Bencsik István: Közvetíteni az univerzum üzenetét

Fiatalember voltam - 1968-at írtunk - amikor a Korányi Tüdőszanatóriumba kerültem. Köztudomású, hogy a gyógyulás érdekében ott éjjel-nappal feküdni kell. Ifjú szobrászként azonban elképzelhetetlen volt számomra, hogy hónapokon keresztül, mondjuk egy fél éven át feküdnöm kell. Örömmel elvállaltam hát orvosprofesszorom, Kováts Ferenc különös ajánlatát. Kiürítettek egy laboratóriumot, eszközöket biztosítottak a számomra, hogy dolgozni kezdhessek az ő módszerei szerint. Ennek az volt a lényege - ahogy Kováts Ferenc elmondta -, hogy a tüdőgyógyászok, mint általában az orvosok, statikus állapotában ismerik az emberi testet; ő azonban kidolgozott egy olyan eljárást, amellyel légzés közben tudta lefényképezni az emberi mellkast. Például a teljes kilégzés és a teljes belégzés állapotában is le tudta fényképezni, és egy különleges raszter-hálóval (ma sem értem pontosan a módszerét, de fotót tudok mutatni róla), amelyet rávetített az emberi testre, s adapter segítségével az emberi testen így látható négyzetrácson lévő kereszteződéseken vissza tudta számolni térben. S én megkaptam tőle ezeket a számadatokat. Fényképet nem, csak számadatokat. Ő egy feltételezett hátsó síkról minden egyes pontot megjelölt, hogy a síkon milyen távolságra van az adott pont. Dolgozni kezdtem. Kováts professzor programjának lényege az volt, hogy olyan modelleket képzelt el, amelyek a légző mellkast légzési állapotában, tehát dinamikus állapotában demonstrálják. Lelkesen láttam munkához, úgy gondolván, hogy normális dolgot csinálni sokkal jobb, mint feküdni egész nap. S mindjárt az elején óriási meglepetés ért. (Előbb azonban tréfás kitérőként, hadd mondjam el, hogy Kováts Ferenc végigtelefonálta a tüdőszűrő állomásokat azzal, hogy ha egy szobrász fennakad a szűrőn, azt küldjék hozzá.) Az ő módszere ugyanis elméletileg azonos volt azzal a módszerrel, amelyet az amerikaiak a Hold fényképezésénél használtak, de Magyarországon akkor még a számítógépes eljárás gyerekcipőben járt, nagyon drága volt, és állítólag a számítógépesek azt mondták Kováts Ferencnek, hogy sokkal olcsóbb egy tüdőbajos szobrász, mint egy számítógép a munka elvégzéséhez. Nekem a kapott információkat értelmeznem kellett, ez volt a dolog lényege. Kováts professzor azt várta tőlem, hogy a feltételezett hátsó síktól számolva megjelöljem az emberi testben lévő négyzeteknek a sarkát - számítva plusz-mínusz egy-két milliméter eltérésre a valóság, a fénykép és a szisztéma között a torzulás következtében -, majd ezeket a számadatokkal megjelölt pontokat értelmezzem, és az összefüggéseket megkeressem. Azt hiszem, az nyilvánvaló, hogy ezt valóban szobrászi tevékenységnek tekintettem. S mire elkészült az első, majd a második ilyen munka, akkorra az a vélemény alakult ki bennem, hogy ablak nyílt számomra a világra, mégpedig a világnak egy olyan elemére, amelyről nem is tudtam, hogy létezik. Tudvalévő, hogy művészi munkájának begyakorlása során az ember óhatatlanul egy szobrászkultúrát kap, amely bizonyos logika mentén működik. És én addigra már többé-kevésbé úgy éreztem, hogy az a logika, amit én megtanultam mint szobrász, bizony nem képes arra, hogy a belső késztetéseket megszólaltassa. Tehát fel kellett tennem magamnak a kérdést, hogy egyáltalán tudok-e szobrot csinálni, mert eljutottam addig, hogy a korábban készült szobraim nem indokolták, hogy ezzel foglalkozzam. Másrészt az a kérdés is foglalkoztatott - hisz a Tűdőszanatóriumban, elkülönítve a világtól, az ember sokat gondolkodik -, hogy egyáltalán miért készít az ember szobrot. A homo sapiens miért készít szobrot? Azért, mert ez a foglalkozása, vagy azért, mert a legyűrhetetlen kényszer odáig viszi, hogy szobrot csináljon. Miután létrejöttek ezek a modellek, az a vélemény alakult ki bennem, hogy az a korlát, amely bezárt egy kultúrába, kinyílt valahogy, túllátok rajta, és fantasztikus világot vettem észre. Egy olyan világot, amely az emberi testről sokkal többet és sokkal szebben mond el, mint amit én korábban bármikor el tudtam képzelni. Nem az szédített meg, hogy térképszerű, szintszerű osztással osztódott fel az emberi test, de ma is az a véleményem, hogy ezzel a módszerrel, amitől én azóta sem tudtam elkanyarodni, a legszebb természeti objektumról, az emberi testről olyan információkat lehet kapni, amely információ kutatásának soha nincsen vége. Így értettem azt, hogy kinyílt egy ablak, kinyílt egy világ előttem. Csak ennyit értettem meg akkor, semmivel sem többet. Nem tudtam, hogy miről szól ez az egész, amit csinálok, nem tudtam, hogy helyezkedik el a kortárs szobrászati tevékenységben, a képzőművészeten belül, mindezekről fogalmam sem volt. Olyannyira nem, hogy a Korányi Szanatóriumban egy év alatt elkészítettem tíz ilyen objektet - ezek között fej is volt, nagyobb méretű idolok, női és férfi mellkasdarabok és teljes női torzó -, mindegyiket úgy csináltam, hogy a modellt soha nem láttam, csak Kováts Ferenc számítógépes módszerével. Tehát amikor portrét készítettem, annak a modelljét sem láttam soha. Életemben először 1969-ben, a kiállításon találkoztam a modellel. Azzal a hölggyel, akiről a szobrok nagy része készült. 1969-ben Major János és Keserű Ilona kollégáimmal közösen állítottunk ki a Fényes Adolf-teremben, ott jelentem meg tehát ezekkel a szobrokkal. Majd utána öt évig nem tudtam az anyaghoz hozzányúlni, nem tudtam vele mit kezdeni, nem értettem, különböző vargabetűket tettem, majd Nagyatádra, szűkebb pátriámba költöztem. Ott, elhúzódva mindentől, végig tudtam gondolni, miről is van szó: hogy olyannak kell a természetet elfogadni, amilyen, csak azt láttatni kell. Az én dolgom annyi csupán, hogy megmutassam ezt. S attól kezdve használom azt a nagyon egyszerű szisztémát, hogy öntvényt készítek a modellről, akár egy emberi testről, akár a kezemről, és ezt az öntvényt, amely nagyon pontos, akár egy klasszikus fényképet megpróbálom értelmezni. Ennek a munkának a során alakult ki az a látásmód is, amelyet ha triviális vagy frivol lennék úgy kellene megfogalmaznom, hogy legfőképpen az erotika érdekel. Abban az időben nagyon sok erotikus szobrot készítettem, hiszen a férfiembert legfőképpen a másik nem teste érdekli. Szóval erotikus szobrokat készítettem, hatot, vagy nyolcat, amikor is rájöttem arra, hogy ezek tulajdonképpen istenképmások. Rájöttem arra, hogy a kemény vágásokkal, a fölnagyítással fölerősödött a mondanivaló, s így szép lassan rájöttem arra, hogy ezek tulajdonképpen istenképmások, vagyis valójában szakrális szobrok. Egy alkalommal megengedtem magamnak azt a nagyképűséget, hogy egy keresztény értelmiségi összejövetelen megkockáztattam azt a mondatot, hogy a rossz szentkép nem segít a kegyelemhez, ellenkezőleg, megakadályozza azt. Aztán hosszú idő múltán megértettem, hogy ez nem igaz, mert az ige, akárhogy adják elő, ige marad, mert az független tőlünk. Remélem, ez a kis vallásos kitérő nem volt felesleges, de azt hiszem, hogy a 20. században, a mi századunkban a képzőművészet alkalmanként olyan mélyre kénytelen ásni, hogy profán témával is istenképmásokat mutat fel. Miután rájöttem, hogy szakrális programja van a tevékenységemnek, tudatosan törekedtem olyan kivágásra, amely még erőteljesebben jeleníti meg a szakrális szimbólum tartalmát. Így készültem - a Paksi Atomerőmű megrendelésére - a Genezis II-re is. Nagyon kevés volt rá a pénz, s azt kérték, gipszből legyen. Elmentem Paksra, kerestem egy fizikust, és elmondtam neki az elképzeléseimet. Durván fogalmazva ilyesféleképpen, hogy pont, pont, kör, így ábrázolva az atom áramlását. A mérnök mosolyogva rám nézett, s azt mondta, ez olyan, ahogyan Móricka elképzeli. Elintézem, hogy bemehessünk az Atomerőműbe a reaktorokhoz. El is intézte, s két hét múlva valóban bemehettünk az Atomerőműbe, eljutottam a reaktorokig, s láttam azt a gödröt, amelyben violaszínű fényben sugárzik a fáradt plutónium. Úgy éreztem akkor, hogy ez maga a genezis. Az atomenergia felszabadítása a világ teremtésével analóg. S akkor beugrott nekem, a balga szobrásznak a Sixtusi kápolna freskóján az Isten keze és Ádám keze. S elhatároztam, hogy akkor én most a teremtő Isten kezét, azt a gesztust fogom megcsinálni, nyolcméteres szoborban. Tehát ezerszeres nagyításban azt, ahogy az anyaghoz hozzányúl, a puha anyaghoz, s az anyag formát vesz föl. Megvalósult a szobor, ma is áll. Azóta tulajdonképpen csak ezzel foglalkozom, a genezis problémájával. Egyszer, amikor az a gyönyörű lehetőség csillant meg előttem, hogy a magyar Nemzeti Színház elé készíthetek szobrokat, letérítettek erről az utamról. Elfogadtam ezt a csábos ajánlatot, s bizony keservesen megfizettem érte, mert nagyon sokat kínlódtam, amíg át tudtam állítani az agyamat arra, hogy funkcionális szobrot csináljak, majd nagyon sokat kínlódtam, hogy vissza tudjam állítani! Most teljes mértékben a Genezissel foglalkozom. Kis modelleket készítek otthon, ezeknek mindegyike háromszög alakban szerveződik, s mindegyik csak egy hüvelykujjnak a különböző vágása, alakítása... Megkockáztatom, hogy elmondjak egy vulgárfilozófia-véleményt. Természetesen nagyon sokat töprengem azon, hogy mi az, ami megszólal akkor, amikor sikerül, amit csinálok. S elvégeztem a kísérletet magammal, azt gondolván, hogy az identitásom nem globális identitás, hanem az univerzummal kell azonosulnom. Megpróbáltam különböző teszteket csinálni, s rá kellett jönnöm, hogy az idegrendszerem nem alkalmas arra, hogy ne a glóbusz léptékében gondolkodjak. Amikor sikerült a zsigereimmel, a sejtjeimmel megélnem azt, hogy egy golyón állok, és fölöttem a világmindenség, akkor mindig elszédültem, és néhány hónapnyi ilyen kísérlet után olyan depresszióba estem, hogy az énem behúzódott a szemem mögé. Nem tudtam a környezetemmel érintkezni. Meg kellett értenem, hogy a testem erre nem alkalmas. Igen ám - és itt jön a vulgárfilozófiai vélekedés -, de azt mondjuk, hogy a világmindenség, az univerzum tele van anyaggal és energiával. És ez a hatalmas anyag és energiamennyiség nagyon jól szervezetten működik. Márpedig ha jól szervezetten működik, akkor logikája van. A logika viszont spiritusz. Ezzel viszont azt tételezem föl, hogy a világmindenségből nemcsak anyag és energiamennyiség bombázza a mi kultúránkat, hanem a szellem is. Az én dolgom pedig az, hogy ezeket az impulzusokat, amelyek a világmindenségből érkeznek, mint egy vevőkészülék fölfogjam, és megpróbáljam földi nyelven megszólaltatni őket. Csak ennyi, amit elképzelek, semmivel sem több. Még azt is hiszem, az a dolga a szobrásznak, hogy az üzenet vagy üzenetek közvetítője legyen. Nem túlzok, ha azt mondom, nincs sok időm vissza, ezért én az életben nem engedem többé letéríteni magam erről az útról. Ezt tudom mondani magamról a tisztelt jelenlévőknek. Pongrácz Zoltán: Az orvos mit akart ezekkel a programokkal? Miért akarta, hogy az ő számításai realizálódjanak? Mit tudott ebből következtetni? A gyógyításhoz ennek mi köze? Az orvosok általában a statikus állapotban lévő emberi testet ismerik. Tehát durván fogalmazva, halottakat boncolnak. Ennek következtében kialakult egy olyan szemlélet a tüdőgyógyászoknál, hogy a mellkast rosszul vizsgálják, mert az mozog, dinamikus, de egy láb például nem pulzál. Nem úgy kell vizsgálni az emberi mellkast, mint egy stabil objektumot, hanem úgy, hogy mozog. Ő ebbe akart belesegíteni. Cserny József: Együtt voltunk ebben a munkacsoportban, mert én mesteremnek tartom Bencsik Pistát. Ültünk a szanatórium üvegezett műtermében, lement a Nap és mi nem vettük észre. Ott ültünk hárman, beszélgettünk erről a dologról és olyan világosság maradt az épületben, úgyhogy én is megtértem egy kicsit ott. Kováts Ferencnek az édesapja is tüdőorvos volt és a háború alatt kint maradt. Zseniális ember volt, beszélt németül, franciául, angolul. A családban divat volt a fametszés, a grafikázás, rajzolás, tehát dilettáns képzőművészek voltak, így volt érintett Kováts Ferenc is, és a papája is. De ő külföldön részt vett abban a nagy orvosi kutatásban, ami a búvár-légzőkészülékekkel kapcsolatos. Tudjuk azt, hogy a franciák, németek, angolok ebbe külön-külön rengeteg energiát öltek bele, és a németeké nem sikerült valami jól, mert amikor egy francia hidat akartak fölrobbantani, elakadtak a készülékek és ki kellett jönni. A franciák tudták egy gázkészülék alapján ezt a szelepet megtervezni. Cousteau kapitány élete végéig ebből a szabadalmi pénzből élt. Kováts Feri hazajött a Rákosi időkben, Kossuth-díjat is kapott, azért, mert gondolta, hogy itthon, Magyarországon tovább tudja kutatni. A NASA-nak készített tanulmányokat. A lényege az, hogy ha térben hasábokat mozdítok el, akkor az elcsúsztatott hasábok fölveszik azt a teret. Mondjuk egy szobor negatívba hurkapálcákat dugok be és kiemelem, rögzítem, akkor az ad egy plasztikát. Ezek a hasábok kiszámíthatók, a víz vagy levegő kiszorítása kiszámítható matematikailag, tehát egy hasábnak a köbtartalma lemérhető, és az egész dolog összerakva és a térrel kapcsolatban adott egy formát. Én annyiban vagyok érintett ebben a dologban, hogy hajókat kezdtem el építeni ezen az elven, mert a hajó vízkiszorítását őrült bonyolult módon számolták egészen addig. Amikor ez a dolog megszületett, akkor a magyar sporthajó gyártás annyira megugrott, hogy a Volvónak én terveztem tíz éven keresztül. Óriási nagysebességű hajókat lehetett csinálni. Bencsik Pistának óriási élmény volt, ami nekünk, műszakiaknak egy egyszerű dolog, hogy metszetet veszünk föl bármiről, egy formáról és a metszetnek a vonalából már minden kiszámítható. Egy szobrásznak óriási élmény, hogy el lehet metszeni egy testet és egy szép ív jön ki. Mitől szép ez? Attól, hogy valamilyen matematikai rendszer, tehát ahogy emelkedik ez a kiszorítás valamilyen kvadratikus vagy határozott formába, csodálatos ívet ad. Erről beszélnek, hogy a matematika vagy a geometria szépsége, vagy milyen gyönyörű a szimmetria, a szimmetrikus teremtési rendszer. Ez működik a kristályszerkezetekben is. Egy óriási dolog indult ezzel meg. Bencsik Pista birtokában van ennek, és ő ebből fantasztikus dolgokat csinált. A képek, szerkezetek matematikai, geometriai rendszerét rávitte erre a plasztikai formára. Csodálatos szintézis jött létre. Elmondtad a geometriai szépségét a dolognak, de ez még szebb azáltal, hogy egy kijelölt természeti forma van elvágva egy síkkal, és ez egy még szebb vonalat ad, még kontrasztosabb a dolog. Pontosan ennek az ellentéte teszi széppé, hogy a testnek a biológiai formáját vágom el egy geometrikus síkkal, és az még izgalmasabb, még szebb vonalat ad. Azáltal, hogy ezek a metszések vannak, teljesen más tartalmakat kap a forma. Abban a pillanatban, hogy egy ilyen orr, vagy szájrészt kivágok, már nem az az üzenet van bent, amit egy egyéb fejről kapok, hanem a résznek egy más tartalma lesz. És ez teszi hallatlan izgalmassá. Itt a tiszta plasztika jelenik meg. Cserny József: Még egy dolog, hogy a NASA-nak miért volt ez fontos? Kováts Feri kijutott a NASA-hoz és azok megvették ezt a szabadalmat. Korábban a vadászgépekben, ha a gépágyúval lőttek, abban a pillanatban elájult a pilóta. Ezt nem értették a koreai háborúban meg később, hogy az amerikai gépekben tudnak teljes gázzal gépágyúzni és nem kell levenni a gázt. A MIG-eken mindig le kellett venni a gázt, hogy ne ájuljon el a pilóta. Ehhez a szobrok azért kellettek, mert olyan gumiruhát készített a NASA, ahol kimozdulások vannak, ott kilégzés van. Feri ezeket elvitte Amerikába. A pilótaruha abban a pillanatban, ahogy a gépágyú gombját megnyomják, azon a területen, ahol ezek a részek leszoríthatók, ott leszorítja a ruhát és a pilóta nem ájul el. Amikor az ágyúzásnak vége, akkor visszaengedi. Ez még azért érdekes, az emberek azt hiszik, nagyon nagy nyomáspontok vannak. Nem. Rettenetesen kis nyomáspontok vannak, mert elterül. Olyan, mint a zipzár, hogy egy-egy szeme nagyon keveset tart, de összességében sokat. Bencsik Pista megcsinálta ezeket a modelleket és a NASA ezzel dolgozott. Pista elmerült az esztétikai részébe, engem a műszaki probléma érdekelt, a nyomás. Valójában ezt még mindig lehetne folytatni, s ha ezt mondjuk oktatnák az egyetemen, akkor fantasztikus dolgokat lehetne csinálni még. Mert minél kisebb ez a raszteres négyzet, annál pontosabban lehet dolgozni vele. Tehát a repülőket, szobrokat, bármit ezzel meg lehet oldani, azonnal vissza lehet számolni, mert ha ezt síkkal elmetszem vagy a hiányzó részt kiszámolom, akkor annyi, mint annak a pálcának vagy hasábnak a tömege. Őrült egyszerű. Nem tudom, hogy érthető-e? Pongrácz Zoltán: Figyelve ezeket a testszeleteket, említetted, hogy 1988-tól a hüvelykujj nagy szerepet játszik nálad. Azt akarom kérdezni, hogy ez azt jelenti-e, hogy ezzel az elvágott testmetszetekkel sokkal többet lehet kifejezni? Hiszek abban: az új évezred művészetében újra megjelenik a melegség az anyagban, mondanivalóban és bizonyos vagyok abban is, hogy nagyon érthetően kell elmondani, amit el akar mondani az ember. Gyurkovics Tibor: Én nagyon szeretem a pasast, mint embert, mint művészt és olyannak érzem, aki titokjeleket közvetít a mindenségről. Ez az egyik része. A másik része, hogy művészeténél fogva etikai magatartást is közvetít. Mindig az jut eszembe Bencsikről, hogy etikus lény. Ami nem minden művészünkről jut eszembe. Nála ez domináns. Emögött azt érzem, hogy szemérmes férfiú áll, aki a mi handabandáink mellett vagy ellenére, ezzel együtt erőt képes közvetíteni, adni és ez nekem nagyon imponál. Azáltal, hogy ez csak egy részlet, úgy fölfényesül, hogy sokkal fölkavaróbb és érdekesebb, hangsúlyosabb, mint egy egész, annak ellenére, hogy ezek nem torzók. Ezek önálló egyedi darabok. S emiatt létrejön az, amit ő maga is említett, hogy ettől minden szobra erotikus. Olyan erotikus, hogy az ember nem is mer hozzányúlni. Ezekben nyilván benne van a gyermekkor, a filozófiája, de végül is ez a szellemiség, ez a bencsikség ilyen. Nekem ez a primer benyomásom. Úgy nézlek, mint akinek kötelessége ívet húzni az ősember és a ma között. S aki ezt meg is tudja tenni. S ennek a lényege a személyiség. Az a személyiség, amelyik így, vagy ide alakult egészen furcsa vargabetűkön át. A tüdőlaboratóriumtól Japánon, Nagyatádon át és buktatókon keresztül. Makovecz Imre: Van egy kérdésem Bencsik Istvánhoz. Milyen jelentősége van számodra a nagyításnak? Nem akartam ebbe belebonyolódni, mert ez már abszolút filozófiai kérdés. Láttam Antonioninak a Nagyítás című filmjét, amely nagy élmény volt számomra. A másik ilyen film az Apokalipszis volt. Rengeteget tépelődtem ezeken. De visszatérve Antonionira, nagyon sokszor megnéztem a filmjét, vagy tízszer is. Úgy éreztem, olyan filozófiai állítás van mögötte, hogy a végletes nagyítás során minőségi változás következik be. Nincsen végletes nagyítás, de azért megpróbálkoztam vele. Emlékszem, ezerszeres, ami a Paksi Atomerőmű Műszaki Főiskoláján látható. Az arcszobrom egy változata Svédországban áll, azon is hétméteres lett maga az arc, belátható hát, hogy ez többszázszoros nagyítás. Arra jöttem rá, hogy az az állítás, amit ebben a filmben érzékeltem, nagyon különös transzformációhoz vezet, és tétovázás nélkül használtam a transzformációt. Végül is csak azt tudom mondani, hogy óriási jelentősége van a nagyításnak. Teljesen más lesz a mű tartalma. Makovecz Imre: Az 1970-es évek elején lett híres egy japán építész, Kurokava aki a maga szemléletét metabolizmusnak nevezte. Az volt a lényege az én szakmámban ennek a dolognak, hogy azt mondta: a minket körülvevő világ egy permanens szerkezet. Egy háló, egy konstrukció, ami mindent besző, és voltaképpen ebben a szerkezetben mozgunk. Ezt prezentálandó létrehozott egy térrácsot, és ez a térrács kiterjedt különböző irányokba, és annak a magjába, egy csomópontban helyezte el a vendéglőt, ezzel prezentálta a tételét. De mondta ezt másképpen is. Azt mondta, hogy egy olyan úton, ahol óriási a forgalom, egyfolytában mennek nappal az autók, amikor valaki este ezen az úton - aki ismeri ezt az utat nappal - át akar menni, akkor szorongva megy át, mert ezt az üres utat kitölti a sebesség. És a félelme reális. Mert jelen van egy potenciális veszély, ami az ember számára nem feltétlenül abból adódik, hogy most majd jön egy autó és elüti, hanem érzékeli azt a szubsztanciát, ami kitölti ezt az utcát. Ha én ránézek a szemközti szoborra, akkor a mellette lévő tér intenzívebb az anyaggal kitöltött rész miatt, mint egyébként lenne. S ha a daraboláshoz hozzáveszem a nagyítást, akkor kérdezem, hogy jól értem-e én ezt? Abszolút jól. Cserny József: Még egyet hadd mondjak Bencsikkel kapcsolatban. A művészet három fő típusa, a mítoszalkotó, az epikus és a prométheuszi, valahogy egészen fantasztikusan együtt van Bencsiknél. Tehát a világmodell, a magatartásmodell és a problémamodell. Ez a hármasság az ő művészetében jelen van. Ez igen nagy dolog. 1999 március 25. Bencsik Istvánról részletesen itt olvashat