László Gyula

 

László Gyula

Életem egyik fele, a régészet

Az a feladatom, hogy beszámoljak arról, mi történt velem? Látszólag könnyű, valójában nagyon nehéz. Nemrégen, talán tizenöt-húsz éve levelet kaptam egy nagyon kedves, idős hölgytől, akit csak fiatal lány korában láttam, és kérte, hogy írjam meg, mi történt velem, hadd tudja. Könnyűnek tűnt a feladat, de amikor nekiültem az élveboncolásnak, kiderült, hogy nem is olyan könnyű. Mert hát mi is történt velem? Semmi. Megtörtént az élet. Ugyanúgy, mint valamennyiünkkel. Most mit írjak neki? Aztán eszembe jutott, hogy ez más, mint a pályám emlékezete. A pályámon tényleg történt egy csomó minden. Mint emberrel, mint biologikummal bennem is megtörtént az élet. Így írtam meg neki, amit éppen összeszedtem hirtelen, és bemutatkozással kezdtem. Nem személyemben, hanem családommal. És nem véletlenül. Édesanyám szegény, Isten nyugosztalja, lírai lélek volt, még festett is. Énekelgetett. Nagyon szomorú sorsa volt, mert négyéves kislány korától árva volt. Nevelőszülőknél nőtt fel és nagyon szomorú leánykora volt. Tiszta lelkű, lírai valaki volt. Édesapám pedig erősen értelmi ember, Posta Bélának, a kolozsvári egyetem nagyhírű régészprofesszorának a külső munkatársa volt. De ugyanúgy külső munkatársa volt az Országos Meteorológiai Szolgálatnak is. Monológokat írt és sokat olvasott, kórust szervezett, szóval az értelem embere volt elsősorban. S úgy tűnt, hogy ez a két ember nem egyesült bennem hibátlanul. Hol egyik, hol a másik életét élem, talán hét éves periódusokban, de ez nem biztos. A lényeg az, hogy amikor lírai emlékeimnek élek, festek, szobrot csinálok, karcolok vagy metszek, akkor édesanyám él bennem. Amikor pedig a tudományhoz, a régészethez húzok, akkor édesapám. Úgyhogy voltaképpen nem is a magam életét élem, hanem hol egyik, hol másik szülőm életét. Amikor az egyik uralkodik, akkor búvópatakként a másik mormol ott a mélyben, keresi az utat visszafele, s mikor az első kifárad, akkor ez a fölszínre tör, egy ideig ő uralkodik. Így váltakozik a lírai és az értelmi életem. Kettős életem volt ezek szerint, egy lírai, a művészeti, amit kevesebben ismernek, és egy úgynevezett tudományos, régészeti, amit általában elég sokan ismernek. Hiszen a magyar őstörténet iránt hál’istennek nagy az érdeklődés. Tehát azt a címet adnám annak a tömörített értékelésnek, ami most következik, hogy két út áll előttem, melyiken induljak?

Amint talán az előbbiből észrevehették, mind a kettőn elindultam. Hol egyik, hol másik, hol másik, hol egyik uralkodott és hogy mit csináltam, arról majd megpróbálok röviden számot adni. Talán kezdeném azzal a résszel, ahol általában ismernek engem, a régészetivel. Az őstörténetivel. Mi az, ami újat tudtam hozni? De előre megmondom kérem, hogy nem én hoztam, hanem az egész magyar régészet, múltbeli kollégák, a jelenbeli kollégák, tanítványaim. Együtt dolgozunk s akkor is egymást segítjük, ha nem tudunk róla. Amit én elmondok, mint a magam dolgát, azt ne úgy tekintsék, hogy én csináltam, hanem mi csináltuk és mi csináljuk, s nyilván a jövőben is csináljuk. Egyszer egy hosszabb, másfél órás vagy egy órás televíziós riportfilmet készítettek rólam, s a végén a riporternő megkérdezte nagy okosan, hogy mi a legnagyobb becsvágyam? S akkor hirtelenében támadt egy gondolatom, s azt mondtam, az, hogy még életemben elfelejtsenek. Tehát ami jóra rátapintottam, az váljék a magyar köztudattá, ami pedig gyatraság, hiba, tévedés volt, az úgyis elmúlik az idővel.

Gyerekkoromban elhatároztam, hogy két dolgot fogok csinálni. Nagy művész lesz belőlem. Persze már gyerekkoromban is sajnáltam, hogy ilyen névvel, mint László nem lehet művésznek lenni. Munkácsy, az más. No, aztán a másik, hogy a székelyek eredetét kikutatom. Aztán úgy látszik, hogy megfeledkeztem erről. De most, ha visszanézek, úgy tűnik, hogy egész életemben mégis csak ezt csináltam. Hát ilyen nehéz dolog beszámolni önmagáról az embernek. Hát kezdjük el. Tehát a szegény ember részésze akartam lenni. Ehhez két indítást is kaptam, az egyiket Győrffy Istvántól, akinél doktoráltam, aki azt mondta a szakdolgozatomra, hogy Gyula, nem ezt vártuk tőled.

A másik Veres Péter barátom, aki azt mondta, hogy hagyd a fenébe a fejedelmeket és a csatákat, azt úgyis tudjuk, rólunk írjál, kétkezi emberekről, hogyan éltünk, mit csináltunk, hogyan gondolkoztunk az evilágról s a másvilágról. Tehát egy olyan fajta magatartást sugallottak, ami eddig ismeretlen volt a régészetben. A régészek eddig főként a tárgyak gyarapítását, múzeumi kiállítások szebbé tételét szolgáló ásatásokat végeztek, de úgy tűnik, hogy sajnos, a legfontosabb ásatásaink is rengeteg dolgot tesznek tönkre. Az 1940-es években kapcsolatban voltam a német régészekkel, ők elmondták nekem, hogy a sírokból vett földminták elemzésével meg tudták állapítani, hogy az illető mit evett legutoljára. Vagy az edények falán belülről lekapart földből meg tudták állapítani a vegyészeik, hogy mi volt bennük. A német sörfőzésnek a technológiáját ebből tudták kielemezni. Nálunk sajnos ez nem sikerült eddig, bár én is aggodalommal kapartam le az edények belsejét és volt egy kémikus barátom, akit meggyőztem arról, hogy milyen nagyszerű dolgot lehet majd ebből kihozni. Ő lelkesedéssel nekiállt és három hét múlva boldogan jelentette, hogy szerves anyag volt benne. Gondoltam, pukkadj meg a neved napján, ezt úgyis tudtam. De mi volt? Kumisz volt, vagy bor, vagy paszulyleves? Hát ezt nem tudta megcsinálni. Úgyhogy mi a legnagyobb gondossággal is nagyon sok mindent teszünk tönkre.

Többek között itt vannak az ásatási leletek. Az első sírban ezt és ezt és ezt találták, a második sírban, harmadik sírban. Vajon mi az, hogy első sír? Mi találjuk elsőnek az egyes sírt, azért jelöljük egyessel. Mi találjuk másodiknak a másodikat, harmadiknak a harmadikat, negyediket, ötödiket, de nem a régiek. Tehát a mi sírszámaink nem egyeznek azzal, ahogy régen temették egymás mellé. Édesapámék falujában - hála Istennek úgy látszik, két hét múlva eljutok megint oda -, Udvarhely megyében a falu csukorékba települt. Lászlóék, meg ez, meg az, meg amaz nagyjából egymás köré telepedett. S kint a temetőben ugyanezt találtam. Na most ebből mindjárt leszűrtem valamit, ami az eddigi temetőelemzéseinknek ellene mond. Eddig úgy képzelték el a régészeink, mint a nagyvárosi temetőket, hogy elkezdődik itt a temetkezés és aztán folytatódik, folytatódik s olyan emberek kerülnek egymás mellé, akik életükben nem ismerték egymást. Így határozták meg, hogy vannak korai szakaszai a temetőknek és vannak késői szakaszok. Nem! Ha meg tudjuk állapítani, hogy milyen gócokban temetkeztek, akkor minden csukorékban vannak régi temetkezések és vannak újabbak. Tehát nem ilyen egyszerű, hogy vannak régiek, ott vannak a fiatalok, hanem minden temetkezési góc önmagában egy egység. De hogy tudjuk ezt meghatározni? Úgy, hogy a hitelesített, állami okmányként szereplő ásatási jegyzőkönyveket félre kell tenni. Sokat töprengtem, hogyan juthatnánk valami más szemléletre. És rábukkantam arra a gondolatra, amit keresztülvittem, hogy mindegyik sírba, sírfoltba berajzolom, hogy mit találtak abban. Övet, hány veretes övet, szablyát, tarsolylemezt, karperecet, pártadíszeket, edényeket. Szóval mindegyikbe beírtam hogy mit, de nem tudtam, hogy mi lesz belőle. S lassacskán így, ahogy előre mentem egy sok száz síros temetőben, kiderült, hogy gócok alakulnak ki. Középen egy aranyozott veretes férfi, a másikban egy ezüstveretes, a harmadikban egy bronzveretes, körülötte férfiak egy, két, háromveretes övvel, körülötte nők, körülötte szegény férfiak öv nélkül, minden nélkül, körülötte szegény nők. Tehát kezdett életre kelni a temető. Mai napig sincs véghezvitt teljes temető, de szerencsére volt egy zseniális antropológusunk, Lengyel Imre - sajnos, korán meghalt -, aki meg tudta állapítani a csontvázakból a rokonsági fokokat. S többek között megállapította, hogy ezeknek a síroknak a férfiai ezeknek a síroknak a nőit vették feleségül, és itt vannak a gyermekeik. Csakhogy ezeknek a síroknak egyike késő avarkorú, a másika honfoglaló magyar volt. És a gyermekek a kettőből lettek. Tehát az a régi felfogás, hogy eddig voltak a szarmaták, eddig voltak a gepidák, eddig a longobárdok, ez meg volt a koraavar, aztán a magyar, ez megdőlt. A mesteremberekre, földművesekre mindig szükség volt, volt, a hódítók meghagyták őket a helyükön, így Árpád magyarjai itt késő avarokat, onogur magyarokat találtak, s azokkal összenősülve, összeházasodva keletkezett a középkori magyarság, keletkezett a mai magyarság. Néha gondolkozva azt szoktam mondani, érted hogy mit mondok? Hát igen. Pedig én magamról beszélek most. S valóban az a helyzet, hogy a középkori magyarság és a mai magyarság tömegében nem Árpád honfoglalóinak az utódai, hanem a korábbi onogur, későavar népességnek az egyenes leszármazottjai. Ez volt az első dolog, ami a temetők elemzéséből kiderült. De aztán még más minden is következett abból, hogy komolyan vettem a temetkezést.

Hát persze hogy komolyan vettem. A másvilágra elengedett, a meghalt ember, az hatalom. Vigyázni kell, hogy vissza ne járjon, vigyázni kell, hogy ne ártson nekünk, vigyázni kell, hogy megelégedett legyen az utódai földjébe téve. Tehát nagyon nagy aggodalommal temettek régen is, mint ahogy mai napig is. Persze manapság a részvét, az érzelmi azonosulás teszik nehézzé a temetést. Régen ehhez még hozzájárult, hogy vigyáztak arra, hogy vissza ne járjon a halott, tehát mindent a legnagyobb gonddal tettek. Én nem vettem ki a sírokból azt, amit benne találtam, hanem megnéztem, hogy hol vannak a sírokban. Például férfiemberek tudják, mi is tudjuk, hogy a szablyát a baloldalon viselték, hogy onnan ránthassák ki. Tehát a temetőben a sírokban a szabálynak bal oldalon kellett volna lennie. Igen ám, de főként az öregebb embereknél a szablyát a jobb oldalon találtuk. Véletlen? Véletlen nincs, temetésnél végképp nincs. Minden a legnagyobb gonddal történik. Vagy a tegezt, amiben a nyilak voltak, a jobb oldalon viselték. Igen ám, de a sírokban a bal oldalon voltak. Véletlen? Nem lehet. Nos, ez jelentette számomra azt, hogy utána kell ennek járni. S valóban, a Belső-Ázsiában élő tatároknál mind a mai napig - a mai nap az utolsó száz esztendőt jelöli - megvan az a szokás, hogy mindent fordítva tesznek a halott keze ügyébe, mert a másvilágon minden fordítva van.

Olyannyira, hogy amikor nálunk fent a Nap, ott lent süt. Nálunk felfelé nőnek a fák, ott lefelé. Nálunk sok a hal az Obban, ott szegény halban a mennyei Ob. Megmozdítom a jobb kezemet, megmozdul a balkéz. Úgy látszik, ez a tükörképes másvilág uralkodott főként az öregebb Árpád magyarjainál is. Önkéntelenül felvetődik a kérdés, hogy jut eszébe egy népnek ilyen bizarr ötlet, hogy a másvilág fordítottja az evilágnak? Az emberi észnek, úgy látszik az a természete, hogy mindent meg akar magyarázni. A földbe temetjük a halottainkat, és mi bele tudunk látni a földbe. Ha nyugodt pocsolya vagy sima víz fölé hajolunk, hát ott tényleg a Nap lent van, a fák lefele nőnek, a jobb kezemet mozdítom, a bal kezem mozdul. Tükörképe a másvilági élet az evilági életnek. Nos, erről egy jottányi írás nem maradt fönn Árpád magyarjairól, de a régészeti megfigyelések útján erre a következtetésre jutottunk, hogy többek között a magyar másvilágkép alapja az, hogy minden fordítva van, minden tükörképszerű. Érdekes módon ennek a tükörképszerű másvilágnak a képe önökben is él. Önökben is élt gyermekkorukban. Nem játszották azt, hogy ezt a házat kerülgetem és szita, szita péntek, szerelem csütörtök, dob szerda. Miért mondták így? Középkori boszorkányperekben a legnagyobb bűne a bűnösnek, ha fordítva mondja el a Miatyánkot. Hátulról előre. Hát ez akkor okvetlenül mágiával járt. Miért mondta volna fordítva? Mert a másvilágon minden fordítva van. Nahát ilyen okosságok megfigyeléséből, minthogy a sírokban mi hol van, jutottunk, jutottam ilyen felfedezésekre.

A babona nem vallás. A Kisfaludy Társaság az 1846-os években kiírt egy pályázatot a magyar ősi mitológia kutatására. S ennek alapján készült például Ipolyi Arnold csodálatos munkája, a Magyar Mythologia. De többeké is. Kállay Ferenc A pogány magyarok vallása című tanulmánya is, ahol a pályázatnak megfelelően messzemenőleg figyeltek a népi babonákra, gondolván, hogy azok ősvallási maradványok. Magam részéről ezt nem hiszem. A babonáink nagy részének semmi köze nincs a valláshoz. A gyógyításra való szerek, megtudni azt, hogy ki lopta el, hol van, hol található, fölmászik a hétágú világfára és ott találja meg, satöbbi. De ezeknek a valláshoz nincs közük, körülbelül úgy vannak, mint az úgynevezett táltosaink, vagy a vajákos asszonyok manapság. Persze hogy volt kapcsolatuk a másvilággal, de nem ők voltak a másvilág. Volt kapcsolatuk a másvilágon uralkodó személyekkel, de nem ők voltak ezek a személyek. Ők csak kapcsolatot teremtettek a Föld és őközöttük. Egy példát szeretnék elmondani. Kolozsvárott találtak egy pillérfőt és behozták a múzeumba. A pillérfő, ami templomból származik, a lehető legocsmányabb ábrázolás. Egy nőszemély meztelenre vetkőzve mutogatja magát széttárva a nézők számára, és ehhez még el kell képzelnünk, hogy ki is volt festve. Hogy kerül a templomba egy ilyen valami? Úgy, hogy ennek semmi köze a valláshoz, ez elhárító védelem volt. És vajon mit védtek? Az oltári szentséget, amely bal oldalon volt a szentély falába befalazva, és az előtt volt ez a pillérfő, így a boszorkányok tekintetét magára vonta, elvonta, és megvédte az oltári szentséget. Érdekes módon találtam egy adatot erre. Zimony 1164-es ostrománál egy magyar varázslóasszony kiállt a vár bástyájának fokára és ugyanilyen mozdulattal próbálta elvarázsolni a bizánci sereg erejét. Tehát majdnem egy az egyben ugyanazt csinálta. Ezek babonák voltak akkor is, néphit volt akkor is, de nem a magyar hitvilág. Ezzel egyúttal kétségemet fejeztem ki az iránt a csodálatos munka iránt, amit Diószeghy Vilmos végzett a magyar táltosképzés feldolgozásakor. Valóban csak a legnagyobb tisztelettel hajolhatunk meg emléke előtt, de úgy tűnik, hogy lépést tévesztett. Volt nekünk hitünk, volt nekünk másvilág hitünk.

A magyar nyelvészek gyönyörű munkát végeztek a magyar nyelvvel. Többek között kiderítették, hogy a honfoglalás-kori magyar nyelv olyan gazdag volt a hitvilágra vonatkozó szókincsben, hogy az egész Bibliát le lehetett volna fordítani. Az úgynevezett szláv jövevényszavak nélkül, amelyek elsősorban az egyházi szervezetre vonatkoztak. De a Bibliát magát az összes hitbeli árnyalatokkal le lehetett volna fordítani. Nos, hát mi a helyzet a táltosokkal? Juhász Ferenc barátom egyik könyvében a Költő címmel leírja, hogy kíváncsi volt, miként támadnak a szürrealista költőkben nyugaton azok a váratlan képzetkapcsolások, amiket olyan szuggesztív erővel dobnak aztán elénk. És orvosi felügyelet mellett megmérgeztette magát nagyon enyhén LSD-vel. S utána - erősen figyelt közben - leírta, hogy mi történt vele. Mondom neki: te Feri, hát ez egy táltos áldozat. Azt mondta, nem tudja. Tudniillik az történt vele, ahogy elmélyült az eszméletvesztésben, az erők valósággal széttépték a testét, fejét, karjait és a többit. Aztán amikor lassan fölébredt, összeállt ismét. Úgy, ahogy Lemminkäinen anyó a Kalevalában összegereblyézi a fia holttestét. Ez tehát egy mérgezettség állapota. Mindegy, hogy milyen kultúrában. Az tehát, hogy a magyar táltos bizonyos fokig egyezik a Belső-ázsiai sámánokkal, csupán annyit jelent, hogy a két mérgezettségi folyamat nagyjából egyforma. Tehát nem jelent okvetlenül történelmi kapcsolatot, hanem inkább a mérgezettség azonosságát sugallja valamennyiünk számára.

Élt Szegeden a múlt század végén, e század elején egy katolikus plébános, Kármány Lajos, akinek bámulatos néprajzi érzéke volt, és mint papnak, módjában állt közel férkőzni az emberekhez. Gyönyörű néprajzi gyűjtéseket végzett, főként ősvallásokkal kapcsolatban. Egyik dolgozatának a címét idézem csupán, mert benne van a veleje. Boldogasszony, ősvallásunk istenasszonya. Tehát nem holmi légyölő galócától dadogó sámánok, táltosok, hanem volt istenasszonyunk, mint ahogy volt bizonyára égi istenünk is. Isten szavunk is régi. Tehát volt egy mennyei hierarchiánk. De ennek fokozatai voltak lefele, kiépülő, mondjam egyházi szinten és érdekes módon az egyik legfontosabb fokozatra a középkori keresztény templomaink freskóin keresztül jutottam. Ezek a freskók úgy veszik körül a történelmi Magyarországot, mint egy határsáv. A Szent László legendáról van szó. Az úgynevezett kerlési csatáról, ahol Szent László megmenti a magyar leányt. Mi köze ennek az ősvalláshoz? Szent László fehér lovon, ezüst páncélban, világos, majdnem fehér, kicsit rózsaszínes arcszínnel, világos szőke hajjal, ragyogó koronával üldözi a kunt, ahogy a Képes krónika is leírja, és nem tudja át átdöfni. A kun ezzel szemben sötét lovon, sötét kaftánban, sötét hajszínnel, sötét sapkában, minden sötét rajta, támadja a szent királyt, de nem tudja megsebesíteni. Itt tehát két sebezhetetlen hős küzd egymással. A Képes krónika szövege szerint aztán Szent László rákiált az elrabolt magyar lányra, akiről azt hiszi, hogy a váradi püspök leánya. Rákiált, hogy ugyan húgom, fogd meg az övét, és rántsd a földre. Tényleg lerántja a magyar lány, és elkezdődik a küzdelem. Mind a két hős föl van fegyverezve teljes egészében, de nem fegyverrel küzdenek egymás ellen, hiszen sebezhetetlenek, hanem a leány elvágja a kun horgasínát, közben a kun szájából füstcsóva csap ki, így aztán vége lesz, s a király, fejét a lány ölébe hajtva pihen a fa tövében, amire felakasztotta a fegyverzetét. A lány kedvesen babrál a hajával. Na most mi köze ennek az ősvalláshoz? Először is két sebezhetetlen hős, a Világosság - Szent László és a Sötétség - a kun küzdelme, ami végül László javára dől el. De ezek nem közönséges emberek. A Szent László legendának van egy változata az olasz őskrónikában is, ahol a kun nem egy közönséges kun, hanem maga Batu kán, a Világ ura. Az, hogy nem egy időben értek oda, az a legendaképződésben nem számít. De van egy másik, gyönyörűen bibliált könyv is a Vatikánban, a Vatikáni legendárium, ami egy Anjou királyfi számára készült és bőven beszámol képekben a magyar szentek életéről. Itt a megmentett leány nem egy közönséges leány, nem a váradi püspök leánya, hanem maga Szűz Mária. Tehát ebből a szempontból is látszik, hogy itt égi erők küzdelme folyt. Szó sincs itt a sámánok dadogó, részeges szavajárásáról. A hatalmas, világteremtő erők küzdelméből teremtődik meg számunkra a világ. Csak egy anekdotikus részlet. Tudniillik nekem sikerült ezeket a képtípusokat, a Szent László legenda típusait visszakövetni a szkíta időkig. Többek közt azt a jelenetet is, ahol a leány játszik a hős hajával. Nem játszik ám, hanem udvarol neki. Így van szó szerint. Ilyen jeleneteket örökít meg a freskó, tehát nyilván a freskó festői tudták, hogy mit ábrázolnak. Egyébként is tévedés azt hinni, hogy a freskófestők csak úgy nekiálltak és kedvük szerint festették a templomokat. Megrendelésre dolgoztak, pontosan előírták nekik, hogy mit fessenek, és azt festették jól vagy rosszul, zseniálisan vagy dadogón. Tehát itt a középkori magyar templomokban találjuk meg a magyar ősvallás istenségeit, a Világost és a Sötétet, a Jót és a Rosszat. És megtaláljuk emlékét Boldogasszonynak, az ősvallások istenasszonyának.
Más, hasonló munkálatok közben bukkantam rá egy sereg ellentmondásra. Ezeket az ellentmondásokat ismerték a történészeink is, de vagy megfeledkeztek róla, vagy áthidalták. Például a hét vezér. A hét törzs. Valamennyien tudjuk, hogy hét törzsünk volt. De honnan tudjuk? A krónikáinkból? A krónikáink egy szót nem tudnak arról, hogy hét törzsünk volt. Ellenben a bíborpalotában született Konstantin császár 952-ben írta a Birodalom kormányzásáról feljegyzéseit az utódai, fiai és hadvezérei számára, a császári levéltár hatalmas anyagát felhasználva. S azt is írta, hogy a minap jártak nála Bulcsú és Tormás - Tormás, Árpád dédunokája - azokat is kikérdezte a magyarokról, és ő írta meg, hogy hét törzsünk volt, s ő írta meg a hét törzs nevét. Nyilvánvaló, hogy a hét törzs neve mind a mai napig megmaradt egy csomó falunevünkben. Hiszen van Megyer, Nyék, Kürt falunk, tehát ezek mind fennmaradtak a mai napig. A történészeinknek erről az a naiv elképzelése mind a mai napig, hogy krónikásaink azért nem tudnak a törzseinkről, mert elfelejtették. Mikor erről beszéltem a gyerekeknek, bocsánat, azt mondták, hogy dajkamese. Hát hogy felejtették volna el, mikor a mai napig tudjuk, hogy voltak ilyen törzsnevek. Nos, hogy bonyolultabbá tegyem azt, ami ebből származik, hogy elfelejtettük a történelmünket, volt egy barátom, akivel sokat vitatkoztam, régész, Csalán Győző, aki nem tett mást, mint feltérképezte, hogy a Tömös nevű falvaink közelében milyen temetők vannak. Abból indulva ki, hogy a neveket azok adták, akik ott éltek. Ez egy természetes magatartás. Vagy azok adták, akik ott éltek, vagy azokról adták a szomszédok, akik ott éltek. És mi derült ki? Árpád magyarjainak sírjai, temetői között egyetlen egy mellett nincs temető. Ellenben hatvan esetben késő avar temető van ott. A késő avarokat onogurnak hívták úgy, mint ahogy most minket az egész világ hangeriennek. Hungary, satöbbi, tehát onogurnak nevez, csak a keletiek mondják, hogy madzsar. Most megint fölvetődik egy kérdés, kik adták a faluneveket? Hát akik ott éltek, vagy akik a szomszédban éltek. Úgyhogy itt megbukik hirtelenében az a hitünk, hogy a magyar faluneveket Árpád magyarjai adták csupán. Persze, nyilván ők is adtak.

Ez annyira kínos és kellemetlen ellentmondás volt, hogy elkezdtem komolyan dolgozni vele. Elővettem a régészeti forrásokat, amiket a kollégák nagyon szépen összegyűjtöttek. Összegyűjtötték a szarmata, hun, gepida, longobárd, germán, a koraavar kősírokban a szláv, magyar leleteket. Gondoltam, egymásra vetítem és megírom a népvándorlás kor történetét. Igen ám, de baj van. Mikor Árpád magyarjainak a fényképére vetítettem a temetőket, kiderült, hogy nem fedik a régi magyar nyelvhatárt. Az árpád kori temetők az árpád kori nyelvhatárokat. Kniezsa István - sajnos korán meghalt régésznyelvészünk - határozta meg egy könyv vastagságnyi tanulmányában, a Szent István emlékkönyv második kötetében, a tanulmányának a címe: Magyarország népei a XI. században. Nos, Árpád magyarjainak a temetői nem fedik ezt a tényt, ezt az etnikai, népi képet. Különösen a peremeken, de másutt is nagyon nagy területeken hiányoznak Árpád magyarjainak a sírjai, de a terület leletanyaga színmagyar. Kik adták ezeket a neveket? Hát akik ott éltek. Kik éltek ott? Az onogur magyarok. Na, ebből származott a kettős honfoglalás feltevése. Kénytelen voltam feltételezni, mert hiszen olyan területeknek a leletanyaga színmagyar, amin Árpád magyarjai nem szálltak meg. Csak röviden néhány mozzanatot említek a kettős honfoglalással kapcsolatban. Nagyon sok személynevünk maradt meg egyrészt a krónikákból, másrészt a korai okmányainkból. Az előkelőink, a nemeseink személynevei kilencven-kilencvenöt százalékban szín törökök. Nem magyarok, törökök. Az ugyanakkor megmaradt jobbágyok személynevei kilencven-kilencvenöt százalékban színmagyarok. Tehát a jobbágyok magyarok, az urak törökök. Ez derül ki a névanyagból. Nem én derítettem ki, ezt mindenki tudja. A nyelvészek közül is.

Az előbb fölvetődött a kettős honfoglalás kérdése. Én úgy bontottam ki a dolgot, hogy higgyünk a krónikáinknak, ne akarjunk okosabbak lenni. Higgyünk elsősorban nekik, és ha ellentmondásokat jegyeznek fel, akkor ezek az ellentmondások megvoltak, csak nem ugyanazon dologra vonatkoztak. Így kialakult bennem az a kép, hogy Árpád elsősorban törökös magyarjai leigázták, megsemmisítették az itt talált onogur földművelőket. Akiket a helyükön hagytak, mert földművelésre szükség van, helyükön hagyták a gölöncséreket, a nyeregkészítőket, a mesterembereket, és lassacskán itt összeolvadtak. Itt baráti körben el merem mondani, azt a feltevésemet, hogy ugyanaz történt itt Magyarországon, mint ami történt Bulgáriában. A bolgár-törökök népe elfoglalta a Balkánon a mai Bulgáriát, amelyiknek tömör szláv lakossága egy-két száz év alatt beolvadt, és maga a bolgár nyelv tökéletes szláv nyelv. Most átvetítve a párhuzamot Árpád törökös magyarjaira, itt a Kárpát-medencében elmagyarosodtak, és íme, így most vagy avarul, vagy magyarul beszélünk, de megértjük egymást. A kérdés az, hogy vajon van-e a legkisebb bizonyosság is erre. Van. Bőven. Például az őskrónikákban szerepel Kuvrat - akinek a nevét Kürtnek is olvasták -, mint az onogur birodalom feje. Halálát érezvén összehívta öt fiát, amelyik öt fiú, öt népén uralkodott. Tehát nem az onogurok egyötödén, hanem öt legyőzött, csatlakozott, szövetséges népen. Kért egy nyílvesszőt, eltörte, eldobta. S kért öt nyílvesszőt, de nem tudta eltörni. Fiaim, ez történik veletek is. Ha együtt maradtok, a pokol kapui sem tudnak erőt venni rajtatok, de ha szétmentek, tönkrementek. Mi történt? Konrád meghalt, az őskrónika szerint a fiúk szétszóródtak A negyedik fiú, Kuber, népével Pannóniába jött 670-680 táján, s letelepedett. Ezek az onogur-bolgárok lettek volna azok, akikről minket a mai napig is elneveznek.

Ebből adódott önkéntelenül egy feltevésem, amit igazán sajnálok, de már nem tudok kidolgozni. Én már vén vagyok. Majd a fiatalok kidolgozzák. Ez pedig a kettős magyar történelem képlete. Nem a kettős honfoglalásé, bár azzal is kapcsolatos, hanem a kettős magyar történelem. Az egyik kezdődik 670-680 táján és folytatódik a magyar jobbágyság, a földműves magyarság történelmével, akik óriási számbeli fölényben voltak Árpád magyarjainak a törökös rétege fölött, s ez folytatódik tovább a nemesség történelmében. Anonymus világosan megírja, hogy ő a nemesség történelmét jegyzi föl. Nem a jobbágyét. Sőt, azt mélyen megveti. Tehát két magyar történelmünk van, az egyik a földművességé, a jobbágyságé, így a magyar nép anyakönyvi kivonata is kettős. Egyrészt a régi, a vérszerződés, másrészt 1848, a jobbágyság eltörlése, amelyik végre lehetőséget adott arra, hogy a magyar nyelven beszélők, jobbágyok és nemesek minden további nélkül megalkossák a magyar nemzetet. Sajnos ezt a tételt én nem tudom már kidolgozni, hiszen rengeteg kapcsolat van a kettő között viseletben, építkezésben, muzsikában egymásra hatottak, de egymástól azért külön maradtak. Nos, hát ilyen és más kérdések között telt el életemnek az egyik fele. Édesapám öröksége az értelem világában való munkálkodásom.

Makovecz Imre: A Szent László legendában a sötétség és világosság harcáról van szó, a jónak és a gonosznak a küzdelméről. És hogy ott a Boldogasszony anya jelenik meg, mint a női princípium. A magyar vallások egyéb vonatkozásaiban milyen gondolatok merültek föl a munkásságod során?

Hát nyilván sok, és kevés. Általában nagyon sokat tanultam az ásatási munkákból. Hol tudtam felelni, hol pedig széttártam a kezemet, mint ahogy most is félig széttárom a kezemet, hogy mi az a kevés, amit mondhatok. Például azok a fejtegetések, amikről megemlékeztem és Kármány Lajos plébános úr említette meg a boldogasszonyaink közül az ősvallásunk istenasszonyát nagyon gazdagon összegyűjtött népi anyagból. Újabban Erdélyi Zsuzsa gyűjtötte össze ugyancsak a pogány kori emlékeinket az énekeinkben, a szent énekeinkben. Azután a gyerekjátékaink, amiket az elébb említettem. De van például egy másik, amiben a gyerekek nagy csapkodással, kiabálással idézik föl a régi szertartások emlékeit, ahol ilyen kiabálásokkal űzték el a gonosz szellemeket. Vagy például, mikor nagyapámat temették Székelyszáldoboson, akkor a száldobosiak hoztak egy sarlót és a kiterített tetem hasára tették, hogy fel ne puffadjon. Pontosan ugyanilyen sírokat ásunk ki Árpád magyarjainál, ahol a sarló a hason van. Nyilván nem mint termelési eszköz és nem mint felpuffadás ellen védő valami, hanem mint éles, szúró tárgy kerül elő. Például egy hétesztendős avar fejedelmi kislány fejénél ekkora nagy balta volt, élével az égnek állítva. Ugye, hogy a rontást elűzze még a szegény leányka halála után is. Hát meg se tudta volna emelni a kicsi lány ezt a hatalmas baltát.

Makovecz Imre: Akkor a Boldogasszony anyaisten? Nem hímisten?

Nem lehet megmondani. Olyan, mint az Úristen. Ezek a dolgok az eurázsiai népek történetében érvényesek. Bármennyire is meghajlással tisztelem Széchenyi István emlékét, abban nincs igaza, hogy egyedül vagyunk. Mindenütt a barátaink vannak. Még a legközvetlenebb, minket gyűlölő társaság is közelebbi rokonunk, mint bárki más. Egy nagyon érdekes beszélgetésem volt Hankó Bélával, a magyar történeti állattan megteremtőjével, aki elmondta nekem beszélgetés közben, hogy a Kárpát-medencébe bezúduló, vagy behozott állatanyagban egy idő múlva kimutatható a kárpát-medencei környezet hatása. Még a csontjaikban is. És mondom neki: Béla bátyám, és az emberekében? Néz rám s azt feleli: én ezzel nem foglalkozom. De nyilván az emberekben is. Hiszen ha például a népmesék keletkezésében nézzük Eurázsia térképét, mindenütt megvannak a rokonaink, hiszen a népmeséink köztudomásúlag néhány góc számlálásával leírhatók. A népességkatalógusoknak megvan a számrendszere, egy-egy mesénket három, négy, öt számmal leírhatjuk. De utána ugyanezek a mesék, meseelemek megvannak az egész földkerekségen. Szóval nem hiszem, hogy szabad magunkat önmagunkba zárni. Isten mentsen attól, hogy mindent kizárjunk magunkból, ami nem ősi. Rovásírás. Hát persze, hogy gyönyörű, de az Isten mentsen attól, hogy azt elővegyük. Kizárjuk önmagunkat Európából. Nem csak Európából, Eurázsiából is. Szóval nem egyedül vagyunk. Rokonok között.

Gyurkovics Tibor: Ugyanakkor úgy tetszik, hogy maga a nyelv olyan mértékben elkülönül a környezetétől, hogy idővel nem csak hogy elkülönülő állapot, de egy megtartó állapot is egy idegen közegben. Egy ilyen jelentősen különböző nyelv fönnmarad, majdnem a saját erejét fokozva.

Pontosan.

Gyurkovics Tibor: Amikor Árpádék bejöttek és itt egy körülbelül már háromszáz év előtti onogurokat találtak vagy későavarokat, ezek szerint tudtak érintkezni? Tudniillik nem szlávul beszéltek, hanem valami törökszerű nyelven, ellentétben a szláv környezettel. Szóval feltehetően magyarul, vagy magyar szavakkal beszéltek a korábbi honfoglalók?

Úgy látom, hogy magyarul beszéltek. Például az onogur temetők lélekszáma 1000, 2000, 3000, 4000. Nagy falvakban éltek. Árpád magyarjai 15, 20, 30, 40. Hát a kérdés az, hogy most ki magyarosította el a másikat? A húsz a kétezret?

Kiss Dénes: Gyula bátyámmal beszélgettünk erről. Úgy tűnik negyven éves vitatkozás után, hogy két magyar nyelv van ebben az egy magyar nyelvben. Ugyanis van egy csomó olyan szavunk, kétszázat összegyűjtöttem már, amelyik nem szinonimája, hanem ugyanazt jelenti. Mondok pár példát: év és esztendő. Ez nem szinonima. Ez pontosan ugyanazt jelenti. Eb vagy kutya. Fej, koponya. Válaszolni, felelni, satöbbi. Ezek nélkül a szavak nélkül is tudnánk beszélni, ha az egyiket elhagynánk.

Fekete György: 1993-ban, amikor a maastrichti egyezményt írtuk alá az Európai Közösségben, Brüsszelben volt egy nemzetközi konferencia arról, hogy 2000 után milyen nyelveken kellene Európában beszélni. A nagykövetségen körülbelül harminc olyan tudós összegyűlt Granasztóinál, akik erről tárgyaltak. Elmesélte valaki, hogy a NASA Központban néhány évvel ezelőtt összeírták a húsz legismertebb nyelvet, melyek között furcsa módon a magyar is ott van, ezt beszélik és a tizennyolcadik helyen a világ nyelvei közül. Betáplálták számítógépbe a beszélt nyelvkincset. A huszonnyolcezer szót. És kiderült, hogy matematikailag magyar nyelven lehet messze a legtöbb árnyalatot létrehozni, és ebből azt a következtetést vonták le a NATO-nál, hogy ez egy használhatatlan nyelv, mert nem elég egyszerű ahhoz, hogy a világ rajta keresztül kommunikáljon. Ez nagyon pragmatikus megközelítés volt, s alátámasztja azt, hogy ez a nyelv nagyon sokféle rétegből alakult ki, mert hiszen a variánsai úgy lehetnek olyan fantasztikusan gazdagok, hogy sokfajta helyről jött, és így lett nagyon bonyolult.

Hernádi Gyula: Bocsánatot kérek, szabad itt valamit mondanom? Valahogy általában szkeptikus vagyok a régészettel kapcsolatban. Hány méterre ástok le általában?

Ez attól függ.

Hernádi Gyula: Mondd a maximális mélységet.

Hat méter.

Hernádi Gyula: Mennyi? Hat méter? De mi van, ha kétszázötven méter mélyen van egy újabb temető? A hat méter az tulajdonképpen semmit nem jelent. A Földnek a sugara hatezer kilométer. Elfogadjuk bizonyítéknak a hat métert, de mi van akkor, ha van egy harmadik honfoglalás még előbb? Akkor mi van?

Csak ismételni tudom a kérdést, hogy akkor mi van?

Hernádi Gyula: Ezért mondom, hogy a régészet bizonyító anyaga tulajdonképpen nagyon csekély és sekély.

Fekete György: Ez olyan, mintha az izomban keresnéd a vért. Hát van öt-hat méter, ameddig a kultúrvilágban lejutottunk a temetőkkel.

Makovecz Imre: Hadd mondjam el, hogy ezen a telken, mielőtt hozzákezdtünk az alapok kiásásához, az üres telken egy dzsungel volt és néhány, már mindenféle omladékos növénnyel befutott öreg körtefa. Ide jött látogatóba egy Bernard nevű Bretaignéban élő francia építész, aki azzal foglalkozik, hogy régi házakban betegségeket szüntet meg. Úgy, hogy tudja, vagy érzi, hol vannak bizonyos vízerek, milyen mágneses zónák helyezkednek el a Földön. És tudja, hogyan alakítottak át ügyetlenül középkori házakat és ennek következtében betegségek ütötték fel a fejüket ezekben a házakban, és azt is tudja, hogyan kell visszaállítani azokat a természetes koraközépkori állapotokat, amelyekben megszűnnek a betegséget kiváltó okok. Azt mondta nekünk, hogy itt átlósan a telken valahol valami vízérnek kell mennie. Kérdeztem tőle, ezt honnan tudja? Azt mondta, hát a körtefán látom, meg a növényeken. Ott több a víz, vagy valami ilyesmi. Azon kívül a telek felső részén, itt a föld alatt, baloldalt kell építkezni. Jó, mondtuk, és el is felejtettük. Akkor jöttek a régészek, mert nem nyúlhattunk ehhez a területhez, míg föl nem tárták. És a föld alatt körülbelül másfél méterre egy kő vízvezeték húzódott azon a vonalon. Most a tölgyfát ültettük oda, hogy jól érezze magát. Mert ez a Pannon város területén van, ahol most mi ülünk. És itt, ahol a pincét kiástuk, több ágyasnak, tehát asszonynak a csontvázát találták meg, akiket meg is vizsgáltak, és ázsiai eredetűek voltak, tehát nem tartoztak a pannonok közé, és a temetőn kívül földelték el őket. Ez derült ki ebből a történetből. No most, amióta itt vagyok, én ezt tudom. Tehát én egy Pannon város szélén lakom, és a valamikori gyönyörű asszonyok csontvázát visszatemették, tehát itt vannak most is, és a kővezeték is itt van alattunk. Azóta engem ez bizonyos mértékig befolyásol. Most fogalmam sincs, hogy hatszáz méterre mi van alattam, de ezt tudom. Te egy kicsit kívül esel a kővezetéken, az valahol ott, az asztal közepénél van.

1997 április 17.

László Gyuláról részletesebben még ITT olvashat

valamint az alábbi címen

http://www.mediaguide.hu/me/200304/200304historyHU.html