Jankovics Marcell Kultúra és civilizáció |
|
Az alapkérdés úgy hangzik, hogy mindenki fölhánytorgatja, hogy az irodalomra, a zenére és a képzőművészetre és általában a kultúra - nem is jó szó, hogy kultúra - hanem a művészetek hagyományos területeire, illetőleg a tudományra milyen kevés pénz jut. Erre egy példa - a jelenlévő írók, irodalmi emberek tudják -, hogy tavaly 150 millió forint állami támogatás jutott a könyvkiadásra. Ezzel szemben csak megsaccolható, nem egyértelmű összeg, hogy 50-100 milliárd között mozog forintban az az összeg, amit az úgynevezett képernyős kultúrára fordít ma Magyarország. Ebben benne van a tévékészülék ára, a tévécsatornák üzemeltetése és sok minden egyéb a nintendo játéktól az internetig. Ezt tényként kell tudomásul venni, s azon kell elgondolkodnunk, hogy mit jelent ez. Azt jelenti-e, hogy a kultúrának vége van, vagy pedig azt jelenti, hogy a hagyományos kultúrát legalábbis médium formájában, mint kultúra közvetítőt, fölváltja az elektronikus média, elsősorban a televízió és az Internet és általában a számítógép. Úgy gondolom, ez az utóbbi történik éppen, s hogy ez miért olyan lényeges, erről csak az elhajlás szintjén beszélnék. Bizonyos kiszivárgott információk szerint ennek a tévécsatorna pályázatnak, aminek kedden lesz a döntése, második fordulója zajlott most, és a második fordulóban az egyik pályázó a reális összegről tizenkétszeresére emelte a pályázati összeget. Úgy, mint az a pókerjátékos, aki úgy gondolkodik, hogyha én elég nagy pénzt rakok be a bankba, akkor senki nem fogja a tétet tartani. 12 milliárd forintot ad egy olyan televíziós csatornáért, amire a reális számítások - korábbi saját számítása szerint is - tíz év múlva, tehát tíz év múlva, amikor lejár a koncessziós időszak, három milliárd és valahány millió lesz a bevétele. Vagyis megéri neki a nyolc milliárd veszteség. Ezen lehet gondolkodni, hogy ez azért van, mert ez egy pénzmosás, vagy azért van-e, mert a hatalom szempontjából olyan fontos a médiát birtokolni, hogy ilyen veszteség esetén is megéri fönntartania a csatornát, de akármi is az igazság, az nyilvánvaló, hogy itt valami hihetetlenül fontos dologról van szó. Úgyszintén, ami a központi televízió körül zajlik, a televízió elnökök állandó váltása körül, és sok egyéb más dolog, abból arra kell gondolni, hogy ez valószínűleg úgy működik, mint ahogy az állatok is megérzik ösztönösen, hogy ahol a fontos folyamatok zajlanak, oda gyülekeznek. Televíziózni jó, televíziózni fontos és így tovább. Kaptam negyvenöt percet, de Gyula azt mondta, ne legyen több harminchatnál, ez majd eldől, nem is biztos, hogy annyi lesz. Ennek az az előtörténete, hogy részt vettünk Fekete Gyurival egy médiakonferencián, ahol sajátos módon úgy jöttek el az előadók és úgy is voltunk ültetve, hogy előbb a szellemi baloldal, György Péter, Tamás Pál, Réz András, aztán következett Fekete Gyuri és a többiek. Alig jutottunk szóhoz, mert Réz elvitt 45 percet, ez - mint előre jelezték - járt neki. Györgynek már nem járt a 45 perc, de elhasználta, mert - mint mindenki másnak - 15 perc járt volna neki. Tamás Pál "csak" 35 percet beszélt. Minekünk formálisan nem volt módunk hozzászólni a kérdésekhez, amellett bele is pofáztak. Amikor én fölálltam beszélni, akkor György Péter állandóan beledumált. Elmondanám saját kultúraértelmezésemet viszonylag röviden. Elmondanám, mennyiben aktuális. Lehet, hogy ebben lesznek provokatív elemek. És utána elmondom, hogy körülbelül milyen lehetőségeket látok, illetve szerintem mire lenne szükség. A magyar műveltség szónál tökéletesebben semmi sem fejezi ki azt, ami a tartalma a kultúrának. Nekem alapvető problémám, hogy még a saját lapomban (Magyar Nemzet), ahol csak egy szerkesztőbizottsági tag volnék, saját lapomban is megjelent ez a szópárosítás, hogy kultúra és tudomány. Amitől én azonnal viszketni kezdek, mert ez a kultúrát oly mértékben határolja be és szűkíti le, hogy ettől a dolog értelmét veszti. Tessék meghallgatni a latinos műveltségűeknek ez fog valamit mondani -, a latin szótárból kimásoltam, hogy a kultúra mit jelent tulajdonképpen. Ugye a colo, colere, colni, cultus igéből származik és a következőket jelenti. Földet művel. Tehát innen jön az egész. Az, amit mi hagyományosan kultúrának nevezünk, az egy agrártársadalomhoz tartozó szellemiség és minden, amit e mellé lehet rendelni. Lakik. Gondolkodik valamiről. Gondját viseli valakinek. Ellát, ápol, nem egyszerűen csak abban az értelemben, hogy ápoljuk a kultúrát, hanem embertársainkról is gondoskodunk. Díszít, nemesít, növényt is. Az a csodálatos ebben, hogy egyszerre szellemi és egyszerre praktikus. Több szintje van. Kiművel. Nem csak a földet műveli, hanem a szellemet is. Valamit gyakorol. Tehát tevékenykedik és abban a tevékenykedésben próbál egyre eredményesebb lenni. Megőriz, fenntart, ünnepet megül. Megtart. Mert az se mindegy. Az is elég talán, ha megtartjuk. Nem üljük meg, de legalább őrizzük. Tisztel. Általában embert. Kitüntet. Szentel, istent imád. Hagyományos értelmében ez a kultúra legmagasabb rendű formája. Lásd: kultusz. Azt hiszem, hogy mindent elmondtam. A különböző szóösszetételekben ez mind megtalálható. Tehát hihetetlenül gazdag ennek a szónak a tartalma. Írtam egy tanulmányt (A kultúra genetikája. Lm. Mély a múltnak kútja.), amiben megpróbáltam megértetni, hogy az a fajta gondolkodás, ami állandóan összekeveri a kultúrát és a civilizációt, az teszi a dolgot zűrössé. Tessék tudomásul venni - s ezt nem csak itt mondom, hanem a világnak mondom –, hogyha ezt a kettőt összekeverjük és összemossuk, akkor két olyan különböző irányultságú, de mégis egymás mellett harmóniában gyakorolható tevékenységet vagy eszmeiséget, ideológiát keverünk össze, amelyek nem azonosak egymással. De még mielőtt ebbe belemennék, volt egy vitája ennek a fentebb említett konferenciának, egy vitaeleme, ami talán úgy összegezhető, hogy a baloldal képviselői a kultúra megszerezhetőségét, kölcsönözhetőségét, illetve cseréjét tekintették elsősorban fontosnak. Én pedig - csak a magam nevében beszélhetek, mert amikor már ti beszéltetek, akkor már magamra koncentráltam, hogy végre én is, százhúsz perc után talán szóhoz jutok -, én pedig azt mondtam, hogy a kultúra belülről jön, de természetesen úgy értelmezve ezt, hogy ebben a befektetésnek és a környezetnek óriási szerepe van. Mihelyst jelzőt rendelünk a kultúra mellé, akkor a dolog rögtön árnyalódik és bonyolódik. Így például a keresztény, népi, nemzeti jelző együtt az én számomra általánosságban önellentmondás. Tudniillik a népiben több a határon túli, határon átható, és ugyanakkor szűkebb kategória is, hogyha egy szűkebb etnikumról beszélek. Ha azt mondom, hogy egy falunak saját kultúrája, népművészete, orális költészete és egyebe van, ezzel megkülönböztetem a szomszéd falutól, akkor a nép szűkebb értelmű. mintha azt mondom, hogy nemzeti. De ha úgy gondolkodom, hogy a magyar népművészet, vagy inkább úgy mondom, hogy a magyar mesekincs és az eszkimó, vagy az ausztrál mítoszvilágban számos olyan elem van, ami közös, sőt univerzális, akkor a népi messze túl mutat azon, amit nemzetinek tekintünk. Tehát a nemzeti minősítés az ilyen értelmű népihez képest behatárol. Keresztény, igen, létezik keresztény kultúra, de a keresztény kultúra sokkal tágabb értelmű, mint a nemzeti kultúra ráadásul a kereszténység alapvetően nemzetellenes, szebb szóval nemzetfölötti. A magyarság számára például a reformáció azért jelentett egy bázist, mert a nemzeti megmaradás érdekében egy birodalom hegemón törekvésével szemben - mondjuk, hogy egy Európába integráló törekvéssel szemben a nyelvi, nemzeti megmaradást képviselte. Vagy a latinizálással szemben. De ugyanakkor mégsem mondhatom azt a kereszténységre, hogy ugyanúgy negatív jelenség, mint az a "kulturális" globalizáció, ami ma jelen van, mert a kereszténység képviselt valamit, amit a "kulturális" globalizáció nem képviselt. De hát ez egy későbbi pont. Eljutottam odáig, s még mindig csak kezdetlegesen tudom magfogalmazni, hogy a történelmi menetrendben a kultúrát egy hanyatló folyamatnak fogom föl. Ez lehet, hogy hiba. Ezzel szemben a civilizáció emelkedő tendenciát mutat, a civilizálódás - tehát úgy tűnik, hogyha az ember civilizálódik, veszíti a kultúráját. Ezt egy példával illusztrálnám: a világon az a tendencia, hogy a nyelvek fogynak. Még mindig körülbelül háromezer nyelvet beszélnek, de ebből körülbelül kétezerötszáz nyelvet ötvennél kevesebb ember beszél. Tehát mondhatom, hogy egy család, egy nagy család beszéli. Új–Guineában, amikor először mérték föl a nyelvek számát, nyolcszáz nyelvet mértek föl, Ausztráliában háromszázat. A nyelvet én a specifikus kultúra alapjának tekintem, az ember beszédkészségét (a "nyelvi ösztönt") pedig általában a kultúra alapjának. Tehát a felfogásom szerint a nyelvek számának csökkenése a kultúra hanyatlását jelenti. Az olyan primitívnek mondott ősi kultúráknak, mint amilyen az ausztrál bennszülötteké, hihetetlen gazdag mítosz- és mesekincsük van, aminek a rétegzettsége olyan bonyolult, hogy Freudnak is feladatot jelentene kihámozni. Róheim Géza birkózott vele eleget, és viszonylag sikerrel hámozott ki fantasztikus pszichológiai mélyrétegeket ezekből a mítoszokból vagy álomtörténetekből, amit rajta kívül nem igazán kutattak soha. Ezeknek ugyanolyan mély csillagászati értelmük és tartalmuk van, mint a nagy mítoszoknak. És ez velük, nyelveik kihalásával elvész. Tehát az a hagyományos kultúra, ami kötődik egy bizonyos gazdasági tevékenységhez, az kétségtelenül hanyatlik, és a nagy kérdés az, hogy ami helyére lép, és nem szervesen lép, az vajon mennyiben marad kultúra. Ezért mondom én azt, hogy a civilizáció lép előtérbe és nyomul, nyomul minden területen. Ez a folyamat: a kultúra és a civilizáció együttes, de egymással mégis ellentétes fejlődése már az őskorban elkezdődött. Én a kultúrát, a kultúrát - an sich - genetikus adottságnak fogom föl. Azt mondom, hogy az állatvilágban léteznek olyan ösztöni tevékenységek, és nem is biztos, hogy ezek mind ösztöniek, mert attól, hogy az állatok nem beszélnek nyelvet, legalábbis ilyen nyelvet nem beszélnek, attól még nem törvényszerű, hogy nem gondolkodó lények bizonyos fejlettségi szint fölött. Hogy tanulékonyak, az bizonyított. A tudatiságnak nincs akkora cezúrája ember és állatok között, mint ahogy sokáig állították, és kétségtelen, hogy az állat rengeteg dologban kulturálisan viselkedik. Ceremóniái vannak, rituáléi vannak, félelmei vannak, ami ellen kitalál különböző viselkedési formákat. Az állatviselkedés kutatói tökéletesen tudják, hogy azok a pótcselekvések, amiket egy állat adott esetben végez, amikor éppen párviadalt vív, az mennyire megfelel az emberi magatartásnak. Vagy abból, hogy párzás idejére az állatok díszruhát öltenek, milyen tökéletesen vezethető le a mi ceremoniális hajlamunk. A díszítőművészet hajlama, ami ott ösztönös és kémiainak számító, kívülről nem irányítható folyamat, nálunk tudatosnak tűnő, irányított és látszólag már egy magasabb rendű forma. A vallás külső jelenségei, tehát azok, amik a vallásosságot leírhatóvá teszik, az ünnepek megtartása, a ceremóniák, a szertartásos viselkedés, az odaadás, a közösségbe való alávetettség vágya, hogy én bekerüljek egy közösségbe és ott védettségre leljek, a "munkák" és "jeles napok" ritmusa az mind olyan valami, ami az állatvilágból jött. Ezek kimutathatóak. Nagyon érdekes párhuzammal módomban volt a kényszerbetegségek tárgyában vizsgálni azt, hogy a vallásosságnak, mondjuk úgy, hogy a szimbolizációnak, a szimbólumteremtésnek, a ritualizációnak milyen kapcsolata van - szerintem genetikailag meghatározott, velünk született (vagy nem született) - hittel, hogy hogyan köti össze a vallást és a kényszerbetegségeket. A pszichiáterek ezt vizsgálják évtizedek óta, s e kutatásoknak az a végeredménye, hogy pusztán kémiai anyagok hiánya vagy többlete az agyban, bizonyos enzimek vagy hormonok hiánya vagy többlete a szervezetben befolyásolja azt, hogy milyen emberek vagyunk. Individuálisak vagy közösségre hajlók, hívők, vagy hitetlenek különböző mértékben, és így tovább. Egy skálán a két szélsőség úgy jelenik meg, hogy az egyik végén a szélsőségesen vallásos, bigott ember van, a kényszerbeteg ehhez képest beljebb helyezkedik el a skálán, a másikon van Magda Marinko. Ezt pusztán szerotoninnal, egy kémiai anyaggal lehet kezelni. Ha Magda Marinko elég szerotonint kap és be tudja fogadni a szervezete - mert nem biztos, hogy be tudja fogadni -, akkor derék emberré válhat, és még a végén bigott vallásossá is. Ez azért rettenetesen izgalmas, mert nem azt bizonyítja, hogy a vallásosság bolondság, hanem azt bizonyítja, hogy még bolondként sem tudunk kilépni abból a rendszerből, amiben vagyunk. Tehát a bolond ember is bizonyítéka annak, hogy a világ, amiben élünk, az egy zárt rendszer és adott törvényeknek engedelmeskedik. Ebből következik az én számomra, hogy a kultúra Isten - vagy, ha úgy tetszik, a természet - ajándéka, az evolúció eredménye. Ehhez képest a civilizáció viszont - most egy kicsit átesek a ló másik oldalára - egy emberi találmány. Egy elszakadási törekvés mindentől. És azért izgalmas a dolog, mert a kultúrának olyan kezdetleges fokán, mint amilyen egy amazonasi indiáné, megjelenik minden kulturális megmozdulásban egy civilizációs igény. Mert azt mondja az indián, amikor tetoválja vagy festi magát, hogy azért festem magam, mert én nem vagyok állat, meg akarom különböztetni magam a természettől. Vagyis a saját kulturális énjét, amivel a természetességét megtagadva kifesti magát, hogy civilizáltnak hassék, hogy megkülönböztetődjek az állattól, amelyik nem díszíti magát külön. Csak természettől fogva. Ez az önellentmondás tökéletesen mutatja az ember bonyolult gondolkodását a kultúra és a civilizáció tekintetében. És minél jobban haladunk előre a történelemben, annál több ilyen példát találunk. A kereszténység is ilyen ellentmondás. Mert mint minden hódító vallás, amely integrálni akar, civilizál, kultúrákat semmisít meg. Ha van alapvető különbség a kultúra és civilizáció között, akkor az ez: a kultúra megőrző, befelé forduló az én felfogásom szerint, a civilizáció pedig hódítani akar. A civilizáló vallások, amelyek hódítani akarnak s ebből a kereszténység is kivette a részét, hatalmas kultúrával rendelkeznek, de furcsa módon a kultúrát (kultúrákat) integrálták önmagukba. Ami a keresztény kultúrában az én számomra izgalmas, az a művészete, különösen a középkor és a gótika. De ez nem egy sajátosan keresztény valami, hanem a hagyományos művészeteknek a fejlesztése egy eszme szolgálatában. Ugyanakkor pedig amit szolgálni akar, amit csinálni akar, az egy civilizáció hódító tevékenysége. A szerzeteseknek ez volt a dolga. Furcsa módon megint a földművelésen keresztül a kultúrát képviselve, de mégis csak civilizálni. A 19. század nagy civilizátorai meghirdették: Győzzük le a természetet! Majdnem sikerül, s ha sikerülne, a kultúra is vele pusztulna. (Feltételesen, és csak abban az esetben, ha az ember - mondjuk robottá alakítva magát - megszabadulna természetes ösztöneitől, eredendő természetétől. Hiszem, hogy ez nem lehetséges. Ebben rendkívül sok analógia van a mostani globalizáló törekvésekkel. A televízió, de igazában nem csak a televízió - de ez a legjobb példája ennek - általában a képernyős kultúra, rákfenéje a műveletlenség. Tehát azt mondom, hogy a televíziós trendekkel szemben is a védekezés alapvetően a műveltség megőrzése a televíziókban, a képernyős kultúrában is. Ez most nem üres szólam, mert amiket főleg a reklámokban látni, hallani, vagy amiket korábban intelligens műsorvezetők mondanak, abból az látszik, hogy rettenetes erős beszűkülés, bemerevedés van stílusban és nyelvi pongyolaság, teljes elbizonytalanodás és a kritikátlanság, amit szabadságnak neveznek. Azt gondolom, hogy ez a műveletlenség irányába mutat és a civilizáció tulajdonképpen a műveletlenséget szolgálja. Az én felfogásom szerint az a fajta szellemiség, ami a legmagasabb rendű az ember életében, állati múltunkban gyökeredzik. A vallás, mint olyan, meg akarja fejteni, hogy mi van odaát, van-e valami odaát. Mi van a halál után? Mi fog velem történni? A félelmeimre adódó válasz és így tovább. Ez nem testi, nem materiális. Csak állati. Ugyanakkor pedig mit csinál a civilizáció? Reklámjain keresztül azt hirdeti, hogy csak a test (a testi higiéné pl.) a fontos. Néhány évtizede annak, hogy Kanadában a Niagara vízesésnél sétáltam a nővéremmel, aki ott él. Háromszázezer amerikai és kanadai turista jött-ment ott, és a nővérem azt mondta nekem, hogy öcsi, ezeknek nyugodtan beszagolhatsz a lába közé. Ezek illatosak. Tudják használni a személyi számítógépüket, de egyébként rettenetesen buták. Na most mi is ebbe az irányba mozgunk. Butulunk, egyre jobban sötétülünk, és egyre illatosabbak vagyunk furcsa módon. De ez sem testi. Mert a testet veszi el tőlünk. Elveszi a szagunkat, elveszi az örömeinket, tennivalóinkat, helyükbe pótcselekvéseket, pótörömöket, virtuális valóságot ad. Álmennyországot gyárt. Egy reklám nyomán támadt az a gondolatom, hogy a televízió a nép ópiuma. A vallást helyettesíti. Kiváló igazolást adott erre nekem Wisinger István, amikor itt volt vendég egy ízben, talán egy évvel ezelőtt, és elmesélte azt a történetet – akik jelen voltak, talán emlékeznek rá -, hogy elmegy mint fiatal televíziós egy falusi nénihez és a tisztaszobában - a szent sarokban ! - ott állt a televíziós készülék csipketerítővel letakarva, rajta lámpa és a virág, mint egy oltár. Tessék tudomásul venni, hogy ezen a vallásosság külső jelei. A szent sarokban, a tisztaszobában. És amikor kérdezte, hogy vallásosnak tetszik lenni, néni? Hát persze, én minden este imádkozom a Szűz Máriához és Takács Marikához. Ez tréfásan hangzik, de véresen komoly dolgokról van szó. Véresen komoly dolgokról van szó akkor, amikor televíziós reklámban elhangozhat, hogy a Tchibo a legtöbb, ami adható. Ez úgy hangzik, mintha Jézus Krisztus mondta volna, kivéve, hogy a Tchibo helyett mást mondott. Vagy amikor a vécépapír vagy toalettpapír ha úgy tetszik, a legjobb barát és a barátnő csak a második. Benne van a reklámban, hogy te csak a második vagy, mert a toalettpapír az én első barátnőm. Hát mit mond? Felebarátságról beszél a kereszténység, könyörgöm. Tehát a vallásos fordulatokat veszik át és beépítik a szövegeikbe, mert pontosan tudják, hogy az ember számára a vallás milyen fontos. Miért van ez? Niel Postman, aki írt egy könyvet, avval a címmel, hogy Halálra szórakozzuk magunkat. Angolul írta, magyarul nem jelent meg. Fölállít egy tézist, ami nekem nagyon kapóra jön. Azt mondja, hogy a televízió örökös jelen időt használ. Egyébként Bakáts Tibor Settenkedő olvasta a könyvet, mert hivatkozik rá. Nem a könyvre, hanem a televízió örökös jelen idejére. Ez mit jelent? Azt jelenti, hogy tévézés közben nem a valóságos időmben vagyok, hanem egy virtuális időben vagyok, és ez a virtuális idő mindig az az idő, ahova éppen a televízió visz engem. Tehát ahogy a hírek is időben, térben eltérnek egymástól, az utána jövő reklám is máshová visz, a virtuális paradicsomba visz. A filmek egy része viszont a pokolba. Ezek állandóan és hangsúlyozottan olyan mozzanatok, amik a jámbor vallásosságnak a rekvizitumai. De mindig egy virtuális jelen időben vagyok, de soha nem a saját időmben. Én egy olyan televíziót képzeltem el – s ez a személyes része a dolognak -, mely megpróbálja a műsorokat mindig a valóságos időhöz kötni. Így próbálva valamiféle kapcsolatot teremteni valóság és álom között. Mert a televízió az egy álomvilág. Pontosan az, ami. Hamis, álvilág, földi mennyország, illúzió. Hogy mi ebben az érdekes? Az az érdekes, hogy az én felfogásom szerint, és ez megint a valláshoz köti a témát, a mindenkori hatalom azé, aki az ember idejével gazdálkodik. Visszatérve a keresztény példához, sőt, még korábbi példához, az antik Rómában a pontifex maximus uralkodott a naptár felett. Ami azt jelentette, hogy egyedül neki volt joga interácóra engedélyt adni, neki volt egyedül joga, hogy a naptárt megreformálja. Tehát Julius Caesar is csak akkor reformálhatott naptárt, amikor pontifex maximus lett. A római pápák az ő utódai ebben a rangjukban, keresztény pontifex maximusok közül. Ezért reformálhatta meg, amikor elérkezett az ideje, XII. Gergely pápa a naptárt. És ki a pápa? Krisztus földi helytartója, a keresztény világ ura. De ilyen hatalmasság a maga területén a kínai császár, és így tovább. Egyébként ez jelent van a római pápaság heraldikájában is. Az ezüst-arany zászlóban, ami a Holdnak és a Napnak a közös szimbóluma, és ez azért van, mert a keresztény naptár egy luniszoláris naptár. Nap-hold naptár. Ugyanez az idő feletti hatalomgyakorlás fejeződik ki a két kulcsban meg a pápai tiarában. Ezeket is el tudom mesélni, de nem tartoznak szorosan ide. A lényeg azonban az, hogy amikor megjelennek az úgynevezett polgári rendszerek, ezek az egyháztól független rendszerek, ezek is megpróbálják a naptárt birtokba venni. A francia forradalom megreformálja a naptár neveket, nem jön be, de megpróbálkozik vele. A kommunisták kitalálják az állami ünnepeket a vallásos ünnepek helyett, mert valahogy tagolni kell az emberek életét. Kitalálják a kommunista szombatokat, s Szabad nép félórákat, tehát az ember idejét valamilyen módon állandóan rendszerezik. Ez a hatalom titka. Most mi gyakorolja ezt felettünk? A televízió. Onnan tudjuk, hogy milyen nap van, hogy milyen műsor megy a tévében. Ha péntek, Dallas. Vagy ha Dallas, akkor péntek. A mai emberek már fordítva gondolkoznak. Mert minden a televízió. A rádió és televízió műsorújságból tudjuk, hogy mi van. A televízióból tudjuk, hogy mi van. Lassan nem olvasunk, mert a televízióból úgyis megtudjuk. Hát csoda, ha ő irányítja az életünket? Ma már nincs kommunista szombat, de van televízió. Tehát az analógia bármennyire is játékos, mert ezek látszólag játékos analógiák, de a mögötte levő százak, a milliárd forintok, a harc, ami a hatalomért folyik a Televízióban, azt mutatja, hogy ez egy döntő tényező. Ez ellen egyetlen védekezés van, meg kell szerezni a hatalmat a televízió fölött. Ezért akartam én tévéelnök lenni. Bozay Attila: Ki is lehet kapcsolni. Igen. Ki is lehet kapcsolni. De az nem megoldás. Struccpolitika. Én ugyan kikapcsolhatom, de akkor én magánemberként reagáltam. Attól még más nem fogja kikapcsolni. Ha én meg akarom menteni a kultúrát, akkor ez csak úgy lehetséges, hogyha én befolyással tudok élni. Egy minimális befolyásom van - nincs itt Sára, de a háta mögött is el merem mondani - és a Duna tévéhez benyújtott pályázatomban elképzeltem egy tematikus televíziót, aminek az volt az értelme, hogy lemondok arról az egyébként tébolyító érzésről, hogy én bármilyen hülyeséget adhatok az embereknek, azt fogják zabálni, és egy idő után azt mondhatom, látjátok, ezt zabálják. Lásd a TV2 Dáridó című műsorát, a szappanoperákat, a csak pénzről szóló "műveltségi" vetélkedőket, a show-műsorokat, az elkeserítően idétlen humorizálást. Ehelyett megpróbálnék egy olyan televíziót csinálni, amelyik megkísérli tartani a kontinuitást a hagyományokkal és a napnak megadni a helyét virtuális térben és időben, és úgy tálalni a műsorfolyamot. A pályázatom alapján nem lettem tévéelnök, viszont a Duna tévé kuratóriuma megkért rá, hogy a pályázatomat felhasználhassa. Így a Duna műsorában megjelentek úgynevezett tematikus napok, de átgondolás nélkül, mert a műsorkészítők ugyanolyan műveletlenek, mint korábban voltak. Mitől tudnák, hogy mi az, amiről egy napra rá lehetne ismerni? Lassan le fogom zárni a mondókámat, de egy kritikai megjegyzést teszek a helyszínnel kapcsolatban. Eddig visszatartottam magam. Csak azért, hogy jelezzem: miért van a kultúrában nagy változás? Mert az embereket nem érdekli, még titeket sem érdekel igazán az, hogy a dolgoknak, mint a mennyben, úgy kell a földön is menniük. Mint a Miatyánk és József Attila tanítja: "pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen". Erre utalna a mi csillagos mennyezetünk, csak éppen hibásan teszi. Amit a fejünk fölött látunk, olyan nincs. Ez egy nagyon nagy munkával elkészült csillagtérkép, de fordítva ábrázolja az eget, mint ahogy a valóságban van. Úgy készült el egy csillaggömb nyomán kívülről, ahogy az Isten kívülről látja, s nem úgy, ahogy mi alulról, belülről. Ha ezt a művészek, akik nagy áldozattal megfestették, nem tudják, akkor miért várjuk el a többi kilenc és fél millió magyartól, hogy érdekelje őket, hogy mi van a valóságban. Ez egy törvényszerű folyamat, s azt jelenti az én számomra, hogy az ember hiába folytat utódvédharcot olyan hagyományos kulturális jelenségek védelmében. És mégis teszem. Írom a könyveket, mert világképünk nincs, s amint van, az nem működik, legalábbis nem korszerűen és hatékonyan. Komoróczi Géza a legutóbbi Élet és Irodalomban egy elég hosszú cikket írt a püspöki körlevélről, bíráló hangnemben, aminek pontosan az volt az értelme, ami engem zavar a televízió vallásos negyedóráiban. Az evangéliumok tanúsága szerint a Megváltó nem így csinálta. A keresztény beszéd hangneme korszerűtlen, meg kell újítani. Egész gondolkodásunk korszerűtlen, hiába védem, ennek lejárt az ideje. (Mentségemül: már János evangélista úgy érezte, hogy a Megváltónak hamarosan vissza kell térnie, hogy megújítsa a megújítandót. A Jelenések utolsó szavai ezek: "Jövel, Uram, Jézus!") Új korszak küszöbén állunk, ehhez megújított kultúra kell. De mi? A médium, az információs világháló, ami jórészt rossz kezekben van, ami ezt az új kultúrát produkálja folyamatosan, és ami a televízióban illetve a képernyőn jelentkezik. A könyveket például úgy kell írni, hogy rá lehessen tenni CD-re és interneten is elérhetők legyenek. Én megpróbálok már így írni könyvet. Ma még egyelőre nem kerülnek CD-re az írások, de remélem, hogy előbb-utóbb rákerülnek. Igenis, hiszem, hogy ez valamifajta visszatérési lehetőség, hogy mivel vizuálissá válik a kultúra elsősorban, és műveletlenné, tehát az emócióknak erősebb a szerepe. És a közeljövőben egyre erősebb lesz, mint az intellektusnak, akkor abba kapaszkodom, hogy ez a multikulturális jelenség a maga sokszínűségével tulajdonképpen egyáltalán nem új, hanem nagyon is ősi, s akkor a sámán jut az eszembe, aki sámánruhában dobot verve, énekelve táncolt és sok mindent csinált, és a szövegének is több szintje volt értelemszerűen, és akkor valamifajta szintézis volt elérhető ezáltal. Csak az, hogy a sámándob kinek a kezében van? De nem lehet televízión kívül gondolkozni. Vagy képernyőn kívül, inkább így mondom. Nem ódivatú ez a gondolkodás, reménytelen. Én ódivatú ember vagyok, s nagy élvezetet lelek egy könyvben. Jó a szaga, meg minden, s ez mind igaz. És írok, ahelyett, hogy tévéműsorokat csinálnék. Teszem ezt azért, mert olcsóbb, és azért, mert én nem jutok hozzá, hogy tévéműsort csináljak. Azt is tudom, hogy a tévéműsor szükségképpen felületes. Ugyanakkor a hatásfoka sokmilliószoros. Ennek viszont, mint (rajz)filmrendező örülhetek, hiszen ma már a filmjeimet is csak képernyőn lehet látni. Úgyhogy az én javaslatom vagy zárómondatom az, hogy nem lehet a kultúrát a televíziótól elzárva művelni. Nem megoldás a kikapcsolás. Köszönöm a türelmeteket. Bozay Attila: Ha már a befejező szavad az volt, hogy kikapcsolni, amit én említettem, akkor én egyetlen mondatot mondanék. Ember tájékozódj, ember gondolkozz, ember válassz, sőt, hozzáteszem: cselekedj. Ennyi az egész. Engem a büdös életben nem szoktat le senki arról, hogy válasszak, arról, hogy gondolkozzam, attól, hogy tájékozódjam és arról, hogy cselekedjek. Nekem is válogatnom kell, csak az a problémám, hogyha ezt nem művelik országos szinten, ha a nagy többséget nem tanítjuk meg arra, hogy válogasson… Az alapelvvel egyetértek, de ahhoz kellene egy összefoglaló világkép, ami ma nincs. Nincs egy elfogadható világkép. Minden van. Tetszés szerint bármi. Bemehetsz egy McDonald’s-ba, belehetsz egy Kentucky Fried Chicken-be, bemehetsz egy olasz vendéglőbe, mindenhova bemehetsz. Választhatsz. De semmifajta elvi alapja, oka, célja nincs annak, hogy miért választasz így. Emlékszem, a nyugati országrészben, már a hatvanas évek végén lehetett fogni az osztrák tévét, és kívülről tudták a reklámokat németül, mert ott már megvolt ez a reklám mizéria, ami most itt is van. És noha nem értette a magyar néző, a reklámozott áru elérhetetlen volt a számára, mégis sóvárgott az után az élet után. Az teljesen irracionális mese volt, rémisztő. Azt hiszem, az embereknek csak töredéke akar kiszabadulni. Beszél róla, hogy egyéniségként akarja magát megvalósítani, de a többség mégis csak a nyájhoz tartozó. Ott érzi magát biztonságban, egy közösségben, valamilyen klubban, valamilyen csapatban, valamilyen pártban. Ezért mondom azt, hogy az emberek az elérhetetlen vágyakat jobban szeretik, mint az elérhető vágyakat. A tapasztalat azt mutatja, ösztönösen tudjuk, hogy csalódunk, ha megkaptuk már a boldogságot. Izgalmasabb az a virtuális mosópor ott, mint használva. Ez megint egy ferdesége a dolgoknak. Ezért csalhatnak nyugodtan a reklámokkal, mert az ember akarja, hogy becsapják. Vágyik arra, szüksége van rá, csak az a szomorú, hogy abban, amit az evangéliumok hirdetnek – idézőjelben mondom "abban a becsapásban" - van valami. Ebben semmi nincs. Tehát ilyen mérvű leszállítása az eszmei értékeknek a földi javak jelentéktelenségébe, ez tényleg elszomorító. És ezért nem tudok igazán egyenlőségjelet tenni akkor sem, hogyha kiüresedettnek érzem az egy Jelenitsen kívül a nyilvánosság előtt megszólaló egyházi személyeket. Mert Jelenits az egyetlen, aki a saját hite miatt meggyőző tud lenni. Bozay Attila: Csak azt szeretném kérdezni, hogy te a televíziónál át tudtad volna vinni az elképzeléseidet? A teljes sikert nem lehet elérni, csak meg lehet indulni valamilyen úton szerintem. És hálás vagyok a sorsnak, hogy veszítettem azon a pályázaton, mert mindent föl kellett volna áldozni, ami nekem fontos, azért, hogy ezt meg tudjam próbálni, hogy milyen. Hernádi Gyula: Az a probléma, ami bent van a televízióban, vagy inkább az a probléma, amit elmulaszt valaki az életéből, mialatt a tévét nézi. Mert ez a probléma. Tehát az a hiány, amit teremt. Mert az a néni, aki elmegy nyolc órakor a litániára, az föltöltődik, az kap valamit, valahol a napját meghatározza, s ez a stabilitását okozza. A négy órát televíziózó gyereknek semmilyen stabilitást nem okoz a televízió. Döbbenve tapasztalom magamon, hogy újabban képes vagyok két hét múlva negyedórát nézni egy filmből, míg rájövök, hogy már láttam. És ezalatt közben elmulasztottam valamit. Ettől a pillanattól kezdve azt gyanítom, hogy ez egy óriási manipuláció, ami nem adni akar nekem valamit, hanem azért ad valamit, hogy valamitől megfosszon. Fekete
György: Föltennék neked egy kérdést Marci, bár hosszú
kérdés lesz. Írok egy könyvet, aminek az a címe, hogy A tárgyak természetrajza.
És az előmunkálatokból kiderül, hogy egyetlen egy élőlény létezik a
világon, beleértve a bogarakat, madarakat, állatokat és növényeket is,
amelyik tervez. Amelyikben prekoncepcióként megjelenik valami. Fantasztikus
hangyák és fantasztikus madarak vannak, amelyek elképesztő dolgokat
csinálnak, de amikor beáll egy rendkívüli körülmény, akkor nem tudnak
korrigálni. Tehát nem terveznek. Ha már az éghajlat, három fokkal több
van, vagy erősebb a szél, megáll a tudomány és elpusztul a madár, elpusztul
a hangya. Az ember képes a változtatásra. Fogalmam sincs, hogy milyen
népességgel kezdődött az emberiség történelme a különböző kontinenseken,
de négyszázmillió évvel ezelőtt háromszázmillió ember élt, és ma hatmilliárd.
Képzeld el, hogyha hatmilliárd ember tervezne. Természetes, hogy eljön
egy iszonyú kor, amikor az embernek át kell változni fogyasztóvá, tudomásulvevővé
és olyan állattá, akit szabadon lehet manipulálni, mert hatmilliárd
autonóm, szabad, tervező ember nem szaladgálhat a világon. Sem hatmilliárd
költő, sem hatmilliárd zeneszerző. Ez katasztrofális, szörnyű dolog,
hogy a totális szabadság pillanatában vagy korában és körülményei között
jön létre a legbénább, legmanipulálhatóbb, csak fogyasztásra és az elhasználásra
lévő ember. A reklám is ezért van. Hogy használd. Fekete György: Igen. Itt csupa kivételes ember ül, aki a saját tervezését, a saját elgondolását, a saját prekoncepcióját papíron, könyvben, zeneszerszámban, filmszalagon megvalósítja. De minél több ember lesz, annál kevesebb tervezőre lesz szükség. Engem az érdekel, hogyan lehet ezt kiparírozni? Tehát hogy jön egy globális tender a maga árvízszerű sodrásával, s milyen gátakat lehet kiépíteni? Esetleg egyéni stratégiában, és nem csak azért, hogy a saját életedet meghosszabbítsd egy kevéssel, hanem lehetőleg másokét is. És valószínű, hogy ebben a régiók védelme, a kiskultúrák védelme, a kisközösségek védelme, egy sejtrendszer tud ellenállni, mert hogyha túlszervezed, akkor te magad buksz bele. Én mindig szomorú vagyok, amikor egy akció, egyesület vagy szövetség túl nagy lesz. Borzasztóan örülök a harminc, ötven, hetven embernek, mert csak ilyen méretekben lehet a szabadságát ezeknek a kicsi régióknak megőrizni. Jó lenne, ha újra szerepe lenne a családoknak, a rokonságnak, az Akadémiának. Vagy egy folyóirat boldogan csinálná a maga kétezres kis körét, mert ennyi elég. Nem kell több. De jó lenne, ha ilyen kis körből minél több volna. Ha valahol ezek a kis régiók összeérnének és együtt tudnának gondolkozni, dolgozni. 1997 június 19. |
| |
| |
|