Dubrovay László: Kiáltás az éjszakába

Szeretettel köszöntöm vendégeinket és akadémikus társaimat. Abban a szerencsében volt részem, hogy a Svéd Kulturális Intézet meghívására egy hónapot tölthettem el Stockholmban az EMS-ben, az elektronikus stúdióban 1996 októberében. Mivel 1985-ben már dolgoztam az EMS stúdióban, bátran vállaltam egy elektronikus mű elkészítését. Meglepetésemre szolgált, hogy tizenegy év alatt teljesen lecserélték az egész technikai apparátust. Ennek ellenére az újonnan berendezett legmodernebb stúdiót választottam (hat közül) munkám színhelyéül. Ennek a stúdiónak a berendezése fantasztikusan egyszerű volt: egy számítógép három monitorral, két DAT magnó, egy CD játszó, egy lemezjátszó és két digitális 8 csatornás keverő. Amire képes, az viszont hihetetlen! Mivel azonban egy teljesen ismeretlen stúdió, a zeneszerző első feladata megtanulni, hogy ezek a gépek mire alkalmasak, hogyan építhetők be az általuk kínált technikai lehetőségek, gondolatok, hangok, hangfolyamatok egy zeneműbe. Nagy segítségemre volt, hogy Rózmann Ákos kollegám önzetlenül, tíz napon keresztül mellettem állt és megtanította a gépekkel kapcsolatos legfontosabb ismereteket. A darabot neki ajánlottam. Ez alatt az idő alatt három szakmát kellett elsajátítani, mivel a kompozíciós munka idején - az ottani gyakorlat szerint - a zeneszerző teljesen egyedül dolgozik, technikus segítsége nélkül. Így az első, a hangtechnikusi szakma. Meg kellett tanulni a digitális stúdiótechnikát (felvételek készítését, azok megtisztítását, átvételét, keverését, a végeredmény elkészítését, mindezt ideális dinamikai szinten). A második szakma a montírozás. Számítógépen egy program segítségével lehet vágni, ragasztani, sokszorosítani, egymásra játszani, egy időben akár 64 réteget is. A harmadik szakma a programozás volt. Meg kellett ismerkedni a "Pro tools" nevű programmal, amely az irodatecnikában mindenféle szövegátalakításra képes, míg számunkra ugyanezeket a folyamatokat hanggal végzi. A vágáson, ragasztáson, sokszorozáson, montírozáson kívül lehetővé teszi, hogy a hang belsejébe, mikrovilágába belelássunk. A rezgéseket a másodperc negyvenezred részéig lelassítva, a képernyőn kiterítve láttatni lehet. Bele lehet nyúlni a hang belsejébe, rezgésrészeket kivágni, kicserélni, satöbbi. Egyszerűen korlátlan lehetőség! Meg lehet változtatni a hang dinamikáját, hosszát, magasságát, hangszínét. Térbeli mozgásokat lehet programozni. A számítógép óriási kapacitású, 15 gigabite-tal dolgozik. Ehhez a "Pro tools" programhoz csatlakozik aztán rengeteg szoftver. Ezek a szoftverek a világ legkülönbözőbb stúdióiban kifejlesztett hangátalakítási programok, amelyben élenjárók a francia Ircam stúdiónak a programjai, a JRN a párizsi rádió stúdiójának a programjai és a Stanfordban kifejlesztett programok. Ezeknek az a lényege, hogy bizonyos zenei folyamatokba be lehet avatkozni. Bizonyos modulációkat lehet programozni, megváltoztatni a hangot. Ezen a területen is egyszerűen szenzációs, milyen lehetőségeket kínál a technika. Alkalmazni lehet ringmodulátort, mint az analóg technikában, a hangnak különböző rétegeit, különböző spektrumait meg lehet változtatni úgynevezett filter rendszerekkel, shifterekkel. Szóval egyszerűen kimeríthetetlen a lehetősége a hangátalakításnak. Aztán volt például olyan hangtér program, amiben be lehetett pontosan állítani, hogy a hang milyen térben mozoghat. Egy négyzet alakú területen, három dimenzióban bármilyen térmozgás megvalósítható volt egy "joysteak" segítségével. Aztán volt az úgynevezett kunstkopf software. A kutatók az emberi fejnek a halláspszichológiai paramétereit kutatván bizonyos matematikai törvényszerűségekre jöttek rá, s ezekkel a törvényszerűségekkel aztán olyan programot hoztak létre, hogy hang-térmozgást lehet vele érzékeltetni. Természetesen ezzel a programmal nem lehetett dolgozni, mert itt nekünk kunstkopfunk, mesterséges fejünk nincs. Ennyit szeretnék csak elmondani, hogy mit lehetett a hanggal tenni. Aztán a tíz napi tanulás után elkezdtem egyedül dolgozni. Elég sokminden anyagot vittem ki magammal. Zenekari darabokat, fúvószenekari darabot, rengeteg konkrét hangot, az ajtónyikorgástól kezdve autókarambol hangjáig mindenfélét. Aztán ott a munka során alakult ki, hogy miből mit lehetett átalakítani. Elmondhatom talán, hogy néha egy-egy olyan pillanatban, amikor a technika ellenem volt, péládul két program egymás ellen dolgozott, mindig jött valamilyen segítség vagy isteni sugallat, aminek hatására aztán sikerült megtalálni valami szépet, amivel folytatni lehetett a folyamatot. Akkor hallgassuk meg a darabot. Előre nem mondok semmit, majd utána. Címe: Kiáltás az éjszakába. Ha lehet, azt kérem, hogy középre üljetek, mert vannak olyan térmozgások is benne, melyek középről jobban hallhatóak. x x x Köszönöm szépen. Ha van valakinek kérdése, szívesen válaszolok.. Ha nincs, akkor egy-két mondatot mondanék a dramaturgiájáról. Pongrácz Zoltán: Nem azért, mintha valami jogot vindikálnék magamnak, hanem jobb, ha az ember úgy mond bizonyos véleményt, hogy nem befolyásolja semmi. Elétörök annak, hogy még nem mondtál elötte semmit. Nyilván mindenki a saját véleményét fogja hallatni, elmondani. Legelőször a darabhoz gratulálok, mert nagyon tetszett. A darab nem azért jó, mert Svédországban készült, és nem azért jó, mert ilyen kíváló stúdióban dolgoztál, hanem azért jó, mert te jó zeneszerző vagy. Ez lényegesebb mindennnél, amit elmondtál az elején. Ezek technikai adottságok, amikkel lehet jól dolgozni. Egy jó zeneszerző jól dolgozik vele, egy rossz zeneszerző rosszul. Ennyi elég. Ez olyan, mintha azt mondanám, hogy azért volt jó egy Beethoven szonáta előadása, mert remek Bechstein vagy nem tudom milyen zongorán adták elő, és azárt volt rossz, mert egy régi Steinwayn hangzott el. A darab elejétől végig leköti az embert és ez már önmagában pozitív vonás. Nem lehet oda nem figyelni. Nem formáról beszélek, még rendezésről sem, hanem inkább a dramaturgiájáról. És éppen amiatt álltam meg, amikor mondtad, hogy a dramaturgiájáról akarsz beszélni. Helyes a dramaturgiájának a fölépítése, mert a dramaturgiai fölépítésnek mi a lényege? Szenvedélyek, érzések és így tovább. Ezek egymással szembekerülnek, vitatkoznak, le akarják győzni egymást. Ezek a hasonlatok a színpadi dramaturgiából valók, tehát nem egészen passzolnak ide, de lényegileg itt is arról van szó. Hogyha jól megfigyeljük, az egyes részek, valahogyan kontrasztban vannak egymással. S ez lényeges vonás a dramaturgiában. Nem csak szukszesszív kontraszt, hanem poláris kontraszt. Tehát nem csak egymás után következő kontrasztok vannak benne időben, hanem egyidőben jelentkeznek egymással kontrasztban lévő dolgok. És ez nagyon érdekes. Ezt máshol nem lehet megvalósítani, csak az elektronikánál. Nem ültem bent a sztereó bázisban, de innen is észre lehetett venni a térmozgásokat. És ennek a tárjátéknak is volt valami belső dramaturgiája. Innen oda, onnan ide. És miért ide és miért oda. Meg lehetne magyarázni, de nem tudom megmagyarázni, mert nem ismerem sem a forgatókönyvet, sem a partitúrát. És csak egyszer hallottam. De ilyen benyomásai vannak az embernek. Egy-két zavaró momentum volt részemről. Az egyik, mindjárt, ahogy indul a darab. Ott egy olyan spektrumot hallunk, ezt most nem tudom, hogy így van megírva vagy pedig gépi hiba. Kombinációs hangok keletkeznek. Nem tudom, ez szándékos? Más, hogyha szándékos és más, hogyha nem. Ha nem szándékos, akkor lehet, hogy a hangszóróban van a hiba. Ez szándékos. Ugyanis olyan interferenciák keletkeznek, ugyanannak az anyagnak a mikrointervallum mozgásában, hogy a fülünkben keletkezik ez a plusz feszültség. Nekünk zenészeknek most egy új lehetőség, hogy olyan hangokat konstruálhatunk, amelyek - mivel a fülünk torzító berendezésként is működhet - extra plusz feszültséget adhatnak hozzá az eddigi hangjelenségekhez. Pongrácz Zoltán: A jelenség meg volt, én csak észrevettem ezt a jelenséget. Ez egyébként nekem egy régi tanulság, hogy ha két fuvola színuszmozgás-szerűen egymást keresztezi, a plusz alulról és felülről mozgó megszólaló frekvenciákkal a hallgatóban a feszültséget növelni lehet. Ezek a frekvenciák csak a fülünkben keletkeznek. Pongrácz Zoltán: Azért kérdeztem, hogy ez szándékos, vagy véletlen. Igen, ez a jelenség mindenképpen megvan az elején és azután máshol is. Ez az egyik. Most már nem zavar engem, mert tudom, hogyan keletkezett. A másik. Az ostinatok néha hosszúak. S elég sok ostonato van benne. Ami helyenként kezd fárasztó lenni. Viszont nagyon jó időérzékedre mutat rá, hogy amikor az ember már föl akar kelni, hogy megy a fenébe, abban a pillanatban megint ülve marad. Hát ez a lényeg. Ezt kell nagyon tudni, hogy hol kell valamit abbahagyni. No még egy utolsó kérdést, mert az elektronikában rendkívül fontos. A cím kérdése. Mert vannak a régi zenék, C-dúr szonáta, egy csomó emlék és nem tudom még micsoda kapcsolódik hozzá. Ha azt mondom Schumannál, hogy A tüzes lovag, vagy A hazatérő vidám földműves, az megint ad valami irányt. De az elektronikánál nem véletlen, hogy ilyen címek vannak, hogy Varim, az azt jelenti, hogy variációs improvizáció. Ezek a műcímek mind összetett műszócímek. Mint a rövidítések a különféle focicsapatoknál: FTC, satöbbi. Itt ez egy konkrét cím. Mit jelent a Kiáltás az éjszakába a zenében? Ezt én nem tudtam percipiálni. Örülnék, ha erre magyarázatot adnál. Kocsár Miklós: Szeretnék szólni. Meg kell mondanom, nagyon tetszett. Ti tudjátok, hogy nem nagyon rajongok az ilyesfajta zenéért, de lehet, hogy ez csak irigység a részemről, mert én nem tudom művelni, vagy nem tudom fölfogni az egészet. De nagyon tetszett, mégpedig az a dolog tetszett nagyon, amivel Zoli bátyánk is kezdte. Szóval megfogott a zeneisége. Itt nem csak zeneszerőről, jó muzsikusról van szó, hanem nagyszerű zenei érzékkel megáldott muzsikusról, aki úgy tudja ezeket a irreális hangokat, vagy nem tudom, hogy nevezzem, - te jobban ismered ezeket a szakkifejezéseket - összerendezni, hogy az a laikus számára is teljesen érthető. Formailag érthető, hangzásban és koncepciójában teljesen világos. Azt is mondanám, hogy ezzel az új technikával sikerült létrehozni valami olyan folyamatosságot ebben az elektronikus zenében, hogy nem érzem azokat az éles metszéseket, vágásokat, amivel a különböző technikákat összeragasztják, összevágják. Lehet, hogy a computer itt sokat segít az átmeneteknél, lehet hogy nem, s ez az én nagy kérdésem, hogy miként is áll ez elő? Ki kell emelnem két részletét. Az egyik az első, egy olyan kuplészerűség, ami nagyon szép impresszionisztikus, vonós hangzást ígér számomra. Nagyon akusztikus, nagyon artisztikus. Nagyon nagyon tetszett. Tudom, hogy ezt nem szokták örömmel fogadni, hogyha valami hasonlít valamire, de az ember már csak ilyen, hogy mindent hasonlít valami már meglévőhöz. Ami már ismert. Természetesen úgysem az, és úgyis az. Nekem semmi gondot nem okozott a cím, sőt mi több, egy fogódzót adott. Fogódzót a darab megértéséhez, és azt hiszem, olyan fajta éjszaka zenéjét hallottuk, ami teljesen más, mint amit Bartók csinált, vagy amit "éjszaka zene" címen eddig ismertünk. Csak egy kis részletével nem tudtam teljes mértékben azonosulni. A vége elött két-három perccel van egy zenei anyag, én kuplénak nevezem, az ilyen villám tetőpontok utáni finomabb, diszkrétebb hangzások után jön egy kvázi mélyvonósokon elinduló utolsó nagy hullám. Én ezt az utolsó nagy hullámot érzem jóval kevesebbnek. És talán funkciójában, formájában sem érzem a szükségességét. Hiszen már megjelenik előtte ez a töredezettség, ami a végső kicsengését is adja a darabnak. És itt egy viszonylag elég hosszú területen tulajdonképpen semmi más nem történik, mit egy ilyen gombolygás, egy mély dallam fölfelé. Utána megint elér egy tetőpontra, átváltva ezzel az éles sipító hangokra. Hogy megint elmúljon vagy széttöredezzen az egész. Ott éreztem, hogy talán már előtte hallottunk többször ilyen zenei felépítésű folyamatokat, aminek ez - ha nem veszed sértésnek - egy halványabb fogása volt az előzőeknek. Makovecz Imre: Azért szólalok csak meg, hogy egy igazi hozzá nem értő is megszólaljon. Mert az eddig megszólaló urak természetesen értenek hozzá. Az első, ami nagy meglepetés számomra, a hangerő. Hogy olyan nagy erejű az a hang, ami jön, hogy nem lehet kitérni előle. A másik a cím, és főleg a darab eleje. Borzasztó az, hogy az ember benne van ebben a zenében, aminek következtében elfelejti. Én már csak az elejére emlékszem egy kicsit, aztán közben egy-egy dologra, noha nem lehetett nem oda figyelni, mert akkor megijed az ember. Muszáj együtt lenni vele, mert különben a frász jön rá, ami éppen megszólal olyan eszméletlen erővel. Tehát biztos, hogy jelen kell lenni. Elfelejti az ember, részben a hangerő miatt, részben - és talán ez a legfontosabb - hogy az utca embere szólal meg, a halálfélelem, amit főleg aki velemkorú vagy nálam idősebb, az jól ismeri. A halálfélelem mezsgyéjén van ilyen lelkiállapotban az ember, mint amilyen lelkiállapotot teremt ez a zene. Tehát alapokat érint, és ahol nem, ott majdnem hogy kuncognom kellene. Amikor Walt Disney törpéi elkezdenek kopicsolni, bizonyára tudod, hogy én most mire utalok, ilyen kopácsolásoknak a hangjait lehet hallani, arra egyszerűen azt mondja az ember, na ne hülyéskedj! Aztán jönnek ilyen rohadt gonosz dögök, arctalan, hatalmas fekete görgetegek, akik ezt az egészet elrontják. Akkor már megint rendben van az egész dolog, mert akkor ez jó, mert értem. Azt hiszi az ember, hogy érti. És mindig akkor volt rám a legnagyobb hatással ez a zene, amikor - nem akarom kimondani ezt a szót, de mégsem lehet megkerülni - a legjobb minőségű scifinek az egzisztenciavesztés határait súroló képei azonnal hatnak az emberre. Tehát hogy a sötétségben való fénynek, a borzalmaknak a szenvedései, amivel én abszolút azonosítom magamat. Ez a zene ezt üti meg és ez szólal meg. S ott számomra hallatlan nagyerejű és nagyszerű. És ott, ahol ebből a mítikus környezetből a zene kilép és tárgyiasulni próbál, ott az értelem kezd el működni, és a fene megette az egészet. Hát akkor már keresgélem, hogy ez micsoda? Lehet, hogy nem is értitek, mit mondok. De óriási meglepetés számomra és rendkívűli hatású. Azt hiszem, a dramaturgiájából Imre érzett meg a legtöbbet. Akkor elmondom, hogy miért adtam ezt a címet a darabnak. És hogy mit szerettem volna kifejezni. Egy borzasztó világban élünk. Egy olyan világban élünk, ahol tönkreteszik az egyént, ahol tönkreteszik a szerelmet, ahol az ember egyedül van, mint a süllyesztőben és fölötte a csillagok. Szeretne kimenni az életbe, szeretne táncolni. Szeretne élni, de nem tud, mert tönkreteszik az életet. Tönkreteszik a munkába való hitet. A munka szeretetét és minden egyéb dolgot tönkretesznek. Utána jön egy természeti kép. Tönkreteszik az ember és a természet kapcsolatát is. Ezek után nem lehet mást csinálni, mint kiáltani az éjszakába. Egy kiáltás az éjszakába az egész mű. Kiabálni csak iszonyatosan lehet. Olyan hangerővel, hogy szétrepednek a falak. És a fülek is. Ezt szerettem volna. Hogy mennyire sikerült, nem tudom, de ezt szerettem volna. És hogyha más hozzászólás nincs, hallgassuk meg mégegyszer. x x x Bozay Attila: Érdekes volt kétszer meghallgatni, mert először is volt egy ilyen érzésem, és most másodszor még inkább. Az egésznek a hangzásvilága borzasztóan tetszik, nagyon muzikálisnak érzem, s ez minden pillanatára vonatkozik. Úgy hallgattam, mint egy zenekari darabot, egy nemlétező zenekarral, mert ilyen zenekar nincs. Miklóssal ellentétben azért itt-ott lehetett hallani, hogy ez tubából lett csinálva, vagy voltak vonós-szerű hangzások is. Néha ének asszociációk is támadtak. Hallgattam egy nem létező zenekart. Tényleg végig leköti az ember figyelmét. Az egyetlen, ami bennem hiányérzetet hagyott először is, másodszor is, hogy hihetetlen magasan kezded. Tehát hiába a darab eleje rendkívűl intenzív és gyönyörű mélypontok, hatások, folyamatok vannak, csak valami tartalékot kellett volna hagyni a darab körülbelűl aranymetszés pontjára. Ahol számomra a dolog már komfort jellegűvé vált. Nem az, hogy nem volt elég gazdag és erős, hanem éppenséggel már bizonyos mértékben megszokottá vált. Főleg most a második meghallgatásnál. Még valami tartalék, ha ebben a részben gondolkodásra késztetett volna, én azt szívesen vettem volna. Ha van egy igazi csúcspont tradicionálisan. Azt én nem észleltem. Volt egy másik észrevételem, ami viszont a második meghallgatásnál nem merült föl bennem, hogy minthogyha kicsit elvágólag végződne. Ezt most nem éreztem másodszor. De ezt a kulmináció hiányt, miután ilyen magasan kezded a dolgot, hatalmas erővel és kifejezéssel, azt igazán nem haladod meg egy ponton. Gazdagítod különféle árnyalattal, ezzel, azzal, de egyfajta sokkot szerettem volna érezni a darab sejtett aranymetszés pontja körül. Amikor történik valami. Vagy még több lesz, dinamikában vagy sebességben, vagy ha lehet, mind a kettőben együtt, vagy mit tudom én, két három sokkírozó szünet. Még az is lehet. A szünet egy ilyenfajta anyagban. Az olyan rendkívűl szívderítő dolog lehet, ami épp úgy felér egy négyszeres fortéval, mint hogyha az lenne. Elindítod fortissimo és többször eléred a fortefortissimot is, de egy olyan pillanatot a darabodban, amikor az ember eleve egy sokkírozott állapotban még kap egy löketet, azt én még elviseltem volna. Legalábbis nagyon jól esett volna. Nem tudom. Ez formai koncepció kérdése. Vannak olyan formák, ahol egy csúcspont van s vannak olyanok, ahol több csúcspont van. Ez nyilvánvalóan olyan, ahol több csúcspont van. A darab elejével kapcsolatban: sikítani nem lehet másképp, csak úgy, ott fönn, magasan és olyan intenzitással. A műnek a mondanivalójából következnek formai dolgok, amik abból vezethetők le. Azért mondom, hogy van olyan forma is, egy csúcsponttal, de van ami nem egy csúcsponttal dolgozik. Itt éppen az aranymetszés környékén van egy csúcspont. A nagyon gyors tánctétel kezdetén. Mert egyébként az egész forma - biztosan figyeltétek - akár egy egytételes nagy szimfóniának a tételrendjét is magában hordozza. Tehát úgyanúgy van lassú tétel, van scherzo tétel, van megint lassú tétel, van gyors tétel, majd ehy lassú, reménytelen kicsengés. Ez ilyen forma. Bozay Attila: Én ezt teljesen akceptálom, csak az ember többedik meghallgatás alapján elfogadja ezt az állapotot, ami először sokkírozó, aztán másodszor komfortosabbá válik. Én azt a pillanatot hiányolom, ha már szimfónikusat emlegettél, ami mondjuk az V. szimfóniában van, s ami szintén nem kezdődik éppenséggel pianisszimóval, aztán fölmegy valami, s megint visszatér, s pianisszimó fejeződik be. Most természetesen én nem arra gondolok, hogy itt egy optimista valami szólaljon meg, mert a darab nem erről szól. Én másfajtára gondolok, péládul: teszem azt, úgy érzem, hogy rögtön összepisilem magam vagy meghalok. Egy ilyen erős momentum még valahol nekem lehetne. Pongrácz Zoltán: Nem lehet ezt a zenét régi elméletek és régi formatanok, meg régi hangzásvilág vagy halláslogika alapján megítélni. Összehasonlíthatatlan. Egészen más logika van ebben, tehát amiket mondtál, hogy ilyen lezárás, meg olyan lezárás, meg a formarészeknek a leválasztása, meg szünet, satöbbi, ez mind a tonális zenéből fakad. De ennek semmi köze a régi tonalitáshoz. Ez teljesen más világ. Az almát nem lehet a körtével megmagyarázni. A cseresznyét sem lehet a barackkal megmagyarázni, hogy milyen ízű. A régi festészetet nem lehet a modernnel összehasonlítani. Benczúrt nem lehet egy mai festészettel, ahol kizárólag erővonalak mennek jobbra-balra és így tovább. Bozay Attila: Kicsit ellentmondasz önmagadnak, ne is haragudj. Miklós is ugyanezt érezte, mint én, és Laci is azt mondta, örömmel nyugtáztad, hogy mi ezt a darabot és a többiek is, abszolút zeneként hallgattuk. S ilyen szempontból teljesen mindegy, hogy tonális vagy nem tonális. Az igénye Lacinak a zene. Az előbb még a szimfóniát is megemlítetted. Tehát nem arra gondolok, hogy megjelölnék egy ilyenfajta tényt. Egy olyan volumen, vagy esemény, vagy akármi hiányzik nekem, ami az én odáig is feszült érzésvilágomat még valahova tovább bírja feszíteni, és mint ahogy az meg is történik, a végén rezignáltan állok, de bizonyos lelki megnyugvással: azaz egy katarzison essek túl, és utána gratulálok Dubrovaynak, mert nagy élményt okozott. Amit most is megteszek természetesen. Csak azt a pillanatot, egyet vagy kettőt, egy gondolatnyira hiányoltam. Ha egyszer még valami pluszt tudtál volna nyújtani. Az aranymetszés pont után jön egy rész, ami nekem egyfajta természeti asszociációt sugall, olyan szépséget, amely egy ilyen továbbfeszítést készít elő. Bozay Attila: Ott van például Csajkovszkij VI. szimfóniája, ahol az a fajta volumen van jelen,, ami után nagyon jól esik az elégikus hang, vagy éppen a scherzo. Ilyen szempontból maradtam én egyfajta állapotban, amiben nagyon szép mélypontokat éreztem és közjátékokat, csak azt az egyet nem, amikor már sistereg szinte az embernek a füle és történik egy olyan esemény, esetleg egy olyan vágás, olyan kontraszt vagy valami, ami azért tájékozódásomnak vagy formai érzékemnek újra támpontot ad. Kocsár Miklós: Azt hiszem, ott érzem ezt a pontot, amikor a vonósok után egyszer csak jönnek az ütők. És utána megismétlődnek megint az ütők. Talán ez túl közel van egymáshoz. Egy nagyobb hatásszünet talán jó lenne. Bozay Attila: Picinyke hiányom van. De ilyen olvadékony, minden keménysége ellenére is folyamatában változatos, muzikális és mégis par excellence elektronikus jellegű kompozíciót még nem hallottam. Rendkívűli lenne, ha azt mondanám, hogy soha nem hallottam. Nem vagyok annyira tájékozott ebben az egész zeneirodalomban, hogy ezt így ki merjem jelenteni. Még egy mondatot hadd mondjak. Szeretnék négy CD-t letenni itt az asztalra, ebből kettő szerzői CD, a másik kettőn egy-egy darabom van. Ezzel szeretném megalapozni a Magyar Művészeti Akadémia CD gyűjteményét. 1996. december 19. Dubrovay Lászlóról résztesebben még itt olvashat