|
Fekete György Ezredvégi tűnődések |
|
Ma Fekete György Ezredvégi tűnődések című új könyvének bemutatóját tartjuk. Köszöntöm az ő vendégeit is, közöttük Lippay Ágnest, aki a könyv kísérő fotóit készítette, melyeket a mögöttünk látható kiállításon be is mutat. Örülünk, hogy Fehér György úr, a kiadó igazgatója is elfogadta meghívásunkat, s a kötet bemutatásával beszélgetésre hívja önöket. Most átadom a szót a szerzőnek. Fekete György: Az első percekben mindenképpen arról a fotókiállításról kell beszélnem, amelynek tizenhat képe a falakról ránk tekint. És egymásra. Bizonyítván, hogy beszélgetőtársaimhoz nem csak nekem, a kíváncsi vallatónak van közöm, egy másik dimenzióban maguk is összetartoznak. Ha figyelmesen megnézik ugyanis ezeket az arcokat, a belőlük sugárzó tekinteteket, a testhelyzeteket és környezeti szituációkat, akkor kétségtelenné válik, hogy egymás kiegészítései is egyben. Az én irántuk érzett tiszteletem és szeretetem is összetartja őket. Mindez csak úgy lehetséges, hogy lelkük szerint, belső indíttatásaikban is, művészi és döntő alapkérdésekben, politikai meggyőződésükben is hasonlóak. Ha csak annyiban is, amennyiben művész művészre hasonlíthat. Úgy is érzem, hogy a könyv mondanivalója és a helyzetfotók - jellemző életképek - egyetlen gondolati vonulatnak két művészeti műfajban való párhuzamos futásai. Feltételezik egymást. Vallom is önöknek, szerencsés vagyok, hogy mindez így összejött. Vagyis, amire a szavak kevésnek bizonyulhatnak, azt a képek végzik el helyettük. S mivel tapasztalataim szerint egy kiállítás nem attól nyílik meg, hogy megnyitják, hanem a művek születésekor lényegében már nyitottá is válik, különösen akkor, ha a nyomda háromezer példányban meg is előzi a képek útját, nekem helyette Ágnest kell köszöntenem, a tizenhetedik társszerzőt. Ágnest, aki az alkotás folyamatában ugyanolyan nehéz nő, mint amilyen nehezen kezelhető férfi én vagyok. De annyi baj legyen, nincs hervasztóbb dolog, mint a simulékonysággal helyettesített belső tűz. Könyvemet két kötetre tervezvén, szeretnék vele újra teremtő csatákban találkozni, keményen állva a sarat újabb és újabb konfliktusok esetén, egészen a következő kiállításig... A könyvről. Érdekes véletlen, hogy egy Fekete György könyvnek egy Fehér György a gondozója. Kitűnő alkalom arra, hogy rögvest egy kis kitérőt tehessek ennek ürügyén. Valamikor a hetvenes években Moszkvában volt egy emlékezetes kiállítás. Különös sorsú könyvek volt a címe, és hallatlanul érdekes könyveket és könyvtörténeteket vonultatott fel a világ minden tájáról, szinte teljesen ideológiamentesen. Bibliák is láthatóak voltak közöttük. Mi magyarok a Thuróczi-krónikát szerepeltettük és egy Méliuszi Juhász Péter könyvet. A szovjet kulturális miniszterhelyettes átsétálván a magyar kiállításon egy percre megállt, s a házigazda a magyar delegációt eképpen mutatta be: Fekete úr, a pavilon tervezője, Zöld úr, a minisztérium küldötte, Piros úr, a grafikus tervező és Fehér úr, a gazdasági vezető... A harmadik bemutatásnál a miniszterhelyettes felkapta a fejét, a negyediknél elnevette magát. Jókedvében még a könyveket is megnézte. Nincs tehát új a Nap alatt. Ez intermezzo után kérem Fehér György barátomat, hogy mutassa be a könyvet, hiszen annak tartalmát ő, még ha lehet, nálam is jobban ismeri. Fehér György: Teljes akkor lenne a kép, ha a fekete és a fehér mellett egy igen, és egy nem nevű jelenlévőt is találnánk, ez azonban aligha lehetséges. Annál inkább a könyvről való beszéd. Azt hiszem, tipikus az a jelenség, amikor a könyvismertetésen a készületlen előadó nem csinál mást, mint valamit improvizál a könyv címe körül, mert hogy a tartalmát nem igen ismeri. Jelenleg a helyzet valóban fordított. Szerkesztőként annyiszor kellett végigmennem a textuson, hogy valószínűleg már a szerző maga sem tud annyit róla, mint én. Ugyanakkor tudom, hogy pünkösdi királyságom már csak ideig-óráig fog tartani, hiszen az olvasók kezébe kerülvén a könyv sokkal mélyebben fog rögzülni, mint bennem, akinek sajtóhibák után is nyomoznom kellett. Mégis a cím körül járnék egy rövid kört. Ezredvég. Mert, hogy ezen rögtön összevesztünk egy kicsit. Az ezredvégről nekem ugyanis óhatatlanul az jut eszembe, amit az ezredvég kultúrájaként tálalnak elénk. A sulykolt kultúra. A könyv egyik beszélgetésének felvezetésében arról elmélkedik, milyen sokféle jelzővel ruházzuk fel mostanában a kultúrát, öltözködési, viselkedési, szociológiai, lingvisztikai, étkezési és megannyiféle kultúráról beszélünk, s a jelzők halmazában egyre értelmetlenebbé válik maga a kultúra, mint egész. Amikor például multimédia kultúráról beszélünk, vagy éppen virtuális valóságról, akkor nekem mindig a békeharc szó képtelensége jut eszembe. Zavarba ejt. Nekem a kultúra jelzős változataiban kényszer van, erőszak. Szűkítés. Például működik-e úgy emberi megismerés, mint kulturális folyamat, hogy zaklatott szövegek, zenék, zörejek, képernyőkről kilökődő, egymásba úsztatott képek sorát kell néznem? Befogadás helyett a befogadást képtelenné tévő állapotba kerülvén. Megakadályozza a dolgok lényegét, a szabad asszociációt. Ha az adekvát szöveg és a neki ellentmondó kép találkozik, nem tudom átvenni a gondolatot. A címnek mégis megadtam magam, mert el tudom képzelni, hogy másban mást indukál. Magam maradok az egésznél. Számomra - s bizonyára nem véletlenül vagyok könyvkiadó -, a soros megismerés, a betű betűt, a szó szót, a mondat mondatot követ jelensége az igazi közlési forma. Direkten is, átvitt értelemben is. Mint ahogyan a természetnek, úgy a gondolkodásnak, és tágabb értelemben a kultúrának is van gravitációja. Ez szabja meg, milyen gyorsan dől le egy fa, milyen fürgén lehet elugrani előle, vagy milyen gyorsan futnak le az idegpályákon az ingerületek. Pontosan úgy és nem másképpen. Az alapvető közlés igazsága valószínűleg ugyanígy determinált. A beszéd hanghullámok sorozata. A közlések szeriálisak tehát. Az pedig egy csoda, hogy az ember képes a gondolatait soros csatornán átadni, a másik ember pedig gondolattá visszaalakítani. Nem is biztos egészen, hogy ugyanazt, mert saját asszociációnk is hozzátársulván kibővíthetik a teljességet. Kicsit hosszan elidőztem ennél a problémánál, de tudom, hogy több szál is fűzi az asztalon lévő könyvhöz. Az Ezredvégi tűnődések a közlés legősibb formáját, a beszélgetést választotta módszeréül. Mindig két ember beszélget, ám nem mindig ugyanaz kérdez, ugyanaz válaszol. Nem szokványos interjúkról van tehát szó. A tartalom sokféleképpen strukturálhatódott volna, de maradtam a legkézenfekvőbbnél, az ABC sorrendnél. Nem alkalmaztam kényszerkapcsolást. A természetes, baráti beszédhelyzetekben nincs szerepe a sorrendnek. Annál nagyobb annak a látható szándéknak, hogy az első mondatoktól kezdve tisztázódjanak az indíttatások, a családi környezet és a kérdező és kérdezett közti személyes viszonyok. Ez koncepcionális meggondolása volt a szerzőnek, szinte feljogosító momentum belső, bizalmas közlések kicsalogatására. Láthatóan ki is kívánkozott mindenkiből, szinte hiánypótlásként. És itt megint magánál a kultúránál tartunk, a megismerés soros vonásánál. Mindenki érezte, hogy a beszélgetés mélységeihez az indíttatás tisztázása nélkülözhetetlen, a családtól juthat el az ember a hivatáshoz és a nemzethez. Ez maga a kultúra, és ezért lett nekem is ennyire fontos ez a könyv. Bebizonyosodott, hogy nagy szavakkal és bombasztos beszédekkel egyre hiteltelenebbül lehet nemzetet idézni, s a családtól családig való szemlélődésben minden jobban benne van. Beszélgetőtársakat nem sorolnék, sokan itt is ülnek közülük. Fontosa mondatokat sem idézek, tessék elolvasni a könyvet. A könyvkiadás gondjairól sem szívesen beszélnék ezúttal, mert sok a keserűség ezügyben. Hanem arról inkább, hogy itt van egy könyv. Amiben, ha másoknak voltak is szép számmal keserű gondolatai, Gyurka képes volt azokat átformálni a lendületes oldalra. Ismerjük őt. A legkeserűbb helyzetből is mindig a kiutat keresi és észrevétlenül formálja a szemben ülőt. Erről a formálás módról mondanám – némi képzavarral -, hogy holdszentjánosbogárként halad. A szentjánosbogár is saját fényét bocsájtja ki... Ebben a beszélgetés-sorozatban az tapasztalható, hogy a válaszokra adott reflexióival óvatosan, de szándékoltan terelgeti a gondolatcsere menetét. Nem vált erőszakosan, de tudja, mit szeretne tükröztetni. Csak az időkorlátokat érzékelvén fogja el némi türelmetlenség. Máskor mindig szelíd és céltudatos egyszerre. Kíváncsi is vagyok, van-e a jelenlévő beszélgetőtársak között valaki, aki elmondaná, miként érezte magát ebben a szituációban. Kellemes kötelességem még, hogy a munkában résztvevőkről is megemlékezzem. A bemutatást korrigálva, már nem vagyok a Gondolat Kiadó igazgatója. A kiadó a Kairosz kiadó lett, Bedő György igazgatásával, akinek ezúttal köszönöm, hogy mellénk állt és a munkát be tudtuk fejezni a támogatásával. Meg kell köszönni Kónya Katalinnak a könyvborító tervét. Azt hiszem, magáért beszél az új századra való várakozás levegőjében a szecesszióra való utalás a tipográfiában. És köszönet a nyomdának. Milyen kedves helyzet, hogy mintegy húsz percig együtt drukkoltunk, hogy ideérkeznek-e idejében az első példányok, amikor az Akadémia Nyomda igazgatója egyszer csak hozta autóval az első tizenegy példányt. Örömünkre, hogy kézbe vehessük. Fekete György: Ismét én, de most már az utolsó szó jogán, mivel a könyvön javítani nem lehet... Elmondanék néhány reflexiómat, indítékomat. Hálás vagyok mindazoknak, akik elmondták az elmondhatatlant, szakmai gondjaikkal, lelki rezdüléseikkel, titkaikkal megtiszteltek engem. A könyv így nem művek sora, hanem tükröké. Tudom, van abban valami nagyfokú szemtelenség - ami ellent is mond Fehér Gyurka rólam alkotott szelídségképének -, hogy valaki könyvet akar írni, de azt másokkal íratja meg. Az életet keresztbe-kasba száguldó barátaival. Furcsa egy helyzet. De újraolvasván a tizenhat beszélgetést, bevallhatom, hogy álmomban sem gondoltam, hogy ez lesz belőle. Hogy kirajzolódhat az a másik Magyarország, amelyikről alig esik manapság szó. A nyolcvanas évek évi mintegy hétezer könyve helyett ma harmincezer fajta könyv jelenik meg, negyven kiadó helyett ezerháromszáz van. A hűség a hazához és az igazsághoz azonban nem nő ilyen arányban, az sem biztos, hogy egyáltalán nő. A pazar megjelenés és a sivár tartalom nagy feleselésbe kezdett. Mi minden erőnkkel szembe kívánunk szaladni evvel a széllel. Távolról sem állítom, hogy ez az erőfeszítés bármilyen kicsiny mértékben is kompenzációs szerepet játszhatna, de azt igen, hogy beszélgető barátaimból kikívánkoztak olyan közölnivalók, friss gondolatok, vallomások, melyeknek természetes közege, éltető levegője ennek a névsornak viselői körül leng. Saját hangulathullámzásaimmal, remélem, nem terheltem senkit. Ám - elárulom - célom volt, hogy egyik beszélgetés a másikból még az ABC sorrend ellenére is szellemében következzék egymásból. Titkot is elárulnék. Azt az alapállást, amelyet mottóul előző könyvem elejére írtam, s ha újabbat írnék, ugyanezt választanám: „Sohasem a dolgok előtt állni, mindig a dolgokban, a dolgok mögött lenni, felszívódni bennük. Vágyakat és életműveket szippantani sértetlenül gépek olajos törvénykerekei közé, békességre vinni kakaskodó logikákat, a betűt térbe dobni, beszédre lázítani. Haldoklókkal mímelni az alvást, szembeszaladni az ámokfutókkal, kimért közléseket forrósítani belső tüzekkel, vállalni bombasztos konjuktúrák pimasz kicsiségében a tömörség buktató sikerét. Alázatos kutatások konok türelmét hűségesen felmutatni, kubusokba, vonalhálókba sűríteni robosztus álmokat, vagyis sohasem a dolgok előtt állni, mindig a dolgokban, a dolgok mögött lenni és felszívódni bennük...” Közösségi lény vagyok tehát, a könyvem is megosztottam másokkal. Még egyszer köszönöm a fotókat, a kiadói erőfeszítéseket, és jövőbeni segítségét is ahhoz, hogy második és harmadik kötettel folytathassam a sort Erdélyi Zsuzsannától Szokolai Sándorig a szimbolikus vallatásban. Velük lesz teljes egyszer a kör. Az igazi nyertes magam lettem. Fantasztikus erejű hitet, új tudást, bátorítást, meg-megújuló életkedvet kaptam barátaimtól. Alázattal köszönöm nekik. Deme Tamás: Délután négy óra tájban felhívtam otthon Sylviát és megkérdeztem, tudja-e, mi lesz itt a ma esti program? Válasza az volt: igen is, nem is. Zavaromban azt mondtam, hogy egy szép alkalom készül, Fekete György fog köszönetet mondani azért, hogy beszélgettek vele. Sylviának annyit mondtam még, hogy a sok nagy ember között a legkevésbé nagy - szerénységem - a végén szót fog kérni, és mondani szeretne valamit arról, hogyan lehetne megragadni azt, ami nem megfogható. Vagyis Fekete Györgyöt. Egy meglepő metaforával kicsit a levegőhöz hasonlítanám Gyurkát. S mielőtt megijednének, folytatom: a levegőhöz, ami a legkülönbözőbb zugokba is beszívódik, itt van most ebben a teremben is, és nem függetleníthetjük magunkat tőle. Karácsony Sándornak a mondatát kölcsönkérve: mi mindannyian ugyanazt a levegőt lélegezzük be, amit a másik kilélegzett. Nem tudom, ez a metafora tetszik-e önöknek? Most itt az ő levegője köt össze bennünket. Ez az óra az övé. S ha megengeded Gyurka, én is kimondom az általad már kiejtett szót, talán mások helyett is: köszönöm. Köszönjük. Nem is igazán magáért a könyvért, hiszen mi itt még csak kívülről láttuk, hanem a velünk folytatott beszélgetések meghitt óráiért, és azért a félmondatért, amelyben egy vágyadat árultad el: szeretnéd, ha mind a tizenhat barátod egymást is ismerné. Remélem, Makovecz is rábólint. Ha van még egy fél perc, akkor egy huszadik századi magyar költőtől, Fekete Györgytől szeretnék egy emlékezetes versrészletet idézni, mert nagyon aktuális:
Sunyovszky Sylvia: Engem legszemélyesebb ételemben is nagyon mélyen érint ez a könyv. Engedtessék meg ezért, hogy az erdélyi költőt, Szemlér Ferencet hívjam segítségül, hogy érzéseimet szavakba foglalhassam:
1997 november 27. |
| |
| |
|