|
Török Ferenc bemutatkozó előadása |
|
Kedves Barátaim! Mindenekelőtt megköszönöm, hogy az Akadémia tagjai sorába emelt, és most pár szóval bemutatkozhatok előttetek. Sajnos a vetítendő diáim körül technikai zavarok támadtak; valakinek odaadtam és tegnap derült ki, hogy az illető New Yorkban lévén nem tudja visszaadni. Át kellett az egészet rendezni. Úgy gondoltam, hogy egy baráti album-nézegetést tartunk - mint otthon, ha családi albumot nézegetünk -, amely albumba azok a lapok kerültek, amelyek számomra jelentősek: életemben, szakmám alakulásában segítettek. Titokban még a feleségemet jelképező kis sillabuszt is elhoztam, hogyha valamit kifelejtenék, ő egészítse ki, súgja mellettem múzsaként, miként azt egész életünkben tette. Amikor otthonról elindultam, hirtelen ötletként leakasztottam szobánk faláról egy képet. Valahol itt kezdődik. Édesanyám, apám és egy Hegedüs Viktor nevű karmelita szerzetes tekintenek rám. Igazából ami vagyok, nekik köszönhetem. Érdekes módon - amikor a falról levettem a képet vettem észre -, hogy ezt a fotót a Mátyás templom kapujában készítette Hegedüs Viktor, Honor atyáról, ahova cigarettaszünetre szoktunk kijárni papok, ministránsok és hívek. A kapun egy rózsa meg egy kereszt van, valóságos szimbóluma életének. Lángoló szívű ember volt, aki nagyon sokat szenvedett. 1940-ben szentelték pappá, 1942-ben már hadifogolyként Csehszlovákiába került. Ott szabadon engedték volna, mint papot, de nem ment. 150 leventével volt együtt, felelősséget érzett a srácok iránt, kísérte őket tovább, velük maradt Szibéria dermesztő évei alatt, és kettő kivételével haza is hozta őket. 1950-ben került haza, a rendek feloszlatása után gyári munkás lett és maradt egész életében. Egyházmegyés szerzetes papként mindössze két évet szolgált. Munkás életében, emberszeretetében haláláig egy fantasztikus papi egyéniség maradt, aki sokunkat alakított, formált. 1951-ben a rendek feloszlatásakor tartományi titkár volt a karmelita rend legpatinásabb kolostorában - a győri Karmelban. Mielőtt kényszerűségből Budapestre jött volna fel, már tudta, hogy szétkergetik őket és előkészített egy akciót. Első gimnazista voltam, amikor arra kért másik három társammal, hogy utazzunk vele Győrbe. A rendház már lelakatolva, de ő nyitva hagyott két pinceablakot, és amit ő három hónappal azelőtt félretett egyházi kincseket (monstranciát, cibóriumot, stb.) ki lehetne menteni. Sötét éjszaka volt, és egy fantasztikus nagy show-műsor lehetősége nekünk, gyerekeknek, akik átpréseltük magunkat a nyitva hagyott pinceablakon, és adogattuk ki sorban a megtalált kincseket. A szállító győri csapat már előre meg volt szervezve. Később mondta el, hogy életében ennyi rózsafűzért nem mondott el egy éjszaka folyamán, mint akkor a Rába parton sétálva és figyelve a terepet, a szállító brigádok mozgását. A pincében egy tekercset is találtam, valamilyen rajz volt benne, ezt felhoztuk magunkkal Pestre. Idővel el is feledkeztem róla, és amikor 1960-ban lediplomáztam, akkor kaptam tőle ajándékként vissza, szépen bekeretezve a rajzot, amelyet az egyik legnagyobb magyar barokk építész, a mindig követendő, de utolérhetetlen Wittwer Márton rajzolt a győri Karmelita templomról. Ez a metszet nemcsak műtörténeti érték, hanem ereklye is számomra. Egy kőműves mester nehéz kézzel megrajzolt metszete, amely üzenet volt mindig, amikor a magam küzdelmét folytattam a mesterséggel. Most zömében templomokat fogok vetíteni. Közülük a legelső, ha saját utamról beszélhetek, a balatonfenyvesi római katolikus. kápolna, amelyet 1974-ben terveztem. Előtte már épült két templomom, Nagydobszán és Nemeshetésen, de talán ez volt az első, amelyben saját építészeti törekvéseim testesültek meg. Meglevő alapfalakra épült, az 50-es években letiltott templomépítkezés alapfalaira. Tervezéskor egyik előképem a nyírbátori gótikus református templom csodálatos csarnoktere volt, a maga geometriai tisztaságával, fényeivel és szépségével. Másrészről pedig egy gondolati indíttatás, amely a templom szó szótári keresgélése után támadt bennem. Az értelmező szótárban a "templom" szent helyet, áldozati helyet jelentett, valamint egy tiszta foltot az égen, amelynek megjelenését a római auguroknak, madárjósoknak kellett figyelni, hogy az áldozati cselekményt elkezdhessék. A fenyvesi templom erre a két élményre épül, a geometriai tisztaságú templomtérre és a felülvilágítóval átmetszett "égretekintéssel", amely csodálatos, mindig változó fénnyel színezi át a belső teret. Másik érdekes és kedvenc rajzom az ábrahámhegyi templom metszete. Lékai László bíboros úr megbízásából kezdtem el a tervezést 1975-ben, a hely kiválasztásával. Ábrahámhegy közepén van egy nagyon szép domb, a helybeliek Bök-hegynek hívják. Finom kis magaslat a község közepén. Szerenka Miklós plébános úrral a hegytetőt választottuk a templom helyéül. Amikor az idekészített vázlattervet bemutattam az egyházközségi gyűlésen, hivatkoztam arra a csodálatos balatoni építési hagyományra, amely Tihanyban, Őrsön, Szepezden, Fonyódon, Szentmihálykápolnán a hegyek tetejére épített templomot. A falu népe kissé hűvösen fogadta az előadást. Két hét múlva késő éjjel hívott telefonon a bíboros úr és közölte, hogy óriási baj van Ábrahámhegyen. Az egyházközség tagjai elnököstül bementek Tapolcára a pártbizottsághoz, hogy a bíboros meg az építész arra kényszeríti őket, hogy a hegytetőre építsék a templomot. Pedig erre "senki nem fog pénzt adni, fájós lábbal oda felmenni". Szürrealista helyzet. Ezt a tervismertetéskor is megmondhatták volna. A bíboros közölte, hogy ő már beszélt a plébánossal, vásároltak a falu közepén egy telket, utazzak le, és arra készítsek új vázlattervet. Két nap múlva leutaztam, és a község központjában megtaláltam a fésűs beépítés egy vékonyka telekszeletét, a fő úttól lejtősen mélyülő, süllyedős, vizenyős patak menti telket. Iszonyatosan össze voltam törve, ültem az árok partján, és néztem a szemközti Bök-hegyet, álmaim templomának helyét. Körülöttem kis házak, pajták, disznóólak: hogy lehet ide jó templomot építeni?! Ahogy ott ücsörögtem, lassan rájöttem, hogy valahol másképp működik ez az egész dolog, mint ahogy én elképzeltem, a hegyre épült templomok víziójában. Más az egyház helyzete most, és más volt, amikor a tihanyi apátság vagy a Festeticsek által támogatott szentmihályi kápolna épült. Triumfális egyház, hatalmas mecénásokkal. Ma ugyancsak (1974) megalázott helyzetben gazdaságilag és lelkileg megnyomorított egyház létezik, helyi egyházak, kisközösségek, amelyekhez valóban jobban illik ez a lakóháznyi telek, egy olyan épület, amely EGY a házak sorában. Ezen a telken a templom nem lehet nagyobb sokkal a szomszédos pajta épületénél, különben szétrobbantaná a fésűs beépítés egységét. Itt nem "katedrálist", hanem betlehemi istállót kell építeni. Az épület egyszerű alaprajzi és metszet képletét egy szabadtéri kis aréna, nyári templomtér gazdagítja, Csíkszentmihályi Róbert keresztútjával koszorúzva. Belső terében Udvardi Erzsébet, Gyarmathy Tihamér, Somogyi Győző és Horváth Béla munkái jelennek meg. Másik érdekes és szép lapja az élet-albumnak az edelényi görögkatolikus templom, amelynek tervezésére Keresztes Szilárd hajdúdorogi görögkatolikus püspöktől kaptam meghívást. Soha nem volt ilyen megrendelőm! Tanított és bevezetett a görög liturgia szépségeibe, a magyar és határon túli görögkatolikusság szenvedésteli történetébe. Vetített képes előadásokon mutatta be az ortodox építészet szépségeit, és jóvoltából egyhónapos tanulmányút keretében módom volt tanulmányozni a görög ortodox építészetet. A Meteorák és Athosz hegyének kolostorai, a kis remeteségek az állandóságnak és a mulandónak csodálatos építészeti megjelenését mutatták. A tengerből kinőtt sziklahegyek emberkéz által továbbépített támfalai, majd fecskefészek-szerűen rárakódó kolostor kamrái egy életre szóló hatást tettek rám. Sok vázlatot készítettem. Ezeket a képeket, érzéseket próbáltam - reményem szerint sikeresen - az edelényi templomban kifejezni. Tudtam, hogy egy olyan építőanyagot kell használni, amely sugallja az örökkévalóság érzését. Rakacaszenden találtam meg azt a kőbányát, amely egy csodálatosan szép kékes-zöldesszürke kemény mészkövet termelt. A környék lakói használták ezt a követ, épületlábazatok, kerítések építésénél. Nagy tömegben Németországba szállították vasúti talpfák közé töltőanyagnak. A falak és burkolatok ugyanennek a kőnek három minőségéből készültek: bányakő, hasított kő és csiszolt lapburkolat formájában. A kiegyenlítő réteges kőfal rakására a helyi kőműveseket napokon át kellett tanítani, mert állandóan fűrészelni, faragni akarták a követ. A tanulásban való előrehaladást nagymértékben segítette, hogy egy türelmetlen délután meghirdettem, hogy "akinek a fájront végén a legkevesebb kőtörmelék van a lába alatt, az egy liter pálinkát kap tőlem." Ez hatásos volt, és bár dülöngélve ment haza sokszor a társaság, de nagyon megtanulták a kőrakásnak ezt a módját. Az oltárnak sikerült egy hatalmas nagy kőtömböt kiemelni. A családi albumban őrzök egy képet, amely a kőtömb elhelyezésekor készült, körülötte az építők és az oltár közepén Veron néni térdel összekulcsolt kezekkel. Ő volt az építkezés lelki mozgatója, aki hajnalok hajnalán biciklire ült 80 évesen, és kihajszolta az embereket az ágyból, mert aznapra társadalmi munkára voltak beosztva. Veron néni nélkül bizonyára nem épült volna olyan gyorsan ez a ház. Szakközépiskolák tanulóit Szerencsről és Miskolcról hozták a mesterek a kőfal építését tanulmányozni. A munkások sokszor nem tudtak dolgozni a nap mint nap ott tébláboló, érdeklődő inasoktól. Van egy rajzom, amit nagyon szeretek. Ez már időben 1983. A római Saint Stefano Rotondo alaprajza, illetve vázlatos belső képe. Valószínűleg ismeritek e csodálatosan szép ókeresztény templomot, a magyar zarándokok bazilikáját. Az alaprajzilag centrális körgyűrűs templombelsőben a 13. vagy 14. században egy megerősítő falat kellett behúzni, egy háromnyílású diadalkaput a középpontra illeszkedően. Ettől a templomtér centrális és statikus középponti helyzete egy dinamikus tengellyel egészült ki, amelynek ötletét a későbbiekben számos templomnál alkalmaztam. Ez a kettős dinamika jelenik meg a kazincbarcikai, a felsőpakonyi, valamint a csak tervben létező érdi templomomnál. A másik kedves templomom a piaristák számára tervpályázaton tervezett Mikszáth Kálmán téri kápolna és rendházbővítés. A régi kolostort egy novícius szárnnyal, valamint egy plébánia szintű templommal kellett bővíteni a Reviczky és a Szentkirályi utca által határolt saroktelken. A beépítés érdekességét és szellemi erejét a szűk városi környezet, a lepusztult Józsefváros komor tűzfalai és "palota homlokzatai" adták. Itt utalni kívántam a római templomok urbánus közegbe, foghíjakba szorított templomaira, egy olyan szentély megjelenítésével, amely mint történelmi jelkép adta a tér hangsúlyát. Ebből a szentély gondolatból (a megtalált középkori oratórium) indult az EXPO vatikáni pavilonjának építészeti gondolata. A pavilon a Petőfi híd budai hídfőjénél, nagyon szép zöldövezeti területen épül, a Makovecz Imréék által tervezett körgyűrű külső oldalán. Az EXPO-t megbuktatták, de a Magyar Püspöki Kar és a bíboros érsek úr (Paskai László) úgy határozott, hogy a tervet megépíti az egyetemi ifjúság részére, valamint plébánia templomul a kerületnek. A ház építészeti lényege, hogy van egy szentély mintegy történelmi kövület, és erre épül a helyszínrajzi adottságokból adódó rafinált alaprajzi szerkesztés és a térre ráboruló mai hangvételű kupolaszerkezet. Az együttest kiegészíti a plébániaépület, amelynek tengelyét a sugárútrendszer adta meg. A templom körül egy keresztutat terveztünk, és valahol itt folytatódik mostani belső állapotom, a magam jelen helyzete. A keresztútról egy rajzot mutatnék, amelynek lényege egy rámpa, amely a nulla ponttól négy és fél méter magasra emelkedik, a stációk viszont magasságilag azonos párhuzamos vonallal illeszkednek. A rámpa az emberutat, a stációk az Isten útját jelentik, és a két út a szenvedés tizenegyedik stációjában találkozik, a legnyomorúságosabb helyzetben, amikor az Isten fiát megfosztják ruháitól, és ott áll mezítelenül, védtelenül előttünk. Ezt a találkozási pontot nem lehet megkerülni. Az a dráma, ami igazából Jézus Krisztust emberré teszi, a szenvedés drámája, ha vállaljuk, minket Istenné tehet. A szenvedés drámájával az ember állandóan küszködik, és valahol mégis egész életünk leglényegesebb titka rejtőzködik benne. A metszéspont, ahol az ember elbukhat vagy felemelkedhet. Ez a dráma természetesen a stációban a sírba tételnél ér véget. Velem is történt egy dráma a közelmúltban, egy szerencsés kimenetelű baleset. Létráról belezúdultam az ablakba, majdnem kiestem az utcára, és közben kettévágtam jobb kezemet annyira, hogy úgy nézett ki, talán dolgozni sem fogok tudni vele. De most gyógytornákkal kezd visszatérni ereje, és kicsit saját erőnlétem is általa. Itt fejezném be az album nézegetését, megköszönve, hogy meghallgattatok. 1995 április 6. |
|
|
| |
|