben Isten tudja hány év következtében, úgy érezzük, nem vagyunk nyertes típusok, nem hisszük el, hogy győzhetünk. A bőrünk alatt is ott van a vereség. Fintánál ez nincs így. Ehhez én csak gratulálok. Az, hogy én másképp képzelem az építészetet, az magánügy. A veszélye az egésznek abban van, hogyha a piacot elvben tisztességesnek képzeljük el a jövőben, bár nyilván nem az, akkor pár év múlva csak az a magyar építész rúghat labdába (ha engedik, természetesen), akinek referenciái vannak. Aki olyan portfoliót tud csinálni, letenni, ami meggyőzheti egy idő után a külföldit, hogy azért ezzel az emberrel is szóba lehet állni. A külföldiek kiválóan értenek ezekhez a portfolió készítéséhez. Mi, mint óriási vállalat, még odáig sem jutottunk el, hogy nyomunk egy ilyen vállalati prospektust, mert erre nincs idő és nincs a génjeinkben az, hogy el kell tudjuk adni magunkat. Tehát nyomjuk a házakat, de nem tudjuk bemutatni, közzétenni, piaca dobni azt, hogy mit tettünk. Az a nagyon tehetséges és fiatal generáció, amelyik teljesen alkalmas lenne arra, hogy versenyképes legyen nyugaton, abszolút meg tudná verni a "nyugatot" pont azzal az oktatási szisztémával, aminek jó részével nem értünk egyet, te sem, én sem, de amelynek óriási előnye az, hogy mérnöki habitusú a Műegyetem építész oktatása, tehát az onnan kikerülő építészek (holott már ezer százalékkal gyatrább az oktatás, mint a mi időnkben), még most is sokkal felkészültebbek bizonyos dolgokban, mint a nyugati egyetemekről kikerülők. Mérnöki, műszaki vonatkozásban eladhatók lennének külföldön. Ahhoz viszont, hogy eladhatók legyenek, valahol a hónuk alá kellene nyúlni. Egyrészt meg kellene értsék azt, hogy az építészet ma már nem csak abból áll, hogy valaki ül az asztalánál és jó házat csinál. Ebben benne kell lenni az öneladás pózának, a közéletiségnek, a piaci mozgásnak. Óriási módon csalatkozik az, ámítja magát, aki ezt nem veszi figyelembe. Ez régen nem így volt. Egy Árkay, Lajta, Kozma, Weichinger, Kocsis Iván is el kellett, hogy adják magukat. Molnár Farkas és a többiek - mind! Az eladásról, életben maradásról egy körbezárt Magyarországról beszéltem, a monarchiáról, amelyről szintén rémtörténeteket lehet olvasni, szóval ahogyan Shikedanz tönkrement, meg hasonló emberekről - nos, ez is építészeti ügy! Ma, amikor globalizálódik a világ és a tökéletes átjárhatóság gondolat születésétől kezdve a matériális megvalósulásig, illetve azon át a szellem minden megnyilatkozásában megnyilvánul, akkor nem elég az, ha valaki itthon adja el magát, ereje kell legyen ahhoz, hogy külföldön is létezni, mozogni tudjon. Vagy ülni fog a számítógépe előtt és megvakul 45-50 éves korára (ami nem olyan nagy baj, mert kevesebb a rivális, mondhatja az ember), vagy pedig konstruktőr lesz nyugati irodákban. Az egyetemnek az a nagyon nagy baja, hogy erre a történetre nem készíti fel a hallgatókat. Tehát valójában arra, hogy itt egy óriási verseny folyik, egyrészt a tervező perszonális létezéséért, megélhetéséért, másrészt pedig a magyar építészetért. Az egyetemen ezt egyszerűen nem oktatják. Lehetne azt mondani, hogy érezzék meg, de nem ilyen egyszerű a dolog. A mi negyven évünkben (vagy arra, amire gondoltál), olyan egyszerűek voltak a frontok. Az ember vagy odaállt vagy nem. Itt most nem így működik a dolog. Nincs vagy-vagy, elmúlt ez az egyszerű "képlet". Fekete György: Régen hallottam építészt ekkora szomorúsággal ilyen boldognak lenni és ilyen örömmel ennyire elkeseredettnek. Ez maga az építészeti skizofrénia 2000 előtt 3 perccel. Vettem a fáradságot és a Vígszínházba korábban mentem el és végigmentem a Szent István körúton a Nyugatiig és figyeltem magamat, hogy van-e bennem egy olyan kényszer, hogy tovább megyek a körúton és megteszem azt a kis törést és tovább megyek a Skála felé a körúton. Elfordultam balra. mert úgy éreztem, hogy a város elkezd folytatódni a Lehel úton. Most ennél nagyobbat ebben a pillanatban nem tudok elképzelni. Nem csak az épület mérete, dimenziója miatt fordultunk el, hanem egyszerűen a város elkezdett folytatódni a Lehel tér felé. Ez egy nagyon nagy dolog. Nekem tetszik ez az épület. Nem vagyok létjogosult semmiféle értékelésre, de azt hiszem, ez messze az építészeted csúcsa. Ebben nem az van, hogy jött valaki és azt mondja, gyerekek, megmutatom nektek, milyen a világ, hanem azt mondom a Lehel úton, én megmutatom a világnak, amit irtózatosan szorító körülmények között ekkora léptékben, ilyen lehetetlen körülmények között meg lehet valósítani. Ebben a házban nagyon sok taktika is van. Ez a ház ötször hatszor akkora, mint amit eddig Finta csinált, és mégis ebben a házban csendesedik le számomra. Egy kicsit idősebb vagyok mint te, azért mondhatom. Ez egy káprázatosan szolid ház. Nagy építészeti kísértés lehetett. Alig várom, hogy bemehessek a házba és körülnézhessek egy este. Be lehet jönni, ha elszántátok magatokat, bármikor be lehet jönni. Fekete György: Ha ez közterületté válik, ebből a szempontból igen tekintélyes. Egy fasorral föllazul az utca jobboldala. A promenádért nem nagyon kellett küzdeni, mert készült egy rendezési terv, amely ezt tartalmazta. Amit meg lehetett magyarázni, meg lehetett manipulálni. Végül is, miután borzasztóan gyorsan akartak építeni, senki nem mert az eredeti tervvel nagyon szembeszegülni, hogyha az előírt volumeneket tudtuk tartani, amelyek persze manipulált volumenek, mint a 100%-os beépítettség, satöbbi. Még olyan is van benne (nem tudom, hogy néztétek), hogy szerintem lehetne az egész Váci úti front akár egy szinttel magasabb is. Ebben benne van a város konzervativizmusa vagy az, hogy nem kellet volna így, egy magasságban elvágni az egészet. Ez sajnos a főváros hibája. Így is magasabb, mint előírt mérete, meg csináltunk is rajta egy-két "ugrabugrát", de az eklektikus Budapest azért sokkal jobban cizellálta a maga tetejét. Van benne ilyen kompromisszum. De az is tény, hogy - mondjuk a téglaburkolatot megemlítve - kötelezően előírattuk ezt az anyagot a hatósággal. Még a színében is válogattunk, hogy például az utascsarnok (ami most épül), az sárgás tégla legyen, mint a Nyugati téglája. Valamilyen fogódzót mindenképpen ki kellett magunk elé tűznünk, ami ebben a tébolyult méretű házban valamiféle vezérfonal lehetett. Ez a tégla bekerül a belsőbe is, a belső utcákba. Fekete György: Én ezt a részét nem ismerem ennek az építkezésnek, hogy például az értéke megnövekszik-e ettől, hogy át lehet rajta járni? Van itt egy olyan híd, amely most még sajnos nem készül el, és amely a vágányfelépítésből átmegy a Podmaniczky utca felé, a Ferdinánd híd és a Nyugati pályaudvar közötti szakaszon. Ezt csak akkor akarja megépíteni a befektető, ha azokon a telkeken is elkezd dolgozni, amelyekre a híd vezet. Benne van a rendezési tervben ez a híd, s ha megépülne, ez lenne az első olyan gyaloghíd, amelyre a vágányokból is föl lehetne menni. Ez azért fölpörgetné a Podmeniczky utca életét. Külvárosi utca ez, jellegéből következően, hogy egyik oldalán vannak ugyan nagyon szép házak is - de a másik oldala borzasztó. Mezei Gábor: Belsőépítészed van? Amikor azt mondod, hogy negyvenen vagytok, akkor ezt kompletten, belsővel együtt csináljátok, vagy ez egy teljesen szétfolyó dolog? Nem. Ez úgy működik, hogy a kereskedelmi tereknél a passzázsok, a nagyterek esetében, stb., tehát ahol a közönség mozog, az a mi ügyünk lett. Persze, sajnos itt volt az a bizonyos Los Angeles-i cég, "kényszer"-partnerünk, amelyik bizonyos előterveket készített ezekre a területekre, és a legtöbb energiánk abban fulladt ki, hogy miként lehet őket valamennyire visszafogni. Most az én építészeim csinálják ezt a belsőt, de ez ritka és szerencsés eset. Az összes többi tér, illetve minden üzlet már a tulajdonos "ügye". Mezei Gábor: Mindenki megvesz egy bizonyos négyzetmétert és azt csinál benne, amit akar? Pontosan. Mezei Gábor: És ehhez nektek semmi közötök? Semmi. Mi meghatározzuk a passzázs szélének pontos méretét, mintha egy utca volna és persze máshol sem szólnak bele, hogy az üzleten belül mi történik. Ez így működik. Fekete György: Nem is lehetne másképp. Én 1980-ban láttam először ilyet, a bécsi bevásárló központot, és mondták, hogy abban legalább 1100 kereskedelmi egység van, és abból 15-20, amióta az épület megnyílt, állandóan be van zárva különböző tulajdonoscserék miatt. Sokszor elhangzik, hogy milyen mértékben érdekeltek a befektetők abban, hogy Budapesten ötször annyi bevásárlóközpont legyen, mint Bécsben. Hiszen a Shopping City Sud-ön kívül már csak egy-két kisebb ilyen építmény van Bécsben most is. Az ottani 30.000 dolláros GDP és az itteni 4.000 dolláros között van némi differencia. Ennek egyszerűen az a trükkje, hogy lábon eladják két-háromszoros négyzetméter áron az üzleteket, mint amennyibe az építése került. Egy ekkora létesítménynél, amikor átadják a házat, abban a pillanatban már tökéletesen meg van a nyereség. S az építtető egyáltalán nem érdekelt abban, hogy itt a 360 üzletből mondjuk 180 tönkremegy. Tönkremegy, eladja, átalakítja, satöbbi. Tehát olyan összegekért kelnek itt el az üzlet négyzetméterek, amit az ember már nem is fog fel. De kiváló helyen van. A vonatok hozzák a vidékieket, ott van a metró, a villamosok. Az, hogy milyen hatással lesz a környező kis üzletekre, azt mondom, még ez sem veszélyes. Egyszerűen olyan minőséget kell hogy nyújtsanak a környező üzletek az utcán, ami oda kell vonzza a vevőt. És az egyáltalán nem baj, ha így fog fölértékelődni a Váci út eleje vagy a körútnak az a része. Fekete György: Szerinted mi lesz a budapesti földszintekkel? Rákóczi út, Thököly út? Kilométeres utak vannak, a földszinti üzletek be vannak zárva, hónapok alatt tönkremennek. Engem az rémített meg, hogy egy napra kirohantunk Berlinbe, a Potsdamen Platzot kellett megnéznünk. Ott már úgy építenek, hogy a földszint halott. Hiába épül a gyönyörű mozi és épül a bevásárlóközpont, nem tudom, hogy mitől fognak élni a városok. Ez amerikai találmány egyértelműen, ez a fedett, mesterséges világ. Ám ott ezeket az utak mellé teszik, a települések Amerikában nem gyalogvárosok. Mesterséges világot teremtenek, autóval odamennek, s a mesterséges terekben élnek. Csakhogy az európai városok nem így élnek. Ez az, amiről az előbb beszéltem. Teljesen igazad van, nem a Belvárosról van szó, mert a Bajcsy Zsilinszky út például egyáltalán nem él, hanem ezekről a sugárúti "csápokról". Gyurkovics Tibor: Nézd meg a Váci utcát. Tökéletesen halott volt nemrég még a Csarnok és az Erzsébet híd közötti része, és mára egy pezsgő, érdekes, nagyon nívós utca lett. Szerintem az, amit mondasz, a Thököly és Rákóczi út, nos, ott nem zajlott le az a tulajdonosváltás, ami majd később, reméljük, be fog következni. Most végre azt hallom, hogy a Hauert megcsinálják, a Pallast és a Metropolt megvették és visszaalakítják olyannak, ami volt. Rohadt és használt ruhát árultak az éttermeikben éveken keresztül, most jön egy pasas, aki meg fogja csinálni azt az "életet", amit hiányolunk. Mezei Gábor: Én betegesen optimista voltam mindig, és sokan azt mondják, az én optimizmusomra az jellemző, hogy a tények nem befolyásolják. De a te felvetésedet erősen túlzásnak tartom, ami a mi jövőnket illeti. Nem hiszem, hogy a Coca Cola tönkreteszi Magyarországot, a hamburger a magyar konyhát, nem hiszem, hogy a magyar építészek sokkal jobbak, mint a külföldiek. Ez verseny, ebben helyt kell állni, és aki ügyes, az megél. De szerintem ez mindig is így volt. És azt aztán abszolút nem hiszem, hogy az angol, amerikai és francia építészek rosszabbak, mint a magyarok. Miért? Tessék elmenni, megnézni Párizst, New Yorkot, Amszterdamot. Azért nem sokkal rosszabb, mint Budapest. Hogy egy csomó negatív jelenség van? Volt is. Ha visszagondolok arra, hogy a SZÖVTERV nevű nagyon liberális tervezőirodában kettőtől ötig vitatkoztam a főnökkel azon, hogy a szekrénynek a sarkát le lehet-e gömbölyíteni, vagy nem, és végül is nagyon toleráns volt velem, mert hajlandó volt három órát huzakodni. Ötkor megunta és azt mondta: én vagyok a főmérnök, ez derékszögű lesz és passz, és nem írom alá a tervet, kész. Ehhez képest ez a Kánaán. És a szocreál? Makovecz Imre: Gábor én nagyon szeretem a stílusodat, de ahhoz, hogy ez az optimizmus tényeken alapuljon, ahhoz a feltételeket is meg kell teremteni. Egyre nagyobb szakadék van itt, amely rengeteg mindenben megnyilvánul. És természetesen a mi szakmánkban is. Ennek a szakadéknak az egyik jelensége például az, hogy a magyar tervezőirodák 100 Ft-ból 12,70 Ft-tal gazdálkodnak, ennyi marad nekik, míg a nem magyar tervezőirodáknak az elszámolási rendszere alapvetően más. A nyereséget innen elviszik. Nem azonos a feltételrendszer. Itt szó sincs versenyről, hanem meghatározott körülményekről, amely körülményeket a magyar kormányzat bénultan tudomásul vette. Mielőtt most a kamarákkal hozzákezdtünk volna ahhoz, hogy megpróbáljunk valamilyen változást létrehozni a szakma védelme és a bénultság megszüntetése érdekében, előtte több kört futottunk, hogy létrejöjjön Magyarországon egy Építészeti Hivatal. Tehát a Közmunkatanácshoz hasonló pozícióban lévő szervezet, amelyik egy bizonyos feltételrendszert állít föl. Nem sikerült. Van itt egy különös polarizáció, amelyiket mi a Kamarában Jóskával együtt megpróbálunk valamennyire szűkíteni, de mivel az egyik oldalon ez a különös, idegen, virtuális világ van, a másik oldalon a kisemmizettség, a placcrakivetettség található, párosulva bénultsággal, szégyennel és legyőzöttséggel, nagyon nehéz ezt a kettőt közelíteni egymáshoz. És mi keletkezik ebből? A cselédmentalitás. Komjáthyéknak ez a magatartása - te nem nevezted meg -, aki minden további nélkül lerúgja Reimholzot a helyéről, és valami szemetet összelapátol a "megfelelő", furcsa távoli szellem támogatásával. Ebből azért mégis csak győztesen kellene kikerülni, aminek feltétele: eltakarítani a szemetet. De ez nem megy. Az optimizmusom akkor lesz meg, ha mi létrehozzuk azokat a feltételeket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az optimizmusomat a tények is alátámasszák. Mezei Gábor: Ez nyilvánvaló, hogy így van, de a benyomásom az, hogy a feltételek ma egy hajszállal sem nehezebbek, mint huszonöt évvel ezelőtt voltak. S huszonöt évvel ezelőtt nagyon nehéz feltételek között voltak emberek, akik meg tudták építeni a házaikat és megcsinálták. Amikor valahol építészetről van szó, hogy mi a fontos és mi nem fontos, akkor én azt szoktam mondani, hogy ma már a tehetséget én egyáltalán nem tartom annyira fontosnak, a megvalósítás képességét annál inkább. Ti vagytok a tökéletes példái annak, hogy egy helyzetben, ami abszolút kedvezőtlen volt, meg tudtátok csinálni, amit meg akartatok csinálni. És nem hiszem, hogy huszonöt évvel ezelőtt ez könnyebb volt, mint ma. Olyan tehetséges embert, aki gyönyörűen rajzol és gyönyörű elképzelései vannak, rengeteget láttam, és soha egy téglányi nem valósult meg abból, amit ő elképzelt, ez egy nem létező dolog. Ha lett volna zongorám, akkor én milyen jó zongorista lettem volna, de nem volt zongoránk, ez nem megy. Ez egy nagyon pesszimista ország már nagyon régen. Ez nem új jelenség. De hogy ez a helyzet ma rosszabb volna, vagy különösen rossz volna, abszolút nem gondolom. Bármiről van szó. Mondjuk az én szakmámban, az nem kétséges, egy hihetetlen konjunktúra van. Ha végignézed Budapesten a kereskedelmet, itt a belsőépítészek hogy vannak foglalkoztatva, nem tudom hogy ki csinálja, mennyiért. Pesten három olyan üzlet nem volt, ahova be lehetett menni harminc évvel ezelőtt, és most van vagy ötszáz. Egyre-másra készülnek jobbnál-jobb dolgok. Az építészek helyzete sokkal nehezebb, mert több pénz kell hozzá, bonyolultabb. Egy 30 m2-es üzletet megcsinálni nyilván könnyebb, mint egy szállodát. Hihetetlen konjunktúra van. Minden vonatkozásban. Anyagilag, szellemileg, amit akarsz. Sokat vitatkoztunk, de azt aláírom neked, amikor mondtad, hogy az osztrák, német, angol vagy francia építészek miért ne lennének legalább olyan jók, mint a magyarok. Mezei Gábor: Ne haragudj, de ha elmész Bécsbe és körülséltálsz, az egy kultúrált város. Lehet, hogy nem olyan remekek az építészek, de Graz az egy fantasztikus gyönyörű kis város, Salzburg Európa egyik legszebb városa. Tisztaság van, a falak nincsenek összefirkálva, és így tovább. Nem ide akarok kilyukadni, csak azt mondom, hogy utalsz egy olyan 24-25 évvel ezelőtti világra, ahol nem ugyanez volt a helyzet. Mi a fenével versenyeztünk volna. Az egy bezárt világ volt, teljesen más feltételekkel, nem egy nemzetközi versenypályán, ezen belül kellett ügyeskedni, bár ennek az ügyeskedésnek is meg voltak a maga szabályai. Ezt is meg kellett tanulni. Itt a probléma az, hogy nyilván nagyon sok kiváló külföldi építész van, nyilván vannak köztük bőven olyanok, akiknek azt mondanám, jöjjenek ide Pestre és csináljanak valami jó házat, hadd irritálja Schneller Pistát, mert hátha nekik jobban elhiszi, hogy nem kell annyira konzervatívnak lenni Pesten, mint amennyire konzervatív ma a város. A probléma az, hogy nem kerülhet versenyhelyzetbe hosszabb távon a magyar építészet (és itt fordítsuk meg, amely nem rosszabb, mint a külföldi). Tehát szakmai, szellemi felkészültségben nem rosszabb, de nem fog versenyhelyzetbe kerülni, sőt, egyre távolabb kerül a versenyhelyzettől, mert egyre kevésbé lesznek referenciái, nincs mögötte tőke, tehát nincs ugródeszkája. A monarchia idején is jórészt osztrákok terveztek, de ott más volt az egész közeg. Ott ez egy belső mozgás volt. A nemzetközi porondon abszolút nem kerülsz versenypozícióba. Ha kinyitják a határokat és bármilyen külföldi itt tervezhet majd Magyarországon (és éppen azért, mert mondtam, hogy náluk nagy a munkanélküliség), nos, akkor azért fog tervezni, mert hozza a referenciáit, mert ez az ország annyira sznob, hogy sokkal inkább el fogja hinni a külföldinek, hogy ő jó. Ebből következik, hogy egyre rosszabb helyzetbe fog kerülni az az építészet, amely nem erre a méltatlan helyzetre hivatott. Mezei Gábor: Ebből nem ez következik, hogy tudniillik azok a fiatalok, akik már ebben a stílusban és rezsimben fognak felnőni, meg fogják tanulni azokat a játékszabályokat, amikről mi még csak nem is hallottunk, amikor bennünket kérdeztek vagy amikor kezdtük a szakmát. Tehát nekik teljesen más neveltetésben lesz részük és meg fogják tanulni, hogy ebben az őrületes hajszában, ami a pénz után folyik az egész civilizált világon, ott hogyan kell viselkedni. Ugyanúgy meg fogja tanulni, mint az osztrák vagy a francia. Hogy nem lesz mögötte olyan tőke, hát nyilvánvaló, hogy nem lesz annyi magyar tőke, de akkor ha elég ügyes lesz és elég gyakorlati érzéke lesz, elég szívós lesz, akkor majd bedolgozza magát oda, ahova lehetősége nyílik. Mindig így volt. Voltak kis országok, még kisebbek, nagyobbak, még nagyobbak. Ha valaki el akart adni egy műtárgyat Európában, akkor azt egy angol arisztokratának felajánlotta, annak nem kellett, akkor egy franciának, annak sem kellett, akkor egy németnek, egy osztráknak, s ha annak se, akkor Esterházy megvette, és bekerült a Szépművészeti Múzeumba. Nem változott semmi. Nagy és gazdag országokat nem fogunk tudni lepipálni. De hogy a helyzet rosszabb lenne, vagy romlana, ezt én nem hiszem. Szerintem egyébként javulni fog. Ha nekem választani kell, hogy a pénz diktatúrájának vessem alá magam, vagy egy fegyveres diktatúrának, akkor én a pénzt választom. S ha arról van szó, hogy jön egy hülye amerikai, akivel vitatkozni kell, vagy egy analfabéta orosz géppisztollyal, akkor azt mondom, inkább vitatkozom. A választási lehetőség az elmúlt évtizedekben szerintem jelentősen nőtt. Itt sincs igazi szabadság, mint ahogy a kapitalizmusban sincs természetesen, de azért nem egy lehetőség van, hanem mondjuk három. Makovecz Imre: Mikor adjátok át a Westendet? Most kitűzték, hogy november 12.-én át kell adni a házat. Nincs még teljesen kész s megindult az egymásra mutogatás, hogy ezért ki a felelős. Ha teljesen kész, akkor lehet avatni és akkor jön a 200.000 szál élővirág. Ettől a pillanattól kezdve bármi történik, első akit elővesznek, a tervező. Jön hozzánk a fax meg a telefon, hogy miért nincs készen a ház? Minden munkatársam így él már régóta és emiatt egy kicsit fáradtak vagyunk. Lehet, hogy ezért vagyok némiképp pesszimista, bár amit mondtál, azt teljesen aláírom, hogy a legfiatalabbak, akik már ebben a légkörben végeznek, azok már olyan habitussal fognak nekirontani a dolgoknak, ami nekünk idegen. Még akkor is, ha csináljuk. De egy-két generáció erre rámegy, s ez nem jó, mert nem lesz meg a folyamatosság. A magyar építészet ezt már egyszer végigélte, hogy mestergenerációk kiestek, mert belefulladtak a szocreálba, és kicsi országok is nem olyan nagy pénzekért nagyon jó dolgokat tudtak csinálni, mint például az északi országok. Náluk nagyon egyenesen ment egy folyamat. Most ebben az óriási versenyben a mai középgeneráció nem tudja fölvenni a kesztyűt, mert nem így nevelkedett, és majd a mostani 18-20 évesek esetleg 20-30 év múlva lesznek versenyképesek. De a kettő között lesz egy hiányszakasz. Én sem vagyok ilyen pesszimista, mint amilyennek látszom, és te körülbelül tudod, miről van szó. Makovecz Imre: Nagyon szépen köszönjük Finta József tanár úrnak, hogy tájékoztatott minket erről a hősies dologról, ami most már a vége felé közeledik. Kifejezem az Akadémia aggódását Finta iránt, amennyiben nem jön számára egy még ennél is nagyobb feladat... Mit szólnál egy "csendesítő" programhoz? 1999 szeptember 30. Finta Józsefről részletesen még ITT olvashat