Pongrácz Zoltán: A teknőkaparó legendája

Javaslom az egybegyűlteknek, hogy hallgassuk meg a zenét, s aztán majd beszélgetünk róla. Szőnyi Erzsébet: Jó lenne Zoltán, ha előbb röviden ismertetnéd, miről szól az oratórium, hogyan van zeneileg megformálva, dramatizálva, satöbbi. Akkor majd könnyebben hozzá tudunk szólni. Épp ezt akartam elkerülni. Az én célom, hogy a zene maga mondja el magáról, hogy mit akar kifejezni. Ha a szerző előre elmondja, már befolyásolta a hallgatót. Tehát szólaljon meg az oratórium. x x x Most, hogy elhangzott A teknőkaparó legendája, már beszélhetek róla. Az oratóriumot baritonszólóra, vegyes karra, négykezes zongorára, ütőhangszerekre, három szintetizátorra és elektronikára írtam. Kompozícióm szövege lényegében sok apró népi jövendölésből összeállított nagyszabású, apokaliptikus vízió az eljövendő időkről. A szövegtöredékeket Polner Zoltán gyűjtötte Csongrád megye huszonegy falujában az 1960-70-es években. Az adatközlők főleg idős emberek, némelyikük kilencven éven felüli. Az összegyűjtött jóslatok és jövendölések - annak ellenére, hogy egymástól távol eső falvakból származnak - lényegtelen variánsoktól eltekintve mindenhol szóról-szóra megegyeznek, s ez azonos ősforrásra mutat. A népi adatközlők kivétel nélkül mindenhol egy János bácsi (Jani bácsi) nevű parasztemberre hivatkoznak, aki százhetven-száznyolcvan évvel ezelőtt élt, s a parasztok között ritkaságszámba menő foglalkozást űzött: teknőkaparó volt. A falusiak táltos-tulajdonságokkal megáldott, jövőbelátó embernek tartották őt. Idővel igazi nevét egyre jobban mellőzték, s foglalkozásának megjelölését kezdték személynévként használni, s Teknőkaparó néven emlegetik ma is. "A Teknőkaparó mondta", "Megmondta a Teknőkaparó." Polner Zoltán - kérésemre - a jövendölések tömegéből azokat válogatta ki, amelyek túlnyomólag a huszadik századra, s főleg annak záró évtizedeire vonatkoznak, s megfelelő csoportosításban ezekből alkotott drámai felépítésű, egységes librettót. A szövegkönyvnek csak a pár soros bevezető és záró része Polner egyéni alkotása, a többi eredeti népi szöveg, természetesen apróbb retusokkal. Ilyenek: a tájra jellemző népi szavak és kifejezések helyett irodalmi szavak és kifejezések. "Figyeeni kő" helyett "figyelni kell"; a variánsok közül a kifejezőbbek, illetve erőteljesebbek: "szentelt gyertya" helyett "hétszer szentelt gyertya"; és a nyelvtani hibák kijavítása: suk-sük, satöbbi. A régi passiók hangulatát idéző kórus után döbbenetes az eljövendő "három nagy háború" (világháború) drámai látomása: "Meglátjátok a vasmadarakat repülni az égen, s onnan szórják a tüzet a földre" (bombázó repülők). "Lőcstelen kocsik szaladgálnak, melyeket nem húz ló" (tankok). A harmadik nagy háború (atomháború?) után kő kövön nem marad, s "csak annyi ember marad meg, amennyit egy diófa árnyéka betakar". S akkor "ha forgácsot talál egy asszony, felemeli és megcsókolja, mert azt is emberkéz faragta". Szól azután a természet romlásáról, az erkölcsök szabadosságáról s - az apokalipszisek mintájára - végső kicsengése: "Térjetek vissza Istenhez!" A népi szövegben három réteg fedezhető fel: a régi táltos és garabonciás diák hagyományok, az egyházi apokalipszisek hatásai, és a mai ember reflexiói. Ez a rendkívül érdekes szöveg végig próza, s így a versek periodikus lüktetésének hiányában a zenei ritmus, valamint a prozódia megoldása nem kis gondot jelentett számomra. Innen a sok ütemváltás, poliritmika, vagy helyenként az ütemvonalak hiánya, a gyakori tempóváltozás, a sok recitativo, parlando és rubato. - A Tudományos Akadémia részére Kodály megbízásából több mint hatszáz népdalt gyűjtöttem. Tehát ismerem én is a folklórt. 1995-ben nem ugyanazok a problémák vannak a folklórban, mint 1905-ben, tehát 90 évvel azelőtt, mikor Kodályék meg Bartókék az egészet elindították. A folklór maga is fejlődött és mi is fejlődtünk, a nézőpontok is mások és a problémák is. Nem lehet ma mindent, 1995-ben, Bartók és Kodály szempontjából nézni. Az a kiindulópont, de túl kell lépni rajta. Nem megtagadni, hanem továbbfejleszteni. Ezen van a hangsúly. Én ilyen módon fejlesztem tovább. Vagy amint Gorkij mondja: A hagyományt nem heverőnek, hanem ugródeszkának kell használni! Most pedig érdekelne, hogy Bordás Gyurinak, aki A teknőkaparó legendáját elénekelte, mi a véleménye? Bordás György: Az az érzésem, hogy Pongrácz Zoltánnak mindig nagyon jó a szövegválasztása. Valahogy mindig olyan helyre nyúl, hogy már maga a cím is izgalomba hozza az embert. Amikor évekkel ezelőtt Rotterdami Erasmus A balgaság dicsérete című könyvéből készült zenei szatíráját megmutatta nekem, és felkért, hogy én legyek a műnek a szólistája, rögtön éreztem, hogy nem fogok abban csalódni. S így volt ez A teknőkaparó legendája című oratóriumának szövegével és zenéjével is. Az ő zenéjének ugyanis mindig van valami sodró hatása. Az ő zenéje nem azért van, hogy kísérje az énekest, hanem hogy előkészítse őt arra, amit meg kell csinálnia. Zenéje olyan az énekes számára, mint vitorlának a szél. Mindig nagyon izgalmas tud lenni, különösen amikor az elektronikát is belevonja a zenei folyamatba. Hihetetlenül kifejező az ő zenéje, s ezért volt az, hogy előadás közben bizonyos helyeken úgy éreztem, hogy a nagyobb kifejezés érdekében ezt és ezt a részt nem ülve, hanem állva, járkálva, gesztikulálva és bizonyos arcjátékkal lehet csak érdemben előadni. Ha már Bordás Gyuri elkezdte, s többen is jelentkeznek, a sértődések elkerülése végett menjünk tovább az ábécé rendjében. Tehát: Dubrovay... Dubrovay László: A dramaturgiai elvhez szeretnék hozzászólni: úgy éreztem, hogy kitűnően váltakoznak benne a sűrűbb és ritkább anyagok, tehát tökéletesen számol a hallgatóságnak azzal az igényével, hogy van, amikor sok információt kell kapnia, máskor meg pihentetni kell őt. Ezzel magyarázom azt is, hogy zenei nyelvezete nagyon széles skálájú, sokféle elemet használ, stilisztikailag - ha kell - visszanyúl az elmúlt század végéhez, vagy a huszadik század elejéhez, de hogyha szükséges, akkor a legmodernebb és legzajszerűbb hangzásokat is felhasználja, s ezeket igen szép egységbe tudja összefűzni, és igen ökonomikusan. Nagyon tetszett maga a darab, s nagyon tetszett annak előadása is. Eigel István: Azt akartam mondani, ez egy tökéletesen felépített dolog volt, ahogy az egészet elkezdted, ahogy az egész zenemű elkezdődött, akkor azt hittem, hogy infarktust fogok kapni. Valami olyan döbbenetesen, összerázkódtunk többen. Hallatlan erővel indítottad el, és a befejezés is tökéletes volt. Engem végig az a történet vagy jóslás nyomasztott, amit ez a Jani bácsi elmondott. A szerzőtársad. Az első és második világháborút olyan pontosan jósolta be, hogy utána már kételkedni sem mertem abban, hogy a harmadik is nem jön be. S akkor elgondoltam azt, hogy a diófa alatt csak ennyien fogunk ülni, amennyien itt vagyunk. Amit annak idején elmondott a teknőkaparó, az valóban fantasztikusan érdekes jövendölés, de úgy érzem, ha ezt a jövendölést csak zene nélkül olvastam volna el, nem rázott volna meg annyira, és nem váltotta volna ki belőlem azt az igazán különösen erőteljes tragédiai érzést, amit a hozzá komponált zene idézett elő. Komolyan érdekelne, ha őszintén be tudnád vallani, hogy mennyire azonosultál ezzel, vagy igazán csak zenei leckének érezted ezt, amit tökéletesen meg akartál oldani, vagy pedig ennek a jövendölésnek a tragédiáját, tragikumát is átélted, és magad is így érzed, és azért fogtad ilyen rövidre az epilógust? Anélkül nem lehet egy művészi alkotást létrehozni, hogy az ember ne azonosuljon vele. Amit az ember csinál, abban hinni kell. Másképpen nem lehetséges! Farkas Ferenc: Ez a darab a mai műzenének egy igen jelentékeny produkciója, a mai zenének olyan jelentős alkotása, amelyért csak dicséret jár. Szerintem magyarázatok nélkül is hat. Körülbelül kortársak vagyunk, így jól emlékszem, amikor annak idején Molnár Antal, aki nagyom szigorú zenekritikus volt, milyen elismerően nyilatkozott a fiatal Pongrácz Zoltánnak Magyar eklogák című zenekari darabjáról és Az ördög ajándéka című balettjéről. És emlékszem arra a sok viszontagságra, ami ért, ezt ne hallgassuk el. Amikor, hogy úgy mondjam száműzetésben voltál. Hernádi Lajos volt az, aki egyébként Sztálin temetésére koszorút vitt, aki följelentett, mert már dirigáltál, meg Kadosa Pál is. Hadd mondjam el, mert nem egykönnyen érted el, amit elértél. Szóval nagyon szép az oratórium, és jelentékenynek tartom. Jánossy György: Megdöbbentett, hogy milyen nagyfokú agyi kontroll vonult végig az egész zeneművön. Az alapvető indítások a zenében is a mélyből jönnek, tehát tulajdonképpen a lélek tudatalatti rétegeiből. De ebben a darabban az intuitív alapok továbbfejlesztése és kidolgozása majdnem keményen szerkesztett geometrikus dolog volt, szimmetrikus megoldásokkal. Való igaz - ahogy a zeneszerző is jelezte szóbeli magyarázatai közben -, hogy a mondanivaló csúcsa középen, a kilencedik formarésznél van elhelyezve, és arányosan veszik körül mindkét irányban és megfelelő értékrendben az egyes fázisok. Mi más ez, ha nem tiszta geometria?! Ami engem itt érdekel, az a visszatérés a formai elemektől a tiszta zenéhez, tehát hogy miképpen jelentkeznek az egyes struktúrák, és milyen zenei tartalmuk van. Itt kívánok még rámutatni, hogy milyen kitűnő a darab prozódiája, ezért is lehetett jól artikulálni, és végig érthetően elénekelni. Ami pedig a dramaturgiát és geometriát illeti: az ember jelenetekre osztja a feldolgozandó témát, és a jelenetekben meghatározott hosszakban beszélhetnek a szereplők. A jó dráma tehát egy teljesen kemény geometrikus konstrukció, akárcsak egy szép épület. Az a benyomásom, hogy a zeneszerző szándéka szintézis, mégpedig belevonva az elektronikából a tiszta szinusz-hullámok addicionálásából keletkezett hangzásokat, és érzelmi megnyilvánulásokat. Az egész műnek dramaturgiája az idő megkomponálásában és arányosításában is jelen van, de a hallgató számára elsősorban - elejitől a végégig - a tartalom az érdekes, mert itt jön össze mindaz, ami tulajdonképpen a legfontosabb az egész műalkotásban. Építészetben Alberti gondolatai, a tiszta házak, négyzet, vagy egy gömb a panteon után. Megyünk egy bonyolultabb felé, tehát megyünk mondjuk a reneszánsz építészetben a kilenc osztású tér fel, a San Pietro térrendszer felé, és ennek mi az a geometriája, ami az egész alkotást koherenssé teszi? Itt is ez érdekelt. Tehát amit én mondok, az éppen olyan zenei törvény, ha egy Bach zenét hallgatok vagy egy Mozart zenét hallgatok más eszközökkel, hogy miként hat együtt, hogyan szintetizálódik mindez a hang, és ennek a bonyolultnak is milyen tiszta geometriai képletét tudja a zene adni. Ez érdekel engem, és ez adja a struktúrákat, ez adja a hangszíneket, ez adja az egyes fejezeteknek a zenei értékét. Tehát amit itt láttam, az egy agyi kontroll, ami ezt a szándékot tükrözte. Sőt, a beszédemben is rengeteg tisztán spekulatív formállogikai elem van, s ugyanez látszik a zenében is. Tehát az ösztönöknek a dolga egy kemény agyi kontrollal, így jellemezhetném ezt a zenét. Az agy, az mindig szétszed. A zene lineáris. Tulajdonképpen úgy dolgozik, mint a matematika. Igen. Pfitzner német zeneszerzőnek van egy könyve, Über Musikalische Inspiration. S abban azt írja, hogy - persze ő még régi típusú zeneszerző, a régi elvek alapján -, de amit mond, az nagyon érdekes. Az úgynevezett ihlet, ami belülről jön, vagy a tudatalattiból, az maximálisan négy ütem. Ő fél periódusban gondolkodik. Ami utána jön, az egy magas rendű szellemi munka. Fúgát nem lehet kiihleni, egy magyar nótát ki lehet egy perc alatt, nem is szólva egy beat slágerről, mert ott csak két taktust kell írni, és nyolcvanszor megismételni. De egy fúgát megírni! Jó, ihletből megjön az első pár hang, az első pár ütem, de abból csinálni egy fúgát, az valami rendkívüli szellemi munka. Ha a zeneszerző prózát zenésít meg, rettenetesen bonyolulttá válik a ritmikai lejegyzés. Az Odysseus és Nausikaa című operámat is ritmikus prózában írtam. Nincsenek rímek. Ott Nausikaa édesapjának van egy szövege, és valahogy úgy jött ki nekem a helyes agogika, meg a helyes hangsúlyozás, hogy tíz negyed plusz két tizenhatod plusz háromnyolcad. S erre a Halmi Laci azt mondja, nem lehet kiszámolni ezt a ritmikát. Mondom, ide figyelj Laci. Hogy van ez a szöveg? Mondd el prózában. Elmondta. Ne gondolj semmire és ne számolj semmit, ahogy természetesen mondod, az ennek a lejegyzése. De ma már ott tartok és azért nehéz dirigálni ezt a Teknőkaparót, ezért magam vállaltam, s nem bíztam senkire, mert a legtöbb helyen már nem használok ütemvonalakat. A gregorián sem használ, de azt egy énekli és díszíti. De amikor több szólamban ütemvonal nélkül kell énekelni és mellé jönnek a hangszerek, az egyik gyorsan, a másik lassan, és szólamokra kell belépni, de nem kétnegyed, meg háromnegyed, nem lehet a rendes dirigálási technikát használni. Kürthy Sándor: Számomra legérdekesebbnek az hatott, hogy három különböző réteget, az énekes, hangszeres és elektronikus zenét ötvözte szerves egységbe. Ezt filozófiai szempontból is értékesnek tartom, mert a mai kor valamiféle szintézisre törekszik, s ebben a zenében éppen ez aktualizálódik. A mű tömör és világos, sehol sem bőbeszédű, és sehol sem esik benne a feszültség. Mindvégig érdekes. Molnár Tamás: Élmény volt számomra az a huszonnégy perc, mialatt ezt az oratóriumot hallgattam. Három jellegzetességet vettem ki belőle: az első, mintha valami pogány szertartáson lehettem volna jelen, ahol a táltos inkarnációja uralkodik. Keresztény egyházi zene a másik réteg, amely a vége felé kimondottan áhítatot keltő. A harmadik pedig - ez némileg zavart engem - bizonyos kozmikus zajok megjelenése az elektronikus részekben. Ha zavart is, de tudomásul kellett vennem, hogy szervesen beletartozik a koncepcióba. Külön kell értékelnem, hogy a kórus nem díszítő elem, hanem aktív szereplője a drámának, mint a görög tragédiákban. Hangulatvilága következetesen halad az immanenstől a transzcendens világ felé, s ezért az én számomra elsősorban vallási élménynek hatott. Párdányi Jenő: Mint laikus hallgató szeretnék hozzászólni. Engem ebben az oratóriumban két dolog fogott meg rettenetesen, az egyik a szöveg, a másik a zene, illetve harmadikként a zene és szöveg együttese. A szövegben az volt a döbbenetes, hogy egy százhetven évvel ezelőtti, egyszerű falusi parasztember olyan próféciákat tett, hogy az ma meghallgatva szinte megfoghatatlan. Ezekben a próféciákban a "vasparipától" a "vasmadárig" sorra veszi a huszadik századi fizikai és szellemi romlást, s megjövendöl három világháborút, a legutóbbi ugyan eddig nem következett be, de veszélye fennáll. A zene pedig ezeknek a - részint jót, részint rosszat sejttető - próféciáknak a hangulatát nagyon jól adja elő. A laikus emberek, s magam is az vagyok, ha modern zenéről hallanak, általában viszolyognak. Én nyitott vagyok a modern zene irányában is, s ez az oratórium tényleg lelkesedést váltott ki belőlem. Semmi nem volt benne, ami az én fülemnek ne lett volna kellemes. S nagyon tetszett nekem a művet befejező epilógus, az a megdicsőülés, az a remény, hogy talán mégis van "szakrális jövendő", ahogy a zeneszerző a művét ismertető előadásban mondotta. Supka Magdolna: Ennek a zeneműnek a felépítménye egyrészt hihetetlenül stabil, másrészt abszolút dráma, elejitől végig olyan dinamikája van, aminek nem lehet ellenállni. Bár formailag és esztétikailag gondosam kimunkált a zene, mégis ösztönösnek hat, nyilván szuggesztíven hatott a zeneszerzőre a rendkívül érdekes szövegkönyv. Ahogy hallgattam a művet, állandóan azon töprengtem, hogy lesz ebből oratórium, mármint a fohász, az ima értelmében? Hisz magának a műfajnak a latin elnevezése is az imádság szóból ered, ami a végén csakugyan meg is jelenik. Ez egy modern oratórium. Vecsey László: Ha már szólásra jelentkezésemkor Pongrácz tanár úr bárónak konferált be, hadd említsem meg, hogy unokaöccse vagyok báró Vecsey Ferencnek, a világhírű hegedűművésznek és zeneszerzőnek. Amikor Pongrácz tanár úr növendéke voltam, mindig "Valse triste"-nek szólított fel engem, emlékeztetve nagybátyám híres és közismert hegedű-darabjára. Node, komolyra véve a dolgot: meglepő volt a témaválasztás, még meglepőbb annak megragadása és kidolgozása zeneszerzői szempontból. Én azonban most más oldalról igyekszem beszélni róla. A huszadik század második fele emberének - bármely nemzethez tartozik is - egyik meghatározó alapérzése a sérelem és a félelem, s a század utolsó éveiben ez egyre inkább felerősödik. Nos, ez a zene a darab elején valóban félelmetes, sokkoló hatású, a darab folyamán viszont egyre tisztul, míg a végén egyenesen felemelő, s rámutat a kivezető útra. Nagyon tetszett az oratórium. Jánossy György: Nem lehetne még egyszer meghallgatni ezt a művet? Rászánnánk ezt az időt. Ha megszavazzák, nagyon szívesen. Ha nem fárasztó, akkor igen. Én már hallottam ötvenszer. Még mielőtt fölvették volna, már hallottam. x x x Az újrahallgatás után még pár szót. Igyekeztem úgy felépíteni, hogy egy bizonyos dramaturgiai elvnek megfeleljen. Az eszközök pedig, amivel dolgoztam, a következők: identitások, analógiák és kontrasztok. Megegyező, hasonló és ellentétes. A legapróbb strukturálásban kicsi, nagy, közepes és nagy egységekben mindenhol ez az elv érvényesült. Nem fogok már sokat beszélni, de van még két dolog, amire rá szeretnék mutatni. Ez két engramma. Engramma, emléknyom, görög szó. Ezek az engrammák választják el a preambulumot a tragédiától és a tragédiát az epilógustól. Amikor a preambulumnak vége van, és addig szólt a kórus, szintetizátorok és így tovább, dallam, harmónia, minden, egyszer csak megjelenik a zaj. Exponálva van a perambulumban ez és ez, megjelenik a zaj, valami más jön. A zaj más, mint a zene, az, amit ezek itt énekeltek a kórusban az valami szép szöveg, most valami borzasztó dolog következik. Ezt a zajjal illusztrálom, amikor vége van a tragédiának, akkor megint van egy engramma, ami megint valamire figyelmeztet. Akkor ott befejeződik, hogy csak a hétszer szentelt gyertya, ott van vége tulajdonképpen az egész tragédiának és onnan következik azután a harmadik rész, az epilógus, az az engramma egy harang szól, három négy másodpercig, és utána megszólal a vibrafon, térjetek hát vissza Istenhez. Itt van tehát a megoldás, a megváltás és levezetés. Itt egy harmonikus világba lépünk be. Ez innentől kezdve már egy szakrális világ, amit a harangszó vezet be. - Az elektronikus zene nekem ma már nem cél, hanem eszköz. 1980 óta nem írtam önálló elektronikus zenét, hanem mindig valamihez kapcsolódik. Ez egy zenetörténeti folyamat. Kell tudni, de a kutyát se fogja érdekelni száz év múlva, hogy én tudok-e írni Bach stílusban egy fúgát vagy egy chaconnet vagy egy menüettet. Ez stílusgyakorlat, ezt meg kell tanulni, mint ahogy a fizikusnak sem lehet ma megélni a newtoni elméletekből, meg az akkori fizikusoknak a törvényi szintjén, de azon alapszik minden. Ezt mindig figyelembe kell venni. Megint ott vagyunk a Makovecz féle fánál ugye, le is, föl is, múltba is, jövőbe is. 1995 május 11. Pongrácz Zoltánról részletesen még ITT olvashat