|
Sulyok Imre bemutatkozó előadása |
|
Hölgyeim és Uraim! Zavarban vagyok. Azt hiszem, látszik is rajtam. Muzsikus lévén nem vagyok a szavak embere, és be kellene mutatkoznom. Nem tudom, hogy ez tulajdonképpen mit jelent, mert nevemet és életrajzi adataimat meg lehet nézni egy lexikonban. Röviden talán csak annyit, hogy orvos családból származom. Apám is, nagyapám is orvos volt. Nagyapám, dr. Schulek Vilmos, Schulek Frigyes öccse, már 29 éves korában a szemészet egyetemi tanára volt. Azt szoktam mondani, hogy én fajzottam el a családból, mert mind a négy gyermekem orvos. Továbbá egyik menyem is az, a másik pedig, aki eredetileg gyógyszerész volt, a Transzplantációs Klinika laboratóriumát vezeti. Ettől elég messze eső pályát választottam, ami szüleimnek bizonyos aggodalmakat okozott. Érettségi után még azt írtam a kérdőívre, hogy mérnök leszek. Akkor elmentem katonának, hogy leszolgáljam a kötelező évemet, ami jó volt azért, mert tizennyolc éves korban az ember azokat a szabványokat, melyek Mátyás király Fekete serege óta - hangsúlyozom - egész a mai napig megvannak egy hadseregben, könnyebben viseli el, mint később. Láttam ezt azokon a társaimon, kik idősebb korban szolgáltak velem együtt. Ilyenekre gondolok, mint az újonckiképzés, a jobbra át, balra át és hasonlók. Kiskorom óta tanultam zongorázni, vagy nyolc éves koromban sírva könyörögtem anyámnak, hogy hagyjuk abba a zongorázást, de ő hála Istennek, hajthatatlan volt. Ő maga nem csak zongorázott, hanem hegedült is. Annak idején az óvónőképzőben kellett hegedűt tanulnia, azért, hogy a gyerekeknek tudjon játszani és az éneket vezetni ott, ahol az óvodában nincs hangszer. Apai nagyapám és nagyanyám is zenéltek. Nagyapának dalkompozíciói is maradtak fent. Miután szüleim aggodalmaskodtak, hogy van-e elég tehetségem a zenei pályához, leszerelésem után elmentem Laurisin Miklóshoz, aki a gimnáziumi ének alatt zeneelmélet-tanárom volt, és megkérdeztem tőle, vajon van-e elég tehetségem ahhoz, hogy muzsikus legyek? Mire ő két és fél óráig magyarázta, hogy ez milyen nehéz pálya és mennyi probléma van. A végén kijelentette: most már minden rosszat elmondtam, ha még ezután is kedved van, akkor jelentkezzél a főiskolára. Jelentkeztem és Kodályhoz kerültem zeneszerzésre. Tulajdonképpen karnagy szerettem volna lenni, ehhez akkor a zeneszerzés szakot kellett elvégezni. A karmesterség végül is csak félig sikerült. Hogy valami praktikusság is legyen, a zeneszerzés után még elvégeztem a középiskolai énektanárképzőt is. Az nekem akkor már csak két évet jelentett. Ott kötelező volt melléktanszakon az orgona is. Tanárom, Zalánfy Aladár az első év végén azt mondta: magának minden alapképesítése megvan, miért nem jön főtanszakra? Kevés az evangélikus orgonista s akkor heti két órát kap és több gyakorlóórát is. Úgy gondoltam, hogyha nem is végzem el, nem árt, ha többet tanulok, akkor időm is volt erre. Végül is beleszerettem az orgonába, amit majd hallani is fogunk. Már tudniillik olyan értelemben, hogy néhány orgonaművet is komponáltam utóbb. És ezt a szakot is elvégeztem. Az utolsó évben kettőnket arra bíztattak, hogy csak három tantárgyat kell még hozzátanulni és akkor az egyházzenei diplomát is megkapjuk. Ezt is elvégeztem. E két diplomámat már akkor kaptam, midőn a legidősebb fiam már a bölcsőben ringott és magam a rádiónál dolgoztam 1939-től egészen 1950-ig, amikor - hogy Szabó Magda szavaival éljek - kirúgtak onnan. De tovább is dolgoztam még a rádiónak, mint zeneszerző. Így többek közt orgonaversenyem is, az 50-es években, a rádió rendelésére készült. Igen sok magyar és idegen népdalt dolgoztam fel, számos hangjátékhoz írtam kísérőzenét, amelyek részben még ma is megvannak a felvételek között. Sőt nemrégen, nagy csodálkozásomra, elővettek egyet valahonnan és újra leadták. A háború alatt többször behívtak. Végül is az volt a szerencsém, hogy egy idő után a rádió riasztótisztek állományába kerültem, mint tartalék. A megállapodás szerint ide fel nem mentett, a rádióban dolgozó tartalékos tiszteket osztottak be, hogy ne kelljen őket a mikrofon használatára külön kiképezni. A hat riasztótiszt valóban nagyon értett a mikrofonhoz és az adáshoz, hiszen mind olyan beosztásban dolgoztak, mint a Telefonhírmondó főkönyvelője, a Távirati Iroda, meg a rádió házgondnokai, satöbbi. Egyedül én, a tartalékember dolgoztam valóban az adásnál és a mikrofonnal, amikor első beosztásomban majd egy évig forgató voltam. Ez azt jelentette akkor, hogy a lemezműsorokon kívül teljes operát is adtunk, hangjátékok zenéjét és különféle zajokat kevertünk be. Sőt, közvetítéseket, riportokat is forgattunk. Szalag még nem volt, felvenni csak viaszra (ezt az egyszer leadható anyagot az erősítő kezelte), vagy puha lemezre lehetett. Ezt kellett a forgatónak leadni. Néha egészen érdekes és komplikált munkák is akadtak. Ilyen volt például egy, a szarvasbőgésről készült riport, melyet három tányéron kellett egyszerre forgatni, ugyanis külön volt felvéve a riporter beszéde, a szarvasbőgés és a lövések. Meg volt adva, hogy a szöveg mely pillanatában kell, végszóra az utóbbiakat belejátszani. Ehhez persze némi gyakorlatra volt szükség. Utóbb felkerültem a hanglemezosztályra, ez akkor külön osztály volt, műsorszerkesztésre. Majd újra a lebonyolításnál műsorfelügyelő voltam. E beosztásomban kaptam a felmondást, szóban indokolva, hogy rossz helyen vagyok, mert muzsikus létemre, mit keresek az adásnál? Persze, aki a rádiót csak egy kevéssé ismeri, tudja, hogy mit kerestünk mi az adásnál. Többek között, hogy elhárítsunk olyan eseteket - hogy ne magamról beszéljek - mint a következő: Volt egy képzőművész, kedves műsorfelügyelő kollégánk, aki a zenéhez nem sokat értett. Abban az időben szigorúan ki volt adva, hogy a nyolc órás híreknek halál pontosan kell indulnia, ennek érdekében mindent idejében le kell keverni. Abban az időben még igen sok élő zenei műsor ment. Így ez alkalommal is egy prominens karmester vezényelt egy terjedelmesebb művet. A nyolc óra vészesen közeledett, s kollégánk kétségbeesetten rohangált, hogy mit csináljon: hagyja-e túlmenni, vagy kevertesse le a zenét? Végül is hagyta egy kevéssé túlmenni, mikor benézett a stúdióba és rémülten látta, hogy a karmester előtt még egy vastag kotta van. Azt hitte, az még mind a szimfónia, amiből valójában már csak néhány taktus volt hátra, ugyanis több mű volt a kötetben egybekötve. Így hát lekevertette az adást, mikor már csak tíz ütem volt hátra. Ebből persze óriási botrány lett! Mert ha pontosan nyolc előtt lekeverteti, erre lehet hivatkozni. De késve és mégis tíz ütemmel a befejezés előtt, ez semmiképpen nem igazolható. Mindezt csak közbevetőleg, magyarázatként mondtam el, de talán nem érdektelen. Annak ellenére, hogy a rádiónál voltam, mint katona kerültem ki Ausztriába. Ugyanis amikor a 12-es évfolyamot mozgósították, rám, mint a rádióban tartalékra éppen nem volt szükség s így a légvédelmi parancsnoksághoz osztottak be, mellyel végül Ausztriában kötöttünk ki. Ott a fegyverszünet után az amerikaiak nem engedtek egy hónapig haza, mondván, hogy valami még nincs rendben. Május utolsó napján azután engedtek hazaindulni. Jöttünk is egészen Pozsonyig. Ott azt, aki egyenruhában volt, az oroszok leszedték a vonatról. Ha ezt tudtam volna, kaphattam volna akár házigazdámtól, akár a plébánostól is civil ruhát. Kevésbé ismert ugyanis, hogy a Hitler-korszakban ott sem lehetett egyházi ember pedagógus. A kántort helyettesítő asszony pedig éppen gyermeket szült és így egy tizennégy éves kislány kínlódott az orgonával. Felajánlottam, hogy míg ott vagyunk, szívesen segítek. Így májusban az ájtatosságokon és miséken naponta orgonáltam... Bocsánat, hogy megint elkalandoztam! Tehát jöttünk hazafelé, és minden egyenruhást leszállítottak a vonatról. Egyik társunk felesége is velünk volt és könyörgött, hogy ne vigyék el a férjét. Erre bíztatták, hogy menjen nyugodtan haza, két nap múlva a férje is otthon lesz, csak dokumentet kap. Hát, két év múlva haza is értünk. Kint Talicinben, Nizsnyinovgorod és Ivanovo között aztán sok mindent csináltunk a krumpliszedéstől a szénagyűjtésig, az erdőirtástól a tőzegtermelés előkészítéséig mindent. Még Talicinben tudtuk meg egy politikai tiszttől, hogy a tiszteknek egyáltalán nem is kellett volna dolgozniuk, mert a Szovjetunió csatlakozott és aláírta az erről szóló berni egyezményt. Ezért körülbelül másfél év után haza akartak küldeni. Mint utólag kiderült, utazásunk alatt Rákosi kijárta, hogy még ne jöjjünk, és így vagy kétheti utazás után Lettországban, Ventspilsben kötöttünk ki. Itt egy, eredetileg még a németek által az orosz hadifoglyok számára készített lágerbe kerültünk. Itt még egy nagy előadótermünk is volt, zongorával, melyet egy lett hölgy kölcsönzött a mindenkori hadifoglyoknak. Kórust szerveztünk, s én még komponáltam is. Többek közt ezt az orgonadarabot, amelynek a címe Könyörgés. Ez 1946-ban készült. Hallgassuk meg. Utólag konferálom be, hogy Elekes Zsuzsa játszotta a darabot, ki nagy propagálója a magyar orgonazenének. Külföldön is mindenfelé sok magyar darabot játszik. Ugyancsak ő játssza a következő Partitát is, mely később, 1975-ben készült Nagybánkai Mátyás régi magyar énekének témájára. Orgonaszakon harmadéves voltam. Nem akartam koncerten szerepelni, de abban az időben a főiskolán mindenkinek kellett legalább egyszer. Egy César Franck darabbal készültem, s közben megszületett ez a Te Deum-fantázia, ami e lemez elején szerepel. Ez a gregorián Te Deum témára épült fantázia eléggé elterjedt lett. Csak nem régen tudtam meg, hogy csodálatosképpen, még moszkvai kiadása is van. Legális kiadás. A Magyar Kórus adta ki először, majd később a Zeneműkiadó is megjelentette, és teljesen szabályosan vették át, csak én nem tudtam róla. Annakidején elvittem ezt a darabot tanáromnak, hogy szakmai szempontból nézze meg. Zalánfy Aladárnak megtetszett, mert a következő órára azzal hozta vissza, hogy nem akarom-e a César Franck mű helyett inkább ezt játszatni, hiszen bizonyára tudom. Elég közel volt ugyan már a hangverseny időpontja, de végül is a darabot csak az orgonához kellett adaptálni, vagyis a Zeneakadémia nagyorgonáján beregisztrálni. Így ez hangzott el első és egyetlen utolsó növendékkoncertemen. Bozay Attila: Az európai zenetörténetet tekintve az orgona valamiféle kitüntetett helyzetbe került jó néhány évtizeden át. A koboz, meg nyirettyű, meg viola de gamba meg egyebek, ezek bizonyos értelemben lenézett vásári hangszerek voltak. Ilyen szempontból talán érdekes lenne megmondani, hogy miért pont az orgona? Mit jelent az orgona évszázadok óta a zenészeknek s nem csak nekem. És természetesen az is érdekes lenne, hogy hosszú évszázadok óta a zeneszerzők számára mit jelent ez a hangszer? Hiszen Aquincumban őrzünk egy orgonát, ami időszámításunk előtt talán a kilencedik. századból maradt fenn. Farkas Ferenc: Általában az egyházi zenében használták. Szőnyi Erzsébet: Kétségtelen, hogy jó néhány éve már reneszánszát éljük az orgonának. olyan tíz éve. Itt Magyarországon is. Egy orgonahangversenyen zsúfolva van a Mátyás templom fiatalokkal, a kövön is ülnek. Tehát valahogy a fiatalokhoz is szól. Egy új világot fedeznek fel. Nem egy zongora és nem egy hegedű, hanem valami, amiben millió szín van és millió regiszter és egészen csodálatos hangokat lehet megszólaltatni. És azáltal az elmélyültséget sokkal jobban előidézi és természetesen a környezet is, amiben vannak. Én nagyon sokszor láttam már így fiatalokat együtt orgonahangversenyen. Lenyűgöző látvány, hogy mennyire oda tudnak figyelni. S ha az ember megnézi a vasárnapi programokat az újságban, hogy a budapesti és vidéki nagytemplomokban orgonahangversenyek vannak, hát nem azért vannak, hogy csak legyenek, hanem azért, mert vonzza a közönséget. És ez egészen biztos, hogy felfedezés az utóbbi tíz évben. Biztosan közrejátszik az is, hogy nagyon sokféle az emberek érdeklődése, különösen a fiataloké. És ők azelőtt ezt a hangzást nem hallották. Harminc-negyven évvel ezelőtt pláne! Magyarországon szertartáshoz kötött templomi zene volt, amit ritkább esetben hallhattunk. Mondjuk kivétel a Kálvin tér, ahol a Máté-passiót, a János-passiót és a H-moll misét adták a Rákosi korszakban is. De egyébként az a fajta orgonakultusz vagy orgona reneszánsz - mert mondom, ez olyan tíz éve van - ebbe biztos, hogy közrejátszik az is, hogy a hangszer hangzásmódja újdonságként hat. Van egy bizonyos objektív hangzása is az orgonának, amelyik más hangszernél nincs, és ez is vonzza az embereket. Szabadjon még két mondatot mondani. Tulajdonképpen erre akartam kilyukadni. Amit a kollégák is biztosan valahol éreznek - elnézést kérek: tudnak -, hogy az orgona számomra sem volt olyan, mint a többi hangszer. Mert a szubjektumnak nagy részét kizárja, tehát objektívizálja. Ki az objektív? Az Isten. Ezért érzem azt, hogy ennyi századon keresztül, mikor a zeneszerzők meg akarták Istent szólítani, akkor nem bízták azt halandó emberek gyarlóságaira, hogy hogyan csinálják hegedűn, meg pikulán, meg micsodán, sőt, az énekhang is egy kicsit ilyen - bár a kórus megint az objektivizálásnak egy lehetősége. A szólóének nem. A szólóénekben igen sokféle egyéni érzelmi megnyilvánulás lehetséges, a kórusban nem. Méltóztassanak egymáshoz legalább egy szólamban alkalmazkodni. Nem? És ilyen szempontból, miután ezt hallottuk ma este, ez jutott eszembe, hogy erről kinek mi a véleménye. Farkas Ferenc: Az orgonának ez az előretörése nem olyan régi. Mert emlékszem arra, amikor nem volt ildomos templomba járni. Megnézték azokat, akik templomba járnak, megfigyelték. Szóval azok ilyen idők voltak és ki is volt az, talán Marosán elvtárs, aki azt mondta, hogy nem is szabadna koncerteket tartani templomokban. Ilyen idők is voltak. Ez elmúlt, és akkor azután olyan hirtelen érdeklődés támadt a templomi koncertek iránt és az orgonakoncertek iránt, hogy azóta ilyen nagyon népszerű lett. Emlékszem arra, hogy Tihanyban a templom előtti lépcsőn ültek az emberek, hogy be tudjanak jutni. Ez nem olyan régi és most hál˘ Istennek a reneszánszát éli az orgona. Örvendetes. Bozay Attila: Objektíven szeretném mondani, a saját világomban van egy olyan elképzelés, hogy az orgona a hangszerek királynője, ugye így mondják. Mi több egy orgonánál? Egy szál hegedű. Azóta már a hangszerek királya vagy királynője a hegedű. Nem jól mondom? Bozay Attila: De csak az orgonát titulálják ilyen módon. Nem király? Bozay Attila: Nem. Királynő. Fekete György: Attila, ha ez téged tényleg ennyire érdekel, olvastam egy esszét. Ravasz Lászlónak a harmincas évek elején volt egy fantasztikus víziója arról, hogy végigmegy a budapesti templomok környékén és a templomokban, és azt feltételezi, hogy az a templom nincs ott. Tehát kiiktatja a város szövetszerkezetéből és a kultúrája történetéből is a templomot, mint olyat. És az a döbbenetes, hogy a templomnak és a benne lévő orgonának a hiányában jön meg a dolog jelentősége. Nem magyarázza meg a fontosságát, de iszonyú képet fest arról a társadalomról, amelyik e nélkül éli a kerületeiben, utcáiban az életet. Figyelmedbe ajánlom ezt az írást. Hernádi Gyula: Azt hiszem, itt többen mondtak igazságokat. Én Pannonhalmán éltem tizennyolc éves koromig. S nagyon gyakran fölmentem a bazilikába délután, amikor a papok ott orgonán játszottak. Azt a transzcendens élményt, amit az nyújtott, ezt én se előtte, se utána, se más ügyben, még a szerelemben lehet talán ilyen transzcendenciát érezni. Azt hiszem, a templom a leggyönyörűbb hangversenyterem. A templomnál gyönyörűbb hangversenyterem nem létezik. Az orgona egy zenekar. Főleg ahogy Attila mondja, Isten zenekara. Ha van Isten. Ha nem hiszed, akkor is az Isten zenekara. Olyan színe van az orgonának, hogy egy hangszernek sincs olyan. Az időtlenségbe emeli föl az embert. És az időtlenség az tulajdonképpen az isteni attribútum. Az az isteni, az időtlen, amelyik örök. Úgyhogy az orgona legyőzhetetlen, az az érzésem. Szőnyi Erzsébet: És ehhez még azt is hozzá lehet tenni, hogy ahhoz, hogy valaki tényleg befogadja ezt az üzenetet, amit az a mű sugároz, ahhoz csendre van szüksége. És a templom eleve egy olyan hely, ahol csend van. A legprózaibb megközelítésből indultunk a dolog felé, hogy teljes zenekart helyettesít az orgona. Egy szimfonikus zenekarnál két autóban kell szállítani a zenekar eszközeit, nyolcvan embernek kell utaznia és ez nagyon hozzájárul az orgona sikeréhez. Kocsár Miklós: Hadd mondjam el azért, ami az orgonával kapcsolatos. Még az elején hozzá akartam szólni, de azt is tudni kell, hogy Sulyok Imrének nem kevésbé jelentős a zenetudományi munkássága is, elévülhetetlen érdemei vannak. A kutyafuttában felvázolt anyagokat rendbe tenni, ezeket mind kibogozni és tudományos értékkel közismertté tenni, ez egy óriási dolog. És nemrégiben, a rádióban éppen az evangélikus félóra ment, és téged emlegettek, mondták, hogy az evangélikus egyházzenének te vagy a főprofesszora, mert mindenféle zenei kérdésben hozzád fordulnak. Ez is hozzá tartozik az életedhez, munkásságodhoz. Makovecz Imre: Hogyha a templomok építészeti stílusai közül lehetne válogatni, akkor melyikhez hasonlítanád az orgonát? Attól függ, melyik orgonát? Makovecz Imre: Az orgona hangzását. Szerintem mindegyikhez. Nem az építészeti stílusról szólnék, inkább azt hangsúlyoznám, hogy a templom akusztikailag milyen. Egy jó akusztika. Valamikor olvastam, sajnos azóta sem találtam meg azt a könyvet, egy kis német füzet volt, amelyben azt vizsgálták, mit kell egy építésznek, egy templomépítőnek az orgonáról tudnia. Nagyon érdekes könyv volt még számunkra, orgonisták számára is. Nagyon régen olvastam. Talán a háború előtt vagy alatt valamikor. Makovecz Imre: Mindegy, a kérdésemre nincs válasz. Már elnézést, én nem hiszem, hogy a kérdés jó. Persze az orgonáknak a szerkezete vagy felépítése is többféle stílusú. Azt azért nem mondanám, hogy egy barokk templomba okvetlen barokk orgona kell vagy csak az a jó. Az orgonát nem lehet akárhol elhelyezni még a templomban vagy a hangversenyteremben sem. Máshol legfeljebb egy kis gyakorlásra szolgáló hangszer található. 1996 október 10. |
|
|
| |
|