| Purgatórium |
|
Tornai József: Gerzson Pált úgy ismerjük most már hosszú ideje, mint a Badacsony fölött lakó festőt, aki az egész nyarat ott tölti Szigligeten, a Róka-rántón. És abból, amit onnan látni, valami nagy kozmikus dolog lett. Egyébként bárki onnan azt a csodát látja, hogy félóránként, óránként változnak a színek, a vonalak, ahogy az Badacsony fele hajlik a Balatonba. Ezt a látványt, kis képekben Pali megcsinálta nagyon sokszor. Nem nevezhetem ezt tájképfestészetnek, mert annyira nem figuratív festészet ez, és annyira nem naturálisan természet után festő a mester. Ő megalapította a saját alapzatait. De azért ezek valahol ott vannak. Szellemükben, ízükben, zamataikban, színváltozataikban. Valami nagyon érdekes mondanivalója is van minden ilyen Gerzson képnek. Ha tíz és tíz ilyen Gerzson képet látok, tónusban, színben, hol világosabban, hol sötétebben, mindenképpen Bach jut eszembe. Nem akarok ezzel nagyot mondani, de ezek az ismétlődések, ahogy Bachnál is, nem ismétlődések soha. Látszólag ismétlődések, de mégsem azok. Palinál egy nagyon következetes festői világ kibontakozásának vagyunk részesei, amivel csakugyan nagy örömöt okoz. Jó lenne, ha te mondanál erről valamit, te hogyan érzed, mert én most laikusként mondtam valamit, de a te szádból ez egészen másként hangzik. Ne a turista, hanem a bennszülött mondja el, hogyan élte át ezt az egész tájat onnan a Róka-rántóról.
Keserű Katalin: Egy férfi sincs a purgatóriumban. Igen, de szabadjon azt mondanom, hogy ezek nem is nők. A férfiakkal csataképet lehet csinálni. Sokat utazom vonaton, s ha a vonat közönségét megnézi az ember, a nők leülnek és néznek ki az ablakon vagy néznek maguk elé Budapesttől Nyíregyházáig vagy akármeddig. A férfiak nyüzsögnek, jönnek-mennek, dohányoznak, a folyósón mászkálnak, egymással beszélgetnek, nem tudnak beletörődni, képtelenek a rezignációra. Itt egy ilyen fajta rezignációt akartam kifejezni, és ezt csak nőkkel lehet. Ágh István: Ha azt mondod, hogy témája van, akkor nekem mindig valamiféle elbeszélés jut eszembe. De itt ilyen nincsen és a figuráknak nincsen egyénisége. Az, hogy nő vagy férfi, az érdektelen, mert nincs bennük egyéniség. Hanem állapotuk van. És ennek az állapotnak a kifejezésére ezek a figurák a legjobbak szerintem. A női macska lustaság, a csöndes várakozás, a mozdulatlanságba dermedés nagyon megható az embernek, hogy ilyet lát. Azt szeretném kérdezni, hogy itt visszatértél harminc-negyven év után a figurára?
Tornai József: Engem nem lepett meg ez a Purgatórium, Tisztítótűz című képe. Nem csak azért, mert két hete láttam mát a műtermében. Hanem azért, mert 1990-ben vagy 1989-ben írtam egy ciklust A szerelem szürrealizmusa címmel. Hatvan-hetven versből álló szerelmi ciklust. Palinak megmutattam, hogy olvassa el, erre ő benyúlt valahova, a Főiskolán voltunk, ott volt a műterme, és azt mondja, te, van itt egy csomó aktrajzom. Ezekhez a balatoni dolgokhoz képest az óriási meglepetés volt számomra, mert ezek az aktok, ahogy Pali mondja, modell után születtek, modellről festette. Engem a híres Matisse-i női aktokra emlékeztettek. Gyönyörűek voltak. Beletettük őket a kötetbe. Szinte minden második oldalon van egy. Tehát van egy közös kötetünk. Palinak ez a nyelvezet, a figurális nyelvezet otthonos dolog. Nem meglepő ez. Amit ő ezzel kapcsolatban érez, az sokkal érdekesebb. Az, hogy itt valami nagy várakozást akart megfesteni. Mert mi van akkor Pali, ha ez korérzés? Tulajdonképpen mindannyian ezt érezzük. Hamvasnak van egy olyan mondata, hogy "az élet akkor kezdődik, amikor nem tudjuk, hogy mi lesz". S ez egy purgatóriummal kapcsolatban azért nagyon furcsa, mert ahogy te elmondtad, sokkal tágabb ennek a képnek a motivációja és a mondanivalója is.
Tornai József: Pista, téged kérdezlek, hogy csak nők vannak a képen és hol vannak a férfiak? Most mindegy, hogy a pokolban vannak vagy a mennyországban, de nem érezted már azt először is, hogy ennyire erős női jelenlét föltételezi, hogy a festő az férfi, s föltételezi a férfi nézőket is. Kérdezem, hogy neked nem volt-e ilyen asszociációt? Ágh István: Nem volt nekem kérdés, hogy ezek nők vagy férfiak. Ebből a szempontból egyáltalán nem érdekelt. Ez így van, így fogadtam el. Hernádi Gyula: Azt akartam megkérdezni Pali tőled, hogy tisztáztad-e magadban a purgatórium fogalmát? Ez természetesen egy nagy baromság a kereszténységben. De tudjuk, hogy egy művész teljesen módon értelmezi a dolgokat. De egyáltalán megnézted-e, hogy a vallásban mi ez a purgatórium? Mi az a tisztítótűz? Bevallom, abszolút nem tisztáztam. Hernádi Gyula: Erre gondoltam én is, hogy ez a fogalom egy ürügy, amelynek a nyomán a magad látomását próbálod a vásznon megjeleníteni. Itt, ebben az esetben nem is nagyon szívesen használom a magyar nyelvben használt tisztítótüzet, mert itt szó sincs tűzről, hanem a purgatóriumról, ami tisztítót, tisztítóhelyet jelent. Szívesebben használom a latint. Hernádi Gyula: Igen, mert lényegében akárhogy is nézzük, a tisztítótűz tulajdonképpen egy bizonyos fokig, nem is tudom pontosan micsoda, pedig én bencésekhez jártam, de soha nem beszélnek konkrétumokról. Hogy ki kerül oda, meg miért? Tornai József: Gyula, neked igazad volt abban, hogy a festőre a teológiai rész nem vonatkozik. Mert az őrzőangyalban sem kell hinnie ahhoz, hogy gyönyörűen megfessen egy őrzőangyalt. Lázár Ervin: Azt akartam tőled megkérdezni, mint teljesen laikus, hogy a képeden van négy absztrakció. Mind a négy sarka absztrakt, ráadásul még az a gömb is ott van fönn a jobb sarkán. Rendbe van komponálva ez a sok női akt, és mind a négy sarka egy absztrakció. Nem? Tulajdonképpen ez nem is kérdés, csak hogy ezt így látod-e?
Makovecz Imre: Megnéztem a képet, nem tudtam, hogy a purgatóriumról van szó, hanem azt láttam, hogy van egy kép, amiben sok gyönyörű nő van. És zöldes rózsaszínnel van kifestve úgy, hogy valójában nem plasztikus a kép, nem a testeknek a térben elhelyezett formái szerint kapják a tónusokat, hanem hellyel-közzel igen, hellyel-közzel pedig nem. A kérdés az, hogy miért van ennyi nő rajta? Azt hiszem, kapásból tudok válaszolni. Hónapokig festem a képet, hónapok óta festem, tehát már mindenre megvan a válaszom. Azért, hogy tömeget érzékeltessek. És ahhoz képest nincs is rajta olyan sok. Azt akarom, hogy tele legyen a kép, hogy nagy tömeget fejezzen ki. Ha összeszámolom, nyolc figura. Sokaságot akartam festeni, s ahhoz ennyi kell. Ágh István: Ha ezt szétrobbantanánk, akkor visszatérnénk az előző képeidhez. Keserű Katalin: Én csak azt szeretném mondani a mesternek, hogy Lázár Ervin abszolút fontosat mondott. Ha tetszik, ha nem, ez a kép attól jó, hogy úgy van komponálva, ahogy ő mondta. Ágh István: Ez itt olyan, mintha a régi képek motívumai, formái figurává torzultak volna össze, a fejek kivételével. Úgyhogy nem tartom - ezt jó értelemben mondom - nagy elrugaszkodásnak, inkább összefoglalásnak a régi műveidhez képest. Kocsár Miklós: Én is valami ilyesmit akartam mondani. Néhány szavadra azonban visszatérnék. Azt mondtad, hogy ez igazából nincs megkomponálva. Én azt érzem ösztönösen, hogy nagyon meg van komponálva. Azt mondtam, hogy nem kész. Tulajdonképpen kedvemre való ez a kétely, amit a kép áraszt. Kocsár Miklós: Éppen erről akarok bővebben hallani. Van egy központi figurája. Majdnem egyetlen egy nőszemély van középen, aki felénk fordulna, ha lenne arca, de nincs. Nem is tudom, hogy lesz-e arca vagy sem? Az összes többi az vagy kibámul, vagy lebámul vagy elbámul, de semmiképpen nem vonja magára a figyelmet. Csak az a középső. Tehát annak lesz arca, ugye? Persze. Kell, hogy legyen arca. Kocsár Miklós: Ebben azért nagyon benne vannak a régi képek is, mert ez a vibrálása a fényeknek nagyon jellemző volt rád. És még csak egy utolsó gondolat, de ezt viszont valóban mondtad, hogy csak nyáron menekülsz Szigligetre. A téli Balatont nem ismered? Nem. Kocsár Miklós: Szerintem akkor még meglepetéseket fog tartogatni neked. Mert egészen más arcát mutatja majd meg. Szigligeten télen csak bort fejtek, zárkózom, víztelenítek. Csak egy-egy napig vagyok lent. Sajnos nincs tartós időzés. Kocsár Miklós: S akkor még egy naiv és laikus kérdés. Mitől lesz a kép kész? Azt az ötven százalékot mikor éred el? Mert az én számomra már tökéletes élményt nyújt a kép.
Kocsár Miklós: Olyan kézzelfogható jele nincs, mint a zenében, hogy a végére kettős vonalat teszel? Nincs. Merem azt mondani, hogy nincs. Lehet, hogy vannak festők, akik ezt tagadják, de én a magam részéről egyetlen egy Egry, Vaszary, Farkas képet sem tartok befejezettnek. Mindegyikben marad valami, ami ha úgy tetszik, folytatható. Ami az én mostani megalkuvásomat illeti, akkor érzem a tevékenységemet befejezettnek, meg hogy nem tudom tovább csinálni, mert az már valami idegen szempontnak a kiszolgálása volna, amíg tart ez a dolog, addig tart és kész, kiállítom. Egy év múlva belefestek, mert közben fölfedeztem valami dolgot. Tehát előfordul az, hogy az ember folytat már befejezettnek hitt képet. Át nem festi az ember, de belefest. Kocsár Miklós: Lehetséges belefesteni? Hát persze. Akármikor. Lázár Ervin: Elmondanád, hogy számodra mi ebben a legmegoldatlanabb? Amiről úgy érzed, hogy nem tudtad megoldani. Nyilván azért nem kész, mert erre gondolsz. Ez a kép azért összefüggések halmaza. Ha most azt mondom, hogy ott a fölső figura - mögötte egy fa van - az ahhoz támaszkodó figura, onnan úgy lezuhannak a formák. Az most pillanatnyilag kielégítő nekem. Az ellenkező irányba is elindul valami, ami szintén kielégítő. Úgy értem, hogy a középrészének, ami nem csak egy figurát jelent persze, ez az egész középrész, annak viszont a bekapcsolódásba a kép oldalsó csoportjába, még ott egy kicsit laza. Tehát egy pár dolgot még meg kell fogni. Nem tudom ezt tárgyiasítani. Nem arról van szó, hogy egy fejet vagy hajat, hanem esetleg egy színcsoportot vagy formacsoportot még kicsit össze kell rendezni. Ilyen szempontból érzem megoldatlannak. Hernádi Gyula: Azt hiszem, nagyon szerencsétlen dolog egy képnek címet adni. Tornai József: Gyula, nagyon jó a kérdésed, mert én arra akarok rákérdezni a kép szerkezetével, kompozíciójával kapcsolatban, hogy ez nem csak az érzékeinknek, a látóidegeinknek szól, ez nagyon erősen az értelmünknek is. Tulajdonképpen azt is mondhatom, ahogy én látom a képet, hogy ezen bizony egyetlen egy nő sincsen. Ez a mi szabályos érzéki csalódásunk, ez vonalakból, háromszögekből, derékszögekből, színekből álló valamilyen halmaz. Bizonyos előítéletek alapján véletlenül belelátok női figurákat, de ami itt igazán erős, az az intellektusunkhoz szóló geometriai móka. Egy nagy geometriai villódzás. Nézzétek meg jobban. Merőben véletlen, hogy nőfigurákat láttok. A korábbi képekben is fel lehetett ismerni Berzsenyi profilt, ilyen profilt, olyan profilt, itt is belelátjuk a nőfigurákat. De sokkal erősebbek a geometrikus vonalak, amelyek kifejezetten az értelemhez szólnak. Gyula felvetésére szeretnék reagálni, mert azt hiszem elég fontos. Hogy a címadás nem szerencsés, az igaz. De a címadás a választott témával kapcsolatban kikerülhetetlen és a témaválasztás viszont fontos. Még az absztrakt képnél is, de mindenképpen kell, hogy az ember ne kalandozzon el, mert úgy el tud menni a kép. Azokat a címeket már nagyon nem szeretem, hogy Kompozíció, Összefüggések, meg Korreláció. Ezeket a címeket már unom. Nem szeretem azokat a címeket sem, ami cselekvésre utal, hogy nyújtózkodó vagy várakozó. Különben is, egy kisfiút úgy hívnak, hogy Viktor vagyis Győző. Egy kis nyüzüge gyerek, akit a szél is elfúj, miért ne legyen Viktor? A képnek neve is a címe egyúttal. Kegyelmet kérek, de az biztos, hogy az ember azt mondja, hogy festettem egy purgatóriumot, ez egyértelmű. Kompozíció tizenkettő, ez nem egyértelmű. Gyurkovics Tibor: Nagyon kockázatos egy képet kiállítani, különösen ilyen decens társaság előtt. Hiszen éppen Lajos kérdezi joggal, hogy itt mindenféle hülyeséget lehet beszélni, vagy pedig összefüggésbe kell hozni a képpel, vagy engeded, hogy mint a húst, itt szétcincálják? Zalaváry Lajos: Ha nekem pénzem lenne, ezt így megvenném. Azért mondom ezt, mert a purgatórium egy nagyszerű találmány. El is találtad a purgatóriumot szerintem ezen a képen. Ezek az emberek, akik itt vannak, szenvednek. Szenvednek és várják a megváltást. Ezek akkor lesznek megváltva, ha én, mint katolikus, keresztény ember imádkozom értük. Hernádinak nincs igaza. Azok a művészek, akik elődjei voltak Gerzsonnak, azok nem kritizálták meg az egyháznak azokat a tanításait, amelyeket megfestettek. Hogy mi volt a véleményük, az sem az egyházat nem érdekelte, sem engem nem érdekel, ezzel szemben itt a purgatórium egyértelműen olyan állapot, a pokol tornáca, amiből a mennyországba is el lehet jutni, és a pokolba is. Az egyház azért találta ki a purgatóriumot, hogy be tudjon szedni az emberektől pénzt. Azt mondta, ha te adsz nekem száz márkát, üdvözülsz. És ezt a képen én érzem. Várakozást, szenvedést, fájdalmat. Ez a kép ezt sugározza. Szét lehet boncolgatni vonalakra, meg fejre lehet állítani, semmit nem ér. Ez így érthető. Hogy végiggondolta vagy nem gondolta végig, nem tudom. De végigérezte. Mert benne voltak a zsigereiben. Fantasztikusan megérezte. Nézd meg azt a görnyedt alakot, nézd meg ezt a másik térdelő alakot, ez mind kivétel nélkül a szenvedésnek, a várakozásnak a tipikus pózát veszi föl. Arra várakoznak, hogy én imádkozzam értük, és azon kívül az egyháznak adjon száz koronát, és akkor lehetséges, hogy a mennyországba kerül. Ezért nagy kép. Én valamikor régen láttam egy remekművet. Csak szándékosan nem néztem meg, amikor már eldöntöttem, hogy milyen legyen a képem. Ez Dorénak a Divina Commedia illusztrációi. Ami az emberben éveken át megmaradt, konzerválódott, de közben nem tanulmányozta. És nagyon nagy örömömre a purgatórium rész, amelyik jó, a mennyország rész kevésbé érdekes, mondjuk a pokol meg a purgatórium mint grafikai teljesítmény érdekes és tökéletesen a várakozás. Ez a purgatórium Doré magyarázatában. Dávid Katalin: Van egy ősi vágya az embernek a kezdetektől máig, ebben halálosan biztos vagyok s az a bizonyos lelkiismeret. Ez egy ősi emberi akármi. Ezt nem kellett az egyháznak kitalálni. Amiért én jónak tartom a címet, bár semmi közöm hozzá, ezek nincsenek ott helyben. Két mozdulatuk van, az egyik fölfelé, a másik lefelé, és ez teszi purgatóriummá. Mert ezt a bizonyos lelkiismereti megtisztulást nem az egyház találta ki. A megtisztulás vágya nem vallási kérdés. A purgatóriumot az embernek ki kellett találni. Lehet, hogy nincs, akkor találjuk ki. Tornai József: Beleszól a kép témájába vagy tervezésébe az is, hogy a végső kérdések jobban izgatnak, mint eddig? Ez egy végső dolog. Igen. De azt hiszem, itt inkább aktuális emóciók vannak. Az, amit az ember napról napra átél. Hogy amikor azt veszi észre, hogy valami olyan mozgalom indul el, amiben végre hinni tudok, akkor öt perc múlva kiderül, hogy csalódom benne. És ugyanakkor napról napra meg kell alkudni olyan dolgokkal, amelyeket meg nem fogadok el. Ebből a dologból adódik az, hogy az ember valahol nem hiszi azt, hogy ne lehetne a világ jobb. Biztos egyszer valahol a jövőben. Ezt mi nem tudjuk. Ez okozza ezt a várakozási állapotot. Tornai József: Akkor az advent nem lenne jobb? Az konkrétabb? Nem állítom azt, hogy a világmindenség három dimenziós, de a mi világunk egy tapasztalati világ és nyilvánvaló az, hogy ebben a meghatározatlanságban, egy további dimenzióban benne van a végkifejlet. Ezt azonban én nem tudom. Mert már nem éljük a madárjósok korszakát, amikor megmondták pontosan, hogy... Tornai József: Bocsáss meg, nem is ez a fontos a számomra, hanem az, hogy ezt milyen eszközökkel valósítottad meg, hiszen ezek sajátosan Gerzson Pál-féle eszközök. Erről lenne még jó, ha beszélnél. Erről annyit mondhatok, hogy a festészetnek ugyanúgy, mint az irodalomnak, a zenének sőt az anyanyelvnek alapvetően mint nyelvnek meg vannak az eszközei. Tehát a festő nyelv ez itt egy metafora. Egy hasonlat. A festői nyelvben meg kell találni azokat a fogalmakat, amikkel ki tudom fejezni ezt a meghatározhatatlanságot. Tehát nem használom a klasszikus ábrázolási vívmányokat, a fényt, a fényárnyékot, a geometriát, a perspektívát meg ilyen fajta tereket nem használok, hanem minden valahol egy kicsit bizonytalan. De ezt a homályt, ezt a ködöt úgy kell megfesteni, az mindig érdekelt engem, hogy miközben az ember utálja a homályt és azt egy olyan búvóhelynek tekinti, a tehetetlenség búvóhelyének, de a homályt témának választani és ha ki tudom fejezni a homályt, amely már abban a dologban meghatározható. Tehát itt ezt a határozatlanságot azzal, hogy nincs iránya a képnek. Nem balról mennek jobbra, mert annak is van egy dramaturgiája, nem jobbról zuhannak le balra, mert annak is van, ez az alul, fölül semmi, ezek összeszövődnek és valahogy olyan kristályosodásban kívánnak szándékom szerint megjelenni úgy, hogy az ember ne tudjon semmit meghatározni rajta. És talán ez a festői nyelvben elérhető dolog, erre a várakozás kifejezés. Finta József: Várakozás helyett azt mondanám, hogy kirobbanó nyugalom. Ha nem női testekről lenne szó, akkor azt mondanám, hogy Palira tipikusan az jellemző, hogy látszólag rendíthetetlen, nyugodt lény, akibe fantasztikus erők, kételyek, kérdőjelek mozgolódnak. Én ebben a képben ezt látom. Mondtad, hogy várakozás. A várakozásban benne van egy látszólagos nyugodt állapot, ami fortyog, ki tudja mi lesz, merre kell mozdulni, satöbbi. Nekem egész egyszerűen ennyi a kép. Nagyon nagy mesterségbeli tudással megkomponálva, de ez a komponálás nem érdekes. Egyszerűen itt van. Elnézést az aktok élvezőitől, de ez önarckép. Nyilván minden kép az. Zalaváry Lajos: Nincs olyan érzésed, hogy ez egy freskó akvarellben előadva? Azt hiszem, Jóska vetette fel az előbb azt a kérdést, hogy a szigligeti képeimhez kapcsolódva itt valami másról van szó. Nem ez az egyetlen kép készült ahhoz, hogy ezt a képet megfessem. De ennek van egy műhelyfolyamata. A műhelyfolyamat olyan, hogy először is modellről rajzokat készítettem, még nem tudva pontosan a kompozíciót, több rajzot. A modell mindenesetre intelligensen megértette, hogy olyan mozdulatba süppedjen, amelyikbe kell, de megnyugtattam, hogy nem kell órákig, de ha kell, akkor két napig is abban a mozdulatban tud maradni. Tehát legyen egy olyan statikája, azért mondtam, hogy roskadjon egy olyan mozdulatba, amiben benne tud maradni. Ezek után a figurákról külön, már a festményre gondolva, a rajzok alapján csináltam külön tanulmányokat. Aztán csináltam kompozíciós vázlatokat, körülbelül nyolcat és a kompozíciókból négyet. Ez a negyedik. Két kompozíció olyan lett, hogy már úgy viselkednek a figurák, de éppen ez a kislányos törés nincs bennük, hanem konkrét színek, így a kép túlságosan elment. Képileg vállalom a felelősséget érte, mert kép, csak ez a kifejezés nem tud kijönni belőle. Ez az időtlenség. A harmadik kép, ott már tudva és akarva felbontottam ezeket a fényjelenségeket és összezavartam annyira, hogy árnyék és fény helyett színeknek a vibrálása volt a képen, ahol úgy éreztem, hogy ez most már átvihető erre. Csak akkor az volt a probléma, hogy három figura volt s a három figura, a hármasság az olyan fogalmi egység, hogy pont az a tömeg hiányzott belőle. Eigel István: Én nem láttam korábban a műteremben Palinál ezt a képet. Amikor ide beléptem, akkor úgy lepett meg, hogy Pali most provokál. Ez tökéletesen sikerült. És ezzel a társalgással vagy beszélgetéssel, ami létrejött, ezt bizonyította is, hogy ezt a provokációt ő komolyan gondolta és ez sikerült is. Megmondom, hogy miben érzem provokáltnak magunkat. Jogunk van félreérteni azt, amit a festő fest olyan lelkiállapotban, amit csak ő ismert. Mindenki úgy érti félre, ahogy a saját vérmérséklete, gondolatvilága elkönyvelni akarja. De én abban a helyzetben vagyok, hogy Pali indulásától kezdve figyelhettem a munkásságát, a törekvéseit és kíváncsian vártam, milyen kanyarokat fog leírni. Érdekes és különös dolog az, hogy ebben a teremben van öt hat kép, ami nagyon távol van egymástól és ez a kép van a legtávolabb attól a Gerzson Palitól, aki szintén itt van a teremben. Ezen a másik képen nem csak az adja a távolságot, hogy az utóbbi sokkal nehezebben megfejthető. Ennek az elvontsága, gondolatvilága valóban rejtélyes, és azt hiszem, meg se kísérli senki azt, hogy most a köröket és a nagyon szigorúan, pontosan leírt profilt összehozva megfejtse azt, hogy mit akart Pali ezzel elmondani. Én mégis azt érzem, hogy a távolság a két kép között, a mostani kompozíció és az előző periódusának az itt látható egyik jellegzetes darabja között az, hogy ennek egy nagyon fontos, szigorú, kemény formarendszere van és nagyon határozottan, pontosan kiszámított kolorizmusa van. Ismerem Palinak a fecske sorozatát is, amelyiknek szintén nagyon talányos a gondolatvilága, ismerem azt, amit negyven évvel ezelőtt festett, s amelyikben a legtöbb a rokonság ezzel a most látható képpel. Műterem jelenet volt, amelyikben figura áll egy dobogón és ugyanilyen megfejthetetlen kapcsolat van a rajzon lévő figurák között, mint ezen. De a nagy változás az a negyven év előtti fecske sorozat és eközött, hogy Pali egész más dolgot keres most formailag. Mindegy, hogy purgatórium vagy mi van rajta, ennek a formai rendszere nem csak abban változik, hogy itt felbontod és ahogy Makovecz mondta, úgyszólván két alapszínnek a játékán zongorázod végig ezt a kompozíciót, hanem az, hogy például ha megnézzük a jelenetben látható figurákat, ezek félmozdulatokban vannak. Tehát szinte barokkos játékosságban rajzolt mozdulatokban, ami teljesen szokatlan. Ami most nálad egészen új dolog. A másik az, hogy igenis, van ebben tér. A teremtő fölbontja azáltal, hogy a rajta lévő színek és a színek mögötti formák egymással vitatkozva játszanak. A figuráknak az elhelyezkedésében van logika, tehát ilyen értelemben egyértelmű térről lehetne szó, de ez a tér egy új szemlélet szerint oldódik fel, változik. Eszembe jut palinak a Majális című képe, amelyiken ilyen figurációban helyezkednek el az alakok, de sokkal elvontabban, föloldottabban és sokkal inkább absztrakt viszonylatokat keresve. Én most arra vagyok nagyon kíváncsi, hogy Pali ezzel merre, hova akar menni? Engem is érdekel az, hogy a befejezés milyen irányba megy? A felbontás további foka felé, vagy pedig ezt akarja rendezni? Ez azért fontos nekem, mert amit az én számomra elindítanak ezek a térdelő vagy hátrahajló figurák, de különösen ezek a nagyon szépen félrefordított fejek, ez a dolog a továbbiakban olvashatóbb lesz-e és közelebb visz-e ahhoz, amit Pali nem tagad le. Érdekli őt a téma és ebben igaza van. Ezt akarja-e a későbbiekben, a következő munkafázisban tisztázni, vagy vissza akarja vonni? Lehet, hogy amit kérdezek, nem szakmai jellegű dolog, de ennek a képnek a befogadásához úgy érzem, erre szükség van. Nagyon nehéz válaszolnom, mert azt hiszem, a festészet legnagyobb kérdését vetetted föl, amire egy életműben lehet csak válaszolni. Ígérni nem tudok semmit, de most egy picit zavar. Lehet, hogy profanizálom, hogy könnyítsek magamon, mert méltó választ nem tudok adni. Ha ezt a képet egyszer leteszem, nem azt mondom, hogy befejezem, leteszem, akkor megfogadom, hogy évekig hozzá se nyúlok ilyen témához, hanem csendéleteket festek, portrékat meg tájképeket. De most már úgy vagyok, hogy nagyon szeretném, ha nem kellene vele foglalkozni. Nem tudom megígérni, hogy ez mostanában folytatódik. Makovecz Imre: Pali nemrég megjelent könyvével kapcsolatban az jutott eszembe, hogy az Isten mentsen meg a jó barátoktól. Hogyha azok válaszolni akarnak valamire, vagy segíteni, megmagyarázni valamit, amit az ember képtelen megoldani. Tudniillik, a javaslatok és a kérdések egyre mélyebbre lökik az embert az áruló Isten karjai közé, amely Isten szövetkezik a kísértővel, hogy megleckéztesse az embert. Az egyetlen igazi jó barát itt, aki érdemlegesen megszólalt szerintem, az Eigel volt és nem én, akinek igazán komoly kérdése volt. Az egyetlen, amire Pali is elkezdett össze-vissza beszélni, hogy már nem bírom idegekkel, amit csináltok, mert nem lehet ennyit dumálni. Én továbbra is ott tartok, hogy ne haragudj Palikám, de miért van ennyi nő, és hogy rózsaszín és meztelen. Ugyanez volt a kérdése Eigelnek, hogy lesz ez még egy kicsit tovább vagy nem lesz? Azért hivatkoztam rád, mert te abszolút szakmai vagy. Nem is akarom ezt tovább mondani. Kedves Jób, úgy kifordultál saját magadból, ahogy csak lehet. Csinálj, amit tudsz, mert ez maga a purgatórium.
|
| |
Igazában
talán sosem lesz kész, mert én azt hiszem, hogy a 20. század festészetének
ez az én számomra járható ösvénye, valljuk be, én nem tudok most már
sok mindenbe bekapcsolódni, ami korunk propozíciója, éppen azért, mert
elég intenzíven és életre szólóan ifjú koromban valamilyen ösvényre
ráléptem. Ez körülbelül úgy a Cézanne korabeli festészettel kezdődött
el, amivel elkezdődött az is, hogy a kép nem fejeződik be. Olyan értelemben,
ahogy a klasszikus korok, még a barokk képek is megtervezhetők, megcsinálhatók
voltak. Vannak ilyen újklasszicista törekvések, meg vannak esetek, amikor
egy bizonyos szempontból leegyszerűsített a mű és akkor tényleg befejezett.
Főképp azok a festészethez tartozó művek, amelyek nem a festékkel, hanem
konkrétabb anyaggal kapcsolatosan készülnek. Ott, mondjuk, be kell fejezni,
mert előtte az előkészületekkel az ember megcsinálja a dolgokat. A magam
festészete, nem tudom. Jó, persze, az ember érti azt az értelem- és
gondolathalmazt, ami tőle telik.|
|
|