Szakonyi Károly est

Szakonyi Károly: Szeretettel köszönöm a szívességeteket, hogy ennyien eljöttetek ebben a rossz időben. Tényleg mindenkitől áldozat, de megtiszteltetésnek veszem, hogy itt ezt a délutánt, estét együtt tölthetjük. Nagyon szomorú számomra is, hogy már csak emlékezhetünk Tolnay Klárira, mert sokszor dolgoztunk együtt, játszott a darabjaimban, tévédarabjaimban, rádiójátékokban. Igazából még készültem is írni neki valamit, augusztus 20.-án, amikor Kerényi Imrével találkoztam, azt kérte, hogy írjak valamit Klárikának. Egy nagyon érdekes rádiójátékomat játszotta el, és abból akartam, hogy csinálni neki egy estet. De hát ezt most már nem lehet. - Ami a mai estet illeti, úgy gondoltam, hogy ne legyen unalmas az íróval való találkozás, ezért hoztam színészeket. Közülük sokan ugyanúgy, mint Klárika, már nincsenek közöttünk, például Ruttkay Éva, Benkő Gyula. De Szilágyi Tibor és Vass Éva hála Istennek élnek. Egy rövid kis rádiójátékkal kezdenénk, ami tulajdonképpen irodalomról, művészetről is szól. Címe: A zenede. Talán érthető, hogy mit akartam ezzel elmondani, kifejezni. Azt a fajta veszélyt, ami elfoghatja az embert, ha elfelejti, hogy is kezdte és mit akart. És már csak a rutin maradt, szenvedély helyett, márpedig a rutin a művészet halála. Most elolvasnék egy rövid írást a műsorunk szerint, aztán majd meglátjuk, hogyan is folytassuk a dolgot, illetőleg, hogy mennyi türelme van a tisztelt közönségnek. A remete "A remete barlangját a hegyoldalban találtam; az ember jelenlétének nyomai vezettek el hozzá: papírfecnik, műanyag dobozok, nejlonszatyor darabkák, cigarettacsikkek és üres konzervdobozok hevertek az erdei ösvény mentén. A remete nyájasan fogadott, nem volt ellenére látogatásom, kissé mintha el is várta volna a feléje forduló figyelmet, az volt a benyomásom, hogy élvezi a közérdeklődést. Pedig ez nem éppen remetéhez illő viselkedés. A kölcsönös bemutatkozás után ezt meg is jegyeztem neki. - Divatba jöttem - mondta szerény mosollyal. - Miért vonult el a világtól? - kérdeztem tőle. - Nem vonultam el, ez a barlang is a világhoz tartozik, nevetséges azt állítani, hogy a világtól el lehet zárkózni. Hiszen az erdő a maga természeti rendjével, meg a barlang is a kialakult geológiai múltjával a világ része. - Ön filozófus hajlamú férfiú. - Ezért is választottam lakhelyül ezt a barlangot. - Nem túlságosan kietlen lakás ez? - Kietlen? Uram, gondolja meg: vannak ugyan hátrányai, rossz a kilátás például, de csend van, azonkívül nem fizetek lakbért, nincs gondom a villany- és gázszámlára, fűtőanyagot találok a fák alatt. Itt nyugodtan dolgozhatom. - Dolgozik? Azt hittem. a városba jár kéregetni. - Természetesen ez is elfoglaltságom része. De a fennmaradó időben írok. - Ír? - Igen, kérem. Egy könyvet. Filozófiai munka a szegénységről és gazdagságról. Több kötetre tervezem. - Itt dolgozik? - Már megbocsásson, de miért képzeli, hogy könyvet csak jól fűtött szobában, koloniál íróasztal mellett lehet írni? Emlékezzen Kőrösi Csoma Sándorra! Tibet egyik fennsíkján, a lámakolostor közelében egy ablaktalan cellában lakott, ott írta a tibeti szótárt. Faggyús teát ivott, ez volt egyetlen tápláléka, s ha fázott, a cella közepén kellett tüzet raknia. Mégis, abban a bűzben és füstben micsoda felbecsülhetetlen értékű munkával ajándékozta meg a tudományt! - Vitathatatlan. De úgy látom, ön nem faggyús teát iszik. - Nem, ott még nem tartunk. Az a kevéske pénz, amit összekunyerálok, elegendő ahhoz, hogy némi bevásárlást eszközöljek. Voltaképpen azt fogyasztom, amit a boltokban kapni. - Mondana valamit a műve lényegéről? - Mint említém, a gazdagság és a szegénység természetrajzát adom művemben. Véleményem szerint egyeseknek a gazdagsághoz, míg másoknak a szegénységhez van tehetségük. Hangsúlyozom: tehetségről van szó. Nos, ha valaki például a gazdagság tálentumával jön világra, de sorsa netán nyomorúságba taszítja, szenved, átkozza a világot, és mindenkit, aki többre vitte, mint ő, ellenségének tekinti. Ám ha az ember a szegénység tehetségével születik, szerencsétlen lesz, ha véletlenül gazdaggá válik, vagyonát el fogja herdálni, emiatt lelkifurdalása lesz, de egyébként is baklövést baklövés után fog elkövetni financiális ügyekben. Ám ha sínre kerül, vagyis a szegénység lesz osztályrésze, kitűnően fogja érezni magát, nem kell a pénzzel bajlódnia, a tolvajok sem fosztják ki, függetlennek, szabadnak érezheti magát, bizonyos értelemben éppúgy, mint a gazdag, hiszen gondtalanul élhet. - Ön, ha megtudhatnám, miféle tehetség? - Született szegény vagyok. De ön... Nos, ön... - Engem minek tart? - Ha megbocsátja őszinteségemet: a legrosszabb fajtához tartozik. A se nem gazdag, se nem szegény réteghez. Az ilyen ember irigyli a gazdagokat, némiképp utánozza is az életvitelüket, de ez a számára megerőltetést jelent. Időnként azonban szegénynek is mutatja magát, feltehetően mazochizmusból, hiszen érzi, hogy képtelen a jómódra. Eközben retteg a szegénységtől, ami állandóan a sarkában van. Fél, hogy nem bír lakbért fizetni, hogy kikapcsolják a villanyóráját, el kell adnia öreg autóját, semmire sem lesz elég a nyugdíja és így tovább. Csupa nyugtalanság az élete. Vergődik a kétféle létezés között. És miért? Mert nem zseniális gazdag, vagy nem zseniális szegény. Tapasztalatom szerint önökből van a legtöbb. A döntésképtelenség lelki traumát okoz, ezért van olyan sok rosszkedvű ember. Ha eldöntené, hogy gazdag lesz... Vagy eldöntené, hogy véglegesen szegény!... De a bizonytalankodás! Nos, erről írom többkötetes munkámat. Még szívesen fecsegett volna, de látta, hogy a közelgő alkony miatt indulni szándékoztam. Udvariasan befejezte a beszélgetést. - Úgy van, uram, későre jár, menjen csak, mert még magára esteledik, aztán akarata ellenére is itt ragad a sötétben...." Kétféle választásunk van ebben a pillanatban. Vagy beszélgetünk, vagy van még egy kis hangjátékom, és azt meghallgatjuk. Ha igen, akkor légy szíves tedd föl. Ez a Homloklövés című hangjáték, amiben Ruttkay Éva és sokan mások is szerepelnek, elég sokfelé bejárta a világot. Már úgy értem, fordításban. A múlt hetekben éppen egy német adó sugározta Kölnben. Úgy látszik, megtetszett másoknak is. Nem volt fárasztó végighallgatni? De egy kis rendhagyó irodalmi estet gondoltam. Ha a színészek élőben nem tudnak eljönni, akkor legalább a hangjukkal legyenek itt. A videót nehéz nézni s ez azért mégis csak jobb, mintha én felolvasok valamit. És most azt hiszem, beszélgessünk. Nem tudom, hogy kellene elkezdeni? Vathy Zsuzsa: Első sikereidet a prózaírással szerezted. A színházhoz való vonzódásod hogyan alakult ki? Ez úgy alakult, hogy mindig is sokféle dologgal foglalkoztam kamasz koromban. Gondoltam, és itt talán szégyen elmondani, festő is akartam lenni, rajzoltam meg festegettem, aztán színész is akartam lenni. Mindenféle próbálkozás történt erre amatőr módon is. Aztán 1949-ben jelentkeztem a főiskolára színész szakra. Gobbi Hilda meg Ladányi Feri vizsgáztattak többek között. Azt hiszem Tiborc panaszát adtam elő, meg József Attila verseket és helyzetgyakorlatokat. Ladányi megkérdezte, hogy még mit csinálok. Mondtam, hogy novellákat szoktam írni, kérte, valamelyiket meséljem el. Elmeséltem, mire azt mondta: Talán inkább írjon. Ez mélyen megrendített. De a színészettel nem hagytam föl. Amikor katona voltam, csináltunk egy tábori színházat, színdarabokat játszottunk. Leszerelésem után különböző munkahelyeken dolgoztam. Szavalás meg színjátszás azért mindig volt. És elkezdtem írni. Teltek az évek, 1958-ban jelentem meg először egy novellával. A Megvetőnél pedig megjelent az első kötetem, Középütt vannak a felhők címmel. 1962 könyvhetén dedikáltam a régi, felrobbantott Nemzeti Színház színészbejárójánál. Volt ott egy sátor s arra jött Benedek András, dramaturg volt a Nemzetiben, mondta, hogy olvasta a könyvemet és abban nagyon drámai novellák vannak, nem gondoltam-e arra, hogy darabot írjak. Mondtam, hogy dehogynem, csak az nem megy olyan egyszerűen. Beszélgettünk, beszélgettünk és akkor 1963 januárjától ösztöndíjat kaptam a Nemzetibe. Abody Béla meg én, a dramaturgiára. Kétezer forintot kaptunk havonta, az 1963-ban nagyon nagy pénz volt. Abból meg tudott lenni az ember. Novelláim jelentek meg, a rádióban is kezdtem hangjátékot írni, úgynevezett dokumentum hangjátékot. Nagyon jó társaság volt ott, Mándy, Csurka, Csoóri és mások, az aktuális osztályon. Bejöttek olvasói levelek, panaszos szövegek, kiment egy riporter, anyagot hozott és abból kiindulva írtuk meg a rádiódrámát. Jó hangjátékok voltak ezek, irodalmi anyaggá váltak. Előiskola volt ez a drámaíráshoz. Ezután jött a Nemzeti. Ott mindenben részt kellett venni, dramaturgiai munkában, meg próbákon. Emlékszem, Marton Endre rendezte a Hosszú út az éjszakába című O'Neill darabot. Az O'Neill darabok nagyon hosszúak, és természetesen ma már meghúznak minden darabot, mert nem lehet éjfélig előadásokat tartani. Mint író, aki majd darabot ír, azt néztem, hogyan húzzák meg az író szövegét. Ez volt az egyik. A másik, hogy a meghúzott szöveget sem tökéletesen mondták el a színészek, a próbák során elveszett itt-ott a szövegből. Emlékszem, Vas István fordította, bejött. Somogyi Bogyó játszotta Mary Tayront. Nem tudom, ki ismeri a darabot, ez egy szüléskor morfiummal kezelt és morfinistává vált asszonyról és vándorszínész családjáról szól. A színésznő a végén a Miatyánkot mondja el egy szituációban. Vas Pista azt mondta Marton Endrének: Te, Bandi, azért a Bogyó a Miatyánkot legalább pontosan mondhatná, mert azt mégis ismerik a nézők! Tudniillik, látta, hogy mivé lesz a szöveg! Tulajdonképpen abban az esztendőben mindenféle munkát végeztünk az ösztöndíjért. Béla is írt egy darabot, A király meztelen-t, nem adták elő. Később talán valahol bemutatták. Én az Életem Zsókát írtam akkor. Ez 1963 december 13.-án, Luca napján került bemutatásra az Ódry Színpadon, mert a Katonában leszakadt a mennyezet. Jel volt ez arra, hogy vagy abbahagyjam vagy folytassam. Rendkívül jó szereposztást kaptunk. Domján Edit volt a címszereplő, aztán Sinkovits, Kállai és a többiek. Közben le akarták állítani a próbákat, nem tudom, ki emlékszik a darabra, Kállai Feri játszik egy minisztériumi főosztályvezetőt, aki öngyilkos lesz, mert meghasonlik. Jött egyszer Marton és azt mondja, már három napja megy a minisztériumban a purparlé, hogy nem lehet előadni, ha a funkcionárius öngyilkos lesz, csak ha infarktusban hal meg. Erről aztán hosszan vitatkoztunk, Major behívott egyik este, hogy Ferinek nehéz ezt a szerepet eljátszani, mert nem igaz, hogy egy ilyen ember meghasonlik, satöbbi. De a színészek nagyon kiálltak mellette és mégis csak meglett a bemutató. Major nagyon gratulált, hogy ő mindig drukkolt, és örül a sikernek Ez volt az indulás. Így kerültem a színház, a dráma közelébe. A hangjátékot is nagyön szeretem, mert olyan műfaj, amiben érdekesen lehet kalandozni térben, időben. Elég sok hangjátékot írtam és eléggé el is mentek a világba. Finta József: Károly, eddig sosem kérdeztem meg, hogy amikor írod, akkor látod a jelenetet, és sikoltozol? Sikoltozni nem szoktam. Finta József: De a szituációkat elképzeled? Prózánál is, a drámai műfajoknál is kell hogy lássa az alkotó, hogy mi az, ami helytálló. Mondjuk ha az ember elindít egy történetet, figurákat, akkor természetesen egy bizonyos tendenciával indítja, de szabadjára kell engednie a szereplőit és a saját életüket kell hogy éljék. Nem kényszeríthetem őket semmire. Ugy kell megteremteni őket, hogy ők a maguk sorsát megéljék. Azt kell megérezni. hogy jó úton haladnak-e, vagy pedig hamis úton. Tulajdonképpen a drámánál azt hiszem elsősorban jó fülhallásra is szükség van. Mint a zenénél. Körülbelül olyanra. Hogy az ember a szövegeket, a dialógusokat a figurának megfelelően tudja részben megírni, részben pedig olyan ritmust tudjon teremteni, ellenpontokat, rövidebb-hosszabb helyzetekkel, hogy dinamikussá tegye a művet. Finta József: De hogy a színpadon mi történik, azt honnan tudod? Mi, ha tervezünk egy házat, látjuk vagy legalábbis tudjuk, hogy milyen lesz. Ez ugyanaz. Azért ez körülbelül ugyanaz. Vizualitás. Térérzék. A szituációk átélése. Ha jól látja, jól érzi, akkor azt a színész is örömmel fogadja. Akkor jól tudja mondani, akkor hitelesnek érzi a szituációt. Vannak olyan darabok, vannak olyan írók, nemes jó írók, akik elsősorban a szócsövüknek tartják a színészeket. Hogy is mondjam, nem életszerű darabokat írnak, noha fontos, komoly dolgokról szólnak, de a színészek küzdenek a szövegekkel. Most nem akarok neveket említeni. A színész ilyenkor azt mondja, nem figurát tud teremteni rá, hanem csak egy eszmét tud vele közvetíteni. Supka Magdolna: A Domján-féle hangfelvétel nincs meg? De megvan. Supka Magdolna: De itt nincs? Nincs. De az egy hosszú, három órás darab. Supka Magdolna: Nem Domján volt az első hangjátékban a hegedűs?. A hegedűművész volt Ruttkay. Supka Magdolna: Érdekes, milyen szexepiles nő, ha látja az ember. De a hangon nem érzem. Domján hangján, azon igen. Az utánozhatatlan volt. Hiába erőlködik akármelyik. Bajorról nem is szólva. Az nyávog ahhoz képest, amit Domján tudott. Más színészi stílus volt Bajoré. De Edit tényleg egy kedves, aranyos, bűbájos lény volt. Supka Magdolna: És mindig sírt és nevetett egyszerre. Nagy kár érte. Eigel István: Beszélj már nekünk a tévéhez való viszonyodról. Ebben az elhangzott hangjátékban is valami hasonló véleményed van róla, mint az Adáshibá-ban. Azt előbb írtam, persze. A tévé szimbolizálja mindazokat a dolgokat, amiket a technikai civilizáció rázúdított az emberiségre. Tulajdonképpen nem engedelmes szolga lett a gép, hanem fölénk nőtt, a rabságában tart. Itt is arról van szó, hogy a férfinak már nem a felesége a fontos. Mindig is voltak elhidegülések és eltávolodások, a tévé fölfedezése előtt is. Csak hogy itt ezzel az eszközzel pregnánsan kifejezhető ez. Meg azért ez egy szatirikus játék. Keserű szatíra, mert végül mégis csak a magányosságról van szó. Azóta csak még több kétség zúdult ránk. Most már az Interneten meg lehet teremteni a kapcsolatot minden további nélkül. Benyomja a pasas a gombot és megjelenik egy stúdióban egy hölgy, szolgáltatja önmagát mindenféle következmény nélkül. Nem kell szeretni, nem kell ismerni, nem kell vele összeházasodni, kapcsolatot teremteni és mégis megvan valahogy. Kitalálta a világ, amit egy bizonyos fokig pedz ez a darab, hogy a tévésorozatban szereplő figurába beleszeret a nő, mert a férjétől, a társától nem kap szeretet, törődést. Virtuális világ. Abszurd helyzet, mint általában Hernádi Gyulánál meg nálam... Hernádi Gyula: Szakonyi már ünnepelt színházi szerző volt, amikor egyszer találkoztam vele az EMKÉ-nél. S mondom neki, te Karcsi, szeretnék drámát írni, mondd el nekem, hogy kell. Az Astoriáig elmondta. Lassan mentünk. A másik dolog, hogy te tulajdonképpen regényt ritkán írtál. Mondhatni. Hernádi Gyula: Hogyan van az irodalmi játékrendszeredben a novella, meg a dráma? A dráma az tulajdonképpen regényként is felfogható, de most már drámát sem írsz. Hanem adaptálsz különböző izéket. A kérdésem akkor az, hogy miért? Általában nem írnak az emberek drámát Magyarországon. Ez egy furcsa jelenség. Nagyon furcsa jelenség, hogy Gyurkovics a Kreutzer szonátát,, te a Bűn és bűnhődést, szóval a klasszikusokat elkezditek piszkálni. Mi az oka ennek? Egyszerűen az, hogy az originális darabot nehezebb megzenésíteni? Most a szónak más értelmében természetesen. Tehát könnyebb adaptálni? Adaptálni sem könnyebb szerintem, mert ott van egy kész struktúra. Csak jó legyen. Hernádi Gyula: Rendben van, igen. De ez egy furcsa jelenség. Általában regényt se nagyon írnak. Igen. Hernádi Gyula: Éppen néztem a frankfurti könyvvásárra megjelenő embereket, egyszerűen olyan botrány, hogy hogyan is mondjam? A röhögéstől nem lát az ember. Olyan nevek szerepelnek, mint a magyar irodalom reprezentánsai. A magyar irodalomnak a legnagyobb alakja Konrád György? Hát ne tessék viccelni! És Sánta Ferenc, Szakonyi nincs benne. Fejes Endre sincs ott. Rólam nem is beszélve. Az egy másik kérdés, de ezért hoztam föl az egészet. Igazad van. Hernádi Gyula: Itt valami furcsa dolog történt. Hatalomátvétel, és ez a hatalomátvétel nagyon-nagyon rossz vért szült azt hiszem. Ezt már megírtam valahol vagy elmondtam, hogy a Károlyi palotát például abszolút elfoglalták. Azt mondják, hogy a modern, kortársi írói centrum vagy nem tudom, mi a neve az egésznek. Ki adta oda a Károlyi palotát? Ki? Magyar Bálint vagy ki volt az a balfácán, aki azt odaadta? Supka Magdolna: Ők foglalták el. Hernádi Gyula: Látom ezeket a műsorokat. Nem is érdekel, csak azért mondtam el, mert veled kapcsolatos. Hogy miért nem írsz drámát? A novella kényelmesebb? Nem tudom. Alkati kérdés. De a novella meg a dráma eléggé közel van egymáshoz. De ráhibáztál, tulajdonképpen sokszor regény helyett voltak ezek a drámák. Nem mindegyik, de többé-kevésbé. De az igazi regényíró alkat is más. Dobai mester kitűnő regényeket ír és ő ezt azt hiszem el tudná mondani. Egy-két kisregényt írtam, de valószínűleg az az igazi, ha nagyregényt tud valaki írni. Eigel István: Miért? Nem tudom, az az igazi író. Supka Magdolna: De miről? Történelemről nem lehet, családról nem lehet. Lehetni lehet. Hernádi Gyula: Én már írtam regényt. Odafele is, visszafele is. Amit még mondtál, hogy tulajdonképpen a mai drámaírás az adaptálás. Kérdezted, hogy miért van ez most? Borzasztó nehéz áttörni ezt a musical világot, meg a kommercionális daraboknak a világát. Nagyon nehéz áttörni egy olyan darabbal, amivel eddig kirukkoltunk. Ez az egyik. A másik az, hogy a színházak Budapesten, a fővárosban nemigen játszanak tőlünk semmit. Elvesztettük a Madáchot, elvesztettük a Vígszínházat a Pestivel együtt. A Nemzetiben van még valami hellyel közzel, de... Hernádi Gyula: Szerinted ennek mi az oka? Azon kívül, hogy nem kell jogdíjat adni Shakespearenek. De Neill Simonnak kell fizetni, meg a többieknek. Hernádi Gyula: Az másképp hozza a sikert. Megijedtek attól, hogy a közönség nem fog végighallgatni három-négy embert, akik ott valami mélylélektani drámát előadnak, hanem a nagy csinnadratta kell. Pedig ez tévedés! Most, hogy megcsináltam a Bűn és bűnhődést, amit lesztek szívesek néhányan talán látni, bizonyította, amit két évvel ezelőtt a Félkegyelmű is, hogy pisszenés nélkül végighallgatják, és hajlandóak egy katartikus történetet végignézni. Persze Debrecenben, vagyis vidéken. Pesten most már, a Madáchban is Az ember tragédiájának a zenésített változatára készülnek, a Nemzeti is csupa zenésített művet mutat be. Megijednek, attól félnek, hogy nem megy be a közönség, ha nem ilyen megy. Hernádi Gyula: Azt hiszem, fontos tényező az, hogy ezek a rendezők, az ifjú titánok tulajdonképpen félnek a kortárs íróktól, mert azok beleszólnak. Nem csak erről van szó. Hernádi Gyula: De, ez biztos. Mindenesetre ezt a kérdést azért lehet kezelni. Vannak új magyar darabok, melyeket a fiatalabb generáció ír, de ezek stúdióban kerülnek bemutatásra vidéken is, Pesten is, meg alternatív színházakban. Pincékben, meg egyetemi játszóhelyeken. De ezeket a nagyközönség elé részben nem lehet vinni, mert nem töltenének meg egy nagy házat, részben pedig periférikusak a történetek, hiányzik íróként Csurka is. Ő is írhatna. Biztos jó darabokat írna. Hernádi Gyula: Legyél őszinte. Nem rólam beszéltél, amikor azt mondtad, hogy a szereplőket csak szócsőnek használja? Dehogy. Semmi bajom veled. Eigel István: Nekem az jutott eszembe Karcsi, hogy az Életem Zsóka idején még volt esélyed arra, hogy az a remete a barlangban megbocsásson neked. S akkor volt esélyed arra is, hogy sikeres író legyél. Nem zavart az, hogy ez a közeg megváltozott és már nem tudsz szegény lenni? 1963 mikor volt? Vathy Zsuzsa: Harmincöt éve. Jézus Mária. Eigel István: Ami azóta eltelt, az rád nézve mit jelent? Zavar az, hogy nem tudsz olyan szegény lenni? Nem voltam szegény kétezer forint ösztöndíjjal. Miért, gazdag lettem? Eigel István: Igen. Annál azért gazdagabb. Az jó volt, amikor még csak úgy felugrottunk egymáshoz. Pistám, te tudod, hogy mennyire hullámzott minden és mennyire hullámzik. Eigel István: Ezt feszegetjük. Hát persze hogy ezt feszegetjük. Az ember gyarló és nem akar teljesen lemondani mindenről. Sok kötöttsége van az embernek, az biztos, de erről szólnak a történetek. Supka Magdolna: Én meg úgy voltam, hogy hallgatom a remetét s azt mindig bele kell kalkulálni a matuzsálemi korba. Milyen érdekes, hogy ezek ilyen örök igazságok. Én csak úgy fogtam föl, hogy a gazdag attól boldogtalan, a szegény meg ettől. Milyen igaz. Meg hogy a középső, akinek se sincs sok, se sincs kevés, annak meg a legrosszabb, mert annak így is rossz, úgy is rossz. És gondoltam magamban, milyen érdekes, hogy ez a Károly, most már ő is öregszik és ezek az igazi végső dolgok érdeklik, hogy ne legyünk elégedetlenek, legyünk bölcsek. Egyszer csak fordul az egész, és jön, hogy a nő meg a férfi megölik egymást, lőnek, minden fene. Mondom, van még fiatalság is! Álmomban sem jutott eszembe, hogy ebből tragédia lehet. Bevitte a frizsiderből, nem vitte be. Megbeszélte-e vele vagy nem. El sem tudtam képzelni, hogy van ilyen, hogy nő meg férfi ilyen idegesek egymáshoz, és negyven év után ez még probléma. Mikor itt már rég arról van szó, hogy a dutyiból kikerül-e valaki élve vagy nem? És ő meg ilyen negédesen csinálja, hogy nők meg fiúk vitatkoznak. Szóval nem változott, hála Istennek. Az is kiderült, hogy ő is fiatal, mert egy ilyen vén nyanyával is képes elhitetni, hogy ez még van. És ez érdekli az embereket. Van-e bányája és hol fekszik, volt a háború után. Bányám nincs és ágyban fekszem. Pista kérdésére még szeretnék visszatérni, mert érzem, hogy itt valamit meg akart pendíteni. Ez az egész kérdéskör kicsit azért is érdekelne, egyszer néztem egy ilyen amerikai lakberendezési folyóiratot és ott láttam, hogy milyen márványmedence meg minden volt a kispolgároknál. Kiderült, hogy ezek műanyagból vannak. Tehát ez az egész életünk olyan, hogy műanyagból utánozni akarunk valami márványt, és ebből van az egész keserűség, elégedetlenség. Mindenki valami olyat akar, ami nem is az ő elérhetőségéhez tartozik, szóval megbolondult kicsit a világ. A saját helyét nem próbálja megtalálni az ember. Azért ezek valahogy jobban el voltak rendeződve régebben. Jó, persze, föl akar törni mindenki és tisztességes módon élni. Egy regényt készülök írni már pár éve erről. A család történetén belül megpróbálom ezt megrajzolni, hogyan jöttek föl és hogy lettek városiak és hogy polgárosodtak. Olyan fokozat volt, amit tisztességesen hajtottak végre. Nem úgy, hogy ha neked van, akkor nekem is kell, s ha kell, megöllek érte. Valami olyan elégedetlenkedés él az emberekben és a világ olyan példákat mutat, amit úgysem lehet elérni, és mivel el akarják érni az egyszerű emberek vagy akik erre alkalmatlanok, keserűek lesznek, beledöglenek és az egész életet így látják. Egy kicsit erről is szól, hogy műanyag életet akar mindenki élni. Van, aki eléri az aranyat meg a márványt. Hernádi Gyula: De hogy volt ez a múltban? Azért gondold meg, hogy ma egy panelházban - az építészurak ezt pontosan tudják - jobb körülmények között és egy pasas, mint egy főherceg a 15. században. Hogy örült volna Mátyás király egy szövetkezeti lakásnak! Hernádi Gyula: Most nem beszélve a közemberekről, akik a sárban, koszban éltek 25 óra munka után. Sok minden fejlődött ezzel a technikával, amit állandóan átkozunk és természetesen joggal. De azért a szabadságfok csak növekedett. Igen, igen, de én most arra gondoltam, hogy persze ezeket ki-ki a maga képességei és elérhetősége szerint használja és használnia is kell. Csak amikor túl akar lépni ezen, az okoz neki gondot. Mert ezt látom, ebből van a sok keserűség, gyilkosság, bűntény, minden, hogy gyorsan, gyorsan valami olyat, amit úgysem lehet elérni. Hernádi Gyula: Azért is gyorsan, mert rövid az élet. Tizenöt éves korig az ember úgy hülye, ahogy van. Nem tud semmit. Aztán már csak felejt... Hát erről próbálunk meg írni. 1998 október 29 Szakonyi Károlyról részletesebben itt olvashat