Vathy Zsuzsa

székfoglaló bemutatkozás

Vathy ZsuzsaDippold Pál: Tisztelt nagyérdemű Művészeti Akadémia, tisztelt Hölgyeim és Uraim! Vathy Zsuzsa megtisztelő felkérésének eleget téve beszélek most, hogy bemutassam őt pár szóval akadémiai székfoglalójának felolvasása előtt. Nehéz nekem az élőbeszéd, én is, mint gondolom sok mindenki más tollforgató, írógép vagy számítógép csattogtató, sokkal inkább otthon vagyok az írott szavak világában, magabiztosabban kezelem munkaeszközömet, a magyar nyelvet, ha leírt szavait kell ide-oda rakosgatnom, mintha ebben a nemzetközivé és hadaróvá bőbeszédűvé vált szép új világban kell élőszóval megnyilatkoznom. Kusza és zűrzavaros ez a mai kocsma, de kimondom, az örökérvényű közhelyen kívül nem mondtam semmit. Mert mikor nem volt a világ olyan, amilyen? Zavaros és mocskos, tiszta és gyönyörű. Igen, a világunk ilyen. Hogy Heine szavaival is éljek, "Ó, szép világ, ezerszer ocsmány". Mit kezdek tehát a feladattal, amit most rám rótt a sors és Vathy Zsuzsa kitüntető figyelme? Könnyedén megoldom, mert nem kell hazudnom. Kimondhatom, hogy Vathy Zsuzsa személyében a kortárs magyar irodalom egyik legkitűnőbb személyisége készül most beszélni, akinek élete és munkássága kristálytiszta. Ma, amikor annyian maszatolnak az életben és az irodalomban, ma, amikor legtöbbször nincs tétje az irodalmi beszédnek, az úgynevezett posztmodern álművészek ugyebár pipiskednek a látványos irodalmi cirkuszporondok fölé kifeszített köteleken, álartista mutatványok, a közönség nem tapsol, mert nincsen közönség, megunta a tétnélküli kötéltáncokat, az álartisták alá ugyanis a nemzetközi pénzvilág sűrű szövésű mentőhálót rakott, ha a posztmodern álartista zuhan, dollárhálóba zuhan és zuhannak boldogan, mert ezt akarják. Dollárt. Itt van akkor egy asszony, akinek esze ágában sincs kötéltáncolni. Nem mintha nem tudna, de neki nem ez a dolga a világban. Mit mondanak hát Vathy Zsuzsa írásai? A mindenféle álságtól mentes, szikár, halál vagyis életmentes elbeszélések, regények és riportok? Azt mondják, hogy az életet élni kell, az irodalmat írni kell, hogy az irodalom nem azért él, mert azt a divatos szemléletgyártók kitalálták, hanem azért, mert az irodalom a szókimondás és a képkimondás művészete a teremtő akaratának megfelelően. Többek között Vathy Zsuzsa keze, szeme és agya segítségével magától értetődően működik. Egyszerűen, bátran, borzongatóan. Nézzük már most, célszerű kötelesség, Vathy Zsuzsa életrajzi adatait. 1940 április 15.-én Pápán született, ebben a városban érettségizett 1958-ban. 1960-ban a Veszprémi Vegyipari Egyetemen szerzett diplomát, majd öt évig a Százhalombattai Olajfinomítóban dolgozott mérnökként. Első írásai az Új Írás című irodalmi folyóiratban jelentek meg. 1965-ben Budapestre költözött, 1970-től újságíró, 1980-tól a Képes hét szerkesztője, majd a Kortárs munkatársa. 1986-ban József Attila díjat kapott. Vathy Zsuzsa művei: Előkereszt 1970-ből, Adjál nekem vasfogat 1973-ból, Lúdtalpbetét Adonisznak 1977-ből, Ősi háztető 1980-ból, Úgy hívták, hogy nyúlpatikus 1983-ból, Ki látott rétisast? 1984-ből, Éjjel a fűben 1985-ben, Kvarcóra ír himnusszal 1985-ből, Itthon vagyok 1985-ből, Szívrepestve 1989-ből, A túlélés románca 1991-ből, Beszélő kert 1993-ból, Itt a szépséget nézzük 1996-ból. Elbeszélések, kisregények, regények és riportok színpompás sora. És mit mond magáról Vathy Zsuzsa 1994-ben Farkas Lászlónak? Idézem: "Amikor apám 85 éves korában emlékiratot kezdett írni, visszaemlékezéseit így kezdte. Apai ágon felmenőim mind kisszőlősi lakosok, anyai ágon pedig mind középszőllősi lakosok voltak, mind nemesi származásúak. Nagyszüleimnek huszonöt hold földjük és hét gyerekük volt. Ez igen kevésre futhatta, öt lányuk közül kettő gyári munkás lett. A legidősebb férjhez ment egy falubeli földműveshez, egyet apácának adtak, csak a legkisebb lányt és a két fiút taníttatták. Apám ebből a családból küzdötte föl magát városi értelmiséggé. Anyám liberális értelmiségi családból jött, bajor, osztrák, lengyel, szász, székely és ki tudja még milyen felmenőitől. Huszonnyolc évesen kilépve előző életem majdnem minden kötelékéből, elhagyva a félelmeket és az előítéleteket, sejtve, mit akarok, vacogva, boldogan nekiindultam az életemnek." - Mondta Vathy Zsuzsa 1994-ben. Hogy is lehetett volna másként? - kérdezem most már én. Hogyan is lehetne másként ilyen gyönyörűen egyértelmű, tiszta és egyenes egy írói pálya, mint így, Vathy Zsuzsa módra, úgy folytatva, ahogyan elkezdte. Félelmek nélkül, boldogan. Sehogyan nem lehetne másként. Makovecz Imre nemrég azt mondta, "a művész ott áll az emberek és az angyalok között". Nem tudok mit kezdeni ezzel a pletykaszerűen érvényes mondattal. Vathy Zsuzsa esetében egyáltalán nem tudok mit kezdeni ezzel a mondattal. Elmondom, hogy miért. Nyaraimat néhány éve egy eldugott, néhány száz lelkes balatonfelvidéki faluban, Nemesvitán töltöm. Barátom nádtetős, emberléptékűen - hogy mérnöki szót használjak - emberléptékűen lassan épülő házában. Nincs senki a nyaraimban körülöttem. Senki, csak a családom, meg a nyár nagy csöndje és szemszikráztató fénye vagy békéltető esői. Négy évvel ezelőtt legkisebb fiammal guggoltunk a barátom háza előtt, a bodobácsok mozgását figyeltük. A piros-fekete bogarakról azt írták a micsurinista biológiakönyvek, hogy kommunista rendszerben élnek, ezért is érdekeltek, ha már kimentek Magyarországról a ruszkik, figyeljem ezentúl a bodobácsokat. A kisgyerek közben ideológiai mellékgondolat nélkül tette megjegyzéseit. Gyorsak, verekednek, önzők, futnak. Aztán a hátam mögött, nagyon közel hozzám azt kérdezte egy női hang: Mondja, melyik itt a Petőfi utca? Megijedtem. Hogy kerül ez a valaki ide? Honnan ismerem ezt a hangot? Mire fölegyenesedtem a bodobács tanulmányozásból, de mielőtt a kérdezőre emeltem volna szemem, tudtam, itt van Vathy Zsuzsa. Hogy került ide, a világ végére és hol van férje, Lázár Ervin? - cikáztak agyamban a gondolatok. Csókolom, kedves Zsuzsa, mondtam, ebben a faluban csak Petőfi utca van, minden ház a Petőfi utcában van, mert nincs másik utca. És csak álltam ott a váratlan találkozástól fejbe kólintva, ruszkik, bodobácsok, Petőfik. Szemben ott ragyogott Vathy Zsuzsa, aki hipp-hopp ott termett, mint egy angyal. Néztem a háta mögé, ott szuszogott Lázár Ervin a lejtős ösvényen. Nahát, ez túlzás, itt a másik, a szuszogós angyal, jó, jó, Vathy Zsuzsa angyali teremtmény, a férje is az, egyszerre túl sok ez nekem. Annyira szép ez a kép, angyalok, bodobácsok, kisgyerek a nyári délutánba hajló kicsi faluban. Aztán tisztáztuk, kit is keresnek az egyetlen Petőfi utcában, köszöntünk egymásnak és Vathy Zsuzsa könnyed, finom léptekkel - gondolom ugyanúgy, ahogy jött - tovább ment a Petőfi Sándorról elnevezett utcában. Lázár Ervin intett. Könnyű neked, mondtam magamban, röpködtök így a feleségeddel, megjelentek, jöttök mentek az időben, mi a fene volt ez? Látomás? Nem volt látomás, ez így volt. Ha tehát én most azt mondom, tessék hallgatni Vathy Zsuzsát és tessék olvasni Vathy Zsuzsát, mert segítségével megfürkészhetjük az angyalság mibenlétét és kibenlétét. Azt mondhatják, hogy túlzó vagyok. Mondják. Számomra Vathy Zsuzsa írásai az angyalságot közvetítik. Vathy Zsuzsa sosem hazudik, sosem beszél mellé. Beszédének tétje van. Menni innen vagy maradni? Ő itt van és egész lénye tiszta, igaz. Vathy Zsuzsa magyar író. Ha néha vendégszereplést vállal az irodalmi cirkuszban, teli a nézőtér. Magyar olvasókkal. Akik lélegzetvisszafogva figyelik Vathy Zsuzsa mutatványait, mert nincs alatta dollár védőháló. Nála a mutatvány tétre megy. Életre-halálra. Azt csak sejtjük, miért is ennyire könnyed, elegáns és szép ez a mutatvány. Nyilván azért, mert Vathy Zsuzsa nem zuhant le a trapézről. Hiszen angyal, magyar angyal, szárnyaló. Tisztelt Magyar Művészeti Akadémia! Tisztelt Hölgyek és Urak! Őszinte szeretettel és tisztelettel ajánlom figyelmükbe Vathy Zsuzsa magyar írót. Köszönöm figyelmüket.

Vathy Zsuzsa: Zavartan állok föl ez után a remekmű után. Egy novellát fogok fölolvasni és megpróbálom nem megcáfolni azokat a szépeket, amiket itt Dippold Pál elmondott rólam.

x x x

Gördeszkák és űrdeszkák. Mottó: A létező nyomtalanul el nem enyészik. Olyan érzete támadt, mint aki elveszített valamit. A táskáját, sálját, cipőfűzőjét, óráját, nyakkendőjét? Nem. A nyakkendőjét nem veszíthette el, ő nő, nem visel nyakkendőt. Igen, gondolta és már gyanította: egy törékeny madárcsontú emberke, tizenöt éve vagy még régebben. Ha fújt a szél, megfogta a kalapját és a felöltője két szárnyát - mert nem ballonban vagy tavaszi kabátban, hanem felöltőben járt -, és megfogta, nehogy a szél fölkapja, így ment a szélben. Amúgy, ha maga elé képzelte az ősz hajú férfit - az apja volt - alakja inkább robosztusnak tűnt, nem törékenynek, egy dór oszlop volt, súlyos és erős, olyan, akit több emberöltőre elláttak erővel.

Amikor apja, a törékeny oszlopember egyik nap végleg eltűnt mögüle, az a gördeszkaszerű valami, amin az ember észrevétlenül és szüntelenül egyensúlyoz, megmozdult a lába alatt s őt tudta, a teret át kell rendeznie, hogy a függőleges függőleges maradjon, a vízszintes vízszintes, és minden ott legyen ezután is, ahol lennie kell.

Amikor a hiány ismerős, szinte meghitt lett, megint elment valaki. Egy asszony, akiből szeretet sugárzott, de nem úgy, hogy sütött a melege, hanem, hogy akiket szeretett, azokról minden érdekelte. Mindig mindenről be kellett számolni neki, kérdései sosem értek véget és rövid válaszokkal sosem érte be.

Ő (hősünk), aki már sejtette, hogy nem a táskáját, sálját, cipőjét, nyakkendőjét stb., hanem valami mást veszített el, az anya hiányától különös változást tapasztalt magán. Ez a változás abban állt, hogy szeretnie kellett mindent és mindenkit, akit korábban az anyja szeretett, a horgolt terítőket, a fokföldi ibolya széles leveleit, az új, programozható mosógépet; a szomszéd fiát, izguljon érte, hogy sikerüljön a vizsgája; szeretni a csont-bőr sovány, matuzsálemi korban lévő asszonyt, aki egyszer azt mondta, hogy száznegyven, egyszer hogy ötszáz éves, s botjára támaszkodva várta a folytatást, mert nincs születés, nincs halál, mondta, csak átváltozás, s ő már nagyon várja, hogy véget érjen ez a - számítása szerint - ötödik élete.

Amikor az anya nélküli életbe is beletanult ő, hősünk - akiről még semmit nem tudunk, legkevésbé azt, hogy a hős nevet miért viseli, miért nem nevezzük például Z.-nek, nőnek, egyénnek, valakinek - s amikor az új hiány belesimult abba, amit úgy hívunk "az élet rendje", hamarosan megint kevesebben lettek körülötte azok az emberek, akikkel nyílt vagy titkos szövetségben állunk, s akikkel mély gyökerek kötnek bennünket össze.

A testvérlények egyikét, akit születése óta rokonok, barátok, ismerősök megkülönböztetett szeretettel vettek körül, az egyik nap váratlan forgószél vitte el. Délelőtt még sütött a nap, de délután szennyes felhők jöttek, a kertbe zavaros víz ömlött be és mint ahogy a csóka a csirkére ráugrik, ugyanúgy csapott rá a testvérére is egy örvény; hiába kiabáltak utána, hiába nyújtogatták a kezüket, üres porfelhő maradt a forgószél helyén. S a testvérlény arca már örökre egy fénykép maradt: vidám, az életet szerető férfi, aki bízik magában és mellékesen a világban is, aki tudja, ha ő szereti az embereket, őt is szeretik, ha ő jól csinálja a dolgát, akkor talán mások is.

A testvérlény erős bolygósugárzása nélkül hidegebb, rosszkedvűbb lett a világ, s ez az új hiány annyival is rosszabb volt az előző kettőnél, hogy érthetetlen volt, mintha valaki nem tartotta volna be az ígéretét, olyant tett volna, ami semmilyen szerződésbe nem illett bele.

Hogy hősünk, történetünk szereplője ezt is megértette: igenis benne van a "szerződésben", csak mert nem akarta, nem vette észre, s mikor ez is belesimult az "élet rendjébe", tudomásul vette: bizonyos ritmus szerint fogy, sohasem szaporodik, mindig csak fogy körülöttünk azoknak a száma, akikkel titkos, mély, ismert vagy ismeretlen stb., kapcsolatban állunk.

És ment tovább megint az élet s hogy ez megtörténhetett, mindenekelőtt a körülötte élő kis lényeknek köszönhette, azoknak, akik szépek voltak, mint a tengeri kökörcsinek, a poszáták, a fiatal gidrán, akik a testéből kinőtt testek voltak, a teremtő enyvétől egész életre szólóan vele összeforrasztva: s köszönhette, természetesen, a vele még korábban - Kürpisz tüzes leheletétől - egyszer s mindenkorra összevegyült férfitestnek és léleknek. Ők kellettek hozzá, hogy hősünk (van társa, vannak gyerekei), újra átlépjen és belesimuljon az élet másfajta rendjébe.

És amikor megszerette ezt az újat is, örömét találta például abban, ahogy egy pihe száll lefele a levegőben - éppen csak egy kicsit súlyosabb, mintha súlytalan lett volna -, s miközben leereszkedett, körben forgott, s mert rásütött a nap, leginkább sűrű fénynek látszott, anyagból lett fénynek, s ezzel el lehetett játszani, anyag-e a fény, és örök életűek-e az elemek - megint csak nem tudni miért, minden megváltozott.

Mintha kiszabadultak volna a "világharmóniából kiszakadt lelkek", a démonok, az újságok naponta gyilkosságokról adtak hírt. A báty hátba szúrta az öccsét, a gondozó megfojtotta öreg ápoltját, a fiatal lányok sörösüveggel szétverték csecsemőjük fejét; az utcákat kábítószertől, alkoholtól, nagyvárosi magánytól és más betegségektől tántorgó emberek lepték el; repülőgépek robbantak föl a levegőben, tűzfalak omlottak le és maguk alá temettek játszadozó gyerekeket; KÁOSZ, KÁOSZ, visította a szél, a Gentből Lent lett, a Jóból Rossz, és minden megtelt gonosz erővel.

Igaz, vicces dolgok is történtek közben, a bútorok, az íróasztal például, mintha állatok vagy emberek volnának, kiszőrösödtek, s a földgömb alján - kamerák rögzítették - kibújt egy különös tag, mintha láb , vagy nemiszerv lett volna, és gyökereket eresztett a levegőben. A fizetett jósok a televízióban minden reggel azt duruzsolták, ezentúl minden jó lesz, a gyerekeknek nem kell iskolába járni, mert csak megnyomják a távirányító gombját, és mint a mesében, bejön a szobába a tanár, s aki csak akarja, belső sugallatát fölröpítheti az éterbe. Egy kozmikus forradalom résztvevői vagyunk, mondták, egy nagyszerű forradalomé, még egy kis idő és a hatmilliárd emberből öt és félnek semmit sem kell csinálnia, ajándékba kaphat mindent, amiért régen vérrel verejtékkel ésatöbbi.

De mert az emberek valamit mindig akarnak csinálni, a lakótelepek betondobozaiba zárva őrjöngeni kezdtek, szétverték a házakat, aztán fölgyújtották, mások pedig azt gondolták, hogy kivándorolnak a földről egy másik bolygóra, ahol dolgozni kell, ahol ki-ki vérrel, arca verejtékével...

Hősünk pedig (már ő sem lehetett fiatal) egyik reggel arra ébredt: azok a koboldok, akik magától értetődően mindig ott viháncoltak körülötte, azok a jókedvű ördögök, akik csak vihogtak, hancúroztak, már régóta nincsenek, és hiába is várja őket, nem jönnek, s gyanította, hogy az igazi öregség, amikor majd a láb is csoszog és törékenyek lesznek a csontok, s az érthető, tagolt beszéd helyett csak motyog a száj, az sincs messze, s nemsokára lesz olyan is, hogy a van átfordul ninccsé, a lesz volttá, és mindez együtt meg az előbbi Káosz (a létezés méltósága, mint a kámfor elenyészett) és a tudat, hogy csak a végtelen, tátongó Lyuk a biztos, amely mindig is megvolt, előbb, mint a Világosság, mint az Ég - ennek is eljön az ideje.

Erre ráadásként, mégis váratlanul jött, hogy az emberek leszoktak a beszédről, elfelejtették a nyelvet, amit húsz-harminc ezer éve beszéltek, nem értették meg egymást és magukat se; még később a betűket sem ismerték föl mert az említett iskolákban már csak jeleket és kódokat tanítottak, s a szavak, a betűk elporlódtak a fejekben.

Hősünk - foglalkozását még nem említettük, író ember volt, a gondolatok, a szavak embere -, akinek a hiányok értelmét, a barátokét, a testvérlényekét, a szülőkét, a világ méltóságának és a fiatalságnak az elmúlását s mindent, ami eddig történt vele, sikerült fölfognia és "belesimítani az élet rendjébe" -, azt gondolta, nem, ezt ő nem akarja megérni. Hogy nincsenek szavak, nincs beszéd, csak képek, jelek vannak, adó-vevők, a keverők és átalakítók sustorgó hangjai, ezt ő már nem értheti, és nem is akarja érteni. Lefeküdt, behunyta a szemét és erősen gondolt rá, nem-a-kar-ja-ér-te-ni. Sokáig feküdt így, behunyt szemmel, míg érezte, hogy a világ sötét lesz és távolodik, keze-lába egyre hidegebb lesz. És ő, hősünk (egy elmúlt kor kövülete) azt gondolta, beteljesedik.

Ehelyett, amikor felébredt, friss volt, tiszta a feje, és erős. Lerázta magáról az álom gúzsait, és mintha mestereihez beszélne, azokhoz, akiktől fiatal korában tanult, akik tanácsaikkal segítették, izgatottan, hadarva beszélni kezdett.

Író szeretnék lenni, mondta.

Író? A hangok, mintha szélfuvallatok lettek volna.

Igen, író. Kíváncsiságot érezni, kikutatni a föld, az élet... - elakadt a hangja.

A csukott ablakon át anyagszerű lények jöttek-mentek, nem volt testük, csak sercegést hallattak, rövidebb és hosszabb sss-ket. Milyen titkokat? - kérdezték.

Például, hogy teliholdkor miért nő sokszorosára az emberek energiája, hogy miért repkednek izgatottan a madarak, ha másnap megváltozik az idő? Hogy...

Az egyik csillag formájú test azt morzézta: de nincs könyv, nincs betű. Egy másik: akik valaha olvastak, azok sincsenek.

Nem baj, mondta Ő, hősünk.(egy árnyéktalan forma, áttetsző ködfoltja jelezte azt, ami valaha a teste volt), akkor tanító leszek. A szó lélektől lélekig... Szó csak van, nem?

Hegedűk legmagasabb cé-jét utánzó kórus válaszolt: nincs szó. Nincs beszéd.

Jelek? - kérdezte ő. Mozdulatok?

Csüggedt, leszakadt húrra emlékeztető rezgés indult el a levegőben. Nincs...

Kiáltás se? - kérdezte ő.

Az ember-utániak fűrész rezgése azt mondta, hogy nincs.

Hősünk sötétséggé vagy inkább semmivé lett, megint kiment belőle az erő.

Ki tudja, mennyi idő telt el így, egyszer csak érezte, valami bontakozni kezd benne. Nem látott semmit, magához hasonló lényt sem látott, sőt, azt sem tudta, ő milyen. Csak azt, hogy ahol ő van, rajta kívül mások is vannak. Azt is biztosan érezte, hogy az erő, amely az előbb elhagyta, most újra növekszik benne. S ekkor Ő, akire már nem mondhatjuk, hogy hősünk (sokkal inkább molekulák halmaza volt, valamilyen részecskék közössége), azt gondolta: elkezdődött. Dehogy gondolta! Csak fellüktetett benne valami, ami nem volt még gondolat, energia volt, sok kicsi rész egymásért való akarata. És fölsejlett az is, hogy talányos fordulatok jönnek majd, új kezdetek, sok -sok bonyolultság. S jön majd egy lény is, nem tudni milyen, s utána sokféle folytatás.

S ő, akire végképp nem illik már, hogy hősünk - vagy éppen most? - megint megértett valamit, elfogadta, sőt vágyott rá és akarta; az emberéletben ezt úgy mondanák, tudomásul vette, mi a világ rendje.

x x x

Nem vagyok nagy előadó, felolvasó. Valószínűleg azért is kezdtem ezzel, mert nem szeretek beszélni. De igyekeztem tőlem tűrhető módon elolvasni.

Makovecz Imre: Egész megfiatalodtál. Ez a világ rendje.

Eigel István: Nem csodálom, hogy most hallgatunk, ez tényleg olyan volt, hogy utána nehéz megszólalni. Én nagyon elfogult vagyok ezzel az írással kapcsolatban, mert vagy négyszer elolvastam, közte hangosan is Klárinak. A végét együtt kijavítottuk. Egy baj lesz, hogy ezt nem lehet felül licitálni. Bevallom őszintén, nem ismerem eléggé Vathy Zsuzsának a korábbi írásait, ez az írás engem annyira megdöbbentett és tényleg úgy éreztem, hogy nem lehet folytatni, nem lehet fokozni, mi lesz ezután? A másik dolog, ami eszembe jutott, az az, hogy ezt a keserves világot ilyen tragikusan, azt hiszem, sokan érezzük egészen hasonlóan. És a kivezető utat nem igazán sejtünk, talán esetleg reméljük. Egyébként nagyon nehéz írás ez, azt hiszem ti is éreztétek, biztosan sokan olvasták közülünk is már, de az egésznek a summája, lényege az, hogyha nagyon figyelmesen végigvesszük a sorokat, hogy így, ahogy van kell elfogadnunk a sorsunkat és szembenézni azzal, ami most nagyon kilátástalannak látszik a jövőnkre nézve. De ez egyben, úgy érzem, hogy igaz is. Tehát valami remény mégis csak sejlik belőle, hogyha vannak emberek, akik ezt így fölfogják, regisztrálják, összegezik, tudomásunkra hozzák, figyelmeztetnek rá, én ezért érzem ezt az írás sokkal többnek, mint novellának. Egy hallatlanul érdekes dolog ez, és megmondom őszintén, nagyon sok rossz könyvet olvasok, és mindig azt remélem, hogy ebből még valami lesz, hogy valahol az ember rábukkan a gyémántra, a gyöngyszemekre. Ez is egy ilyen dolog volt. Zsuzsának ez az írása ilyen volt, és ahogy Dippold Pál mondta, ezek után, ha az ember ennyit megismer egy emberből, akkor kíváncsi lesz az egészre. Én nagyon jól érzem magam ebben a körben, amiben Zsuzsa is itt ül közöttünk, és aki ilyen jeleket ad le nekem és mindenkinek a jövőre nézve. Szóval nagyon örülök ennek az írásnak. Hallatlanul szép dolog. De hát van olyan, aki jobban ismeri az egész életművét, hiszen azt se tudtam, amikor Pali fölolvasott itt egy hosszú címlistát, hát nagyon restellem, hogy itt tántorgok ebben a világban és nem találok rá. Ezeket igazán el kellene olvasni. Most, ahogy Dippold mondta, pótolom az ajánlott irodalmat. Nem tudom, ti hogy vagytok ezzel, már a címei a megjelent könyveknek borzolták a hátamat. Figyeltem, nehéz dolog címeket találni az írásoknak, de ezt Zsuzsa kiválóan csinálta. Felkeltette az érdeklődésemet, remélem, be fogok tudni szerezni a könyveiből.

Gyurkovics Tibor: Nem beszélve arról, hogy igen nehéz helyzetben van az az ember, aki a kor legeredetibb írójának a felesége. Ervin, a szöszmötölő másik angyal, aki rászuszog, rádől egész lényével erre a törékeny hangra stílusával, címeivel, meg neveivel. Ez egy külön dolog, de úgy látjuk, állja a sarat Zsuzsa.

Makovecz Imre: Gyurkovics Tiborral abszolúte nem értek egyet. A törékeny angyal szerintem a férje.

Szakonyi Károly: Egy íróházaspár irodalmi szempontból azért nagyon jó, mert teljesen más utakon járnak, mert más Ervin irodalma és más Zsuzsáé. Ismerem a felsorolt könyveket, mert amióta ismerjük egymást, Zsuzsa megajándékoz vele és rendre el is olvastam mindegyiket. Nyomon követtem pályáját. Két nagy regénye van Zsuzsának, az egyik az, amit újságíróként is megtanult, a tényfeltárás, mert nagyon utánanéz mindennek. Hogy csak egy példát mondjak, a fiatal négyes a Magyar Nemzetnél a Gyurkovics, Bertha, volt és Zsuzsa, meg én. Közülünk Zsuzsa volt olyan, hogy utána jár, felkutatja, megnézi a hátterét, de ő ezt abból a régi újságírói gyakorlatból is teszi, hogy szinte riporterként megy a dolgok után. Ez az egyik vonulata az írásainak, ez a tényfeltárás és nagyon sokáig ez volt a meghatározó. De ahogy telnek az évek és ahogy történtek körülötte a dolgok ebben a világban és kiderül a szülők elvesztése, a testvér elvesztése, ezek a megrázó, mély tapasztalatok, meg hát mindaz, amit Zsuzsa most távlatból, nosztalgiával és tanulsággal is néz a család történetében, ami elég gazdag és gyötrelmes történet, ezek hintették el azt az irodalmat, amit össze tud vegyíteni ezzel a nagyon szép, szikár és reális, realista tényfeltáró irodalommal, és én azt mondtam mindig, hogy Zsuzsa közülünk az egyik legszigorúbb és legeredetibb prózaíró. A prózaírót aláhúzom. A legutóbbi regényében is elbűvölve olvastam azokat a históriákat, amiket egy malom körül ír le. Olyan fajta érzése volt az embernek olvasás közben, hogy nagyon gazdag élettapasztalattal rendelkezik, s ez nőknél, női íróknál nagyon ritkán fordul elő. Hogy ez a fajta prózaírói tehetség érvényesüljön. Ez, amit most felolvasott, én is úgy érzem, hogy sommázása annak a mélységnek, amit benne ezek az utóbbi idők élményei elraktároztak és tulajdonképpen ezzel egy olyanfajta korszakhoz érkezett el, Pistával ellentétben, aki azt mondja, hogy nincs tovább, szerintem éppen az elmélyülés útján halad tovább.

Supka Magdolna: Szeretnék azért hozzászólni, mert eleve gyanakvó vagyok a nők tehetsége irányában. Borzasztó, festőnő, már az is rossz, de hogy nőfestő, abból már pontosan lehet tudni, már csak ránézek és tudom, hogy rossz. Ha azt mondják végre egy nőre, hogy író, akkor irtó boldog vagyok, mert az nem író nő. Vathy Zsuzsát irtó megszerettem, például azért, hogy olyan, amilyen. Hogy nem csinál magából semmit sem. És különben is zseniális. És ilyet én nőben nemigen láttam, ő úgy viselkedik, mintha férfi lenne. Egyszer meg fogjátok érteni, a Szalay egyszer azt mondta nekem, hogy Szabó Vladimir a főiskolán mellette ült és rajzolt. S azt mondja, el kellett ülni mellőle, olyan irtózatosan rajzolt a Vladimir. Ez is olyan, hogy el kéne ülni mellőle, de én nem vagyok olyan, mert én nem akarok író lenni. De érteni értek azért hozzá. Szóval ez valami nagyszerű. A másik meg az, hogy a képzőművészetben kapirgálom azt, tehát a posztmodernektől egyre inkább távolodva, hogy hogyan közelítenek az anyagtalan felé. Amit valóságnak hisznek. Most erről itt nem érdemes beszélni, persze én nem misztikásan gondolom. És ez az első ember, aki szóban meg tudta közelíteni azt, amit én párszor már a képzőművészetben, szóval ami nem halandzsa.

Szakonyi Károly: Talán a 80-as évek közepén volt egy írása, egy konyhában egyszercsak megjelenik az Isten. Régebbi írásaival is azonosult, de számomra itt ez már meg is íródott, és ez itt folytatódik tiszta, ragyogó módon. Az a szép benne, hogy az egyszerű szó égszerűvé tud változni. Tehát mestermunka folyik itt és ugyanakkor illata van. Az a múltkori hármas, az első az a malom, mindig összekeverem, szóval az a Hajagos, hát ott minden olyan, ennyi erőfeszítés nincs arra, hogy leírja, hogy mi ez. De amikor a Somlónak, ami nincs megnevezve, fölmegy, hogy megölje a férjét egy borzalommal, az az egész őszi, szüret utáni hegy ott van egy szóban. Ezek már a mesterdolgok. Itt nincs erőlködés, a filozófia sem erőltetett, mert adódik, hát ebben a menetben az örökös veszteségek kérlelése, és aztán úgy tűnik, hogy én már igen érett vagyok arra, hogy tudjam azt, hogy nem tétovázik. Nem csak a szülő, a testvér, hanem a világ is. Zsuzsa szokta azt mondogatni egy-egy könyve után feszengve, hogy most már ez a pápa világ, a város, ez az ősi fészek, satöbbi, majd aztán más lesz ám, de én tudtam azt, hogy nem kirepülni lehet ebből, hanem fölfelé. És ez az írás is erre vall. Nem hivatkozom erre, mert biztos kevesen olvasták, a Kortárs tavalyi számában egy ilyen bűnügyi vagy ehhez hasonló stílussal megírt írása és az Itt a szépséget nézzük című könyv, aminél az is elgondolkoztató, hogy miért az Isteni színjáték paradicsomából veszi ezt címet, amikor az 56-os események körül forog. Azért, mert valahogy Istennek játszik. Erről már beszélgettünk.

Pongrácz Zoltán: Én egészen más szempontból szeretnék pár szót mondani. Ha már az írókon kívül festőművészek is szólhatnak, én zenei szempontból szólnék. Ami engem a legjobban megfogott, a nyelvnek a szép zenéje. a magyar nyelv szép zenéje. Nem csak melodikusan értem itt a zenét, de úgy is természetesen, hanem ritmikában is. Szinte lehetett egy olyan ritmikát érezni a prózában, amit le lehetne abszolút módon kottázni. Most annak ellenére, hogy egész mély dolgokról beszél, én most nem a tartalmáról meg az eszmeiségéről akarok beszélni, de tulajdonképpen lenyúl az emberi létnek a mélyéig és a céljáig, satöbbi, satöbbi és fölmegy egészen a transzcendens világig, ami újabban jelentkezik a zenében is és a többi művészetekben is. Mégis egyszerű tud maradni a megfogalmazásban. A nagy igazságokat és a nagy szépségeket mindig egyszerűen lehet kimondani. És ez az, ami engem nagyon megfogott. Másodszor pedig, amikor itt a modern életnek bizonyos dolgaihoz nyúl, nem esik abba a kísértésbe, amibe nagyon sok író, hogy teletűzdeli a mondatait idegen szavakkal, főleg angol és így tovább, hanem megmarad a szép magyar nyelv keretén belül. Talán két vagy három idegen szó volt de az se bántó. Az valóban olyan volt, amit nem lehetett volna magyarra lefordítani. Le lehetett volna talán fordítani, de akkor nem azt jelenti, amire itt azzal az idegen szóval céloz. Nagyon sok költői képet, metaforákat vagy legalábbis metaforaszerűségeket fedeztem fel a stílusában és talán úgy fogalmazhatnám meg, hogy ő az egyetlen prózában író magyar költő. Ennyit szerettem volna röviden mondani.

Hernádi Gyula: Én csak egy-két mondatot szeretnék ehhez hozzátenni, mert az urak nagyon okosakat mondtak. A modern fizikának az alapproblémája az ősrobbanás. Azt mondják, ez bizonyított. Énszerintem végtelen sok ősrobbanás van. Minden alkotás, minden mondat szinte ősrobbanás. Ugye azt mondják, hogy az ősrobbanásnál indításkor nincsen se tér, se idő, hanem úgy keletkezik a tér és az idő. Az igazi tehetség ezekben az ősrobbanásokban visszamegy oda, ahol az idő és a tér születik. Egyébként magának nincs igaza, mert azért írónő az írónő, mert az anyagnak a lényege az anyag. Nem véletlenül matéria az anyag, az anya szó az anyag, mert véleményem szerint ebben ez az elsődleges.

Supka Magdolna: Ez az elmélet. a gyakorlat az más.

Gyurkovics Tibor: Úgy éreztem, hogy itt minden beteljesül. Itt pofon egyszerű székfoglalók hangzanak el. És amit Szakonyi Karcsi is mond, az az igazság, hogy az ember elkönyvelte az amerikaiakat, azokat ugye nagyon szeretjük és szerettük is indulásunkkor, a legnagyobb erők voltak Hemingwaytól Faulknerig, Steinbeck és társai, aztán később Salinger, satöbbi, meg a franciák is. És itt van egy jó magyar próza, ugye? Jó magyar próza van.

Pongrácz Zoltán: Nem csak jó, szép is.

Gyurkovics Tibor: Szépnek szép, de hát maga az, hogy Kosztolányi novellákat írt, Móricz, Csáth Géza, dehát azok is annyit szerencsétlenkedtek itt. És a nagy áradók is, például Szentkúthy, meg különleges magyar prózaírók. És akkor jön ez a nő. Szóval olyan módon jelent meg rögtön a lehívóban, amit Karcsi már szintén elmondott, hogy a fények és ezeknek a megemelése, satöbbi, satöbbi. A nőírók elviselhetetlenek. Prototípusa ennek, anélkül, hogy megszólnám, meg szeretjük is Szabó Magdát, egy nagyképességű lektűröző és nagyon jó, és lehetne mondani egyebet is. De hogy a költészetben Szécsi Margit, meg Nemes Nagy Ágnes létezett ilyen keményen, ilyen megfellebbezhetetlenül, nemnélküli vagy férfias módon, ez először mindig Zsuzsáról jutott eszembe. Egyszerűen elképesztő módon anélkül, hogy az szokásosan átlenne szőve írói szálakkal, prózaíró. Prózaíró, úgy ahogy mondják, és az egész múltnak a rétegzett föltárása valami olyan régészeti pontosságot mutat családjáról, hogy az ember olyan módon ott van realitásában, ami a legfinomabb grafikát is elbírja, s akkor egyszer csak a dolog át kezd hevülni líraivá. Nem tudom, a kamaszlány a kertben talán vár éppen valakit? Hogy egyszer majd valaki eljön. Olyan módon írja le a nőiségnek ezt a várakozó kamasz állapotát, ami nem fér bele költészetbe, nem fér bele versbe. A másik az, ami nekem megrendítő és lenyűgöző, az az, hogy itt a történeti leírás átcsap filozófiába. Ez filozófia. És ez a csodálatos. Filozófia, anélkül, hogy egy magyarázatszerű lábjegyzete lenne. Filozófia. Akármennyire megdöbbentő ugye, nekem Aquilai Szent Teréz jutott eszembe. Tudom, hogy ezek borzalmas nagy szavak, de olyan, hogy a látomás elindul, és elhiszem, hogy Krisztus öt sebe bevérzik. Ez borzalmas élvezet olvasónak. Én ezt így tudnám most kifejezni. Borzalmas, kéjes. Így érdemes írni. Na most, hogy ezt viszonylag még egy teherbíró aggyal rendelkező ember, sőt, nőember, elbírja, tudja és győzze, ehhez isteni segedelem kell. Ez a meggyőződésem. Most is úgy éreztem, egy ilyen révült pillanatban, hogy valóban angyal szállt át a szobán.

Makovecz Imre: Szeretnék néhány szót arról szólni, hogy nekem nagyon nem tetszik, ha az álnok férfiak túl sokat udvarolnak egy írónak azért, mert nő. Szeretném ezeknek a férfiaknak elmondani, hogy a kiegyensúlyozottság, a harmónia és a szépség magasabb rendű, mint a dinamizmus és mint az erő. Ha egy nő letesz arról a szépségre és harmóniára jellemző kiegyensúlyozott eleganciáról, hogy pusztán anya és szerető társ akar lenni, hanem átlépi azt a határt, hogy nem tehet róla, nőnek született és író lesz, nem illik azt mondani, hogy írónő. Hogy ahhoz képest. Hogy pláne hogy nő. Bocsánat, milyen duma ez?

Szakonyi Károly: A közmegegyezés a sértés alapja.

Makovecz Imre: De nem erről van szó. Az emberi nem legmagasabb rendű állapota az alkotás állapota. Határhelyzet. Amikor én hallgattam ezt az írást, nekem nem jutott eszembe ilyen, hogy nő vagy férfi. A dolog nem erről szól. Passz. Kész.

Szakonyi Károly: Ebben igazad van és tényleg, Zsuzsa nem azért tehetséges, mert nő és ahhoz képest tehetséges, hanem mert tehetséges. De ha már ezen a nőszinten vagyunk, nekem mindig eszembe jutott vele kapcsolatban Palotai Erzsi. Erzsinek fantasztikusan jó témái voltak, nagyon kemény dolgokat megírt, de - Isten bocsássa meg, mert ő már nem él - nem művészi szinten írta meg. Karinthy Cini azt mondta, a fene egye meg, hogy ilyen jó témái vannak Erzsinek, milyen jól meg tudnám írni. Tulajdonképpen az a lényeg Zsuzsánál, hogy ő egy íróművész. Hogy tehetséges. Ez a döntő benne, hogy amit a kezébe vesz, azt úgy megformálja egyéni stílusával, világlátásával, egyéniségével, ami utánozhatatlanul az övé, és ez mindenestül egy teremtés. Tehát teremt, alkot. Nem csak ír, nem csak valami jó, érdekes története van, hanem megteremti az irodalmát, és ahogy te is mondtad, mindegy, hogy nő vagy férfi, mert egy ember, aki teremt egy ilyen irodalmat.

1997 február 13.

Vathy Zsuzsáról részletesebben itt olvashat