|
Bozay Attila: Az öt utolsó szín |
|
A legfurcsább,
amit akarok mondani, hogy gyerekkorom óta érdeklődöm az opera iránt.
Balatonfűzfőn születtem, ahol persze sosem volt operaelőadás. Az 1950-es
években cseperedtem föl, és rádión hallhattam operákat. Régi, gyerekkori
hangjegyfüzetet őrzök, előjáték a meseoperához. Már akkor érdekelt.
A viszonyom az operához nagyon ambivalens. Magát az operaműfajt imádom
is, meg nem is szeretem. Vannak ilyen közhelynek számító dolgok, amit
az egyszerű, úgynevezett botfülű emberek szoktak mondani, bár Kodály
óta tudjuk, hogy botfülűség nincs, szóval: mit énekelget? Mondja el,
amit akar! A Kékszakállúnál szokták az előadás közepe fele mondani,
most már adják oda neki azt a kulcsot, és kezdődjön el végre az előadás.
Hogy miért fakadnak dalra, az kevésbé viszolyogtatott, hanem a színpadi
megjelenítés az nekem rengeteg mulatságos és bosszantó élményt jelentett.
Operát először filmen láttam, a Trubadur-t, meg a Traviata-t, ezeket
Balatonfűzfőn is lehetett látni. Ezért van az, hogy én mindig is a nemes anyaghoz vonzódtam, és ehhez a két darabhoz, Vörösmarty és Madách művéhez kiváltképp. Nyugodtan azt lehetne mondani, hogy igen ám, de ez felesleges, ezek már megvannak. Bátorítólag hatott rám egyrészt Verdi példája, hogy az Othello is megvan, meg a Falstaff is megvan, mégis megzenésítette, aztán maga a Bánk bán is tulajdonképpen. Ami operának is jó vagy elég jó, drámának is nagyon jó, és még egy dolog, ami merészséget sugallt, hogy azért akár a Csongor és Tünde, akár Az ember tragédiája, minden előadásban egy kísérlet. Azok nincsenek színpadra írva, bár gondolom Vörösmarty is és látom a szövegből, Madách még inkább, gondolt a színpadi szituációkra, de ezek könyvdrámák. Tehát a prózai előadás is egy realizálás, egy kísérlet arra, hogy ezt hogyan lehet előadni. Például teljes terjedelmében egyiket sem, mert a Csongorra emlékszem, az 3300 sor, azt nem lehet. Shakespeare is meg van jócskán húzva, tudjuk, hogy van ötezer soros drámája is. Ezek mindig kísérletek a színpadi megvalósításra, és akkor már miét ne próbáljam meg én is? Méghozzá zenés változatban. Az természetesnek látszott, amikor már a Falanszter gondolattól tovább léptem, hogy a teljes Tragédiát, azt nem lehet. Volt egy igazoló körülmény is, Ránky György megzenésítette az egészet. S nem kapott rá jó kritikát, ami még nem volna baj, de a közönségnek sem tetszett. A szakmának igen. Én nem láttam, megmondom őszintén, azt mondták, hogy egy történelmi revü. Mert mennyi idő jut egy-egy színre? Ádám és Lucifer végigjárják a világtörténelmet nézőként vagy narrátorként, és ez egy idő után nagyon fárasztó. Minden szín után csalódik Ádám, és akkor mennek tovább. Ezt meg lehet csinálni néhányszor, de tizenötször nem. Ezért maradt az öt utolsó szín. És még valamiért maradt. Az öt utolsó szín nagyjából arról szól, amiben mi élünk vagy élni fogunk. A londoni szín az első felvonás. Ez a kapitalizmus. Nem akarok semmi aktualizálást, ez a 19. századi London, de ebben vannak impresszionista színek is. Azt sem lehet megmondani, hogy ez az 1830-as vagy 1870-es évek, de nem is fontos. A 19. századi mentalitás. Én láttam a Tragédia Falanszter színét, még nagyon régen, amit igyekeztek a fasizmus irányába hangolni, mert van egy uniformizált társadalom, és arra nagyon alkalmasnak látszott egy koncentrációs tábornak a jelzése, vagy legalábbis célozgatás arra. El lehetne képzelni egy Gulág szigeti megjelenítést is. Én mind a kettőtől elhatárolnám magamat és a Falansztert inkább a várható globalizációval hoznám egy időre, amit a 21. század második felére lehet sejteni, prognosztizálni akár. Megmondom őszintén, nagyon nem örülnék neki, de ez a gondolat mindegyikünk fejében motoszkálhat. Ez abban az időszakban játszódna le, de természetesen ez sem pontos, mert például a tudomány igen magas fokon van, és az, hogy négyezer év múlva a kihűl a Nap, ez a gondolat nem összehozható dolog, mert vagy egyik vagy másik. De azért a mára is sok szempontból céloz, részben a globalizáció előrehaladott volta, az emberi élet uniformizáltsága is, akár csak egy mamutüzemnél, vagy akár hivatali gépezetben, és az energia- és környezetproblémák miatt is, mert az energia nem véges, hanem takarékoskodnunk kell vele, mert már most is fogyóban van. Az Űrt még két századdal odébb tenném, a 23. századba, amire megint azt mondhatnák, hogy már van űrhajózás, űrutazás. Nekem meg az a meggyőződésem, hogy valódi űrutazás nincs, csak ilyen föld körüli szaladgálás, keringés van, olyan, mint kiscsibe a kotlós körül. És visszük magunkkal a földi környezetet abban az ócska kis kabinban. Láttam a Közlekedési Múzeumban Farkas Bertalannak a kuckóját, hát őszintén szólva egy negyedórát nem töltenék el benne, de hogy napokat! Iszonyatos lehet. S vannak olyan őrültek, akik ilyenekben hónapokig ott vannak. Érdekes lehet a látvány, amikor egy fordulatot tesz a Föld körül, és lehet látni a Földet. Nem a világűrt, kit érdekel a világűr? A Földet! Az gyönyörű. Ezt irigylem tőlük. De egyébként ez egy szamárság, szó sincs igazi űrutazásról, mert Madáchnál az van, hogy elhagyja a földi gravitációt, mindenféle földi védettség nélkül. Tehát ez egy óriási különbség. Ez még a 23. században sem valósul meg, mert szerintem az ember mindig magával viszi a komfortját, mert anélkül nem tud élni. Madáchnál filozófiailag és cselekményileg is úgy vetődik föl, hogy ő most valóban elszakad a Földtől. A Falanszter és az Űr volna a második felvonás. A jégkorszakot a 25. századra datálnám, de ezek éppúgy utópisztikusak, mint Madáchnál, aki nem is jelöli meg. Én is csak azért, hogy véletlenül se lehessen 20. századira hangolni a Falansztert, mert az szerintem meghamisítása a darabnak és ronda, sunyi célzásokat enged meg ilyen, olyan, amolyan irányba. Tehát a jégvidéknél azt szeretném majd elérni, hogy ott már tulajdonképpen az emberi beszéd is leépülőben van, ami már manapság is tapasztalható, hangsúlyilag is, szókincsileg is, és egyebekben is. Tehát még ez a veszély is reális. Az eszkimó olyan módon fog magyarul énekelni, hogy alig lehet majd érteni. Zenei okai vannak, hogy miért, de minden esetre ezt akarom, és benne is van a darabban az emberiség elkorcsosulása. Na, most akkor jön az ébredés, aminek nem tudom az idejét, hogy hova kerül, mert nem is nagyon lehet, ugye? Mindenesetre Ádámot és Lucifert én nagy emberként, legalábbis 20. századi emberként szeretném ábrázolni, megint csak 1900-tól 2000-ig. Egyfajta, általam elképzelt nyelvezettel, amiben nagyon sok a konzervatív elem, később a mai elem is, szóval ahogy a 20. század felfesthető. A londoni színben igen sok a történelminek vélhető citátum. Nincs benne egy sem az eredetiből, mindent én írtam a legutolsó szóig, nem akarják sokan elhinni, de mutassák meg, honnan vettem? Sehonnan nem vettem, mindent én írtam. Ami még történelmi, az nyilvánvaló, a Falanszternél egy lépést kell tenni, azt is egyfajta anyagból tudom kihozni, van egy úgynevezett tízhangú hangrendszer, amivel talán én foglalkoztam először, pontosabban Bartóknál ez megvan, csak nem aknázza ki teljesen. A Mikrokozmoszában vén két ilyen darabja, csak nem olyan értelemben használja, mint én, mert ő kétszer öt hangra bontja, tehát két pentatónia van együtt. Két hang hiányzik belőle, pont az a két hang, ami nálam is hiányzik. Tehát egy ilyen tízfokúság. A két moll pentaton akkordot Bartók nem használja. Én viszont úgy használom, hogy ez a tíz hang az enyém, azt hozok ki belőle, amit akarok. De be kell járni ezt a kört. Persze ez a tíz hang transzponálódik, összesen hat változata van, nem lehet minden hangra dúr skálát írni, ebből a tizenkettőből csak hatot lehet, mert a hetedik már ugyanaz, csak megfordítva. Ebben a részben lesz a legtöbb szereplő. A Falanszterben nyilván merevebb, modellszerűbb képződményeket fogok írni, hogy ezt a gépies, kiszámított társadalmat jobban tudjam ábrázolni, de Ádám és Lucifer nem változnak át, ők maradnak, akik voltak. Aztán az Űrjelenet biztos, hogy sokkal kromatikusabb, nyüzsgőbb, apróbb lépésekből áll. Várnak tőlem elektronikus zenét, de nem lesz benne, mindent hangszeresen oldok meg. Említettem még ezt az eszkimó dolgot, artikulálatlan hangokból áll majd, pontosabban van a magánhangzóknak egy rendje a legmélyebbtől a legmagasabbig. A legismertebb az U-O-A-Á-E-É-I. Így megy fölfelé. Minden hangnak meg lesz a maga kis regisztere, hangfekvése. Ha I van, akkor az föl lesz, ha U, akkor le. Ilyen magyar beszéd nincs. Így próbálom majd az eszkimónak a leépülését, pontosabban az emberi beszéd leépülését ábrázolni. Hátra van az Úr hangja, aki viszont tiszta diatóniában fog énekelni, tehát ő konzervatív, vagy valami hasonló, de a végén eljut ő is a tizenkéthangúság teljességéhez, csak nem olyan módon, ahogy az ismert, hanem a dúr akkordnak lesz ez a kitágítása. Ahogy a felhangok felfelé sűrűsödnek. Érdekes Lucifer, akit lehet mondani akár Sancho Panza-nak is bizonyos értelemben. Sőt, az én két drámám nagyon is összefügg, mert Balgának is elmegy időnként. Tehát azért ideális gondolkodású hős, mert mindent csúfol, kritizál, gúnyol. A két dráma nagyon sok közös vonást tartalmaz gesztusokban, sőt, még szó szerint is vannak egyezések. Átok, átok, mondja mindig Mirigy, a boszorkány, amikor elhurcolják, s amikor az Úr rátesz Luciferre a legvégén, hogy "a porba szellem, előttem nincsen nagyság", ugyanezt mondja: átok, átok! Rendkívül sok az áthallás a két darab között. Persze az egésznek a koncepciója más. Ámbár Csongor és Ádám alakjában igen sok a hasonlóság. Mind a ketten idealisták, bár az egyiket a szerelem, a másikat főként az emberiség sorsa érdekli, bár a szerelem is. Amikor Lucifer kedves barát vagy gunyoros társ formájában kíséri Ádámot, akkor ugyanazt a hangvételt, hangrendszert használja, amit Ádám, hogy értsék egymást. Ámde amikor Lucifer valóban kimutatja a foga fehérét, most éppen egy ilyen helyen járok, nincs barátság. Hiszen minden törekvése, hogy az embert eltántorítsa az Úr tiszteletétől. És lesznek később is ilyen részek. Különösen az utolsóban, de például a Falanszterben is, amikor Ádám botrányt csinál és próbálja a Falanszter törvényeit áthágni. Akkor azt mondja neki Lucifer: "álomkép ne mozdulj, érezd kezemnek végzetes hatalmát". Ilyenkor átmegy a tizenkéthangúságból dodekafóniába, tehát tízhangúságba. Ez elég félelmetes, legalábbis idegenszerű és ilyenkor megrajzolja, hogy ő csak játszik Ádámmal, de megvan neki a maga hatalmas ereje. Aztán különösen az Űrben, amikor továbbrepül Ádám és fölsikolt, hogy végem van, mire jön Lucifer, hogy "győzött hát a vén hazugság", ez is dodekafóniában lesz megírva. Az utolsó részben is lesz, amikor már az Istennel vitatkozik. A Föld szelleme van még hátra. Tegnap jöttem rá, hogy miféle rendszerbe írjam, mert nincs védtelen szellem, de mégis a Föld szelleme, tehát ennyiből barátságosabbnak kell lenni hangrendszerét tekintve is. Rájöttem, hogy a dúr skála, meg a moll skála természetes módon szintén egy ilyen tízhangúságot ad ki, ez egy barátságosabb rendszer. Úgy érzem, hogy a Föld szellemének megfelel. A Föld szelleméről annyit, hogy nálam nő lesz. Lévén, hogy rendkívül sok a férfi szereplő, és megint csak a Csongorra utalva, nagyon hasonlónak érzem a Föld szellemének ezekben a színekben való jelenlétét. Az Űr különben olyan volna, hogy egy tenor és két bariton énekel. Azt elég fárasztó hallgatni. Ha Föld, akkor gondol az ember ilyesmire, hogy Földanya, nekem ez tetszik. Egy-két irodalmár helyben is hagyta. Nem biztos, hogy a jelenlévők is. De zeneileg muszáj egy szép hangnak lenni, mert azt a rengeteg férfi dörmögést nem lehet végighallgatni. Éva szerepe viszonylag szerényebb, azt állandóan fel kell erősítenem, ami nem volt könnyű idáig. A Falanszterben könnyű lesz, mert ott gyönyörű dolgok vannak, oda gyönyörű dolgokat lehet írni. Duett formájában is. Tehát az Éj az női hang lesz. Aztán vannak olyan kérdések, hogy mit csinál az ember a szöveggel? Már említettem, hogy húzni kell, mert a zene, a megzenésített szöveg az többszöröse, kétszerese, háromszorosa a mondott szövegnek. Nem mindig, de akkor azok általában ilyen Figaróhoz hasonlóan darálósak. Vígoperai jeleneteknél, amikor a szöveg nem is érdekes, csak az látszik, hogy hogyan pörög a nyelve az operaénekesnek. Egy hangon, sok zenei értéke nincs. De a szöveg általában lassúbb a zenében. Aztán bizonyos szövegeket nem lehet megérteni. A hosszú körmondatokat nem lehet megérteni, nem tudjuk kivárni, míg 45 másodperc múlva megérkezik az állítmány. Már nem értjük, hogy mi volt az elején. Tehát mindenképpen húzni kell. Ez egy nagyon élvezetes és felelősségteljes dolog, de végül is Csongort is meg tudtam húzni. Néha meg nem húzni kell, hanem megismételni dolgokat, amit a hallgatóságnak, a nézőknek a fejébe akarunk vésni, ami mondjuk prózában nem megy, zenében meg a kenyere az ismétlés a zenei szerkesztésnek. A rövid ismétlés és a visszatérés is. Tehát a húzás. Végig rettegtem a Csongornál is, és most is, hogy milyen sok a szöveg még így is, hogy csak az utolsó öt színnel dolgozom, ami három felvonás lesz, az eredetileg 1584 sor. Hát, 1000 alá sikerült szorítanom, részben a húzásokkal. S még van egy, ami csak operában oldható meg, bár én mindig kíváncsi voltam és az élet mutatja is, hogy ez van, csak színpadon ritkán fordul elő, a veszekedős jelenetekben igen, amikor két ember egyszerre beszél és mást mondanak. De ez nincs úgy kalkulálva, leírják a költők egymás után a szövegeket, aztán a színészek, ha nagyon veszekednek, akkor egymás szavába vágnak. Az operában lehet, hogy akár négyen mind mást mondanak, említettem a Rigoletto kvartettet, de vannak szextettek, akár Mozartnál is. Az a kenyere az operának, hogy egyszerre énekelnek és nem is ugyanazt mondják. Ez is egy módszere a tömörítésnek. Különösen a vége felé ezzel sok helyen tudok élni, és remélem, hogy így is meg fogja érteni a közönség, hogy miről szól. Még valamit. Az ismert darabnak óriási előnyei vannak a hallgatóság számára. Nem véletlen, hogy amikor az operaműfaj megszületett, akkor egymás után írták az Orpheus operákat. Miért? Nem azért, mert annyira jó volt, persze hogy jó történet, nagyon jó, hanem mert mindenki ismerte. S akkor egymás után írták a zeneszerzők az Orpheus operáikat. Egészen Gluck-ig. S akkor nem kell azon törni a fejét és fülét a hallgatónak, hogy mit mond? Hát azt mondja, ami ebben a szituációban megtörtént, vagy a monda szerint megtörténhetett. Ezért érzem, hogy nem választottam rosszul a Csongorral és a Tragédiával sem. Mert ezt ismerik az emberek. Ha nem egészen pontosan is, de azért mégis csak ismerik. Legfeljebb azt lehet kifogásolni, hogy miért veszem azt ismertnek, ami az első tíz színben történt. Hát sajnos ismertnek kell vennem, majd benne lesz a műsorfüzetben, hogy addig mi történt, hogy aki nem tudta volna, emlékezzék vissza gimnáziumi olvasmányára. Még miről érdemes beszélni? Nagyon jó játék és nagyon nagy gond, hogy rengeteg szereplő van, kiváltképp a londoni színben. Összeírtam egy listára és próbáltam praktikusan is gondolkodni, hogy miként lesz ebből operaelőadás? Magánénekes van elég, száz fölött vannak, talán kétszáz is, de aki használható, főleg aki a mai zenében el tud tájékozódni, hát csak a londoni színben van huszonvalahány szereplő. És akkor jönnek a további színek. A Falanszterben is vannak tízegynéhányan, aztán fokozatosan kopnak le, az Űrben már csak hárman vannak, a Jégvidéken négyen, az Eszkimó, a felesége, Ádám és Lucifer. Az utolsó képben megint csak négyen vannak, az Úr, Ádám, Éva és Lucifer. Arra gondoltam, és talán az operaénekeseknek is ez a jó, hogy egy-egy szereplő több szerepet játszik, akár még egy felvonáson belül is, ha át tud öltözni. És ilyen módon sikerült úgy leszűkítenem, hogy 8 főszereplő van és 12 kisebb szereplő. A nyolc közül is, aki nem öltözik át, az csak az Úr, Ádám, Éva és a Föld szelleme. De például a cigányasszony, aki alt, az lesz majd a Föld szelleme később. Ezek ilyen játékok. Azt hiszem, nagyon hálás lennék, ha kérdeznének a tisztelt akadémikus társak. Aztán ha kell, mutatok valamit, amennyit nagyjából el tudok játszani és énekelni. Zalaváry Lajos: Én a háború előtt láttam Az ember tragédiáját. Akkor alapvetően másképp adták elő a Nemzeti Színházban, mint a háború után bármikor. Azon kívül, hogy mi magunk is más lelkületűek voltunk, emlékszem, hogy majdnem leestünk az erkélyről, többször is megnéztük, minden egyes előadás élmény, felfedezés volt. A háború után ebből nagyon sokat elvesztettem. Például a Falanszter jelenet olyan volt, mint Kassáknak a grafikái. A 30-as évek festészetében volt egy fémember, és úgy, ahogy most mennek ezek a drótok, annak a formája képzőművészeti alapállás volt ezeket megrajzolni. Egyrészt azért, mert a Falanszter volt a téma, másrészt pedig ilyennek ábrázolták a másvilágon élő embereket. A más bolygókon elő embereket. Mindennek a szimbóluma megváltozott. Megváltozott az Úr hangja, Lucifer. Mondjuk meg őszintén, Ádám és Éva is. MA ilyen kócos, lerobbant alakok játsszák ezeket. Akkor ezeket az embereket, kitiltották volna a színpadról. És a rendezést is. A te munkádban az ember azt érzi, hogy ennek a komolysága ismét vissza van csempészve, ami egy kissé elveszett. A Tragédia rendezéséről és előadásáról annyit, hogy van fogalmam a háború előttiről, mert olvastam, amit Hevesi írt róla. Ez buzdító volt abban az értelemben is, ahogy ő írja meg, és tudom, nagyon erősen a cselekményre összpontosított, tehát ezeket a kihúzandó, hosszú hasonlatbokrokat valószínűleg ő is csökkentette. 1956-ban, amikor én láttam először, a Nemzetinél sorba álltam a jegyekért, és akkora tömeg volt, hogy egy idő után föl tudtam húzni a lábaimat. Nem estem el, mert fönntartottak egy két percre. Akkor a szereposztás Lukács Margit és Szörényi Éva, Básti Lajos és Bessenyei Ferenc volt. Kettős szereposztásban ment. Újlaky Lászlónak Ungváry volt a megfelelője a másik szereposztásban . Major később jött, az 1956-os előadásban nem volt benne. Én mind a kettőt láttam, nekem Szörényivel és Bessenyeivel tetszett jobban. De el tudtam volna képzelni Szörényit és Bástit. Nekem gondot jelentett és a drámában is úgy szerepel, hogy az Úr hangja. Én az Urat oda állítom a színpadra. Tehát kicsit olyan lesz, mint Sarastro, egyébként is basszus hang. Majd az öltözékével lesz nagyon sok baj, össze kell vitatkozni rendesen a jelmeztervezővel, de beszédben még csak-csak elmegy, hogy a színfalak mögül hangszórón jön be a hangja, de énekszóval, azt nem lehet. Ugyanez vonatkozik a Föld szellemére is, őt is valahogyan be kell hozni a színpadra. Sajnálnám, hogy az ember vesződik a hangokkal és akkor abból semmi sem jön ki. Esetleg mutassak valamit a vásári forgatagból? Zalaváry Lajos: A Föld hangjából, ha lehetne. Az még nincs készen. Az első felvonás nincs egészen készen, van a prológ, a kórus meg az a párbeszéd, aztán jönnek a különböző karakterszereplők, bábjátékos, virágáruslány, ékszerész, két munkás, két koldus és így tovább. S aztán a harmadik rész, amikor megjelenik Éva, kilép a templomból, az a gerince, a legnagyobb része az egésznek. Aztán már csak az van, hogy a baj megtörténik, botrány tör ki, akkor fölmennek megint a Tower-be , ott megtörténik a tanulságok levonása, a dance macabre, amikor letekintenek, leugrálnak a gödörbe, kivéve Évát, aki fölemelkedik. Egy kicsit mutatnék ezekből a figurákból. Igyekeztem szórakoztatóvá tenni, mert utána nagyon komollyá válik a dolog. Keserű Katalin: Én ezt itt nagyszerűnek találom, hogy munka közben másoknak megmutatja, mit csinál, és mindenkinek másfajta gondolatai vannak a darabbal kapcsolatban. Az ember tragédiájában az az érdekes, hogy éppen ez a század, amikor az élet így zajlott, ez nincs benne. Nem értem, miért választottad ezt a megoldást, miért nem írattál valakivel egy részt a századunkról? Fantasztikusan érdekes lenne, hogy Madách gondolatainak a jegyében, vagy sem, de a 20. század nagyon lényeges dolog. Hogy is mondjam, hiányzik a világtörténelemből. És sajnos az életünkkel azonos. Jóllehet a zenéd teljes mértékben 20. századi anyag, de nekem ez nagyon furcsa. Még azt is érzem, hogy képileg a hangok megfelelnek az egyes karaktereknek, biztos, hogy jól illeszkednek össze, minden a helyén van, csak minek ez? A félelem, a falanszter ugyanúgy bennünk is van, én is elkorcsosulásnak mondanám az eszkimó részt, ez a Földnek a kipusztulása, egy ilyen katasztrófa utáni mutáció, amelyik még képes a túlélésre. Sajnálom, és ha előbb mondod nekem, én mindenképp rábeszéltelek volna, hogy a 20. századot vedd bele, írjál valakivel egy ilyen részt, szöveget is. Nagyon sokkminden történt a 20. században, lényeges dolgok, ezt valahogy össze kellene hozni. Ezért úgy fáj a szívem. Megmondom őszintén, nekem nem. Egyrészt a 20. század még nincs igazán megfogalmazva, másrészt a példabeszédekben ezt elmondom. Múltunkról, jelenünkről is, de nem direkt módon. Direkt módon nem szeretek beszélni. Keserű Katalin: Igen, de mások a szereplők ebben a században. Szerintem a régi alakokból is éppúgy lehet tanulni. Nekem például Cherubin teljesen mai alak. Sőt, érzékenyebben tudok rá reagálni, mint mondjuk egy lányos fajta mai fiúra. Ahol esetleg részletek, személyes tapasztalat megzavar. Ágh István: Én például nem hagyom magam zavartatni a te időbeosztásodtól. Ha a 19. századhoz közöm van, akkor a 23. század is éppen úgy az enyém. Én nem nézem majd ott a színlapon, hogy hányadik század. A jövő itt van és a múlt is. Ahogy olvastam a szöveget, az Urat egyre jobban megszerettem. Az a hihetetlen okosság, barátságosság, emberszeretet, ami benne van! Gyönyörű dolgokat mond. Az utolsó mondat odavetettnek tűnik, de amit előtte mond az Úr, azok hitelesítik. Én nagyon szeretem az Úr szerepét az egész darabban. Éva van az Isten oldalán, Ádám pedig, a férfi, más miatt kesereg. Éva tényleg Isten megjelenítése Ott kapja meg Ádám a kegyelemdöfést, a végső választ örökös kérdéseire, amikor elhatározza, hogy öngyilkos lesz. És már teszi a lépéseket a szakadék felé. S akkor Éva azt mondja: "Anyának érzem ó Ádám magam". Erre mit mond dádám? "Legyőztél Uram." Nincs mit tenni, mert az élet fog továbbmenni. De van egy kicsit falusiasabb vagy népiesebb, nagyon szép válasz is. Gyenge földolgozása volt az Ábelnek a tévében, viszont azt a mondatot nem lehet sosem elfelejteni, hogy "azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne". Nem a fejlődés, a termelés, hanem valahol otthon legyünk benne. Ez az otthonság a gyermek is. D. Nagy Imre: Adva van a mondanivaló, vagy amit hangsúlyozni akar a drámaíró, jelen esetben Madách. És van az opera szerzője, aki valami miatt rááll erre a témára. Mi volt az a gondolat, ami miatt témáddá vált ez a darab? A másik, hogy amikor egy gondolatiságot ki akarunk fejezni, sokszor a zene elnyomja, sokszor erősíti. Tehát a zene adott esetben nem nyomhatja e el a mondanivalót a nyomatékával, a hangsúlyával vagy a terebélyességével, és észre lehet-e ezt venni munka közben, komponálás közben, hogy ebből sokat csippentettem, visszaveszek, hogy a szöveg, amit énekel a szereplő, jobban kijöjjön? Mert én féltem a gondolatiságot, nehogy esetleg elnyomja a zene. Az elsőre azt tudnám mondani, hogy virtuóz feladatot megoldani sok szereplővel meg valami különösebb színpadi harás elérése, az engem nem zavar, de nem célom. Mellékes. Itt ez a feladat, sok szerepelő van. Ezekkel tényleg bánni kell, és ha lehet, ügyesen. De egy ilyen fajta virtuozitás nem gond, sőt, nehézséget okoz nagyon sok szereplő, örömöt is persze az érdekes karakterek. A másikra, amit kérdeztél, azt felelem, hogy az ember nem nyomja el a gondolatot. Örülök, ha fütyülhetek a szövegre, mert akkor zenét írhatok. A gondolat attól még megmarad. A gondolat mögötti érzelmi, hangulati elemeket viszont nagyon ki tudja emelni az a zene, míg esetleg a szöveget, például ha idegen nyelven éneklik a darabot, nem is értem. De a gondolatiságát meg tudom fejteni. Akkor is, ha olyan nyelven éneklik, amit nem is értek. Például a Borisz Godunovot nagyon szeretem, de gyakorlatilag semmit nem beszélek oroszul. A mondatok kárba veszhetnek, de én igyekszem jó prozódiát írni, hogy abból minél többet lehessen megérteni, de ha valaki azzal ül be az Operaházba majdan, hogy Madáchnak ezeket a csodálatos mondatait kipipálja, hogy értette-e, akkor nagyon rosszul jár, mert valószínűleg sok elsikkad abból, legjobb szándékom ellenére is. De nem is akarok egy ilyen aranyköpések szótárát bemutatni. Keserű Katalin: A 20. századnál fantasztikusabb század szerintem soha nem volt abban az értelemben, amilyen mélységű rettenetet produkált az ember és ugyanolyan, vagy még sokkal több olyat, ami mindenkinek a tudatába egyáltalában rettenetesnek mondható. S mindennek ellenére ugyanebben a században valamivel több plusz született, mint amennyit bármelyik század is létre hozhatott volna az emberiség számára. Ez fantasztikus dolog, ez a gondolat nem egyezik Madáchcsal, de ez sajnos így van, mert mi is itt vagyunk. Kemény Henrik: Madách a maga korában tükröt tartott az emberiség elé, s azt hiszem, ez ma különösen kötelességünk lenne. Tükröt tartani az őrültek elé, mert az emberiség egyre jobban a saját pusztulása felé tart. Ha semmi mást nem nézünk, csak a környezetvédelmet, akkor bizony rá kell jönnünk arra, hogy az ember a legszörnyűbb teremtmény, mert egyetlen egy élőlény sem teszi meg azt, amit ez az őrült ember. Amit nagy betűkkel kellene kiírni, de én bevallom a magam részéről, a legsilányabb lénynek tartom magam, hiszen én is embernek születtem. Valamit kellene már tenni, hogy ne csak a pusztítás, hanem valóban az emberi lét emelkedése legyen a cél. Nem az öncélú harácsolás és mindent magáénak szerzés, s ugyanakkor embertársaink milliói olyan szörnyű életet élnek, amit ma már állati létnek sem lehet nevezni. Azt hiszem, a művészet terén nagyon sok tükröt kellene az emberiség elé tartani. Farkas Ferenc: Gondoljunk arra, hogy soha annyi műremek nem született, mint a 20. század első felében. Kodály, Sztravinszki, Honegger művei, ezek mind a 20. század első felében születtek. Azután valahogy megakadt. Én nem látom a folytatást. Hogy miért van ez, azt nem tudom. Én nem vagyok ilyen elfogult, bár egyetértek a mondat első felével. Valóban rengeteg jó mű született és azóta is születik a mai napig is. Ugyanakkor az egész századot jellemzi a művészet egyfajta problematikus helyzete is. Meggyőződésem, nem akarok bókolni, de a te egész művészeted is cáfolja azt, hogy nem csak a század első néhány évtizede van, és az az érzésem, hogy mi sem éltünk hiába idáig. Nem hiszem, hogy ilyen szempontból kifejezetten nagy hanyatlás volna, én legalábbis küzdök ez ellen. De hát mennyi marhaságot írtak össze Feri bácsi a század első felében? Iszonyatos dolgokat írtak, csak megmaradt a java. Majd ez is kialakul szerintem. Katalin drága optimizmusára pedig azt tudom mondani, hogy én jól megvagyok ebben a században, most már nincs értelme változtatni, de nem is nagyon tudnék rajta. Én nem vagyok ilyen büszke erre a századra. Nem is köpöm le, nem volna igazságos. Én is ebben éltem, miért nem csináltam jobban, valamit én is tehettem volna. Visszafelé az ember csak hüledezik, ámul. Weöres Sándor is mondta, olyasmihez lehet csak nyúlni, amihez distanciája van. Amire rá tudok egy kicsit látni. Nem ahhoz, amiben fülig benne van. Én nagyon szívesen megírnám a jövő század közepén a 20. század történetét. Akkor érdekelne. Most nem látom annyira át, most csak reménykedek, szenvedek, mikor mi sikerült. Nem tagadom meg, csak ennek az ábrázolása nem megy. Nem találok hozzá anyagot sem. Ámbár Weöres Sándor XX. századi freskó című versét meg akarom zenésíteni. Szép lenne így búcsúzni a századtól.
|
| |
|
|
|