|
Somogyi Győző: A Magyar Hősök Arcképcsarnokáról |
|
Az előző részről itt maradt vendég vagyok, nem tudtam, hogy mondanom kell bármit is... Makovecz Imre: Megismételheted amit elmondtál azon a ülésen és tájékoztathatod a társaságot a Magyar Hősök Arcképcsarnokának rövid infernójával, annak egy pozitív kimenetével, és azt a nagyon jó előadást, amit tartottál, szerintem megismételhetnéd. Addig beszélsz, amíg a türelmünk tart.
Gyurkovics Tibor: Lehetne tudni, hogy kik voltak azok? Igen. Horthy Miklós, Hollósy-Kuthy László, Oszlányi Kornél, Szentgyörgyi Dezső, Barankay József, Merész László, Versényi Tibor és Debrődy György arcképeit. Indokolása szerint - bár emberi nagyságukhoz nem férhet kétség - a második világháborúban a rossz oldalon harcoltak, ezért hősök nem lehetnek, legföljebb áldozatok. A művészeti és írószövetség tüntetést szervezett a cenzúra ellen, a művészeti egyesület perbe fogta cenzúráért az igazgatót, parlamenti interpelláció hangzott el az ügyben, körülbelül ötven újságcikk, televíziós és rádióműsor tárgyalta a kérdést.
Az Arcképcsarnok ürügyén kirobbant vita a "hős" fogalma körül forgott, és két homlokegyenest ellenkező felfogás csapott össze, amely két különböző kulturális hagyományból táplálkozik. Számomra természetes, hogy a szó személyes bátorságot, önfeláldozást, kiemelkedő katonai teljesítményt jelent, függetlenül attól, hogy ki győzött, vagy melyik félnek volt igaza. Az egyéni teljesítmény ettől függetlenül objektíve mérhető. Ez nem magánvéleményem, hanem az európai kultúra, történetírás, irodalom és művészet évezredes álláspontja. E hagyomány szellemében festettem meg hősként egymással szemben álló, ellentétes zászlók alatt harcoló, de egyaránt kitűnő magyar katonákat. Ugyanezen hagyomány szerint a gyűlölet múlandó, de az erény örök, s elismerése békítőleg hat.
Hasonló hőseszményről tanúskodnak a sumér, kelta, germán eposzok, és mindazok népeké, amelyekből az európai civilizáció táplálkozott. Ebben a kultúrában termékeny talajra talált a kereszténység megbocsájtást és ellenségszeretetet hirdető tanítása. A keresztény hit, bár a háborút megszüntetni nem tudta, sokat szelídített rajta: ritualizálta és szabályozta azt. A korai egyház katonaszentjei: Szent György, Szent Márton, Szent Demeter nem a csaták, hanem az önfeláldozás és irgalom hősei. Jézus szerint mindenki Isten gyermeke, tehát az ellenség is. A középkorban, amikor keresztények hadakoztak keresztények ellen, alakultak ki a hadierkölcs nyugati szabályai. A háború célja ezek szerint nem az ellenség megölése, hanem legyőzése. Nőt, gyermeket, fegyvertelent, vagy magát megadó ellenséget bántani nem szabad, sőt, védelmezni kell. Ezen eszmények ideálja a lovag, a gyengék védelmezője, aki csak szabályosan küzd, cselt nem alkalmaz. Tömegháborúk helyett hősök személyes harca, párbaj, mint istenítélet, hőskultusz és a szentek kultusza elválaszthatatlanul összeforrnak. A pápák mint békebírók gyakran elérik viszályok békés elrendezését és bevezetik a Treuga Dei, az Isten békéje intézményét.
Bár az ideálokat sokszor megszegték, annyi kétségtelen, hogy a nyugati kereszténység és az abba ezer éve betagozódott magyarság hős-eszményképét ezek az ideálok formálták. A magyarság katona-ideálja a hazáért életét áldozó, a gyengéket védelmező, a lefegyverzett ellenséggel mindig irgalmas lovag, aki ugyanígy viselkedik nem csak keresztény, hanem pogány ellenfeleivel szemben is. Jó példa erre Zrínyi "Szigeti veszedelme", ez a nemzeti eposz, amely a mohamedán ellenséget is hősnek ábrázolja, hisz hőst legyőzni nagyobb dicsőség, mint alávalót. Hiába folyt élethalál harc, az ellenfélnek megadták a tiszteletet ha derék volt, vagy legalább a fegyvere szépen csillogott. E lovagi felfogás nyugaton a modern korban is tovább élt, és a háborút szabályozó nemzetközi egyezményekben rögzítették. Így lehetséges, hogy a második világháborúban szemben álló egykori ellenségek, a német, olasz, angol, amerikai katonák békés veterántalálkozókon elevenítik fel közös emlékeiket. Az Arcképcsarnokot megcsonkító cenzúra egy ezzel ellentétes felfogáshoz igazodott. Eszerint hős csak a győztes oldalon, illetve csak a mi oldalunkon létezhet, a vesztes, vagy az ellenség minden egyede gyáva és gonosz gazember, legföljebb félrevezetett áldozat. Ez a dualista vallásokon alapuló keleti hagyomány. Az asszírok, perzsák, arabok és kultúrkörük a háborút nem hősök, nem is katonák, hanem népek és fajok harcának fogta föl, ahol a cél a megsemmisítés. Itt nem az ég istenei küzdenek, hanem a Jó Isten (a miénk) a Gonosz Isten (a másiké) vagy-vagy küzdelme folyik. Királyok nagyságát a levágott fejek vagy a kiirtott népek számával mérik, tekintet nélkül arra, hogy az támadó, vagy menekülő, fegyveres harcos, vagy kisgyerek. A foglyok válogatott kínzása és megölése itt erény, amivel büszkélkednek. E kíméletlen harcmodort kíméletlen ideológia alapozza meg. Az ellenségnél nincs helye hősnek. Ott a nép minden egyede, aggastyántól a csecsszopóig gonosz, nem is ember, méltó a halálra. Egyedül a győzelem számít. Minden módszer - csalás, hazugság, méreg, csel - megengedett. A háború célja nem az ellenség lefegyverzése, hanem lehetőleg az egész fajta kiirtása. Ezek a népek és kultúrák nem objektív történetírást, hanem győzelmi jelentéseket és hatalmi ideológiákat hagytak hátra. Ilyen volt a mohamedán arab és török, mongol és tatár szemlélet. Itt az ellenség arctalan gonoszok tömege, a hős vérben gázol.
A bizánci történetszemlélet és hősfelfogás az antik és keresztény alapokról indult, a perzsákkal majd mohamedánokkal vívott évezredes harcban azonban átalakult. A bizánci kultúrájú, ortodox vallású népeknél a fent említett keleti értékrend vált uralkodóvá. Az egyetemes egyház nyugati modellje helyett itt nemzeti egyházak jöttek létre, amelyek az igazhitűség, szentség, isteni kiválasztottság, és ezáltal a hősiesség értékeit kizárólag saját nemzetükre vitték át. Egy fekete-fehér szemléletet alakítottak ki, amelyben a saját nemzet minden egyede jó, a vele szemben álló pedig kizárólag rossz lehet, akivel szemben minden meg van engedve. Ez az elfogult szemlélet hatja át a török hadikrónikáktól kezdve a "Nagy Honvédő Háború Történeté"-ig az iszlám és bizánci történeti munkákat és műalkotásokat. Hőst, vagy derék embert a másik oldalon nem ismernek, még személyiségeket sem: az ellenség maga a személytelen rossz. Ehhez a hagyományhoz jól illeszkedett a marxizmus kibékíthetetlen osztályharcról és osztálygyűlöletről szóló tanítása. A szovjet bolsevizmus az orosz ortodox nacionalizmus és az ateista-marxista kérlelhetetlenség egyesítése. Ahol nincs Isten, ott másodrendű értékek lépnek elő főszentséggé: nemzet, osztály, eszme. Az önzést semmi sem korlátozza, a kegyetlenséget a történelmi szükségszerűség indokolja. A kommunizmus a kérlelhetetlen gyűlölet és elfogultság kultúráját hozta be Európába. A híres szovjet filmekben és háborús regényekben a németek az utolsó csecsemőig fasiszták, de nem csak gonoszak, hanem hülyék, agyalágyultak és ügyetlenek is. A kommunista börtönben a fegyőrnek parancsba adták: "ne csak őrizd, gyűlöld is". E történelmi előzményekből következik, hogy a pártállástól független hősiesség fogalma a keresztény európai hagyományokhoz kötődik, míg a bolsevik szemlélet e téren is "pártos".
További kérdés a "mi" fogalma. Számomra a "mi" a magyar népet jelenti, a háborúban a magyar hadsereget, és akivel harcol, az az ellenfél. Ha a második világháborúban a vesztes, azaz a rossz oldalon álltunk is, ez mindenképpen mivelünk történt. Ez esetben is csak a magyar féllel érezhetek együtt. Ez ismét a keresztény európai hagyományból következik, mely szerint a saját nép megtagadása bármely helyzetben árulásnak számít. Az ellenféllel azonosulót, ha felhasználják is, elítélik és megvetik. A bolsevik internacionalizmus ezzel szemben azt várja el az egyes embertől, hogy ne saját népével azonosuljon, hanem a haladó, azaz a győztes oldallal. Az ezen az eszmén felnőtt baloldali magyar az oroszokkal és amerikaiakkal érez, számára a második világháborúban a szovjet hadsereg a "mi" és a magyar az ellenség. A cenzúrázó igazgató ennek az elvárásnak kívánt megfelelni. Végeredményben az Arcképcsarnok körüli csata azt mutatta, hogy a magyar társadalom, beleértve az újságírókat is, ötven év kommunista uralom ellenére a keresztény európai gondolkodást követi. Mindössze három újságcikk és egy vendégkönyvi beírás helyeselte a cenzúrát, vagy szidta a második világháborús hősöket. A cenzúrázó igazgatótól a miniszter is elhatárolódott, a pert elveszítette. A múzeum látogatottsága hétszeresére emelkedett.
Gyurkovics Tibor: Igen, de a Néprajzi Múzeum előcsarnoka nincs megvilágítva! Én csak mint néző mondom, mert semmilyen súroló fény sem volt. Délután négytől láthatatlan. Eredetileg volt rendes világítása, de úgy látszik, később levették. Maléter benn maradt és, előtte az utolsó hős Stromfeld Aurél volt, a '19-es Vörös Hadsereg vezérkari főnöke. Őt is megfestettem, mivel kiváló katona volt. De közte senki, mert kivették. Tehát, mint hogyha a magyar történelemben lenne egy jó hetven éves lyuk. Ez volt a megokolása a főigazgató úrnak, hogy olyan hatást kelt, mintha Magyarország a második világháborús szereplését tudatosan és büszkén vállalná. Márpedig mi a rossz oldalon harcoltunk, a második világháborúban magyar ember hős nem lehet, legfeljebb áldozat. Makovecz Imre: De hogy lehet Maléter hős? Végeredményben ő szembefordult a törvénnyel.
Ő vitatható személy valóban, én akartam, hogy '56, mint az utolsó harci cselekmény, képviselve legyen. Minden '56-os szervezettől kértem véleményt, de nem adtak épelméjű választ. Maléternek nem volt egyértelműen pozitív a szereplése, de ő mégis, mint magas rangú katona, vért adó halált szenvedett végül is, és itt csak katonák vannak megfestve. Tehát civil felkelők már csak ezért sem fértek bele. Lehet, hogy nem kellett volna. Én ezen nagyon szívesen vitatkozom, és engedek is ha kell. Egyik képet sem a saját kútfőm alapján festettem meg, hanem tíz éve hadtörténészek, történészek, egyenruha- és kitüntetés-szakértők segítségével dolgozom rajta, tehát minden szőrszálat és kitüntetést meg tudok okolni, hogy miért olyan. Kiadtunk egy katalógust, amiben minden kép megvan, valamint egy rövid életrajz az illető tetteiről. És ebből a magyar történelem is kikerekedik. A millecentenáriumi év hátralévő hónapjaiban két nagy kiállításon mutattuk be a teljes Arcképcsarnokot, óriási érdeklődés mellett. A kulturális miniszter a Magyar Köztársaság Kiváló Művésze címmel tüntetett ki, a köztársasági elnök Horthy Miklós arcképe előtt fogott velem kezet. Az Arcképcsarnok tehát minden fórumon elégtételt kapott, ügyének a cenzúra csak használt. Kocsár Miklós: Mondanál valami közelebbit ezekről a festményekről, készítésükről, előkészületeiről? Rettentő nehéz dolog lehet egy témában százféleképpen valamit megvalósítani, óhatatlanul az ember esetleg sívába merevedik, bármennyire is van előzménye, vagy valamiféle korabeli rajz. El tudom képzelni, hogy Attiláról mennyiféle készült...
Viszonylag kevés volt. Először is, nem törekedtem arra, hogy száz darab egyéni festményt alkossak. Elfogadtam a műfaj barokk és millenniumi szabályait és korlátait. Írtam egy kis előszót, hogy ezek merev tekintettel révednek az örökkévalóságba, mindegyik beállított portré, tehát nem életszerű, mert véleményem szerint elviselhetetlen lenne száz darab karakterisztikus, életszerű portré egymás mellett. Tehát nem egyszerűen ügyetlenségből festették ezeket a hős arcképcsarnokokat olyan merevre, de ehhez megvan az évezredes szabály arra, hogyan kell a kezét tartani például egy királynak. Noha időnként a király is vakarózott, de ha úgy lefestem, akkor nem csak hogy szentségtörést követek el, hanem szét is verem a saját portrésorozatomat. Tehát itt nincs olyan sok lehetőség mozdulatra. Próbáltam egyéni lenni, és kiderült, hogy még mindig az a mozdulat a legjobb, ahogy a középkorban is ábrázolták a királyt. Egy kicsit olyan, mint a múlt században a fényképezkedés, ahol húsz másodpercre be kellett merevedni. Annyi ideig nem tud hazudni senki. A pillanatfelvételnek köszönhetőek a hamis, idealista portrék, de ha húsz másodpercig kell műmosolyt csinálni, azt senki sem tudja, kijön az igazi. Ezeket meggondolva én eleve nem száz festményt, hanem egy darab ikonosztázt akartam alkotni. Így is állítottam ki, hogy öt centi közökkel, négy sorban szorosan egymás mellett, mint egy oltárfal ikonosztáz vagy ősgaléria. Elismerem, hogy egyenként ezek nem is olyan nagy remekművek, az ütőerejük az együttes hatásban van. Mindegyik piros-fehér-zöld keretben van, amit szintén kézzel festettem Az újabb korban már nagyon pontos ábrázolások készültek, tehát általában az 1600-as évektől mindenkiről több festmény, metszet, a ruháikról is vannak adatok, vagy megmaradt ruhadarabok, például Esterházy Lászlónak a páncélinge, amiben elesett, őt ebben festettem le. A régebbi koroknál pedig ha nem maradt fenn arckép, akkor fennmaradt például a címerpajzsa, vagy a buzogánya, szablyája, akkor azzal hitelesítettem, és megpróbáltam a kort kutatva, párhuzamokat nézve, hogy milyen lehetett. Például Csák Mátéról két adat volt, egyik, hogy hosszú szakálla volt, másik pedig a pajzsa, tehát őróla ennyi van. Még messzebb menve, Bulcsú vezérről van egy pici miniatúra a Képes Krónikában. Erről tudjuk, hogy háromszáz évvel Bulcsú halála után készült, de tudom, hogy az ikonosztáz milyen szívósan hagyományoz át ábrázolásokat, tehát nagyon sok mindenről bebizonyosodott, hogy évszázadok múlva is őrzik az arcmásokat. Például ha a Krisztus-ábrázolásokra utalok, akiről szintén nem maradt fent, illetve csak a turini lepel. A turini lepel igazolja vissza azt, hogy kétezer éve Jézust lényegében ugyanúgy festik mindenütt. Ez nagyon nagy csodája a művészetnek és a hagyomány erejének. Gyurkovics Tibor: Azt hiszem, a lázadozások az Arcképcsarnok ellen azért történhettek, mert nem az a címe, hogy Kiváló Katonák Arcképcsarnoka, hanem hogy Hősök Arcképcsarnoka.... Tehát ez a probléma, hogy mi az hogy hős ? Lehet-e hős ma ? Ezt tudatosan akartam kiemelni, mert nem tartom elfogadhatónak, hogy egyetlen egy életformanyújtás lehet ma a polgár, korábban a proletár volt az egyetlen ideál, amivé válni kellett volna, most pedig a polgár. Holott a magyar kultúrhagyományban több tiszteletreméltó rend is volt, az egyik a polgárság, de igen tiszteletreméltó lehet a paraszt, mint értékrend, a nemes vagy a pap, hogy a két felső értékrendet is mondjam. Tehát a magyar nemes, a magyar katona, mert a katonaideál természetesen a nemesi rendnek a folytatója, a kuruc vitézbe, a katona rendbe felemelt jobbágyok, és később is a sorozás által, de mégis csak zsinóros ruhát és kardot viselő jobbágyfiú betagozódott egy felsőbb rendbe, és erre egy hatalmas kultúra épült. A népdaloktól a művészeten át, a Háry Jánoson keresztül. Erről a hagyományról én szerintem nem mondhatunk le, bármennyire is most csak a polgár ideálját akarják ránk tukmálni. Gyurkovics Tibor: Én csak azon tűnődöm, hogy vannak akiket ez olyan mértérben irritál, ez a hagyományozódás, akár Kossuth-ozás, akár a heroizálása a királyoknak, katonáknak, vagy hősöknek, hogy példátlan, de jelen van és működik. A rádió meghirdetett egy hangjáték pályázatot. Az Árpád-házi királyok közül lehetett választani. Spiró György megnyerte az első díjat valamelyik királyról írt drámájával, de a közvetítéskor a Sumonyi Papp Zoli, aki a Rádiószínház vezetője, kihagyatott nyolc-tíz olyan mondatot, amelyben olyan közönségessé tegye a királyi létet, a királyi aktusokat, ami eljut az állatok párzásáig. Ez nyerte az első díjat, a zsűri ezt ítélte elsőnek. A Rádiószínház igazgatója meg félelmében, vagy szégyellőségében, mikor meghallgatta, amit a színészek így, elég szaftosan rámondtak a szalagra, kivagdosta, de úgy lebarnították érte, mint aki személyiségi jogokat, alkotó jogokat sért, ha egyszer ez így történt, ezt díjazták elsőnek, akkor ennek így kell elhangoznia. Jobban megbüntették, mint a pitbulltartókat, mert a pitbulloknak is van személyiségi joguk. A Spiróról természetesen tudjuk, hogy nyolc évvel ezelőtt írta azt a bizonyos felháborodást keltő verset, hogy megint jönnek a mély magyarok a szarból. Ez így hangzik ez a verssor, nem titok. Akkor nagy etikai bizottság ült össze az Írószövetségben és felelőségre vonták. Ott nagyon piros arccal mentegetőzött, hogy ezt a fűzfapoétákra értette és nem arra, akikre Német László céloz. Szegény Cini volt még ott, élő korában, nagyon kikelt, mondván, az én anyámat Auschwitzban égették el, úgyhogy nekem jogom van ehhez hozzászólni, de kikérem magamnak azt, hogy a magyarságot így idézi meg egy versben. Óriási botrányok voltak, szegény Vas Pista is élt még és próbálta a Spirót, hogy úgy mondjam megfenyíteni, aki ügyesen el is pirult, de gondolom ezt utána fönntartotta, mert azóta is ezt a magyaros deheroizálást folytatta. De a tehetség sajnos nem egyszerűen erkölcsi kérdés, egy tehetséges emberről van szó... Tehát manapság van egy olyan igény, ami ezeket a festményeidet, a hősképzeteidet szeretné grafitival átrajzolni, lefesteni, leköpni, learanyozni akár vagy mélyhűtőbe tenni, szóval mi ez? Makovecz Imre: Én még egy napi politikai történetet hozzámondok. 1990 őszén annak a Fodor Gábornak, aki a Keserű Katit kidobta a Műcsarnok igazgatásából, elhangzott a magyar parlamentben egy felszólalása, hogy ilyen ócska küldetéstudattal megvert embereket küldenek a művelődési minisztérium élére, mint Andrásfalvy Bertalan, az akkori miniszter. Hajlok rá, hogy ez stratégia. Hajlok rá, hogy ezek nem ösztönös, vagy nagyon intelligens ösztönös megnyilvánulások, valami stratégia része, minden rétegében a közéletnek és nem csak Magyarországon. A keresztény felfogás szerint a világ nem egyenletes fejlődés, hanem örök harc isten és a sátán birodalma között. Most ez liberális világhatalom formáját ölti, de lényegében az ártó dolgok mögött a sátán van. Ha ezt tudatosítjuk, hogy itt egy harcról van szó, és hogy ha a baszd megek mellé hősöket tudunk fölállítani, akkor semmi probléma, mert a király mellett is mindig ott volt az udvari bolond, akit gúnyoltak, cikizte a királyt, de kiegészítőjévé vált annak. Ott van a baj, ha mi megszeppenve nem merünk igaz, hagyományos értékekhez nyúlni, mert félünk a mostani hatalmaktól... Én azt mondom, hogy semmi probléma, az ördög nem tud teremteni. Csak rombolni. De azt jó hosszú ideig tudja csinálni. Végül mégis felsül, mert alkotni, szépet, jót, igazat létrehozni csak a jóisten és az ő hívei tudnak. Közben persze Nobel-díjak vannak... Makovecz Imre: Hadd keveredjek egy kis vitába. Mert amikor azt mondjuk, hogy a jó tudja mi a rossz, de a rossz nem tudja mi a jó, garantáltan, akik itt ülnek úgy gondolják, vagy legalábbis érzik, hogy ők mind a jóhoz tartoznak. Én ezt a jelenséget, hogy azt állítom, mindenki úgy gondolja, a jókhoz tartozik, és a szembelévő oldal tartozik a rosszhoz, ezt nem tudom másképp feloldani magamban, mint azt mondom, hogy én jó és rossznak a lakhelye vagyok. És amikor már a szellemről van szó, akkor már nem tudom használni a jót és a rosszat. Az ennek a kettőnek a nem tudom mijéből jöhet ki különleges pillanatokban, magasabb egzisztenciális szinten. Nem tudom, hogy az egyetemességnek nem ez lenne-e a lényege?...Ha megépül, amit a Gáborral csinálunk, a százhalombattai templom, akkor az megvan. És ha nem építjük meg, akkor nem lesz meg. És ez a nem lesz meg, ez a reális veszély. Nem az a reális veszély, hogy a Petri basztatja a Szűz Máriát a verseiben, hanem az, hogy nem születik olyan mű, amelyik ne édeskés szenteltvíz varangyos békája stílusában foglalkozna Szűz Máriával. Gerzson Pál: Egy irodalmi mű, esetleg egy festmény el van dugva, a Győző most híres, mert botrányt csinált. Makovecz Imre: Nem azért lett híres, hanem azért, mert megvettük az összes képét és megalakult az egyesület, amelyik a magyar hősök kultuszát fogja ettől kezdve viselni. Egy délelőtt elég volt, hogy száz képet el lehetett adni Magyarországon. Gerzson Pál: Imre, mi történt ? Mert csak általánosságba mondtad, hogy Magyarországon megvették a Hősöket. Makovecz Imre: Itt vették meg, ebben a szobába. A Győző eladta ezt az ikonosztázt, száz képet, és emberek megvették. Úgy vették meg - jogászt is hoztam ebbe a dologba -, hogy az adás-vételi szerződés világos legyen, ez egy osztatlan tulajdon, tehát nem vihetik haza a képet, a képeknek együtt kell maradnia. December 31-ig a Magyar Kultúra Alapítvány házában, a Szentháromság téren lesz kiállítva, és ez a társaság, ez a száz ember, aki megvette a képeket, egyesületet alakítanak, és a magyar hősök eszméit ápolni fogják, egyben tulajdonosai is ennek az ikonosztáznak. Céljuk az, hogy ez a száz kép méltó és stabil helyre kerüljön, hogy a gyerekek és a felnőttek láthassák, tehát múzeumszerűen látogatható legyen. Az alakuló közgyűlése ennek az egész ügynek ma, itt, két órakor kezdődött el, és fél öt körül fejeztük be. 1996 szeptember 19 |
|
|
| |
|