|
Válogatott kudarcaim |
|
Hát én ezt nem fogom megtenni. Én szidni jöttem, nem dicsekedni. Azt mondta Keserű Katalin, hogy a szenátusban mindenki szólhatott. De ott le is szúrták Brutust Athénben, és én Brutusnak érzem magam. Tehát, ha meghallgattok, nagyon boldog leszek. Ezerkilencszázharminckettő, Rákospalota. Családi ünnep, születésnap. Anyám negyven éves, én tíz. Az asztal körül mindenki keresi a helyét. A székeket igazgatják. Három másodperces késés, apám arrébb tolja édesanyám székét - nyilván nem szándékosan. Földre zuhanás, nagy derültség, majd riadalom. A feltápászkodás után, a következő negyven év gyógyíthatatlan agysérüléssel telik. Ebből a negyven esztendőből apám huszonötöt vezekel a beteg mellett, a további tizenötöt rám hagyja. Ionesco drámájában, A székekben az öreg házmester életének nagy ünnepére készül. A meghívottak számára sorakoznak a székek. Lassan megtelik a pódium, a székeket elfoglalják a házmester szónoklatára várakozók. Növekszik a lárma. Amikor tetőfokára hág a zűrzavar, és fellép a szónok, a várakozás csöndet teremt. kiderül, hogy a szónok néma. Csak nyögésekre, összefüggéstelen, érthetetlen makogásra képes. A csalódott közönség lincselő szándéka elől az ablakon kiugorva kell menekülnie az ünnepeltnek. A kudarc sorskérdés akkor is, ha bűntelenek vagyunk, akkor is, ha magunk hívjuk ki magunk ellen. Van, aki igyekszik elfelejteni, van, aki letagadja, vak, aki dacol vele, lázad ellene, igazságtalannak érzi. Én nem tagadom le, nem felejtem el, a pszichiáterem jóvoltából lassanként büszke leszek rá, a most, "székfoglalóm" alkalmával sorra eldicsekszem válogatott kudarcaimmal.
A nyelvekkel hadilábon álltam, pontosabban: egyoldalú szerelemben. Németből évente pótvizsgáztam, latinból, olaszból is elhúztak tizedikben. Talán éppen ezért akartam csatát nyerni és bizonyítani: sok év múlva a Hallei Művészeti Akadémián egyórás előadást tartottam németül a művészképzésről. Hosszas betegségeim hónapjaiban francia nyelvből négy drámát és hat regényt fordítottam. Vért izzadva, de közben megfeledkezve fájdalmas lumbágómról. Ezt nevezném pszeudokudarcnak, szemben az irodalom terén ért sérelmeimmel.
Különös intézet volt a Textilipari. A fizikatanár, Torbágyi, előszeretettel foglalkozott a fotóművészettel. Elterelte a textilpályáról Czeizing Lajost, akiből aztán kiváló fotós lett. Géprajz tanárunk, Roziváll Zoltán a műegyetemi hangversenyzenekar elsőhegedűse volt Vaszy Viktor karmesterkedése alatt. Minden koncerten ott voltunk. Zenerajongásomat egy tenorjelölt barátom az Operaház felé irányította. A kórusban énekelt, és nekem törzshelyem volt a karzaton. Négy évtized múlva kaptam újra állandó helyet az újjáépített Operaházban, miután megnyertem egy pályázatot. Kielégíthetetlen zeneéhségemben zongorázni tanultam, teljesen reménytelenül, de volt egy mandolinom, s komponáltam egy etűdöt erre a plebejus hangszerre. 1939-ben egy primitív, amatőr stúdióban lemezre vettük a szerzeményt. A lemez az a röntgenfilm-lap volt, amely tüdő- és mellhártyagyulladásomat dokumentálta. Ma is megvan, úgyszólván lejátszhatatlan. S hangárkok azon a helyen szakadtak át, ahol a bal tüdőcsúcsban kavernám keletkezett, és így végtelenítődött egy kis melankolikus motívum. Elsőéves főiskolás koromban kellett ezzel a kavernával hosszú hónapokra szanatóriumba vonulnom. Rossz jel, goromba intelem a Nagy Pályára készülőnek. Rudnay nemcsak kitűnő mester volt, hanem részvétet érző, szeretnivaló ember is. Miután hiába jelölt, küldött volna Firenzébe, a fiatalok festőversenyére, szép levelet írt a szanatóriumba, vigasztalt, bíztatott. A hosszú hiányzás ellenére érvényesítette évemet, elfogadta azokat a fejrajzokat, amelyeket betegtársaimról készítettem. Sarkantyú Simont küldték helyettem Firenzébe.. Én csak harminc év múlva jutottam el oda, akkor, amikor részt vettem a Velencei Biennálén. De az Itáliával való korai találkozás lehetőségét, élményét ez már nem pótolhatta. Kudarc? A késve érkezést nem lehet szépíteni. Nincs és nem lesz vége soha. Élvezetesebb dolog sikereket sorolni? Hiába. Politika. Ez a legunalmasabb és leginkább feledni vágyott periódus. A múlt kozmetikázása korosztályunk előszeretettel gyakorolt ügye-gondja. Hánykolódásaink nincsenek olyan távol, hogy kellő rálátásunk legyen, s tárgyilagosan meg tudjuk ítélni egykori hitünket, cselekedeteinket. Indulásunk idején, mint minden fiatal, lázadók voltunk és türelmetlenek. A progresszivitás jegyében feleseltünk, ellenkeztünk. A mai napig nehezen mondjuk ki, hogy tévedtünk. Közülünk az értékesebbek baloldaliak voltak, pacifisták, antimilitaristák - avagy defetisták, ahogyan neveztek minket az egyetemisták munkatáboraiban. Miben hittünk? Miben hittem? A változás lehetőségében, az újrakezdésben. A hit és a csalódás elválaszthatatlan egymástól. Földet osztottam Kecskemét határában, A Prónay-birtok zselléreinek földhöz jutását erkölcsileg tisztának, történelmileg indokoltnak éreztem. Földosztók, földigénylők - azt hittük, hogy józan rend lesz. A vészjel pedig már megjelent az országúton. Végtelennek tűnő menetben hajtottak az utcán összeszedett, hadifoglyoknak nyilvánított járókelőket a szovjet katonák. Akit értek, beterelték a sorba. Valamennyien szétfutottunk, bokrok közé, erdőbe menekültünk. Földosztás? A sereg elvonultával a földre vágyókat nem lehetett visszacsábítani. Nem kis csalódással én is otthagytam az egészet. Tápiószelén kötöttem ki, ahol egy elhagyott és a szovjet katonák által alaposan megtépázott kastélyban Barbizont álmodtunk, harmad-, negyedéves főiskolások. Rendbe szedtük pusztulásra ítélt palotánkat, kimeszeltük, lakhatóvá tettük, két derék arisztokrata, a Blaskovitch testvérek tanácsadása mellett öt holdnyi földet mintagazdasággá varázsoltunk, nem csak életünk megmentésére, hanem életcéljaink megvalósítására készültünk. Klári felkereste Békésen Németh Lászlót, meghívta szellemi vezérünknek, hiszen pontosan A minőség forradalmából vettük a modellt. Talán nem hitte tervünk megvalósíthatóságát, talán félt. Igaza volt. Egy keresztülvonuló orosz lovasegység kipenderített minket a fél évig tartó boldogságból. Még akkor is hittünk, reménykedtünk. Felkerestük Veres Pétert Andrássy úti magas hivatalában. "Semmit sem tudok tenni fiaim. Hagyjátok ott Tápiószelét" - mondta. Visszatértünk a főiskolára. Hantai Simon teljhatalmat élvezett az újrainduló intézményben; ő volt az igazoló bizottság elnöke. Elsőként egy akkor avantgárdnak érzett és tartott kiállítás rendezése volt. Cs. Szabó László és franciatanárunk, Francois Gachot állt a háttérben, s tőlük kaptuk az első figyelmeztetéseket is, hogy amiben hiszünk, hamarosan szétfoszló illúzióvá válik. Az első és hosszú ideig utolsó szárnyra kapható lehetőség vitte Nyugatra Hantait, Fiedlert, Sjholm Ádámot, Bíró Antalt, Reigl Juditot, Zugort és még néhány társunkat, a fél osztályt. Olyan hirtelen menekülés volt az elsötétülő horizont alól, hogy még elbúcsúzni sem tudtunk az eltávozottaktól. Nem mindenkit hajtott karriervágy, de aki itthon maradt, az nemcsak a művészpálya sikereiről mondott le, hanem mindenféle mellékvágányra került. A rajztanítást eredetileg a árulásnak, a művészet feladásának tekintettük. Amikor megkaptam tanári diplomámat, egy fél kiló cseresznyét csomagoltam az oklevél papírjába, s bevittem a Gyáli úti járványkórházba, ahol Klárit difteritisszel feküdt. Inkább dolgoztam apám mellett egy bőrgyárban, tudva, hogy ez úgyis csak átmenet, később csak a festésnek élek. Három év múlva kivasaltam az összegyűrt oklevelet, hogy taníthassak, taníthassak, s nyugdíjazásomig tanítottam. Itt meg kell állnom és visszalapoznom, mert tévelygéseimnek, útkereséseimnek és kudarcaimnak volt még egy oldalhajtása, ami abban a textilipari szakközépiskolában kezdődött. Magyartanárunk, Vértes O. András önképzőkörében verseket, novellákat írtunk és adtunk elő. Egyik írásom annyira meghatott - mármint engem -, hogy elérzékenyülés nélkül nem tudtam volna felolvasni. Wilcsek Kázmér (nem kitalált név) inkább színész akart lenni, mint textiltechnikus. Őt kértem meg novellám előadására. Már akkor divat volt a kellemetlen kritika. Kocsi Gyula, az önképzőkör elnöke, aki egy évfolyammal járt fölöttem és riválisom volt az írásban, olyan dörgedelmesen, lesújtóan támadta meg zsengémet, hogy évtizedekre felhagytam az írással. Helyette más területen, nem kevésbé síkos talajon próbáltam lábamat megvetni. Éppen Madáchról tanultunk. Rávettem az osztályt, hogy lepjük meg Vértes tanár urat az athéni szín előadásával. Életemnek első, de nem egyetlen rendezése ez tragédiarészlet. Az osztálytársnők szorgalmasan megtanulták a szövegeket - sok szerepük nem volt -, de Milthiádészen kívül a demagógokat is nekem kellett felmondanom, hogy ne legyen vígjáték a Tragédiából. A sors iróniája, hogy demagógnak jobb voltam, mint Milthiádésznak. Második rendezésemre néhány évvel később, 1947-ben került sor, abban a bőrgyárban, ahol dolgoztam. Majdnem professzionista, mindenesetre hősies produkció volt. Színpaddal, általam festett háttérdíszlettel. Nem kellett szerepet vállalnom, csak súgnom, azt se azt se sokat. Az általam választott Nóti-bohózaton jól szórakoztak a gyár alkalmazottai. Csak én éreztem csalódást, mert a publikum nem akkor nevetett, amikor kellett volna. A kudarcokra már edzett voltam, csodálkoztam volna, ha nem kísér el a pedagógiai pályámra is. Ipari tanulókkal kezdtem, úgy, mint Barcsay és sok más rajztanár társam. Klári általános iskolában tanított, és elég eredménytelenül agitálta a gyerekeket gimnáziumi továbbtanulásra. Egész osztályt örököltem tőle, mert meg voltak bűvölve az ipari tanulók fekete egyenruhájától, amit nekünk, tanároknak is hordani kellett. Esztergályosok és mintakészítők kerültek hozzám, én örültem, hogy a Krocsáknál töltött demonstrátori éveimet felidézhetem, mindenféle akrobata mutatvánnyal szemléltetem a feszített síkokon áthaladó egyenesek döféspontjait, vetítettem a negyedik képsíkra, és így tovább. Óráimon - egy-két illedelmes tanulón kívül - szendergett az osztály. "Ne haragudjon tanár elvtárs, mi Klári néninél imádtuk a mértanórákat, de minket sem a kúp ferde metszése, sem az elvolvensek nem érdekelnek" - vallották be megható tisztességgel. Átmenekültem a Mesterképző Technikumba, ahol a válogatott legénység el is várta tőlem az ínyenc feladatokat. Együtt repültünk a geometriai magasságokba. Egy évig tartott ez az egymásra találás. A hidegháború felforrósodott időszaka következett, és a Honvédelmi Minisztérium egyetlen tollvonással megszüntette a Mesterképzőt, minden tanítványomat behívták katonának. A főiskolán Rudnay távozása után második mesterünk Bernáth Aurél volt. Vonzalmunkat nem csak a művész iránt éreztük, hanem mint szívünk szerinti lény is közel állt hozzánk. Kapcsolatunkat megpecsételte Bernáth bizalma, viszonzott gesztusa. Alig hagytuk el a Főiskolát, meghívott minket badacsonyörsi bérelt villájába, ahol sok éven át legszebb képeit festette. Második Kossuth-díja mellé kapott Ábrahámhegyen egy házat, de nem akart végleg megválni a régi emlékektől, ezért örökítette ránk a bérelt villát. Barátainkkal osztottuk meg a csodálatos tájra néző otthont, s felejthetetlen két nyarat töltöttünk Bernáth szomszédságában. Talán nem túlzok, amikor azt állítom, hogy abban az időben családtagjai közé sorolt minket a mester. Ez is egy "barbizoni idill"! Majdnem úgy ért véget, mint a tápiószelei művésztelep. Klárinak hallatlan humorérzéke volt, csak sajnos rossz helyen és rossz társaságban mondta el azt a Rákosi-viccet, amelyért öt évet helyeztek kilátásba. Ezt nem vállaltuk, befejezettnek éreztük az életünket. De az Úr kegyelme csodát tett. Nagy Imre váratlan előretörése a politikai életben óvatosságra intette a bírót a Markó utcában. Klárit felmentették, megúsztuk, de Badacsonyörsről le kellett mondanunk. 1957-ben kiírták a Derkovits-ösztöndíj pályázatot. Esélyes voltam a három éves élet- és munkabiztonságot jelentő díjra. Egyetlen ellenszavazat tolta el egy évvel az elnyerését. Bernáth Aurélé. Beigazolódott a régi mondás: csak barátaimtól ments meg Istenem, ellenségeimmel magam is elbánok. Bár - a tanítványi tisztelet okán - a kinyilvánított közelség ellenére sem nevezhettem barátomnak a mestert, de annyi bizonyos, hogy Domanovszky és a többi támogatóm távolabb állt tőlem, mint Bernáth. Egy év múlva lettem "derkovitsos", de már nem örültem annyira a díjnak. Amikor letelt a három ösztöndíjas esztendő, Domanovzsky meghívott a Főiskolára tanítani. Kmetty mellett töltöttem két szép évet, Bernáth pedig rám ruházta osztályát külföldi tartózkodása idejére. Kárpótlás? Nem tudom.
Nem elégített ki, hogy az iparművészek felületes ismereteket, hiányos műveltséget szerezzenek a diplomával. Tapasztaltam, hogy a szomszédos alkotásterületeken járatlanok, nem tudják összeilleszteni sem a korokat, sem a helyszíneket. Az az ötletem támadt, hogy létre kell hozni egy olyan nagyenciklopédiát, amelyben találkozhatnak a művészi megnyilatkozásokkal horizontálisan - tehát időfolyamatban - és vertikálisan, vagyis egymásmelletiségükben. Ahogy előrehaladtam az elképzelésem kidolgozásában, felismertem a vállalkozás megvalósításának lehetetlenségét. De Pogány Frigyest annyira fellelkesítettem az ügyee, hogy már nem visszakozhattam. Diákjaim népes csoportja és néhány tanártársam is „megmérgeződött”. Két éven át és két nyári művésztelepen gyűjtöttük az anyagot. A munka előrehaladásának arányában fogyott el az energiánk, növekedett a csalódásérzetünk, az akadályok és a tehetetlenségünk miatt. Pogány Frigyes váratlanul meghalt, s így nem kellett beszámolnom neki, hogy belebuktam a megvalósításba. Csak magamban könyveltem el, hogy lehetetlen dolog e hazában ilyen álmokat szőni. A befejezés hasonlított a Inonesco-dráma házmesterének menekülésére.
Körülbelül harmincöt esztendőn át zsűriztem rendszeresen. Íme a leltár: a Képcsarnok, mint egyetlen, monopolhelyzetben lévő galéria, átlagosan heti százötven képet minősíttetett, ez évente hétezerötszáz (lefele kerekítve). Harmincöt év alatt, ugyancsak óvatosan számolva - hiányzásaimat, betegségeimet is figyelembe véve - kétszázhatvanezer festmény. Műtermekben, egyéni, csoportos, országos, satöbbi kiállításokon esetenként csupán száz alkotást figyelembe véve, ez további negyvenkétezer. Összesen minimum háromszázezer munkát kellett véleményeznem, és szembenéznem szubjektivitásom végzetes tévedéseivel. Ha szemléleti elfogultságból tíz százalék írható "bűnlistámra", akkor is harmincezer festmény szárad a lelkemen, ami bőven elég a kárhozathoz. Itt meg kell állni! Mert ott, a pokolban vagy a purgatóriumban népes, vegyes társasággal kell bűnbánatot tartani, egymással egyet nem értők. Méghozzá a ránk váró bűnbocsánat nem is olyan egyértelmű. Elsősorban a giccs kihúzása volt a cél. E téren nagyjából egyetértettünk. Másik oldalról az elvonatkoztató tendenciák mérlegelése, vagy ha úgy tetszik, az absztrakt irányzatok szűrése. Általában nem a művész zsűrorok, hanem az üzletet képviselők tiltakoztak, eladhatatlanságra hivatkozva. Ez tehát a szemléletet kisajátító hatalom és a piac mérkőzése volt. A vesztes mégsem kettejük közül került ki, hanem a társadalom szenvedte el a legnagyobb veszteséget, a félelmetes mennyiségű középszerű képpel. Az alkotók sem hagyhatók ki a vesztesek listájáról. A gondolatnélküli termelés rutinja kiapasztotta a lelkeket, s oda vezetett, hogy nagyobb lett a hiteltelen gesztusok iránti bizalom. A horizonton felvirradt a sznobok napja.
Alkalmi bibliamagyarázók azt mondhatják, hogy az a bizonyos üzenet - századunk vívmányaként - ma már más, mint a múltban, már korlátozódhat formára vagy akár a formátlanságra, steril képletekre, egészen a gondolatrejtő tartalommal sújtott közölnivaló egyenes tagadásáig. Hirdetve a mindent lehet és a bárhogyan lehet parttalanságát, de ezekkel az elvekkel nincs mit kezdeni.
1997 március 20. |
|
|
| |
|