|
Balassa Sándor: A harmadik bolygó |
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
Balassa Sándor: Nem akarok mélyebb zenei elemzésekbe bonyolódni, úgy gondolom a darabnak tudni kell önmagát magyarázni, inkább a születése körüli gondolatokat, eseményeket szeretném felidézni. A szöveget két esztendeig írtam 1985-86 között. Ez az alkotó-szakasz volt a legnehezebb, mert kevés információval, de annál nagyobb érzelmi, tudati indulattal kezdtem munkához. A katasztrófa felé sodródó emberiség ügyét ma is fokozott érzelmi töltéssel, személyességgel élem meg. Az alapkonfliktus tengelyében az emberi felelősséget tartom, ebből következik, hogy az ártó folyamatok részese vagyok én is. A civilizációból kivonulni nem tudó emberként azért szólok így a Tenor hangján, hogy "Társaim a bűnben, társaim a bajban". Zeném érzelmileg szeretné a hallgatót megragadni és a saját oldalára állítani, ebben követője vagyok a régebbi korok zenei gyakorlatának. 1983-ban bementem az Országgyűlési Könyvtárba, ahol az ENSZ évkönyveiből kigyűjtöttem a természetpusztítás adatait. Világossá vált előttem. Hogy számomra a tények, amelyek a korabeli magyar sajtóban nem igen kaptak hangot, önmagukban nem elegendőek egy katarzist megteremteni óhajtó zenemű megalkotásához. Ahhoz, hogy átélhetővé tegyem korunk legnagyobb küzdelmét, meg kellett személyesítenem az élő és élettelen világ képviselőit, hogy ők íly módon emberi nyelven szóljanak hozzánk, miközben feltárul előttünk jelenünk és jövőnk kozmikus méretű kataklizmája, az emberi raj kiáradása nyomán keletkezett pusztítás. Így kaptak szót az első rész szereplői, a Folyó, a Tenger, a Levegő-óceán, Növények, Állatok stb. A sok, csak egy mondattal szereplő alakok nem kaptak külön nevet, hanem megszólaltatóik nyomán Szopránnak, Altnak, Kórusnak neveztem őket. A Kórus a görög dráma kórusához hasonlóan számtalan funkciót betöltő tömeg. Időtől és tértől függetlenül lehet a Fák és Virágok megszemélyesítője, de az egymással szembenálló embercsoportokat is megjelenítheti, vagy akár az opera végén a szerző óhaját kommentálhatja: "Jöjj el szép Rend". Képzeljük el, hogy a színpadon a panaszosok és az ügyvéd foglalnak helyet, a nézőtéren a közönség a vádlott és a bíró egy személyben. Aki részese az előadásnak, nem kerülheti el a véleményalkotást és az ítéletet. Bizony nem könnyű önmagunk fölött ítélkezni. Ennyi talán elég is a darab meghallgatása elé.
A Föld emberlakóinak szemléletében meg kell, hogy induljon egy olyan változás, amely anélkül, hogy tagadná a nemzeti kultúrákat, képes megérteni a közös, az egész Földgolyót érintő gondokat, fenyegetéseket. Ez a megváltozott ember már képes lesz felismerni művemben az igazság hangját és megérti, hogy én szövetségese vagyok. Amíg az emberek többsége benne énekel a "fogyasztói" kórusban, addig képtelen fölfogni miről szól ez a mű, addig a katarzis lehetősége az emberi lélek helyett, csak a kottapapíron létezik. A kompozíció látszólag megelőzte a korát. A bemutató közönségének tíz százaléka ha fölfogta, miről is szól a darab. A kritikáról már ne is beszéljünk. Volt olyan kollégám, aki nem értette, hogy férhet belém ennyi gyűlölet? A haszonelvűségre állított önző társadalom képtelen az önkorlátozásra, értékvesztett és magányos. A tudomány már sugározta a vészjeleket. A nyolcvanas években megérlelődött bennem, hogy egy nagyméretű szakrális művet komponáljak, amely a korszellem kívánalmai szerint a horizont fölé emeli a tekintetünket. A zene 1987-ben született. Azóta mozdult valami az emberek tudatában, de A harmadik bolygó felvetette konfliktus sajnos még ma is időszerű. Farkas Ferenc: Nagyon sok gondolatot ébresztett bennem a darab. Nem először hallom, még bemutatókon is hallottam, és azon kevés darabokhoz tartozik, ami az idők múlását nem nagyon mutatja. Ma is éppen olyan hatásos, éppen olyan élvezetes, mint akkor. Pontosabban ma már mások vagyunk, mi is változtunk, ami nyilvánvaló. Részleteiben talán másképp képzelnénk el manapság, de ez nem változtat a lényegen. Kell róla beszélnünk, mert lehetetlenség, hogy egy ilyen mű megszületése után nem tudom hány évvel még mindig nem történik semmi, mert szerintem a darab még nem találta meg a helyét. Azt hiszem, hogy nem ez a végső formája a darabnak. Ezt valami új, valami olyan komplex művészetként tudom elképzelni - most csak fantáziálok és nem kell nagyon komolyan venni -, de valami tévé vagy film vagy színpad vagy szabadtéri játék, én nem tudom, hogy micsoda formát keres, amiben a legjobban érvényesülhetne ez a hatás. Nyilván nem csak az énekszó és zenekar kell ide, hanem fényeffektusok kellenek, meg tömeg kell, természet kell, egy csomó dolog, ami kiváltja végül is azt a hatást. A színpadi megvalósítás a rendező dolga. Operám színre állítására még nem vállalkozott senki, noha sokféle technikai lehetőség állna a rendező rendelkezésére. A gyors helyszín és szereplő váltásokban segíthetne a hologram bizonyos színes fényekkel és vetítésekkel. A film lenne talán a legalkalmasabb eszköz, amely a maga vágásaival korlátlan lehetőségeket biztosíthatna. Ennek a megvalósításnak két akadálya van. Egyrészt darabom a pénzvilág haszonelvű mindenhatóságát támadja, másrészt a rendező mint alkotótárs ritka madár. A rendezők többség önmegvalósító ábrándokban él. Azt hiszik, ha a Rigoletto görkorcsolyával száguld a színpadon az modern, vagy ha egy antik hős mint fegyveres gerilla ágál, az korszerű. Farkas Ferenc: Még egy kis kritikai, nem is kritikai megjegyzés, hanem érdekesség, hogy ez a bizonyos fogyasztói társadalom, ez a legérdekesebb, legvirulensebb része itt a vége felé, úgyhogy ez egy picit ellentmondásos a témához képest. Sekély érzelmű emberek sekélyesebb zenei anyagot kapnak. Ez volt a célja. Pongrácz Zoltán: A benyomásom az, hogy itt senki nem mer hozzászólni a műhöz. Kerülgetjük a témát. Én azt szeretném csak, a műről magáról beszéljünk, ne arról, hogy mi a filozófiája, mi ez, meg mi az, meg mi az, ami benne van, hanem hogy milyen volt maga a mű. Milyen a szöveg, milyen a zene, milyen az előadás. Ezt egy kicsit ki kell elemezni. Hogyha én erről a műről beszélek, menthetetlen, hogy ne szóljak pár szót az előző operádról, az Ajtón kívülről. Ami kb. húsz éve ment. Ha összehasonlítom a két művet, akkor annak a stílusa és ennek a stílusa kicsit más, de egy kicsit ugyanaz. Hogy egy kicsit ugyanaz, az természetesen összefügg azzal, hogy ugyanaz a szerző írta. Én viszont valami letisztultabb stílussal kezdek szembekerülni, amennyiben az a régi az jóformán tiszta atonalitás volt, itt már mindjárt az elején valami tonális, de legalábbis modális érzetünk van. Ami magát a zenei fölrakást illeti, egy-két kérdésem lenne, ami engem zavar. Nevezetesen az, hogy hosszú formarészek ugyanabban a szűk frekvenciatartományban, vagy nagyon fönt, vagy nagyon lent, vagy középen mozognak. Kicsi a mozgástér. Például a basszus szólónál, ahol mély hangok szólnak hozzá. Kisarkítok mindent. Kicsit élesebben mondom, hogy legyen ok a vitára és a hozzászólásra és ne kerülgessük a forró kását. Ez az egyik. A másik, hogy a zenei és a szövegbeli hangsúlyok nem mindig ugyanazon a helyen vannak. Ez egy kicsit zavar. Nem csak olyan szöveghangsúlyról beszélek, hogy nem az első szótagra kerül a hangsúly, mint általában a magyarban, hanem az értelmi hangsúlyokról. Ezek még zavaróbbak. Érdemes lenne ezeket egy kicsit átírni. Már bocsánat, egy kicsit rátaláltál, hogy nem a végső formája ez. Azon kívül zavarnak az örökös szóismétlések. Kétszer, háromszor, ötször, hatszor. Igen, hatszor is. Én értem, hogy mit akarsz vele kifejezni, de nem mindig sikeres. Egy-két helyen igen, a legtöbb helyen nem. Vannak aztán bizonyos dramaturgiai dolgok. Dramaturgiailag úgy lehet egy ilyen nagyszabású művet fölépíteni, hogy vannak bizonyos azonosságok, amik jelentkeznek itt ott, úgy is mondhatnám, hogy emléknyomok, melyek amikor megjelennek, az ember érti, hogy itt egy formapont befejeződött vagy egy forma kezdődik vagy a rendezői elv visszanyúlik előre vagy hátra mutat. Ez az egyik. Az azonosságok. A másik a hasonlóságok. Ami nem ugyanaz, de hasonlít rá. És végül az ellentétek. Ami az első kettőt illeti, az azonosságot és a hasonlóságot, ezek rendben vannak. De például ellentétek alig vannak. Majdnem minden jelenet és majdnem minden formarész ugyanabban az intonációban hangzik. Ez egy kicsikét egyhangúvá teszi. Nem haragszol, hogy ezeket mondom? Barátilag beszélgetünk és kicsit föltupírozom az egészet, hogy legyen alkalmad aztán megcáfolni engem. A végén egy nagyon szép kontraszt jelentkezik a sok borzalom után, amit bemutattál. És ennek megfelelően zenében is hallottuk, ez nem programzene, hanem a zene ábrázolja azt, amit a szöveg leírt. Itt egy nagyon kellemes kontraszt jelentkezik, föloldása van az egésznek. Talán jó lett volna az is, hogy az első rész végén vagy a második rész végén is lett volna valami hasonló, hogy az egyes nagy részeknek az ívét jobban át lehessen látni. Végezetül még egy utolsó dolog. Az irodalmi szövegekre írt opera. Én egyetértek az itt lévő gondolatokkal, de ennek a megfogalmazása helyenként nem irodalmi. Gyomorboldogság, bélkiöntés, satöbbi. meg lehet érteni, de hol van ennek az érzelmi tartalma? Sehol. Nyilván a te családodban senkinek nem vágták fel a hasát. Vannak olyanok, akiknek felvágták. Fölkoncolták. Ki volt írva, aki rejteget valakit, az fölkoncoltatik. Pongrácz Zoltán: Irodalmiabban is ki lehetett volna fejezni. Ez az egész, amit én most itt bedobtam a köztudatba, nem annyit jelent, hogy nem értékelem a művet. Mert ez egy óriási mű és megrázza az embert tartalmában, az intonációjában, hangszerelésében és így tovább. Amihez rettentő nagy akarat és zenei fölkészültség kellett, ami meg is van és ami előtt meghajolok és amihez gratulálok. Eigel István: Elsősorban az jut eszembe, hogy - Zoltán - neked volt egy hasonló témájú, nagyon megrázó műved, most is él bennem. Azóta is gondolok erre a dologra, mert azt hiszem, minden alkotásra érvényes következtetéseket lehet levonni. Miután az a téma, amit te dolgoztál föl, A teknőkaparó legendája, az is egy ilyen világvégéről szólt, és az is nagyon megrázó volt. Itt most az az érzésem, hogy a témának és a témához való viszonyulásnak, a meggyőződésnek rettenetesen nagy szerepe van. És ez nagyon fontos, engem elsöpör, elragad, magával ragad az az ihletettség, ami emögött van. Ami létrehozta ezt. Eszembe jut az, hogy kb. öt évvel ezelőtt volt egy nagyon emlékezetes találkozásom Sándorral, és szinte nem is hittem annyira, mint most hiszem az ő meggyőződésességét. Jöttünk el egy festő műterméből és mondom, hazaviszem. Azt mondja, ő nem ül autóba. Kérdem: autóbusszal mész? Azt mondja, azzal sem megyek. Ő nem szennyezi a levegőt. Most ebben a műben találva éreztem magam, mert én bizony annak ellenére, hogy tudom, mit kellene elítéljek, mivel kellene szembeforduljak, de élek ebben az életben, amit ő megcélzott ezekkel a nem rímelő mondataival, nem versével, hanem az időből fakadó és onnan jövő vágyából és ijesztésével. Őnála ez a dolog a szívéből jött és ha nem olvastam volna a szövegét csak hallgatom a zenét és esetleg nem is magyarul jön a szöveg, akkor is magával ragadott volna engem annyira, hogy tényleg meg fogom gondolni, hogy mennyit ülök autóba és mennyit megyek busszal. Ez olyan példa volt, amit mondott, hogy azt éreztem, nem is ezen a földön él. Ez a mű pedig, amit ma hallottam, nagyon boldoggá tett, és szeretnék az életemen egy kicsit változtatni, aszerint, ahogy erre felhívta a figyelmet. Köszönöm. Tekintve, hogy színházi emberek is vannak itt, a magyar nemzeti színjátszásunk egyik büszkesége... Horváth Gyula: Nem vagyok büszkesége és borzasztóan zavarba hoz, mert ahogy körülnézek, csak nagyszerű művész van körülöttem. Nagyon fontos a szép magyar beszéd. Elolvastam a szöveget s majdnem elsírtam magam, mert engem az Ember tragédiájára emlékeztet. Igaz, én mindent a világon az Ember tragédiájával hasonlítok össze, mert nekem Madách a világ teteje. Nem Goethe, nem Byron, nem Shakespeare, nekem Madách a világ teteje. Amikor ezt a szöveget elolvastam, engem Madáchra emlékeztetett. Benne van az egész borzasztó, keserű, szomorú történelmünk. És nem a magyar történelem, hanem az emberiség történelme. Ezért sajnálom, hogy nagyon sok helyen nem érthető a szöveg. Nem vagyok zenészt, félreértés ne essék, távol áll tőlem, hogy kritikát mondjak vagy ilyesmit, de vannak helyek, ahol dramatikus a dialógus. S az sokkal nagyobb súlyt követel. A zenéhez én hülye vagyok és távol áll tőlem, hogy abba belekontárkodjak, de a kórusnak ki kellene nyitni a száját. Beszéljen. Az értelemhez szóljon. A zene az magától is elviszi az embert a sírásig. Mert az az ember szívéhez szól és az embernek a szívét teszi tönkre. Infarktust okoz a zene. Ha ez húsz perccel hosszabb lenne, énnálam infarktust hozna össze, mert annyira mély, és pontosan abból fakad, amit el tetszett mondani, hogy a gyomor, az anyag belülről, a belek, a gyomromban, az epémben, a vesémben érzem. Ami engem zavar, az, hogy ennek a csodálatos szövegnek a szépsége nem üt át rajta. Ez a karvezető dolga, hogy miként tanítja meg az énekeseket, hogyan kell kiejteni, hogyan kell énekelni. Nem régen halt meg a debreceni kórusnak a vezetője, Gulyás. Hogy ő mit kínlódott azzal, hogy nem értem, mit mondasz, nem értem, mit énekelsz! Érteni kell! Nagyon köszönöm a lehetőséget, hogy egy számomra is fontos dologról beszélhetek. A magyar népzene, mint tudjuk, egyszólamú. Teljesen alkalmas arra, hogy a zene a szöveg hordozójává váljék és minden szó érthető legyen. Az európai műzene azonban többszólamú. A többszólamú kórusmuzsikában felhasznált szövegek közismertek voltak, pl. Kyrie eleison, vagy Gloria in excelsis. A tétel folyamán elég volt egyszer megmutatni a szöveget, a bonyolult szólamszövevény dacára is mindenki tudta miről van szó. Ha a zene homofón, akkor az előadó igyekezetétől függ az érthetőség. A romantikus vagy modernebb operáknál a történet segít abban, hogy egy adott jelenetben eligazodjunk. Például az Aida hatalmas finálé-tablójában talán egyetlen szót sem értünk, mégis világosan értjük a szereplők sorsából kialakult összefüggésrendet, melyet a zene is mesterien aláhúz. Az én darabomnál nincs igazi cselekmény, az egymást követő tablók nem a hagyományos dramaturgia szerint következnek. Ennek ellenére soha nem állt szándékomban szavalókórust írni és nem szeretném különböző magasságú hangokon felmondatni a szöveget. Ha prozódia-eminensként a magyar nyelv hangsúlyrendszerét emelném ki az érthetőség indokával, a recitatívónál alig fejlettebb, elviselhetetlen primitív zenéhez jutnék. Bach és Mozart a példaképem. Ők a zenéjüket a szöveggel szövetségben, de annak alá nem rendelve komponálták. Ha kellett, a röviden elröppenő szavakat többször megismételték, hogy annak zenei képe kibontakozhasson. Lám, A harmadik bolygó ötven perces zenéje is milyen rövid szöveget igényel. Az érthetőség kulcsa még az előadó lehet, Palcsó Sándor olyan előadóm volt, akinek valóban minden énekelt szavát értettem. Horváth Gyula: Minden pénteken a lakásomban hangverseny van. Opera, szimfonikus zene, mikor mit tudok szerezni. Az a szokás, hogy egy megszokott baráti kör följön hozzám szmokingban, a nők kisestélyiben. A konyhában előkészítem a fél konyakot meg a kávét, beülünk, föltesszük a lemezt és hallgatjuk. Mintha koncerten lennénk. Megszereztem a Lohengrint két változatban. Karajan dirigálásával - tudok németül -, érdekes módon, aki borzasztó szigorú ember volt, annál minden szót lehetett érteni, amit az énekes előadott. Ferencsik is borzasztó szigorú ember volt. Karcagon nevelkedtem, életemben nem voltam se színházba, se hangversenyen és nekem minden be kellett pótolni. Bejártam az Operába, mint a hülyegyerek és néztem, hogy jaj, ez milyen nagy ember és figyeltem őket. Ott ültem azon a nyilvános főpróbán is, amikor a Fidelio ment az Operában és Klemperer vezényelt. Halkan kezdődik, és hátul valami megcsörrent. Klemperer elüvöltötte magát, hogy ruhe! Olyan csend lett az Operában, hogy a levegővételt lehetett érezni. Szaladt az egyik hölgy, a pálcát visszavitte neki. Olyan fegyelmezett próbát még nem hallottam. A művészetben nincs demokrácia. A művészetben királyság van, normális esetben a minőség az irányadó. Pongrácz Zoltán: Outsider színésztől is lehet nagyon sokat tanulni. Szakonyi Károly: Szó esett itt még a szövegről. Egyrészt te szabadkoztál, hogy ilyen meg olyan, másrészt tanár úr is mondott valamit... Eigel István: Elsősorban azt éreztem meg, mennyire beleivódott a zenébe. Nem tudom a zenét elemezni, de nagyon nagy hatást gyakorolt rám. Ami mindannyiunknak a baja, hogy az a nagy indulat, érzelem, amivel ezt a témát megragadtad, sajnos nem sokat fog változtatni a világon. Ahogy mi éljük ezeket a dolgainkat. Egyszer szatirikusan azt írtam, hogy a görögöktől napjainkig százféle intelmet írtak meg a drámákban, s mikor a drámaíró ezt végiggondolta, akkor hátradőlt a székében és egy marék borsót hányt a falra és nagyjából aznapra végzett is a munkájával. Sajnos az a helyzet, hogy ezt a fogyasztói társadalmat a művészet nem nagyon fogja megváltoztatni. De kötelessége szólni róla, az kétségtelen. Amit mondasz, hogy nem ülsz autóba, közben arra is gondoltam, hogy a lemez, amin rajta van a műved, ez is egy csomó vegyi dologgal jön létre, úgyhogy ez kikerülhetetlen már. Hogy miként éljük meg a világot és mit használunk föl belőle, és hogy ennek romboló hatásai vannak a természetben, az kétségtelen és fáj az embernek a szíve. Megoldást azt hiszem nem fogunk találni, de a felhívás az örökös kötelessége a művészetnek akkor is, ha falra hányt borsó. Teljesen
egyetértünk, én is így gondolom. Amit Pista említett az előbb, hogy
annak idején nem ültem autóba, valóban évekig ebben a szellemben éltem.
Később azonban változtattam ezen, nem mintha megváltozott volna a véleményem,
hanem azok az emberek, akik tulajdonképpen nekem jót akartak, nem érdemelték
azt, hogy bűntudatuk felhasználásával rájuk támadjak. Egyre inkább az
volt az érzésem, mintha azt mondtam volna nekik, hogy te hitvány vagy,
mert életellenes az, ha autót használsz, lám én milyen jó és nemes vagyok.
A magam korlátozását ma már nem terjesztem ki másra. Nem akarok senkit
erőszakkal a jóra kényszeríteni. Ha mindenki vállalja a maga részét,
akkor nincs, és nem is lehet semmi baj. Időt kell adni az embereknek,
időt és lehetőséget a belátásra, a közös gondok felismerésére. Szakonyi Károly: Annak idején írtam Erzsike, hogy az ember örül annak, hogy évtizedekig meg van a mű, amit csinált, a művész örül, hogy sikerült, de szomorú, hogy ugyanaz a problematika megmaradt. A téma aktuális még mindig, s nem nagyon változik semmi. Szőnyi Erzsébet: Aki ismeri Sándor életművét, az tudja, hogy A Karl és Annában egészen más hangok szólaltak meg. Más hangok kellenek más élethelyzetekhez. Egy szerelmi légyottnak más az akusztikai háttere, mint egy kivégzésnek. Pongrácz tanár úrnak válaszolok arra a feltételezésére, hogy az Ajtón kívül című operám atonális? A napokban játszottam át valakinek és váratlanul szembesültem ezzel a korábbi művemmel, s meglepődve tapasztaltam, hogy ez is tonális. Az igaz, hogy a zenekarban vannak olyan mozzanatok, melyek számomra atonális érzetet keltenek, de az egész forma, vonala, az énekszólamok intonációja nem a Schönbergi úton jár. Azt hiszen egyetlen atonális darabom sincs, noha megérintett a nyugatról beözönlő bóvli-hang, melyről hamarosan kiderült, hogy a magyar kultúrának ehhez semmi köze nincs. Az emberek, de maguk a muzsikusok is idegenül fogadták a kritika erőteljes támogatásának ellenére. Pongrácz Zoltán: Most én válaszolok neked. Az atonalitást nem úgy értettem, ahogy azt általában érteni szoktuk, hanem abban az időben, amikor ezt írtad, annak az összhatása atonális volt, s ahogy jól meg is jegyezted, ez főleg a zenekari szövetre vonatkozik. Viszont már akkor is föltűnt nekem, hogy bizonyos azonosságok vannak a két darab között, ebben az atonális zenekari könyvedben tudod mi tűnt föl akkor nekem? Hogy nem követted az akkori énekes stílust. Itt van egy hang, fölugrok nagyszeptimre, aztán két oktávval lejjebb. Kis hangközökben énekeltetted a szereplőidet és éppen azért a nagy atonális környezetben tudtak érvényesülni. Pontosan le tudták énekelni a szerepüket. Ez a jó tulajdonságod itt is megvan, itt is lehetőleg a kis hangközöket használod, ezt lehet jól énekelni. Van ugyan itt is egy-két szeptim vagy nagyobb ugrás fölfelé, lefelé, de ott viszont van valami értelme. Most már hirtelen nem tudom, meg kellene nézni a szöveget vagy meghallgatni, ami szíven üti az embert. Itt az lenne a baj, ha közvetlen a szomszédban szólalna meg, mert itt kell egy bizonyos zenei feszültségnek lenni. De két zeneszerző még nem mondott semmit. Bozay Attila: Már tényleg udvariatlan, hogy nem mondok semmit, de nem akarok udvariatlan lenni. Hallottam annak idején, tetszett, most is tetszik. Azért nem is szólok igazán érdemben, mert én is éppen e tárgyban dolgozom. És ezt teljesen másképp képzelem, természetesen. Sanyi gondolataival, lelki világával és zeneiségével bizonyos fokig nagyon egyet tudok érteni és átérezni, hogy mély érzelemből, és ebből következően indulatokból fakad ez a zene, ez így rendben van, de én egészen másba fogódzkodom. Pontosabban ugyanerre, de másképp. Ilyenkor nagyon nehéz megszólalni. Dubrovay László: Nem tudom, emlékeznek-e a kollégák arra, hogy az 50-es években volt ilyen, hogy zenei plénum. Összeröffentek a Fészekben, és akkor egymás művéről kellett beszélni. Szőnyi Erzsébet: Az előbb is akartam mondani, hogy nem azért ülünk itt, hogy kelljen beszélni. Eigel István: Akkor, amikor megemlítetted, hogy hallgassak, Madách Imre jutott eszembe, bár Madách Imre úgy fejezi be, hogy "ember küzdj és bízva bízzál". Sajnos erről ma már nem lehet ilyen nyíltan beszélni, de engedjétek meg, szerintem ez a mű nem a vájtfülűeknek szól. És amiről szól, az a nagy tömegeknek fel kell hogy nyissa a fülét és nem csak a fülét, a szemét is, hogy ne csak nézz, hanem láss is. Ebben olyan dolgok vannak felvetve, ami, ha ez így folytatódik, az emberiség az ember által, az otromba, buta, ostoba tömegember végzetét fogja előidézni, és én megköszönöm azt, hogy ezt egyre többen észreveszik. És egyre hangosabban kellene mondani. Ne haragudjatok, hogy azt említettem, hogy ez nem a vájtfülűeknek szól, de véleményem szerint ez a legfontosabb része a dolognak, hogy emberiség, ébredjetek! Magyarországon már vagy harminc év óta egy újabb zenei szabadságharc van. A ránk erőltetett módi nem teszi lehetővé a legmagasabb rendű műalkotást. A kötelező "modernista" nyelv nem kapcsolódik az itt élő emberek hallásához, életszemléletéhez. A hatvanas évektől úgy éreztem magam, mint aki a bantu négerek közé keveredett. Próbáltam az anyanyelvet megőrizni és kerestem a bantuban a magyart. A küzdelem során egyre több magyar és egyre kevesebb bantu jött ki belőlem, mígnem rátaláltam arra a nyelvre, melyet az itt élő emberek már nem éreznek idegennek. Ha eltávolodunk attól a mágikus erőtől ami az anyanyelvből, a zenei anyanyelvből zendül ki, akkor nem tudjuk az élet alapvető problémáit mélységükben megragadni. Ezek nélkül az alapvető problémák nélkül nincs művészet. Ezek évezredek óta központi helyet foglalnak el tudatunkban, korról-korra alig változnak, lényegi bázisát adják az emberi létezésnek. Azt is mondhatnám, nincsen egyenes vonalú fejlődés, hanem körülöttünk gömbszerűen elhelyezkedő tudás van. Ennek az ős tudásnak a megjelenése a korszellem hatására változatokat hoz létre, de a belső mag változatlan. Erről legteljesebben az anyanyelvemen tudok szólani, s működésem alapfeltétele, hogy megértsenek. Kő Pál: Engem ugyanúgy fölzaklat az irodalom, a költészet, mint ahogy a zene. Csak mit mondjak, ami érdekes, mit tegyek hozzá? Ez egy műfaj, ami időben zajlik le, ellentétben a képzőművészettel, ami egy pillanat. Az is idő persze, de egy pillanat alatt lezajlik mindenkiben. Ezzel élnek vissza. Így próbálok én most akkor valamit rögtönözni. Azt élem meg, hogy a műterem csendjében, ahogy nálad is az alkotó műhelyedben megszületik valami. És az elhangzik egy időegység alatt, sok-sok ember hallja, reagál rá. Ugyanezt a képzőművész megteszi, de nincs rákényszerítve a néző, a befogadó, hogy azt a bizonyos időt, amit te diktálsz, most ötvenkét percet, a képzőművészeti tárgyat néző embernek nincs oda írva Filep Sándor képére, hogy ezt két percig nézd. Tehát van egyfajta érdekes helyzet a befogadó részéről, ami az ő műveltsége vagy felkészültsége vagy a műfajban jártassága arra szorítkozik vagy azt diktálja, hogy ennyit nézheti. Mert egy szobrot lehet nézni hat percig. Ez nagyon hosszú idő, gondoljatok bele. Így vagyok ezzel, ezen gondolkodtam, hogy a Háború és békét nem lehet elolvasni hat perc alatt. De Tolsztoj is, Fadrusz János is ugyanazt célozta, hogy valami nagyszerűt tegyen oda elénk. Itt van az őrületes kínlódás, a műfajok közkinccsé tétele, tehát a nagy tömeggel, ha meg akarsz egy művet ismertetni vagy meg akarod szerettetni, akkor bizonyos formációkat kell kitalálni. Például nagyon sokszor hallottam már a Carment, nagyon szeretem, mert tudom, hogy mi van. Nagyon sok feldolgozásban láttam, ott el tud ragadni maga az igazi jelentés, zenei valami csoda. Az, amit a zeneszerző nekem akart mondani. Tudom, hogy a Carmenben mikor szúrják le az illetőt, tehát nem azzal kell foglalkoznom, hogy a sztorit figyeljem, míg nálad igen. Nálad ezt nem tudom. Én most hallottam ezt a művet először, ott nagyon jó volt a szöveg, végigolvastam és közben hallottam a dübörgést, meg ezt a fajta lendületet, meg erőt meg nem tudom micsodát, zenei fogalmazást, zenei mondandót. Ugyanakkor mondjuk nem tudtam mindig készenlétben lenni, volt, amikor elkalandoztam. Elfáradtam. Az ismert daraboknál szinte már várja az ember, hogy most jön az a la-la-la-la, itt meg most lettem beavatva. Be vagyok téve a vízbe, kivesznek, kész, összementem. Dubrovay Lacit nagyon régóta ismerem és ő tudja, hogy én ilyen autós zenehallgató vagyok. Az ő elektronikus dilijeit imádtam és mindig, amikor mentem hosszú autós utakon, ezeket hallgattam. Nagyon gyönyörű. De nagyon élveztem ezt a zenét is egy darabig, amíg ki nem fáradtam. A képzőművészetnek
is van egy dimenziója, amely az időben zajlik. Emlékszem, amikor egy
könyvben először találkoztam Van Gogh képeivel, mélyen hatottak rám
és megjegyeztem őket.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
Bennem
tovább éltek az újratalálkozásig és bizonyos utat, fejlődést tettek
meg képzeletemben. A képek, szobrok bennünk tovább munkálkodnak, a velük
való találkozás valós ideje kitágul, meghosszabbodik. Így vagyok bizonyos
épületekkel, képzeletben bejárom tereiket, felidézem kiterjedésüket.
A zene és a képzőművészeti alkotás között leglényegesebb különbség nem
az időfaktorban van, hanem abban, hogy a szobrot nem kell előadni. A
kotta viszont holt jel csak az előadó megszólaltatása nélkül. Ebből
következik, hogy a zene a költségesebb. A zenét, ha előadják, bizony
ötven percig "kell" hallgatni, a közönség viszont hálás a
szobrásznak, a szobrot két perc alatt "letudhatja". Mindenesetre
ez nem olyan, mint a csukamájolaj, hogy be kell venni. Egy szerző míg
él, el tudja intézni, hogy műveit játsszák, de ha túl van az életen,
akkor már csak akkor nyúl hozzá az előadó, ha méz van benne.| |
|