Jankovics Marcell

Jankovics Marcell:

Az ember tragédiája

Köszönöm, hogy ennyien eljöttetek, hiszen az idő nem olyan, ez nagy megtiszteltetés számomra. Valamit a filmről, amit ténylegesen átadtunk és valamit a dolog hátteréről.

1983-ban végeztem a forgatókönyv megírásával, amiből ma is dolgozom. Valamennyit változott, de csak részleteiben. Eredetileg az volt a szándékom, hogy mozifilmet készítsek belőle; a Pannónia ezt nem akarta megfinanszírozni, nevesítsük, dr. Matolcsi György nem akarta finanszírozni, ezért a Televízió vezetőihez vittem el. Kornidesz volt akkoriban az elnök, és létre is hívott egy bizottságot, mindjárt nagyon szerencsétlenül Szinetár Miklóst nevezve ki a bizottság elnökének, aki rendelkezett egy Tragédia feldolgozással. Ebből lehetett tudni, hogy nem lesz a dologból semmi. 4:2 arányban szavazták ki. Meg kell mondanom, hogy Sőtér István és Vámos László nagyon támogatták, s mindmáig lélekben eljárok a sírjukhoz. Vámos egyébként később még többször érdeklődött, hogy hogy áll a dolog.

A rendszerváltást megelőző évben, 1988-ban kaptam rá induló pénzt, akkor még mindig ugyanattól az igazgatótól, mert hirtelen úgy érezte, hogy jóban kell lenni Az ember tragédiájával. Akkor kezdtem el csinálni, tehát gyakorlatilag tíz éve. Akadozva ugyan, de azóta is csinálgatom ezt a históriát, és nem folyamatosan. Ám annak ellenére, hogy most egyéb filmes és hivatali megbízásom van, változatlanul készül. Tíz szín van készen. Nem fogom mind a tizet bemutatni, mert nagyon fárasztó lenne. Kettő pedig gyártásban van. Nem mondom el a támogatókat, de meg kell mondanom, hogy saját pénzem is van benne, s nagy örömmel olvasom Fellini életrajzában, hogy ő maga is tette be saját pénzét saját filmjeibe, mert fontosnak tartotta, hogy elkészüljenek. Nekem nincs gyerekem, vitorláshajóm, filmem van helyettük is.

Nem végleges a dolog, ami látható, az egy nyers változat. A jelenlegi szerkezetében úgy látható, mintha minden szín egy önálló filmecske lenne, eleje főcímmel, vége főcímmel, hanggal, zenével, szöveggel lekeverve, de ez a keverés nem végleges, és azon kívül, mint látható, van videóvágás egyes pontokon, ahol találkoznak a színek, a film már össze van kötve. Tehát készülne belőle egy televíziós változat és készülne belőle ideális esetben egy moziban is levetíthető változat. A dolgot nehezíti, amilyen lassan gyűltek eddig és ezután is fognak gyűlni a pénzek, mert kormányunk nem erre adott nekem támogatást, hanem egy másik filmre, ami nem baj, csak amiatt ez is lassabban készül. Nekem 2014 a véghatáridő, mert az a nagy Madách évforduló, egyben az utolsó, amit még megérhetek. Ha nem készül el, akkor befejezetlen film lesz, ami helyzeténél fogva nem hasonlítható össze egy befejezetlen regénnyel, befejezetlen operával, az úgy jár, mint Eizensteinnek a Mexikó filmje. Muszáj befejeznem.

Nem sorban haladtam vele, mert ahogy jöttek a pénzek, úgy dolgoztam. Megvan az első szín, a harmadik, a negyedik szín, megvan a két prágai és közte a francia forradalmi szín, és megvan a Falansztertől végig. Dolgozom jelenleg a Paradicsomon, a második színen és dolgozom a római színen. Ezeknek megvan az anyagi fedezete is. Tulajdonképpen tehát 12 szín kész, ez körülbelül háromnegyede a teljes hossznak, mert a három legizgalmasabb, legdrágább, legnehezebben kivitelezhető, sok animációval, sok embert kívánó munka a görög, a bizánci és a legnagyobb, a londoni szín, amit én úgy képzeltem el, hogy elkezdődik Madách jelenében és befejeződik az én jelenemben. Ez egy időutazás. S jelen pillanatban csak drukkolok, hogy maradjon meg ez a ronda globalizációs világ, mert most olyan a világ, mint a londoni színben, és hogyha véletlenül 2014-ben "megjavul", amit nem hiszek, akkor Madách már idejétmúlta lesz.

Nem biztos, sőt valószínűleg nem marad meg az a hangfelvétel, aminek az alapján készül, ami azért lesz sajnálatos, mert vannak olyan színészek benne, akiknek szeretném megtartani a hangját, de hát ez egy rádiójátékszerű felvételben készült, tehát nem lehet csak úgy utószinkronizálni itt, ott, amott. De nem igazán sikerült a hangfelvétel, technikailag, hallhatóság, keverés szempontjából hagy maga után kívánnivalót, s mindez a csóróságnak köszönhető. Mit mondjak még erről? Azt, hogyha az eredeti darabot lejátsszuk, az négy és fél, öt óra terjedelmű, én százöt percre húztam meg a dialógust, abból kiindulva, hogy benne kell legyen minden fontos közmondás, ugyanakkor ami képben is elmondható s aminek éppenséggel nincs aktualitása, de nagyon facsarja már a fülünket, és a Nógrád megyei, szlovákos ízű, jambikus magyarságával nehezen érthető ma már, azokat kihagyogattam. Meg hát a film egy más világ, az dialógusra épül, ugyanakkor hűségesnek kell lenni, szóval egy nagy falat. Készen 150-160 perc lesz a hossza. Ami itt van a kazettán, több mint 90 perc. Azért döntöttem úgy, hogy az első színt nem vetítem, s a harmadiktól indul, mert onnan van már a dolognak egy kicsi húzása és a Falanszter végén kb. 65 percnél fogunk tartani, s akkor azt fogom mondani, hogy köszönöm szépen. Ha nem engeditek leállítani, akkor mehet tovább, de én nem javaslom, mert fárasztó. Animációs film ilyen hosszban nem szemvidító látvány. Én kimegyek, mert én ezt nagyon sokszor láttam.

Ennyi elég egy füstre. Majd folytatjuk máskor. Szerintem másfél óra elég belőle egy estére.

Bozay Attila: Még van valami, ami későbbi? A Falanszter utáni?

Hogyne. Végig megvan most már innen. Egy év múlva csinálunk egy újabb vetítést, és amit most nem mutattam be, azt megnézzük. De nagyon szívesen beszélgetek róla. Ha valamiről úgy érzitek, hogy kétes, mondjátok, és akkor én még tudok korrigálni rajta. A véleményetek érdekelne, mert általában azt hiszik, hogy egy rajzfilm csak gyermekeknek való, és mindenki nyilván várakozásszerűen figyeli, hogy Donald kacsa meg Miki egér hogyan fogja lejátszani Az ember tragédiáját. Érdekelne, hogy ez elég méltó adaptáció-e vagy sem, túl komolyan veszem magamat? Volt egy workshop a színházművészeti főiskolán, a franciák ott előadták a darabot, és úgy fogták föl, mint egy igazi szatírát. Nem úgy, ahogy mi fogjuk föl, és próbáltak belecsempészni humort, amit Madách nem igazán, mert olyan szűk a csizmája, hogy abba humor nem igazán fért. Szerintem volt humorérzéke, csak Swifténél is keserűbb, nevetni nem lehet rajta. Most sok lehetőségem nincs a szarkazmusom fokozására, de ami meg van, az azért többé-kevésbé beépült az adaptációba.

Bozay Attila: Benne van az szerintem és Madáchban is benne van, éppen erről szól többek között a történet, hogy Ádám, a naiv, pozitív lélek, és az ő párja, vagy alteregója, ahogy tetszik, énjének a megkettőződése Lucifer, aki csupa irónia, szellemesség, humor, szatíra. Szerintem ez jócskán jelentkezik is a filmedben.

Farkas Ferenc: Én kicsit Lucifer párti vagyok.

Bozay Attila: Mindenki az. Kíváncsi lettem volna a legvégére, mert a dolog nem itt dől el.

A hiányzó részek nélkül a vége-jelenetnek nincs értelme, ezért nem mutatom meg. De elmondom, az én felfogásom szerint a lényeg az, ami a Falansztert követő Úr színben hangzik el, amikor Ádám maga mondja, hogy: "a cél halál, az élet küzdelem és az élet értelme a küzdés maga". S akkor a végén kétségbeesésében mégis rákérdez, hogy adjon már az Isten neki valami támpontot és Isten sem tud ennél többet mondani, mint amit Ádám már kimondott: "mondottam ember, küzdj és bízva bízzál". Ezt én elég cinikusan vezetem el a végén, mert megjelenik valóban Isten láthatóan, mégpedig azoknak az alakjában, akiknek a film során végig ő kölcsönözte a hangját. Ez nem derült ki, mert az első színt nem láttuk. Szilágyi Tibor az Isten hangja, akinek cinikus hangja van, és meg is szoktuk ebben a szerepében, tehát ennek a generációnak, aki jól ismeri őt, ő egy könnyen elhelyezhető alak. Le is lettem emiatt tolva, mert az ideggyógyintézetben van egy vallásetikai osztály, ahol gondolom én, a bigottériában szenvedőket gyógyítják, és ennek az osztálynak a vezetője egy vallásos professzor és ő haragudott rám, hogy én ilyen cinikus hangot adok a Jóistennek. Pedig ő akkor nem is látta a végét, tudniillik a darabban mindazok, akik a hatalmat képviselik, Robspierre vagy a végén az öreg a Falanszterben, ezek mind a Jóisten hangján szólalnak meg, és amikor elmondja, hogy ember küzdj és bízva bízzál, akkor ezek az arcok bukkannak föl. Tehát elég egyértelmű, hogy erre a kérdésre Madách szerint nem ő adja a választ.

Szakonyi Károly: Nekem nagyon tetszett, hogy ennyire át van írva egy filmi és rajzfilmi nyelvre. Mert láttam egy-két rajzot, de azok csak statikus rajzok voltak Az ember mindig fél az ilyesmitől, hogyan lesz megrajzolva? Ugyanúgy, mintha egy színdarab lenne és akkor minek az egész? Képregényszerűen. Az, hogy Lucifer is nagyon sok furcsa alakot ölt, és maga az egész jégkorszak kép, ez gyönyörű és unikum, mert ilyesmit nem lehet látni színházban. És a többi képnél is ezek a nagyon érdekes, merész változások, tehát a figuráknak külön a hangulat és tematika szerinti arc- és figuraváltozásai, ezek mind nagyon érdekesek, és csak így megvalósíthatóak. Tehát teljesen adekvát az, hogy így csinálod, mert ezt nem lehet más műfajban megcsinálni. Képzőművészetileg is nagyon szép. Az egyiptomi szín régebben készült, ugye?

1992-ben.

Szakonyi Károly: Az is nagyon szép, talán a szöveg a többi jelenethez képest nem olyan ritmusos.

Lassú?

Szakonyi Károly: Lassú. De képzőművészetileg nagyon szépek ezek a dolgok, hogy ezek az emberek köddé válnak, meg a fáraónak és Évának a figuraváltozásai, látványilag, képzőművészetileg szépek, csak szalagról jőve úgy éreztem, hogy egy kicsit lassabb. A többi sokkal dinamikusabb, Prága például. Ezt különböző időszakokban csinálod, tehát más ritmusban.

Nem azzal függ össze. Az egyiptomi szín tempója szándékosan lassú, és el fog a végén dőlni, hogy kibírható vagy nem. Ki akartam fejezni azt a fajta időtlenséget, amit az egyiptomi kultúrához kapcsolunk. Hogy nem változik semmi. Az egyetlen egy, ami aszalja, az a homok. A másik, amit a lassúságnak ki kellene fejeznie, az az, hogy csak fogyasztani végtelenül unalmas élet. A fáraó nem csinál semmit, nem fogyasztja a csajokat és nem fogyasztja a bonbont. Ez rém unalmas. Megpróbálom addig nyújtani, amikor végül neki is elege van belőle és fölborítja az asztalt. Persze, lehet rövidíteni.

Szakonyi Károly: A prágai színnek is és a francia forradalomnak is fantasztikus a ritmusa, és egészen elementárisak a képek ezekkel a zászlókká vagy nem tudom milyen formációkká való átalakulásokkal. És elég archaikus is. Meg nagyon szép képzőművészetileg is. Ott már nem éreztem lassúságot. A lényege a dolognak az, hogy te megtaláltad annak a módját, hogy ezt hogyan lehet rajzfilmen előadni, s arról van szó, hogy ne századik színházi előadásként, vagy tévé feldolgozásként nézzük meg. Mert ez önálló látásmódban született Tragédia.

Van egy alapvető oka, hogy én ezt miért akartam megcsinálni. Amikor elolvastam Orwell 1984-ét valamikor a 70-es években, akkor jöttem rá, hogy Madách Imre tud arról, amit érdemes tudni a világról. Abban szerepel az a helikopter, ami az ablakok előtt megy és ellenőrzi, hogy mi történik a lakásokban. Ez nekem volt a kiindulási pont. Én a Falanszterről is mindig úgy gondolkozom, mintha Madách saját korunkról szóló látomása lenne. Ennél messzebbre mutat, hogy "elfogy a sajt és éhen veszünk". Érdemes volt kivárni a szocializmus végét, hogy működik-e ez a dolog tovább is? Működik, ahogy elnézem, a falanszterizmus ez továbbra is tökéletesen működik. A kukázás azóta van. Ezt azért mondom, mert bármennyire is elrugaszkodtam attól, ami az emberek Madách adaptációja, ahogy él bennük, én a filmet rendkívül alázatos főhajtásnak szeretném szánni, mégpedig éppen azzal, hogy megmutassa, milyen fantasztikus, zseniális módon érezte meg, hogy mit hoz a jövő. Ez a legizgalmasabb benne. Ahogy a történelmet látja, az nem történelem igazán, hanem a saját korának egy értelmezése a történelemről. A jövőt rettenetesen eltalálta. Az eszkimó színel is, az űr színnel is, a könyv szerepét, ami sokkal nagyobbá nőtt. A Farenheit 451-ben válaszolódik meg az, amit Madách fölvet, mint problémát. Hihetetlen, hogy a science fiction írók, a filozofikus utópisták, mintha mind ismerték volna Madáchot. És a londoni szín Nyegléje! Ő az, akit ma a tévé moderátor testesít meg tökéletesen, aki mindent jobban tud mindenkinél.

Szakonyi Károly: A londoni szín nagyon érdekes.

A darabban vannak olyan apróságok, mint az asztali bűvészeknél, amit közelről kell megmutatni. Madáchnál rengeteg ilyen mikrobűvészet van a szövegben elrejtve, amit kénytelen vagyok közel hozni. A színpad távolságában, amikor mindent fennhangon deklarálnak, akkor ez a dolog elvész. Azt nem lehet egy színpadon megoldani ilyen direkt módon, hogy a piramis egy sziklaszilárd építmény, s átalakul egy könnyen elfújható homok kupacba. Az én műfajom ideális adaptátora tud lenni az ilyen típusú műveknek. A nehézségem változatlanul az, hogy hol adjam meg a teret a szövegnek, ahol visszavonul a kép, hogy szóljon a szöveg, és hol éljen ismét az animáció. Pénzügyi okok miatt azért eléggé akadozó animáció ez. Vámos azt mondta, mert ő ebből három részt látott az elején azon a bizonyos főiskolai workshopon, hogy az a kár, hogy egyáltalán mozog a szereplők szája. Mert én azt találtam ki, hogy amikor Lucifer és Ádám beszélgetnek egymás közt, akkor az tulajdonképpen egy belső dialógus. Ők maguk között vannak, mindig "színpadi félre" beszélnek egymással. Tehát nem kell oda szájmozgás. De vannak fennhangú párbeszédek, oda tettem. Vámostól nagy pozitívum volt, hogy tényleg odafigyelt a szakmámra, hogy rájött: például a rajzfilmek egyik alaphibája, hogy a szájat mozgatja, mert az életben nem figyeljük a másik száját, csak ha valami hiba van vele. Kiáll egy fog, vagy valami oda nem illő anyag van ott, vagy pösze, akkor figyelünk a másik szájára. Egyébként egy embernek nem is a szája a legbeszédesebb része. Nagyon sajnálom, hogy ő meghalt, mert bár az ő világa meg az enyém, ég és föld, de tíz mondattal rengeteget segített nekem.

Finta József: Saját szakmájából kiindulva az ember, két évig, vagy pláne négy évig hord ki egy épületet. Annak ellenére, hogy megvan a változtatás lehetősége, azért a végén már önmagát is utálja, az első ötletét is utálja. Most teljesen függetlenül attól, hogy nekem ez mennyire tetszett, és nem akarom dicsérni, mert nagyon tetszett, de hogy fogod önmagadat kibírni, vagy azt, amit csinálsz, tíz év múlva? Nem túl hosszú ez a kihordás? Mert nyilván egy fiatalember még sokat változik tíz év alatt. De mi lesz ebből? Ilyen hosszú ideig hordani ki valamit, nem is a mondanivaló szempontjából, mert az nyilván nem igen változik. Most nem Madáchéra gondolok, hanem a tiedre. A technikája, a képi részére. Meg itt magunkra is gondolok. Mindenkinek nagyon tetszett a prágai, meg a francia rész, az egészen zseniális, de ezt a hosszú kihordást te hogyan gondolod?

Magyarországon sok példáját ismerjük annak, amit alkotói sors nehézségeinek nevezünk. Ha rendelkezésemre állna is a szükséges összeg, akkor sem tudnám úgy csinálni, hogy sok emberrel gyorsan, mert ez egy nagyon személyes film. Ebben kevés ember dolgozik nagyon sokat nagyon régóta és én is nagyon sokat dolgozom benne, fölismerhető benne a kezem vonása. Ez ritkaság egy rajzfilmrendező esetében, hogy fölismerhető, hogy tudom, hogy azt a jelenetet én festettem. Én nem csak rajzoltam, hanem ténylegesen festettem. Borzasztó közel van, nagyon személyes, ezt pedig csak nagyon-nagyon soká lehet csinálni.

Az életem legrövidebb ideig készített filmje a Sisyphus volt, amit hat hét alatt festettem meg egyedül, pontosabban egy kicsi segítséggel, ez háromezer darab tusrajzból áll, közönséges irodai géppapíron. Ez sokkalta nehezebb feladat, de ha én ezt sok emberrel csinálnám s relatíve gyorsan, olyan ipari technológiával, mint amilyennel ma már általában a rajzfilmek készülnek, akkor ebben semmi nem maradna belőlem.

Ez egy elmélyült filmkészítési mód. Én ezért nem sürgetem, hogy pénzt adjanak rá, énnekem ez a tempó megfelelő, és az adja a dologhoz a változatlan örömérzetet, hogy a római, a görög, a bizánci szín mind más, mind új feladat a maga nemében. Amitől félek, az a londoni szín, attól rettenetesen félek, mert noha csak harminc perc, de az egy sziszifuszi munka lesz majd. Mindeközben kikapcsolódásul csinálok a Millenniumra egy másik egész estés filmet. Michelangelo tizenvalahány évig festette az Utolsó ítéletet, ami többek között azzal függött össze, hogy rengeteg egyéb munkát bíztak rá a különböző pápák. Én ugyanabban a cipőben járok. Belefér, hogy ez ennyi ideig tartson. Változik, de egyszerűsödik az egész. Olyan emberek, akik ezzel foglalkozni akarnának, hogy elolvassák az én rettenetesen bonyolult technikai forgatókönyvemet, amit 1983-ban írtam, meglepődnének, hogy a film ahhoz képest mennyivel egyszerűbb. Tulajdonképpen csak a jéghegy teteje van megcsinálva, és a rengeteg trutymó, amit én ehhez összehordtam, az már nem látszik meg.

Farkas Ferenc: Nekem nagyon tetszett a film és egyetlen egy dolgot említenék, ami picit zavar benne. Olyankor, amikor a film mozgalmassá vált, a saját nyelvén kezdett el beszélni, és teljesen elvonta a figyelmemet a szövegről, mert örömöm telt abban, hogy egy olyasfajta megoldást látok, ami szemet gyönyörködtető. És talán ezek az igazán jól kiválasztott és értékes szövegek ezekben a pillanatokban egy picit elvesztek. A vadászat körül jóval kevesebb szöveg volt, ott sokkal jobban bele tudtam élni magam a film hangulatába. Persze tudom, hogy rettentő nehéz és a végső ritmusát majd akkor lehet megtapasztalni, amikor egészében végig lehet nézni a filmet, akkor érzed igazán, ha valahol megáll, vagy valahol kell egy picit változtatni.

Igen. Egyben kell látni az egészet.

Farkas Ferenc: Ez alatt a kis rész alatt volt úgy, amikor hirtelen nem is tudtam, mire figyeljek.

Igaz ez a probléma. Az ember beleesik ebbe a csapdába.

Farkas Ferenc: De aki először látja, szívesebben merül el a kép világába, mint a szövegbe. Holott a szöveg is nagyon fontos.

Én mondtam, hogy minden tiszteletem ellenére nehéz szöveg ez. Olvasni is nehéz. Példának egy zenei példát hoznék föl, mert mindig zavar, amikor televíziós közvetítésben koncertet adnak, mert vagy nem nézek oda és akkor hallgatom a zenét, vagy nézem, hogyan játszanak. Egy zeneszerző, zenész számára érdekes lehet, hogy kiemelnek egy hangszerészt, s mutatják, ahogy játszik, de a műfaj természetéből következik, hogy ez a többszínűség vagy többszólamúság, a zene és a kép együtt sok. Sok. Ez igaz lehet a filmemre vonatkozóan is, a kép és szöveg tekintetében, de hát a film még nincs kész, és addig is, amíg elkészül, valamilyen formát kell neki adni, mert mi van, ha földobom a bakancsot?

Farkas Ferenc: Az idő az csak neked dolgozik. Mert közben eltávolodsz annyira, hogy kívülről tudod látni, és egyszerűbb lesz ezeket a problémákat megoldani.

Igen. Nagyon érdekes és azért vetítgetem évek óta ezt a nyers, félkész anyagot különböző fórumokon, mert annyira más mindig. Irtó érdekes. A filmmel, mint műfajjal nekem mindig az volt korábban a bajom, hogy minden film úgy befejezett ahhoz képest, amilyen énszerintem egy ideális alkotás. Michelangelo megint ott dobott egy óriásit, hogy önhibáján kívül nem fejezte be a műveinek egy részét, és ettől kell, hogy legyen valami személyes köze a dologhoz, és akkor válik többek között - ez egy lehetőség - személyessé, hogy ő maga egészítheti ki a művet azokon a pontokon lélekben, ahol nincsen megoldva, befejezve. A filmek az esetek többségében túl befejezettek. Ezt most nem arra mondom, hogy jó, ha egy film befejezetlen, hanem hogy minden szál el van varrva, a kép minden pontja éles. Én ezt keresem, azt szeretném elérni, hogy maradjon lehetősége a nézőknek így vagy úgy vagy amúgy hozzágondolni a látottakhoz valamiképp, és ezek az ankétszerű vetítések, amiket én tartok momentán, ezekre jó, mert én magam is mindig másképp reagálom le. Egy ilyen vetítésen látni, hogy valaki közben föláll és kimegy, ez egy még jókor jött, kemény kritika. Jókor jött, hiszen még javíthatok a munkámon.

Bozay Attila: Azon a jogon szólok hozzá, hogy én is ezzel foglalkozom, a londoni színtől végig, opera formájában. Borzasztó élvezetes volt itt látni, hogy most már megvan a londoni szín és a Falanszter is majdnem végig. A többit is úgy nagyjából tudogatom, valamennyi megvan a végéből is, sőt, a legutolsó mondatot már a 70-es évek elején megzenésítettem. Azzal kezdtem úgyszólván. Aztán nekiálltam a Falanszternek meg az Űrnek, úgy gondoltam, hogy az olyan modern zene, meg lehet csinálni. El is kezdtem, csak aztán abbahagytam, de azóta is foglalkoztatott ez a darab. Az opera pályázatra, amit a Millennium tiszteletére hirdettek, újból elővettem, s javában dolgozom rajta.


1998 február 18.

Jankovics Marcellről részletesebben itt olvashat