A Magyar Művészeti Akadémia honlapja: Kiadványaink

Művészet és sajtó

Bencsik Gábor: Azt hiszem, értelme lehet annak, azzal együtt is, hogy látom, a társaság kilencven százaléka ismeri egymást, hogy arról beszéljünk, van-e, és milyen esélye van a kultúrának a sajtóban. Nekem nagyon rossz véleményeim vannak erről, de nem azért jöttem, hogy a véleményemet kifejtsem. Először is az a tisztem, hogy Alföldi Borus István kimentését kérjem, megbetegedett és nem tudott eljönni, viszont eljött Wisinger István, aki a televízió filmfőszerkesztője és Bernáth Laci, aki rengeteg tisztséget tölt be, többek között a MÚOSZ kulturális szakosztályának elnöke, úgyhogy kor szerint én először Laci téged kérlek szólásra.

Bernáth László: Ha röviden kell válaszolni a föltett kérdésre, akkor csak azt lehet mondani, hogy rossz esélyei vannak a művészetnek. Ugye ilyenkor illik bővebben kifejteni, akkor a viccben úgy van, hogy nagyon rossz esélyei vannak. Hát azért ennél bővebben szeretnék szólni róla, és nem haragszanak meg talán a jelenlévők, hogy nagyon minimális sajtótörténeti visszapillantást teszek. Itt Lázár úrral mi egy osztályt koptattunk az egyetemen, az akkor meglévő újságíró tanszéken, ahol sajtótörténetet is tanultunk, és tudjuk, hogy a magyar sajtó születése pillanatától kezdve rendkívül nagy szerepe volt mindannak, amit a kultúráról vagy a művészetről mondani lehetett, mindenekelőtt persze abban az időben, 1780-ban, amikor a Magyar Hírmondó Pozsonyban indult. Elmondom, talán nem mindenki ismeri ezeket a dolgokat, hogy a Magyar Hírmondó első számaiban hírt adtak arról, hogy színdarabok magyarra fordítása hogy készült el. Próbálták elemezni, hogy ez a fordítás jó vagy nem jó hogy most lóugrásba menjek, de természetesen a múltról nagyon röviden szeretnék beszélni. Tudományos Gyűjtemény címmel az 1810-es években indult egy nagyon hosszú ideig, negyven évig létezett újság. Ebben a Tudományos Gyűjteményben már valóban ha nem is tudományos, de nagy alapossággal foglalkoztak irodalmi kérdésekkel. Nem beszélek most az irodalmi folyóiratokról természetesen. Újabb nagy ugrással az 1960-as években indult, ma úgy mondanánk, közművelődési hetilapokról, ezek inkább szórakoztató hetilapok voltak, ahol ugyancsak meghatározó szerepe volt a művészeteknek. Valami lényeges változás történt és azért is akartam ennyire hátramenni a múltba az 1910-es évektől, amikor az üzleti sajtó az Est lapokkal megjelent Magyarországon. Ez volt az első korszak ugyanis, amikor a művészetekről és a kultúráról üzleti aspektusból is beszéltek a sajtóban, vagy legalábbis erre használták a kultúrát, vagy a színházat, mint olyan művészetet aminek a témái között sok olvasócsalogató lehetőség kínálkozott: színésznőkről írni erről, arról, amarról, nem beszélek a kifejezetten kulturális hetilapokról. Mindehhez képest 1945 után annyiban történt változás, hogy hirtelen a kultúra és a művészetek minden korábbinál fontosabb lett. Az első időszakban azért lett fontosabb, mert az ideológiai cenzúra mindenekelőtt a kultúrában működött. Tehát a kultúra felügyelete, vizsgálata, elemzése, kordában tartása a lapok kulturális rovatain keresztül, vagy elsősorban azon keresztül történt. Az elmúlt utolsó húsz-huszonöt évben talán más szempontból lett érdekes a kulturális és a művészeti újságírás, tudniillik akkor az újságírók és a kritikusok jelentős része már arra vállalkozhatott, hogy megpróbálja megérteni azokat a dolgokat, amiket a művészetek üzentek nem pont mindig a hatalomnak néha annak is hanem egyáltalán a világról való gondolkodásukat reprezentálták és ezt a jó kritika, a jó kulturális újságírás felfedezte és megpróbálta bemutatni. Nem mindig volt könnyű dolga emiatt, néha kikapott érte. Soha korábban ilyen jelentősége a kulturális újságírásnak és a művészetkritikának nem volt a sajtóban, mint az utolsó tizenöt-húsz évben, mert a kritikusoknak és a művészeti újságíróknak lehetősége volt dekódolni, felfedezni, megérteni azt, ami a művészetekben született jó esetben persze. Azt hiszem, hogy nem jön vissza az a kor, amikor Gyula bácsira nézek Jancsó új filmjének bemutatója apropójából a Közgazdaságtudományi Egyetemen politikai jellegű vitákra került sor. Az volt az első, ha jól emlékszem a "Szegény legények" apropójából. Fontos lett a kulturális újságírás és a művészetkritika. Mindehhez képest, hogy már a máig jussak el, az utolsó öt-hat évben, mint általában a kultúra, bizonyos értelemben jelentőségét vesztette. Abban az értelemben joggal, hogy azokat a dolgokat, amiket azelőtt művészek próbáltak elmondani a történelemről vagy a valóságról, arra mód van nyilvánosan és nyíltan a politika porondjain beszélni, tehát a műalkotásokban fellelhető üzeneteket dekódolni, hogy is mondjam nem hogy nem kunszt, de nincs is értelme. Van természetesen most is minden műalkotásnak üzenetértéke, de ezt felismerni az alapdolga a kritikának, tehát nem jár valamiféle politikai bátorsággal, vagy bármivel, hogy ezt felfedezze. E tekintetben tehát a művészeti újságírás vagy a művészetkritika jelentőségének visszaszorulása, háttérbe vagy másodsorba kerülése érthető és talán elfogadható. Van azonban egy csomó olyan oka is, amit nehéz elviselni. Az első ok az, hogy maga a kultúra a társadalom életében és erre nem én vagyok hivatott elmondani meglehetősen sokat vesztett a jelentőségéből a legkülönbözőbb okok miatt. Úgy gondolom, ma már mindenképpen gazdasági okok miatt, ezért az emberek érdeklődése is csökkent. Nem olyan mértékben, ahogy ez a napokban jelentkezik, de kétségtelenül csökkent a kultúra a művészetek iránti érdeklődés. A következő és elég lényeges ok: a figyelem visszaszorulása együtt járt azzal a gazdasági romlással, ami az országot azért többé-kevésbé jellemzi. Ez a romlás együtt jár azzal, hogy az a kultúrafogyasztó réteg, amelyik elsősorban a kultúrák után érdeklődik lapokban, televízióban, bárhol , az anyagilag olyan helyzetbe került, hogy nem tudja megvásárolni a maga számára a kultúrát. Most már és ez a harmadik ok nem tudja megvásárolni a lapokat sem. Aki ma egy hétvégén néhány folyóiratot és hetilapot vagy napilapot akar megvenni, annak többszáz forintot, de minimum ötszáz forintnál többet kell elkölteni, ha ilyenfajta vágyai és igényei vannak. Ezt ma egyre kevesebben engedhetik meg maguknak. Tehát egy oldalról az olvasók, vagy ha úgy tetszik a kultúrafogyasztók oldaláról van egy gazdasági kényszer, ami nem engedi, hogy a korábbihoz hasonlóan foglalkozzanak, érdeklődjenek, olvassanak mindarról, ami a művészet területén történik. Van aztán a lapok oldaláról egy gazdasági kényszer. Nem az én adataim, de azt hiszem, hogy igazak az adatok, hogy ha Magyarországon a valódi árán szeretnének eladni egy napilapot például, akkor nyolcvan-száz forintot kellene kérni egy újságért, mert a nyomdaköltség, a papír ára, a terjesztési költség így tenné rentábilissá. Száz forintért azonban, de nyolcvanért se lehet ma Magyarországon újságot eladni, ezért óriási rés van a valódi ár, a húsz, huszonnyolc forint a legolcsóbb, de harminc, harmincöt, hétvégeken negyven, negyvenkilenc forintos napilapárak és a valódi ár között. Ergo, az újságok, a nyomtatott sajtó más területről majd Wisinger beszél egyszerűen nem lehetnek nyereségesek. Magyarországon körülbelül két újság van, amelyik a hirdetéssel ezt valamennyire ellensúlyozni tudja, inkább csak egy, ez a közismert Népszabadság. Ismereteim szerint háromszázezer példánnyal és olyan hirdetési bevétellel, mely az összes bevételének mintegy hatvan százaléka. Az összes többi lap alig-alig tud megélni és minden újság, minden nyomtatott lap a tönkremenetel szélén áll, ha már nem ment tönkre. Nagyon-nagyon kevés kivétel van, a Népszabadságon kívül talán a Szabad Föld tartja magát. Érdekes módon a Vasárnapi Hírek úgy tudom még változatlanul valamennyire rentábilis, de egyszerűen a lapok gazdaságilag a csőd szélén állnak. Kiadóik is. Ez azzal a súlyos konzekvenciával jár éppen a most tárgyalt területre , hogy a lapok minden áron populárisabbak akarnak lenni, hogy minél több olvasót szerezzenek. Ez pedig azt jelenti, hogy a lapok a kiadók elsősorban szívük szerint a Blikkhez lennének hasonlóak. Elnézést kérek azoktól, akik esetleg a Blikket kedvelik vagy olvassák, én nem tartom rossz újságnak a Blikket a maga nemében, a Blikk ugyanis a félanalfabéták újsága, azért van benne rengeteg kép és kevés szöveg. Tehát egy olyan olvasóréteghez jut el, amelyik valószínűleg nem olvasna újságot. A többi kiadó, a többi újság azonban hogy valamennyire rentábilissá tegye magát, mind ebbe az irányba nyomja a saját főszerkesztőjét és szerkesztőit. Példák tömegét tudnám elmondani, de csak egyet-kettőt mondok. Kecskeméten, aminek a maga nemében és a maga övezetében, vagy megyéjében igen jelentős volt az újságírás valaha, van egy olyan főszerkesztő, egyébként a Springer konszern tulajdonában van a lap, ahol azt mondták, hogy nemcsak kulturális kritikát kérik ki maguknak, hanem még a publicisztikát is, mert az untatja az embereket, tessék helyette információkat adni. Másik újság példája: három megye újságának a tulajdonosa egy Koch nevű német úr, mellesleg magyar bankhitelből vette a három újságát, meg is jelent a magyar sajtóban az összefoglalása, aki olyasmiket irt, hogy végül is a kommentár meg az ilyen publicisztika féle, a hírszegény vagy az információszegény újságírók kávéházi kitalálmánya és csak akkor születik, amikor nem tudnak valódi információkhoz jutni. Mondja ezt az a Koch úr, akinek a debreceni lap a birtokában van, ahol valaha Ady az újságírói publicisztikai pályafutását kezdte. Tehát ne csak azt higgyük, hogy egy külföldi rideg kapitalista tulajdonos, magyar tulajdonost is tudok mondani. Rövid időre, három hónapra vállaltam a Vasárnapi Hírek kulturális rovatának vezetését, ahol Fenyő úr sok kifogása közül egyik az volt, hogy színházkritikát pedig nem szabad megjelentetni, mert az senkit nem érdekel és az emberek nem járnak színházba Magyarországon. Tehát a lapok gazdasági helyzetéből következően a tulajdonosok ilyen irányba nyomják a kulturális újságírás irányítását, a művészetkritikát. Azért vagyok ilyen pesszimista vagyok, mert ha tartósan ilyen marad a helyzet, mint ma, akkor három-öt, legkésőbb tíz éven belül valóban leszokik a magyar olvasóközönség arról, hogy művészeti jellegű témákról publicisztikát, kritikát, egyáltalán a kulturális újságírást olvassák. Mondják sokan, és van valami igazság benne, hogy egyáltalán az olvasásról szokik le és egyebek közt az újságolvasásról. Pedig azt hiszem, hogy a magyar sajtóban és azért is kezdtem el a történetét mondani ez a rendkívüli kötődés a művészetekhez és az irodalomhoz, olyan tradíciókat teremtett, ami teljesen kihalni látszik, és hogy ha ezt a jó tradíciót, vagy megőrzendő tradíciót nem őrizzük meg, akkor valóban jön egy olyan generáció, amelyik a képernyőn szórakozik, a képernyőn informálódik, a képernyőn tanul és ha olvas egyáltalán, a képernyőn olvas. Ez a generáció a nyomtatott sajtót alig fogja olvasni, vagy legalábbis a jelenleginél jóval szűkebb elit réteg fog csak újságot olvasni és talán még elitebb, még szűkebb réteg amelyik a kultúra, a művészet iránt érdeklődik és ezt újságokban is el akarja olvasni. Ma és ezzel befejezem, mert kíváncsi vagyok, Wisinger hogyan gondolja ezt a képernyő oldaláról ma még nem tragikus a helyzet. Ma még Magyarországon van spontán érdeklődés a kultúra ügye iránt. Azt a példát szoktam mondani újságíró-iskolai hallgatóknak, hogy ha minden reggel bemondja a televízió, és jól teszi, a tőzsdei árfolyamokat, amit az ország lakosságának csak egy-másfél százaléka ért talán, akkor miért ne lehetne megtenni, hogy a sajtó a kultúra ügyeinek, mely iránt még lényegesen nagyobb az érdeklődés, nagyobb terjedelmet szenteljen. Tehát ma még van valódi érdeklődés, sőt bizonyos élénkülés tapasztalható az elmúlt hónapokban, egy évben, tudniillik az az első hullám, amikor a sajtó 89-90 után szabadjára került és a krimi, a bűnügy, a szex, a mindenfajta ilyen népszórakoztató dolog újdonságnak számított, ma már nem az, ezért azok az újságok is jelentősen vesztettek példányszámukból, amelyek korábban erre specializálták magukat. Pillanatnyilag egy jó periódus van. Ma talán megint vissza lehetne fordulni a kultúra felé. Sok jel mutatja, hogy éppen ezekben a hónapokban ilyen korszakot élünk, de nem tudom meddig tart, és hogy ki lehet-e egyáltalán használni, és a lapok gazdasági helyzete megengedi-e egyáltalán, hogy a művészetek, a kultúra ügyei, nemcsak kritikái, ügyei a maguk helyén és méreteiben szerepeljenek a lapokban. Egyelőre nem szerepelnek. Ez a pesszimizmusom oka.

Pongrácz Zoltán: A kritikára vonatkozóan hadd mondjam el, ugye elég sok időt megértem, hogy fiatalabb koromban egy zeneakadémiai koncert után, a zenekritikusok Orosz bácsi volt a portás annak idején a Zeneakadémián - telefonon bemondták a zenekritikákat még aznap este, ami másnap reggel megjelent. Én takaros gyerek voltam, és csináltam egy szerzői estet, másnap reggel bementem a kávéházba, ott voltak ezek az újságkeretek, tizenöt lapban olvastam a kritikáim. Na most ma megint csak egy van, a Magyar Nemzet. Összetévesztik a kritikát a zenetörténeti értekezésekkel. Hasábos cikkek jönnek például a Magyar Nemzetben, amik nem napilapba valók. Egy napilapba az való, hogy tegnap ez és ez a koncert volt, ez és ez szerepelt, satöbbi. Ott zenetörténeti értekezések vannak, amit a kutya se olvas el szerintem. Szóval nem tudják, hogy mi a kritika. Teljesen téves felfogás van erről. Nem érdekli a Magyar Nemzet olvasóját, hogy XY leszármaztatja ezt a stílust. Nem tudják, hogy mi a napi kritikának a jelentősége. Még csak azt mondom el a nívócsökkenésre, hogy fiatalabb koromban egy vonósnégyes zeneakadémiai koncertjén a sorok mellett álltak a hallgatók. Ma egy vonósnégyes koncertre öten jönnek.

Bernáth László: Hadd használjam fel az alkalmat, hogy elmondjam, ez az egyik irány. Bizonyos lapok zenetörténeti és ilyenfajta áttekintést adnak, de ennél jellemzőbb kritikai kiút, s a lapok egy része most így menekül, hogy ez a fajta tevékenység olvasott legyen, a harsány kritika. Lehet úgy mondani, hogy bátor kritika, bántó, de én inkább bárdolatlan kritikának mondanám. Mert van olyan zenekritika manapság, amelyik abban látja a funkcióját, hogy bunkót forgasson és nagyokat üssön. Azt hiszem, belefér a kritikai tevékenységbe ez is, de ma ebben az irányban van nyomás a tulajdonosok és a szerkesztők részéről, mert ezeket elolvassák, illetve ezek majdnem olyanok, mint a focimeccsről szóló botránytudósítások, tehát keletje van és előszeretettel alkalmaznak olyan kritikusokat, akik ilyen módon írnak. Ez is egy a gazdasági nyomás eredményeként létrejövő borzalmaknak, hovatovább aki nem tud néhány gorombaságot elmondani a televízióról, az nem is számit televízió-kritikusnak. Szóval a mértéktartó, vagy a kiegyensúlyozottnak mondható kritikának nincs keletje, mert a lap nem adható el vele jól.

Wisinger István: Nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy ez a kollektíva meghívott és elmondhatom mániáimat, mert úgy gondolom, hogy az ilyen típusú összejövetelek hiánya is bizonyítja, hogy egy bizonyosfajta társadalmi megközelítés egyre jobban kiszorul. Ha nyolc okos ember hajlandó arra áldozni az estéjét, hogy ilyenekről beszéljen, akkor az a véleményem, hogy az összes pesszimizmusunkat félretéve inkább az a dolgunk, hogy végignézzük, hogy mi az, amiben a maradék fázisokat vagy területeket meg lehet őrizni. Azt azért hozzá kell tennem, hogy bármennyire is vállalom mindazt, amit a Magyar Televízió a mai társadalomban teremt, tehát én a Magyar Televízió összes problémájáról szívesen vagyok hajlandó a jelenlévőkkel beszélgetni, vitatkozni, védeni, támadni, de annyit azért tudni kell, hogy a Magyar Televíziónak van egy úgynevezett kulturális igazgatója és különféle kulturális szerkesztőségei, és az a terület, amiért én vagyok felelős, az ezen kívül van, tehát én egy harisnyavásárló területért vagyok felelős, ezt úgy hívják, hogy filmfőszerkesztőség. Minden olyan játékfilmért és külföldön készült ismeretterjesztő dokumentumfilmért vagy kulturális filmért vagyok felelős ami nem kevés, mert a Magyar Televízió összműsoridejének 40 százaléka ez az 57 ember felelős vagy végzi el, és ez a Magyar Televízió összműsoridejében 2400 óra. Ami nagyon súlyos dolog, és azt lehet mondani, teljesen reménytelen dolog. Két nagyon szellemes gondolattal kezdeném a mondanivalómat, az egyik Jean-Luc Godard nevéhez fűződik, aki azt mondja, hogy a televízió nem műsort csinál, hanem nézőt. A másik pedig amerikai televíziós tankönyvekben elterjedt mondat, nem lehet tudni, hogy ki találta ki, azt szokták mondani, hogy egy televíziót nem azért lehet felelőssé tenni, amit bemutat, hanem amit elmulaszt bemutatni. Ilyen értelemben tehát elsősorban arról beszélnék, hogy mi az, amit a Magyar Televízió bemutat, amiért nem lehet felelőssé tenni, és mi az, amit elmulaszt bemutatni. És nem is arról kell igazán beszélni egy ilyen eszköznél, mint a televízió, hogy a kultúra esélyei. Úgy fogalmaznék, hogy sokkal inkább a minőség esélyei. Megítélésem szerint, és ha órákat tartok fiataloknak mindig azt szoktam elmondani, hogy a televíziót ugye több korszaka volt a televíziózásnak én önmagában, bármilyen szentségtörés is, egy háztartási gépnek tekintem. A mai magyar család életmódjaiban és szokásaiban, és a lakáson belüli elhelyezésében jelentős mértékben megváltozott a készülék helye. Három korszaka volt a televíziónak Magyarországon. Az első időszak az volt, amikor a családi oltár volt a televíziós készülék. Személyes élményem van erről. Egyetemista koromban vidéki közvéleménykutatásból is eltartottam magam. Akkor még kérem szépen egy darab szépen kitöltött közvéleménykutató ívért az akkor még létező Közvéleménykutató Intézet ötven forintot fizetett. Mivel a havi ösztöndíjam kétszáz forint volt, ha én ötven darab kérdőívet ki tudtam töltetni, akkor ugye azért kaptam kétezerötszáz forintot.

Tehát nagyon szívesen mentem vidékre és bekopogtattam egy kis faluba egy nénihez, általában azzal fogadtak, hogy de jó, hogy jött, mert úgyis elromlott a televízió. Amikor elmagyaráztam, hogy mit akarok, akkor meg kellet hallgatnom egy nénit, aki elmondta, hogy mennyire szereti a televíziót, mert egyedül van, tessék megnézni, hogy hol a televízió. És akkor a szekrény tetején ott volt a televízió, és tetszik tudni mondja nekem a néni , hogy én esténként kétszer szoktam imádkozni, egyszer a Szűz Máriához, egyszer a Takács Máriához. Akkor még nem voltam a televízió dolgozója, egyetemista zöldfülűként megdöbbentem, Jézus Mária, ennek a néninek a Takács Mária ugyanolyan képzeletbeli valaki, mint a Szűz Mária, és annyira kötődik hozzá. Tehát úgy gondolom, az első korszakban a televízió a családi oltárnak a rekvizituma volt, és általában úgy is kezelték. Aztán elérkezett a második szakasz körülbelül a hatvanas évek elején, amikor egész egyszerűen az Isten kulturális ostorának tartották a televíziót. Ha tetszenek rá emlékezni, ez volt az iskolatelevízió diadalának a korszaka, amikor minden műsorral nevelni akartak. Ez az időszak volt, amit én úgy neveznék, hogy a televízió akkori háztartási gép, azokat a funkciókat töltötte be, amit adott esetben a vízcsap, vagy a vasaló, tehát a nélkülözhetetlen eszköz, ami nélkül a család életét nem lehetett megszervezni. Ekkor követte el a legnagyobb bűnét a televízió, és mivel akkor csak magyar televízió volt, így kialakította az emberek életmódját. A világon mindenütt az emberek életmódja a televízióhoz van hozzákötve, ugye ez volt az az időszak, amikor elsősorban Polgár Dénesnek köszönhetően vasárnap este hosszú kocsikonvojok indultak haza, hogy hét órakor nézzék a Hetet. Ez volt az az időszak, amikor az utcáról is lehetett hallani az Angyalnak, vagy a Híradónak a szignálját és a gyerekek ezt tanulták meg fütyülni. Tehát minden ehhez igazodott, és megmondom őszintén, én itt el is akadtam, mert számomra a Hét akármilyen rossz, ha a világon bárhol vagyok is időeltolódásban is vagyok mikor Magyarországon hét óra van, akkor érzem, hogy nekem televíziót kell nézni azért, mert én hosszú időt töltöttem el a Polgár Dénes Hét-jénél, ahol ez nekünk munkanap volt . Vasárnap este dolgozni kellett, szombat este dolgozni kellett, magyarán mondva ez a pavlovi reflex kialakult. A harmadik korszak most zajlik. Ezt pedig úgy nevezem, hogy a Magyar Televízió frizsider korszaka, amikor is a frizsider tele van rakva mindenfélével, és az emberek azt vesznek ki belőle, amit akarnak. Tehát megszűnt a központi vezérlés, én már nem tudom elérni azt, hogy az emberek azt nézzék, amit én akarok ( kvázi azt, amit odateszek a megfelelő műsoridőbe), hanem ők választanak. Ha nem tetszik nekik, akkor volt egy olyan időszak, amikor még csak néhány külföldi csatornára lehetett átkapcsolni, akkor már a közönségmérések bebizonyították, hogy az ország nyugati felén, ahol az osztrák televíziót vagy a Jugoszláv televíziót tudták fogni, ott a nézők hetven százaléka nem tudta a nyelvet, de nézte a műsort. Mit nézett? A sporteseményeket nézte és akár hiszitek, akár nem, a szovjet televíziót is nézték, mert nagyszerű rajzfilmjeik voltak, kitűnő cirkuszműsoraik, és remek hokimeccseket közvetítettek. Ezért néztük a csehszlovák televíziót, mert a kettesen ping-pong Európa Bajnokság volt, a Magyar Televízió pedig csak összefoglalót adott róla. A cseh kettes adta az egész Európa Bajnokságot, végig lehetett nézni az összes ping-pong és tenisz meccset, tehát nagyon magas volt a nézettség. S most mi a helyzet? Pillanatnyilag az, hogy minden csütörtökön megveszem ezt a szerintem nyereséges újságot, és minden estémet avval töltöm, hogy megnézem, a Magyarországon fogható TV csatornákon milyen műsorok mennek. Bejelölöm azt, hogy melyik az a német műsor, és hogy melyik az a francia műsor, melyik az az olasz műsor, amit én szeretnék, hogy az én szerkesztőim tudomásul vennének, és beírnának a számítógépbe, és akkor hétfőn bemegyek, mint egy hülye tanító bácsi, kiosztom a cédulákat a szerkesztőknek, hogy tessék nyilvántartásba venni. Ugyanis kilyukadunk ott, hogy amerikai műsor az könnyen és jól elérhető. A mi dolgunk azonban az lenne és most térek ki a minőségre , hogy az ország legnagyobb moziját ellássuk valamilyen formában, nem csak amerikai termékekkel. Annyit még hadd mondjak el, hogy pillanatnyilag Európában annak, aki pénzzel bírja és ez nem nagy összeg, 100-120 ezer forint akkor ma az Európa fölött lévő műholdak 162 csatornát is fognak. Tehát nyilvánvaló, hogy a néző - figyelembe véve a videóját ( Magyarországon a háztartások ötvenöt százalékának van már videója ), hogy fel tud venni különböző műsorokat, miközben másik műsort néz, hiszen a programozható televíziók és videók ezt már tudják, csak programozható videót adnak el, magyarán mondva bizonyos szempontból a néző a klasszikus értelemben kicsúszott a kezünkből. Ennek ellenére mi a helyzet? Az a helyzet és ez az, amiért véleményem szerint a magyarországi szituáció mégsem olyan elkeserítő, ha a magyar értelmiségi észnél lesz .Kint voltam két hétig Los Angelesben, ahol minden évben a világ legnagyobb műsorvásárát ilyen tájban rendezik meg. S ott akárkivel találkoztam, az értelmesebb rétegből természetesen, azt mondta, Magyarország nagyon komoly hely, az egyetlen hely, ahol még színházba vagy moziba lehet járni. Elkezdtem mentegetőzni, hogy ez nem igaz, mert Párizsban is lehet, meg Londonban is lehet, de ők ebben az esetben azt értették Európa alatt, hogy Európának az a része, ami átalakulóban van. Nem vették Európába azokat a kézenfekvő helyeket, ahol a kultúra megőrizte a maga bástyáit. Ezek az emberek komolyan idefigyelnek, azért, mert tudják, hogy itt még van egy olyan hirdetési lehetőség, van egy olyan nézőréteg, akiket ők üzletileg meg tudnak fogni. Tehát itt vagy meg lehet kötni egy olyan tisztességes vagy tisztességtelen alkut, amivel olyan pozíciókat tartunk meg, amilyen pozíciókat lépésről lépésre minden országnak fel kell adni. Könnyű helyzetben vagyok, mert azt lehet mondani, hogy a Magyar Televízióban volt valami fajta minőség az elmúlt időszakban. Ez Szabó Pistának és az én ötletemnek köszönhető, hogy létrehoztuk ezt a Száz éves a mozi című sorozatot. Szabó Pistával két teljes napon át törtük az agyunkat. A lényeg az volt, hogy ő ad nekem kétszáz filmet és ha mi vállaljuk azt, hogy ebből a kétszáz címből legalább százötvenet meg tudunk szerezni, akkor ő élére áll az ügynek. Vállalta, hogy beült minden film elé, és elmondott vasárnaponként egy kétperces bevezetőt. Azért mesélem ezt, mert milyen esélyei vannak a kultúrának? Először is be kell csomagolni. Én úgy gondolom, hogy a mai magyar írott sajtó nem sikeres a közönségnél, mert nem azt adja nekik, amit kérnek tőle, hanem azt adja el, amiről azt hiszik, hogy el kell adni nekik. Te jól mondtad, nem igaz az, hogy a magyar olvasó nem kíváncsi a színházi előadásokra, mert igenis a színházak többé-kevésbé tele vannak. Létezik ez a típusú kelet-európai csoda. Itthon az interneten megnézem, hogy ha elmegyek Los Angelesbe, hova érdemes színházba elmenni, mert úgyis reggeltől estig ülök a filmgyárakban és nézem a filmeket, tehát jó lenne megnézni egy színházi előadást. Jelentem, a los angelesi színházműsorban nem volt egyetlen egy olyan darab sem, amit érdemes lett volna kifizetni, akár mennyi volt a színházjegy ára. Nem találtam az egész tizenhárom milliós nagyvárosban egyetlen egy olyan színházi előadást sem, amelyikre érdemes lett volna befizetni a pénzt. Budapesten azért még ma este is mindannyian el tudnánk menni egy olyan előadásra, amin nem töltenénk feleslegesen a két órát. A másik, ami rendkívül fontos, hogy a televízióban hiteles személyiségek kellenek. A Magyar Televízióban itt van az a probléma, amire azt lehet mondani, hogy elmulasztja azt, amit tenni kellene. A Magyar Televíziónak ma már saját alkalmazású személyisége tudomásom szerint nincs. Mert Kepes Andris produkciója nem a házon belül készül. Pillanatnyilag a Heltai Péter néhány műsorán és Kepes Andris műsorán kívül egy olyan műsort tudok említeni, amire a saját szóhasználatom szerint irigy vagyok, hogy miért nem én csinálom. Tehát tetszenek érteni, rengeteg olyan műsor készül amit néznek, de olyan műsor, amelyik egy olyan személyiséghez kötődik, akit érdemes nézni, akinek olyan aurája van, aki hiteles, olyat nem nagyon tudok említeni, mert azok az emberek, akik bent vannak, azok kifogytak. Ennek ellenére én tisztelem Juszt Lacit, tudom, hogy szentségtörés, de én tisztelem a Friderikusz Sanyit, mert úgy gondolom, hogy ja még egyet tudok mondani, ez a Frei Tomi, ezt kifelejtettem, bocsánatot kérek ezek az emberek a maguk programját meg tudják valósítani, és olyan teljesítményre képesek, amilyen teljesítmény méltó arra, hogy vitatkozzunk, hogy ezt elfogadom, vagy nem fogadom el. A minőséget valamilyen formában lábon tartjuk, például a színész-sorozatokkal, most a Mensáros László sorozat megy. Elindítottunk egy új német filmsorozatot is, tehát ezekkel megpróbáljuk valamilyen formában azt a fajta minőséget ébren tartani, ami minőségre igenis az emberek mint ahogy a statisztikai adatok is mutatják igényt tartanak. Az igazi nagy kérdés, akár vitatkozhatunk is rajta, hogy akármilyen televíziót tetszenek elképzelni, csak olyan televízió létezhet, amely versenyképes. Tehát, hogyha egy televízió elveszíti a versenyképességét, és mi rákényszerülünk arra, hogy azokat a dolgokat, amit megkaphatnánk, azt más csatornák kapják meg, akkor az a televízió elveszíti annak a lehetőségét is, hogy az azon a csatornán létező értékkel találkozzanak a nézők. A statisztikai, nézettségi adatokat vizsgálgatva egy nagyon érdekes dologra lettem figyelmes. A televíziószociológiában létezik egy olyan fogalom, hogy csatornahűség. Tehát a világnak van egy olyan része, Magyarország is ehhez tartozik, hogy ha benyomom a televíziót, akkor megjelenik az egyes csatorna. És csak aztán dönt a valaki, hogy melyik csatornát nézi. Ez a második döntés minden esetben egy minőségi döntés.

Fenn tudjuk-e tartani a minőségi döntés esélyét? Mert igenis van csatornahűség. Ahogy nézegettem a nézettségeket, azt vettem észre, hogy egy hónappal ezelőtt hihetetlenül leesett a nézettsége a televíziónak, tíz százalékkal, kitört a nyár. És akkor megnéztem a Duna TV nézettségét, és ott nem változott a nézettség. Tehát kiderült, hogy a minőségi televíziózásnak, amit a Duna TV -n folytatnak, annak hűséges nézőtábora van, még nyáron is. Természetesen tudni kell, hogy ez Magyarország területén nagyon kis szelet, három és fél százalék. Még egy gondolatot engedjenek meg nekem. Ha végigmegyünk a kultúra különböző szféráin, akkor sajnálatosan, annak ellenére, hogy a televízióban sugárzott film élménye sem azonos egy jó moziban vetített film élményével, még mindig a televízió az összes kulturális termék közül az, amelyik legjobban azonos az eredeti termékkel. Képzeletszerű terméket nagyon nehéz a televízióban valóságos formájában megmutatni, mert maga a művész ad egy keretet és amikor én közvetítem de te ezt jobban megtudod magyarázni Marcell akkor abból én valamit levágok. Véleményem szerint ez történik a balettel is. Az egész testkultúra és a balett arról szól, hogy az emberi mozgás és a tér viszonya. A képkivágásban már nem érzem azt a teret amiben az ember benne van. Talán legjobban az összes kulturális műfajból a zene élvezhető a különféle hifi berendezéseken, nem beszélve a CD-ROM-ról, amin állítólag tökéletes zene adható vissza. A színházzal az a helyzet, én elég sok élő színházi közvetítést csináltam, mikor ezeket az élő színházi közvetítéseket csináltuk az ország különböző pontjairól, és elsősorban hálistennek vidékről közvetítettünk, mert a fővárosi színházak egyszerűen nem adták az előadásokat mondván, hogy akkor nem nézik meg a helyszínen, ami persze nem volt igaz. Azt mondom, itt ismeretterjesztő funkciója van a televíziónak nem pedig katartikus funkciója. Az egyetlen műfaj a film az, ami hasonlít ahhoz, ami a moziban van, és mivel a mozit ma Magyarországon nagyon kevesen tudják már családilag megfizetni, átvette a szerepét a televízió. Ez egy fájdalmas dolog, de ez a tény. Tehát én úgy gondolom, hogy mindenképpen az a feledat, hogy a hiteles személyiséget, az értéket azt a filmen keresztül juttassuk el a nézőhöz.

Bernáth László: Az elegáns neve a sajtónak a média, és ez közvetítőt jelent. Tehát szó nem lehet arról, hogy bármikor is szuverén mélysége legyen. Ez a média közvetíteni tud. Hol jobban, mint a televízió, hol áttételesebben a maga nemében a nyomtatott sajtónál. Az igazi kérdés valóban ott van, hogy ez a média az információ ilyen-olyan bűvölése miatt oly mértékben a piac része lett, hogy ezen a médián a piac uralkodik egyre inkább. Minden szempontból. Ez még azt a fajta normális kontaktust is, a közvetítésnek azt a normális menetét, amit hagyományosan több évtizeddel ezelőtt is betöltött, egyre kevésbé tudja betölteni. Mert láttam olyan tv-riportot, hogy egész éjjel járnak a riporterek, hol törik be az emberek fejét, hol törnek be és kizárólag ilyenfajta műsorokat produkálnak. Magyarán a média a legdurvább, a legprimitívebb piaci igények kiszolgálásának lett egyre inkább az eszköze. Az a kérdés, hogy mi meddig tudjuk megóvni Magyarországot és milyen mértékben a médiát ettől az abszolút elpiacosodástól.

Makovecz Imre: Én úgy vagyok ezzel a piac üggyel, amit te emlegettél, hogy hajlamos vagyok ezt kultúrának tekinteni. Tehát, ha a kultúrára gondolok, akkor valamilyen eleven szellemiségre gondolok. Amikor minőséget mondunk, akkor emelkedettségre gondolunk és hibátlanságra. Amikor azt mondjuk, hogy a piac belenyúl ebbe az egészbe, ha másért nem, stratégiai okoknál fogva, ezt a belenyúlást én egy kultúrának tartom. Mert ha nem tekintem annak, akkor már az első gondolatomban vereséget kell, hogy szenvedjek, tudniillik védekezésre gondolok. Márpedig ezen a területen a védekezésnek nincs értelme. A kultúra az keletkezik. És a kultúrát azt csinálják. Vagy természetesen, így vagy úgy, de csinálják az emberek. És védekezve nem lehet egy műalkotást létrehozni. Védekezve épeszű mondatokat sem lehet létrehozni, mert az hogy is mondjam - szereposztásokkal foglalkozik, pozicionális helyzeteket próbál tisztázni, lehetőség szerint minden eszköz meg van engedve. Már most, ahol itt tartok a fogalmazásban, egy sajátos kultúráról van szó. Egy olyan kultúráról, ami nem azonos avval a minőséggel amit Wisinger és te mondtok. Tehát, ha minőségről beszélünk, akkor mi az, hogy fejbe kell vágni a zeneszerzőt? Hát milyen hülyeség ez? Azt kell mondani, hogy ez volt tegnap délután, rengeteg ember jött el, remek volt az előadás, de ha nem ütött volna négyszer mellé, az még jobb lett volna. Nem ? Menjenek el, nézzék meg, lehet, hogy ma nem lesz olyan indiszponált a zongorista. Szóval ennyi a történet, ehelyett valóban így van, zenetörténeti előadást írnak. Úgy érzem, hogy ez zsákutca.

Kristó Nagy István: A fejlődés a kultúrában lassú folyamat. Bernáth Laci emlegette az Est lapokat, amelyek behozták a magyar kultúrába az anyagiasságot. Ez is igaz, de az Est lapoknak a kultúrája olyan színvonalú volt, amely irodalomtörténeti jelentőségű, mert például amit Mikes Lajos csinált, hogy Szabó Lőrinc versei az Estben, a Déli lapban voltak olvashatóak először. Hát ez nagyszerű volt. Ezt azért mondom kérem, mert mindenkinek megvannak a főnökeik, érdemes ezeket a hülyéket, akik azt hiszik, hogy ők gazdasági szakemberek, ráébreszteni arra, hogy talán néha másság is van az olvasókban. Az Esti Hírlap című Légrádiék által kiadott nagyon jól jövedelmező lap minden nap egy hasábon egy elbeszélést adott. Nem fizetett rá, nem ment tönkre bele a Légrádi cég. Mi lenne, hogyha rászoktatnánk, csak egy lapot arra, hogy egy nap kétflekkes elbeszélést hozzon? Megmentené a magyar írókat és megmentené talán a lapot is. Mert azért ennek is van közönsége. Még az az öregasszony is, aki talán szemüveggel olvassa, szívesen venne kézbe a sok ocsmány politikai dolog mellett egy valami mást, ami a szívét melengeti. Tehát a gazdaság szempontja, minősége nem okvetlen ellentétes. Ahogy körbenézek, ez egy olyan kitűnő társaság, amely megtehetné a maga szellemi befolyása révén bocsánatot kérek a kifejezésért , hogy a minőség forradalmáért harcoljon ott, ahol meg tud szólalni, és meg tud szolgálni. Érdemes lenne tehát megharcolni bizonyos dolgokat. Ami pedig a fejbeverést illeti, igenis éppen elég disznóság van a kultúrában, hogy megérdemelné a fejbeverést. Tehát itt az élesség, a botránynak a megírása is nagyon sokat segíthetne. Ami aztán tovább viszontválasz, ha én például megírnám azt, hogy a legjobb barátaim egyike ma azzal kezdtem a napot, hogy gyászbeszédet mondtam a Friderikusz nézése közben kapott szívrohamot és halt meg, akkor ez egy elég bukkanós dolog. Nem vagyok gyakorló újságíró hálistennek, viszont azt is tudomásul kell venni, hogy a nyomorult kiadó is azt mondja, hogy sok a szöveg. Az amerikai lapokban kevés szöveg van, és ez volt az estlapokba is. Hogy ha arra gondolok, hogy a publicisztikát Bálint György gyakorolta, de két flekkes cikkekben, akkor azt kell mondanom, hogy ez egy utánzandó példa lenne, és ezeken keresztül lehetne visszafordulni a kultúra felé. Ami a TV -t illeti, ott is az van, hogy de mindenütt azt mondják ezt igényli a közönség. Ez egy aljas trükk, mert ennek az érvényesítése kapcsán egy ördögi kör van, és megteremti csakugyan annak a szemétnek az igényét, ami ellen pedig harcolni kellene. Tehát nem szabad ezt abszolutizálni, újra meg újra mindenütt harcolni kell, ahogy Makovecz Imre mondta, védekezni kell. A védekezés nem okvetlenül káros. A harcokat megkell vívni mindenütt és enélkül semmire se megyünk. Lehet csakugyan életmódtanácsokat adni, takarékossági tanácsokat adni satöbbi, de egyet nem szabad kérem engedni, hogy a magyar tehetséget rombolják, mellőzzék. Itt nem a tv-re, hanem a nyomtatott sajtóra gondolok, ahol most elképedve olvastam Ady nézeteiről egy elitélő cikket, azt hiszem, hogy valami jobboldali orgánumban. Most már ott tartunk, hogy Csoóri Sándort csak gyalázkodva lehet említeni, hogy ugyanakkor az Esterházyt gyalázzák én mélységesen útálom, de sajnos ő a legjobb mai magyar prózaíró , én vagyok az egyetlen, aki megírta, hogy Esterházy egy Hernádi tanítvány, és ez megjelent egy nagyon jelentős kötetben, tehát botrány és éles fogalmazás nélkül sem mennek a dolgok. Ki mertem mondani az Írószövetségben majdnem megvertek hogy Márai egy másodrendű Krúdy epigon. Most Hódmezővásárhelyen majdnem megvertek, amikor azt mondtam, hogy Radnóti egy másodrendű költő. Az kérem. Egy Weöres Sándorral nem lehet egy lapon említeni. Ha ezeket nem mondjuk ki azzal, hogy felháborítsunk, akkor sehová sem jutunk. Az se számit, hogy pillanatnyilag mi van, nekünk a magunkét mondani kell, akkor is hogy ha a főnök ellenzi, akkor is hogy ha a párt ellenzi, több párt van, de itt egy fő párt van a kultúrában, maguk is tudják, hogy kire célzok, tehát ettől függetlenül, a független vélemény, a biztos értékű ítélet, ez az ami segít bennünket.

Kőröspataki Kiss Sándor: A magyar média megöli a gyermekeit, többek közt megöli a kulturális rovatokat. Azt hiszem, hogy ennek a találkozónak a legnagyobb baja az, hogy nincsenek itt a médiák, tehát azok a hölgyek és urak inkább urak akik döntéshozói helyzetben olyanokat állítanak, mint amit Bernáth Laci idézett, hogy a kulturális rovatok, a filmkritikák, a színikritikák senkit sem érdekelnek, a publicisztika a hírhiány egyik megnyilvánulási formája. Ezek az urak tulajdonképpen roppant keveset tudnak a nyugati sajtóról, például nem tudják azt, hogy ha a New York Times-ban megjelenik egy színikritika, az a színikritika megölhet egy tegnap esti premiert, és sikerre is viheti. Ez pedig annak a jele, hogy egy teljesen elüzletiesedett társadalomban is a kulturális újságírásnak igenis nagy szava van.

Makovecz Imre: Sándor, csak az a baj, hogy a New York Times-t olvassák.

Kőröspataki Kiss Sándor: Igen, itt jön a másik gond, hogy New York-ban ebben a pillanatban három napilap él meg, Budapesten pedig tizenhárom haldoklik. Ez olyan képtelenség, hogy egy tízmilliós városnak három lapja van

Wisinger István: Itt Los Angeles is példa lehetne, ami nem jelenti azt, hogy Los Angeles valamelyik eldugott sufnijában három tehetséges színész nem játszik el egy olyan előadást, amiről nem tudni, mert nincs pénzük, hogy nyilvánosságra hozzák, mert ott bizony húsz előadás is döntő lehet.

Kőröspataki Kiss Sándor: Kiegészítésképpen a New York-i példához egy londonit. Angliában ugye sokkal több az újság, mint Amerikában, a legjobb kulturális rovata jelenleg a Financial Times-nak van. Ez rendkívül érdekes fejlemény, mert a Financial Times olvasóközönsége kifejezetten az üzleti és vállalkozói réteg, tehát ha érdemesnek tartja egy üzleti újság, hogy neki is legyen egy nagyon erős kulturális rovata, ennek is lehet valami oka. Nem akarok visszaélni az idővel, annyit szeretnék javasolni befejezésképpen, hogy itt az elit kultúra és a hamburger kultúra. Szeretném aláhúzni, hogy Magyarországon az elit kultúra fogyasztásának valóban több lehetősége van, mint akármelyik amerikai nagyvárosban, talán San Francisco kivételével. Azt szeretném javasolni az igen tisztelt házigazdáknak, hogy ha megpróbálnátok esetleg legközelebb döntéshozói helyzetben lévő urakat meghívni, hogy tudjanak itt ilyen megjegyzésekre valamilyen ellenérvet, vagy bármit felhozni.

Földes Anna: Engedtessék meg nekem, hogy úgy gondoljam, túl vagyunk egy korszakon, egy művészetpolitikai korszakon. Egyáltalán egy olyan korszakon, amikor művészetpolitika volt, és attól tartok, hogy a média és a kultúra résztvevői nagyon gyakran egy világbirodalom romjain és végvidékein érzik magukat, úgy gondolják, meg kellene keresni Aczél elvtársat, hogy csináljon már valamit a kultúra érdekében. Azt hiszem, hogy ez merőben téves felfogás, a reneszánsz pápák óta, sem azelőtt, sem azután nem igazán sikerült a hatalomnak, az aktuálpolitikának a művészet nem hivatalos értékrendjét megerőszakolni. A művészet mindig kiszorított helyzetben, ellenzéki helyzetben, informális helyzetben ahogy Makovecz Imre mondta tette a dolgát. A művészet az van, létezik, majdnem olyan, hogy a ló nyerít és a fű nő, tehát művészek vannak. Persze Hortobágy poétái időnként elkallódnak, meg borzasztó dolgok történnek Adykkal és Huszárikokkal, de voltaképpen nem hiszem, hogy Adyn egy normális ösztöndíjjal lehetett volna segíteni, vagy Huszárikot be lehetett volna utalni Szigligetre gond nélkül, nyilván történtek erre kísérletek, esetleg kiutaltak volna neki egy kétszobás lakótelepi lakást, és akkor mennyivel jobb sorsa lett volna! Én nem hiszek ezekben, úgy gondolom, hogy túl vagyunk egy olyan korszakon, amikor a hivatalos, államilag irányított kultúrpolitika fontosnak tartotta a kultúrát és a művészetet, áldozott rá és belenyúlt, manipulált, embereket felemelt ok nélkül, embereket letaszított ok nélkül a saját sakkjátszmája és logikája szerint. Ezt a korszakot igazából kár visszasírni. Ennek a törvényeiben mi egész jól eligazodtunk, ebben nőttünk föl legalább is az én korosztályom azt hiszem, hogy örülni kell, hogy ez a korszak megszűnt. Most olyan korszakot élünk, ahol az állam nem vállalja azt a feladatot, hogy a kultúrára áldoz, és ez valamiféle kéjes borzongással kellene, hogy eltöltse a kultúra művelőit, mert végre eljött a szabadság korszaka, megint csak lehet ellenzéki helyzetből kultúrát csinálni. Egy ideje úgy élek, hogy vannak dolgok amiért pénzt adnak azokból megélek a családommal és van a kultúra. Írok filmkritikát, és elmegyek a rádióba gyakorlatilag ingyen, de ez egy furcsa ország, itt nem lehet garantálni, hogy az állami kézben lévő, államilag irányított rádió folyamatosan tud-e műsort szolgáltatni, nem lehet garantálni azt, hogy egy kópiát megcsonkítanak-e vagy sem, ez a korlátlan lehetőségek kora. Azt hiszem azonban, hogy nem a mai hivatalos értékrenddel szemben kellene defenzívából irodalompolitizálni, vagy kultúrpolitizálni, hanem megkeresni ebben a kuszaságban, zűrzavarban azokat az informális csatornákat, amiben lehet kultúrát csinálni, és lehet kultúrát kritizálni. A média szerepe ahogy azt többen is mondták a közvetítés, az, hogy eljutassunk valamit valakihez. Ebben lehet szerepe a kreatív botránynak, vagy az objektív véletlennek, ahogy a szürrealisták mondták, az eszközöket sem volna jó megszabni, ebben nagyon sok mindennek van tere. Én nem igazán szeretem talán életkoromnál fogva sem a Magyar Narancs-féle neofrivolitást, a kicsit zaftosabb kifejezések használatát, de bizony iskolát csináltak a magyar kulturális kritikában és a magyar kulturális sajtóban, ez is olyan szín, amiről kár volna lemondani. Bele kell nyugodnunk abba én a magam részéről örömmel belenyugszom , hogy olyan világban élünk, remélem sokáig, amibe rettentő sok minden belefér, és hogy ne férne bele az, hogy a kultúra a maga spontán önfejlődésével számos értéket generál, egyik országban egy kicsit többet, másik országban egy kicsit kevesebbet. Például Görögországban az utóbbi ezernyolcszáz évben az egyetemes kultúrának hány értéke született, és korábban mennyi volt. Nem mindenkinek sikerül. Nemrégiben a francia pénzügyminiszter tartott egy expozét Budapesten, azzal kezdte, hogy a téma, amiről beszélünk, olyan nehéz, mint Bartók Mikrokozmosza, rendkívül egyszerűnek látszik, de voltaképpen rettenetesen bonyolult. Én nagyon szeretem, ha egy francia pénzügyminiszter, aki politikus és nem eminensen kultúrember, egy nagy nyugati ország fia Budapesten Bartókot hozza fel példának. De tessék elgondolkozni a következőn. Én úgy fogom fel az egyszerűség kedvéért, hogy a kultúra egyre inkább képernyőkultúrává válik, és a képernyőkultúrának csak töredéke az, ami televízió, a számítógépek képernyője, nintendo, internet, CD-ROM-ok képernyőre vetítettsége, satöbbi. Egyre inkább ez a kultúra, és ezek kevés kivétellel közvetítik csak a kultúrát, mert közülük nagyon kevés az olyan, ami műfajszerű, videoművészet, vagy komputerművészet. Nyafogunk azért, hogy az állami támogatás egyre jobban kivonul a kultúra támogatásából, ezzel szemben, ha összeadjuk azokat a pénzeket, melyekkel a televíziók rendelkeznek, és ebben nem csak az államot, hanem a magán mecenatúrákat, tehát a bankokat számítom, akkor kiderül, hogy a kultúrára szánt pénzek túlnyomó többségét ez a közvetítői szerepkör a képernyői kultúra kapja. Nem lehet okunk a siránkozásra, tessék bevonulni ebbe a műfajba, és magunkat kifejezni ebben a műfajban, abban a pillanatban mi is megkaphatjuk ezt a pénzösszeget. Mondok egy példát, név nélkül, de aki látta, annak nyilvánvalóan ki fog derülni. Meghívtak egy műsorba, aminek én voltam a vendége, sorozat, kulturális műfaj, de népszerű. Hozzá vagyok ahhoz szokva, hogy nem kérek pénzt, mert ez egy parasztság ilyenkor, de oda szokott sündörögni a gyártásvezető, és azt szokta mondani, hogy ne haragudjon mi csak kétezer forintot tudunk ezért a félórás szpícsért adni önnek, igaz, hogy a műsor erről szólt, és, hogy a szerkesztő-műsorvezető négyszázezret rak zsebre, de rendben van. Ezek szerint mi történik, ha már nem is fizetnek, ingyen vagyok ott, tehát a kultúrában részt vevő, a kultúrát produkáló mert ő csak közvetít, oda tartja elém a mikrofont, és butaságokat kérdez, sőt megbeszéljük előre, hogy mit kéne csinálni, és eleve nem azt csinálja. Mondom, hogy most fog kijönni az ördög a dobozból, erre az a kamera van bevágva, ami totál képet mutat, mégis megkapja érte a dohányt, zsebre teszi a javát, nem a műsorba megy bele, nem az a fontos, hogy én kapjak pénzt, hanem amitől ez önálló kultúrává válik annak kéne benne lennie. A főcím tényleg jó, tessék a többit is jól megcsinálni, tessék a bejátszásokat olyan színvonalúra vágni, legyen az egész műsor kitalálva, megdolgozva. Nem úgy, hogy két perccel előtte megbeszéljük, hogy mit fogunk csinálni, és végül nem azt csináljuk. Tény az, hogy, ami a magyar kultúrába megy, az ide megy, le lehet mérni, ellenőrizni, csak sajnálatos módon ez nem jön vissza a képernyőről. A baj az, hogy azok, akik a kultúrát csinálni akarják, nem agresszívek ezen a téren, és azt mondják, én nem ez vagyok, miért akarjak én ebbe belelépni, én építész akarok lenni, költő, zeneszerző, televíziós művész senki nem akar lenni, legfeljebb személyiség akar lenni. De az mindenki akar lenni, az a nagy szám, a tévében szerepelni, még akkor is ha butaságokat mond, azt hiszi az is siker, ha kiröhögik. A legnagyobb baj, hogy ennek az arisztokráciája vagy elitje még nem alakult ki.

Gyurkovics Tibor: Ha jól hallottam, ezt a bizonyos állami hatalmat, amit a szocializmusban birtokoltak, azt fölváltotta a piac hatalma. Az az érzésem, hogy bizonyos mértékig fantomizáljuk ezt a fogalmat, és most már mindenre azt mondjuk, hogy az iskolatejet az határozza meg, hogy a piacnak mi az igénye az iskolás torkára. Olyan mértékben, mint egy óriási politikai szervezetre terjesztjük ki a piacot, hogy attól retteg a média, a tv, a rádió, az újság, és én azt hiszem, hogy ez a piac hatalmi tényező lett - ha úgy értelmezem, ahogy mondtátok. Ezt a piacot, miután a kapitalista törvényszerűségek szerint működik bizonyos mértékig nagyobb spontaneitás és természetesség jellemzi, mint a szocialista törvényeket, de valamilyen módon emberi tényezőkön múlnak. A piacot is emberek csinálják, emberek képviselik, emberek birtokolják, tehát úgy tüntetjük fel, mintha itt volna az ártatlan és semleges piac, amelyik lehappolja a médiákat, miközben mi ki vagyunk ennek szolgáltatva. De ez ártatlan, semleges piac emberektől függ nagyon nagy mértékben. A piac hatalom, és a piac hatalmával élni manipulációs lehetőség, és ezzel a manipulációs lehetőséggel nagyon nagy mértékben élnek ma a pártok, a hatalom. Olyan mértékben, hogy óriási aránytalanságok keletkeznek a piac lefedése következtében. Szinte lehetetlen, hogy vergődik itt ez a szerencsétlen Magyar Nemzet, amelyiket már két-három éve paszírozunk át valami olyan piaci szitán, hogy hátha megmarad szerencsétlen, hátha lecsöpög belőle az a mértékű liberalitás, amelyik szükséges a fennmaradásához, vagy megmarad valami olyan polgaritás, ami az eredeti szándéka volt, de ma már nagyon nehéz helyzetben van. Majdnem, hogy ez az egyetlen olyan újság, ami ezt a bizonyos, szinte megnevezhetetlen, mondjuk nemzeti kultúrát képviseli. Ugyanakkor legalább nyolc-tíz olyan masszív lap működik óriási energiával és ártatlan, semleges piaci háttérrel, ami ennek az ellenkezője. Úgy érzem, hogy a hinta itt tart, hogy minden a kutya fenekénél van, és minden a mennyben van, természetesen ez csak egy látszat, egy látvány, de ne feledkezzünk meg arról, hogy a piacot emberek birtokolják, irányítják, a piac működik, és a piacon keresztül manipulálódik maga a média, és a médián keresztül az ember. A piac hatalom, a piac hatalmi tényező, látjuk ezt különböző alapítványokon, szervezeteken, természetesen ez óriási erejű, és jelentőségű. El kell tűnődni azon, hogy vajon milyen mértékben igazságos ez a piaci hatalom, és milyen mértékben független, és olyan mértékben képviseli a minőséget, mint ahogy mi ezt szeretnénk? Mindig azt mondom, hogy a művésznek egyetlen hitelesítője a mű, és ezek a művek meg kell, hogy szülessenek a legrosszabb mediális körülmények között is.

Váradi Júlia: Ahhoz a mondathoz kapcsolódnék, hogy a piac, mint hatalom. Én azt hiszem, hogy a mai beszélgetésnek valahol az volt a témája, hogy a médiák milyen esélyt adhatnak. A piacot két oldalról lehet tulajdonképpen befolyásolni. Az egyik, amit Kőröspataki Kiss Sándor mondott, hogy a döntéshozókat kellene befolyásolni, de Koch úr és társai még nem kérték olyan nagyon nagy erővel a mi tanácsainkat ebben az ügyben. A piacot a közönség oldaláról kellene befolyásolnunk, a reális értékrendet megpróbálni tudatosítani. Ennek az egyik része, amiről itt nem esett szó, pedig minden azon múlik, az tulajdonképpen az iskolarendszer, ami leszoktatja vagy rászoktatja a kultúrára az olvasót, a nézőt. De a másik rész ami inkább tartozik miránk újságírókra, szerkesztőkre, hogy vajon azon a bizonyos rendelkezésre álló, valóban szűk téren, lehet vagy nem lehet a kultúra valóságos értékrendjét terjeszteni, hiszen nem igaz az, hogy ne lenne egy többé-kevésbé hiteles értékrend, legalábbis az értelmiség egy részének tudatában.

Makovecz Imre: Szeretném az itt lévő hölgyeket és urakat egy külföldi történettel szórakoztatni, ami idevág ehhez a témához, de nem Magyarországon van, hanem külföldön. A történet nem lesz hosszú. Adva van egy bank, akinek a birtokában jó néhány újság van. Ez a bank létrehoz a bankstruktúrán kívül egy kis szervezetet nálunk úgy mondják, hogy kft, a németek GmbH-nak nevezik, másutt pedig ltd és ez létrehoz három részvénytársaságot. A birtokában lévő újságokban megjelenő hirdetések teljes bevétele bekerül az egyik részvénytársaságba. A hirdetéstől megfosztott újságok bekerülnek a másik részvénytársaságba, ahol tiszta veszteség van. És van egy harmadik részvénytársaság, ahol maximum három újság van, amelyik hirdetés nélkül is nyereséges. Az igazgatótanács nevei azonosak, tehát ahol a tiszta nyereség jelenik meg, ott jelentős osztalék jelenik meg, ahol a veszteség jelenik meg, ott a normál költségtérítés formájában egy bizonyos összeg, és ahol nyereséges, ott nyereséges. Azonban az újságok vezetése és a részvénytársaságok vezetése között is vannak személyi összefüggések. Tehát az egyik újság főszerkesztője az egyik részvénytársaság igazgatótanácsának elnöke. Megveszik az egyik újságot, és azt mondják, hogy noha determinált az, hogy veszteséges, ezt a veszteséget csökkenteni kellene, mert félmilliárd pezetát, vagy nem tudom milyen pénzt ez a bank nem tud kompenzálni, mert ez túlzás, tehát meg kell karcsúsítani a szerkesztőséget egy bizonyos létszámmal. Ez egy direktíva, amit a főszerkesztőnek el kell kezdeni. Majd ezt követően közlik, hogy a szerkesztőségnek adnak egy új házat. És oda át kell költözni. Megbíznak egy belsőépítész kft -t, aki megcsinál egy berendezési alaprajzot, hogy az adott létszám hogyan fér el ebben a házban. A munkának az az eredménye, hogy a szerkesztőség tagjai csak úgy férhetnek el az új házban anélkül, hogy létszámcsökkentés lenne, hogy ha mindenkinek az asztalából húsz centimétert levág. És ezért utasítást kap egy másik asztalos kft, aki bemegy a régi szerkesztőségbe, mondjuk a vezető publicistához, hogy ne haragudjon de egy perc, nekem utasításom van a vezérigazgató úrtól, és levág húsz centimétert az asztalból. Nem baj mondja a vezető publicista addig kimegyek kávét inni. És kint beszélgetnek azok, akiknek az asztalából levágtak húsz centimétert. Amit most elmeséltem az nem zárt osztály, nem pszichológiai kivégzésről szól, nem arról, hogy felnőtt embereket mondjuk a Gulágokban, vagy egyéb helyeken hogyan kell pszichológiailag és fizikailag tönkretenni. Ez egy egyszerű polgári történet napjainkban és sajnos igaz történet. Azért meséltem el, mert szeretnék ragaszkodni ahhoz, hogy ebben a történetben is egy sajátos kultúra jelenik meg. Tehát én nem vagyok hajlandó úgy nézni ezeket, hogy ez egy őrültség, hogy ennek vége kell, hogy legyen, vissza kell térjen a józan ész. Ezt nem lehet így gondolni. Amikor valakit egy marhavagonba beraknak és nem tudja, hogy hova viszik, de tudja, hogy elviszik, mint az állatot, akkor a mellette lévő ember azt mondja, hogy ez nem tarthat soká. Ez nem egy normális állapot, egész biztos, hogy majd normális körülmények közé kerülünk. Mint a Kafkánál az elítélt, mosolyogva trafikál azzal a katonával, akinek az a feladata, hogy a szájába betömjön egy filclabdát és ejnye-ejnye nem sikerült elég jól és mosolyog, és igyekszik jobban bekapni, hogy ne szűrődjön ki a jajgatás, amikor fölírják a hátára azt az igazságot tűkkel, amelyet neki egyszer és mindenkorra, mindenféle utólagos elgondolás nélkül tudomásul kell vennie. Ez a történet egy sajátos kultúrának a története, olyan, amellyel szerintem szembe kell nézni. Nem gyűlölni kell, hanem észrevenni és megérteni. Mert tiltakozni, kétségbeesni, gyűlölködni, ujjal mutogatni, rossz időpontban megvádolni valakit megfogalmazatlan érzelemhalmazokkal, ez csak a dilettantizmusnak a jele szerintem. Bocsánat, én nem akarom tovább mondani, befejezésül csak annyit, tehát nem Magyarországról szólt a történet, hanem egy ismeretlen külföldi államról.

Bencsik Gábor: Az ember szereti a saját életét kitüntetni, szeret abban hinni, hogy ha már nem jó, akkor már annyira rossz, hogy olyat még nem látott a világ, mert az is valami kiváltság. De az a kaszálás ami ma Magyarországon folyik, és távolról sem csak a sajtóban, a sajtó mindig csak egy része az egész ország civilizációnak, az a kaszálás, ami folyik, az teljesen súlytalanná teszi azokat a törekvéseket, amiket mi megfogalmazunk. Nem hiszem, hogy ez fönntartható, de azt tudni kell, hogy olyan tulajdonosokkal állunk szemben időnként, akik egyszerűen arcpirító módon kiröhögik ezeket az ambíciókat, illetve kivágja aznap az emberét, és eszébe sincs ezeket a dolgokat akceptálni. Egyetlen reményem van, hogy vagy meggazdagodnak ezek az emberek, vagy belefáradnak ebbe a dologba, vagy eljön esetleg az az idő amikor elkezdik luxusként megengedni. Most még nem elegáns viselet a kultúra. Talán eljön az idő, amikor elegáns viselet lesz egy banknak, egy média mogulnak tartani mondjuk egy kulturális folyóiratot. Tartani kulturális publicistákat, hozni irodalmat, hozni grafikát. Én nagyon pesszimista vagyok, és azt hiszem, nem sokat tudunk tenni. Várni kell és csinálni közben a munkát.

1996 június 20.