|
Molnár Tamás: Lehet-e filozofálni manapság? |
|
Örök filozófiai kérdés, és az egyetlen érvényes válasz az, hogy ha azt mondjuk: Nem, ez szintén filozofálás. Vagyis a tagadást is meg kell indokolni - filozófiailag. Ettől eltekintve mondjuk, hogy a filozófia, amennyiben modern gyakorlását vesszük figyelembe, lehetetlenné válik mint metafizika. Ez utóbbi feltételezi, hogy a jelenségek mögött létezik egy valóság, realitás: ezt pedig Kant tagadta, sőt, minden metafizikai tételezést is tagadott (bár a tétel maga is metafizikai!). Megnyitotta tehát a jelenségek egyedüli boncolgatását, azt, amit mi azóta is tudománynak nevezünk. A tudóst ezentúl nem köti a metafizikai lét, szabadon cselekszik minden metafizikai kötöttségtől. S mint a mai poszt-kantiánus tudósvilág bizonyítja, a tudós maga állítja fel saját metafizikáját, bár ezzel a problematikát: vajon van-e filozófia (metafizika), csak távolabb helyezi, mint a Kant előtti filozófia. A kérdést csak elhalasztja, nem válaszolja meg. A gyakorlatban viszont emancipálja a tudományokat a filozófia súlya alól, úgy hogy ezek mindenre azt mondhatják "ez tudomány", és így nem kell a "mélyebb" kérdésekre válaszolnia. Következésképpen mindenre van manapság "tudomány" és mindenre van "filozófia", anélkül, hogy ezeknek valamilyen "törvényszék" előtt jelentkezniök kellene. A tudományok szabadsága ilyenformán kritérium nélkül működik, és kialakul a megmérés gyakorlata mint egyedüli ismerési elv. Amit megmérhetünk, azt tudományként hirdetünk meg, legyen az bolygónk súlya, a népesség számaránya, a benső élet érzelme, vagy akármi más. Minden "tudomány" lett, de érveink elveszítik alapjukat: a "tudomány" fegyver lett minden érvelés érdekében. Az erőviszonyokat határozza meg, de semmi köze a valósághoz, még kevésbé az objektív ítélethez. Összegezve, a modern tudomány kisajátított "minden tudnivalót", és csapong korlátok nélkül az elmélet mezőnyén. A filozófia viszont az absztrakció labirintusában tévelyeg, mindenre használható - és semmire, mert a szubjektív én szolgálatába állt. Mindkettő veszített a Kant által készített alkun. Supka Magdolna: Mihez viszonyítva mondjuk, hogy objektív és szubjektív filozófia? Mihez viszonyítjuk magát a két tényt? Az objektív filozófia az ismerés lehetősége, tehát, hogy van egy tárgy, ezt a görög-latin filozófia úgy nevezte, hogy a megismerés, az értelem tárgya objektum, ez összeesik, ez ugyanaz. Azért van az értelem, hogy megismerje a világot. Nem tudja tökéletesen megismerni, soha nem is fogja tudni, hiszen ha megismerné tökéletesen nem például lenne irodalom. Supka Magdolna: Minden fakultás, építészettel és filozófiával együtt, művészet és költészet egy fokon túl. Tehát hogy lehet átmenteni a költészetben ezt a bizonyos kanti rögeszmét? Hogyha holnap megvakulok, akkor majd elhiszem magának, mert már láttam, és aki vakon születik? Szóval ezek ilyen dolgok. Mi az amitől a művészet megmarad? Másik kérdés, hogy mi az, amitől a sok hülye művészettörténész nem ismeri fel a tehetséget? De hogy mivel lehetne segíteni, hiszen itt egy csomó fiatalt is látok, tehetségeseket, átsegíteni ezen, hogy ne kelljen nekik áldozatul esni egy ilyen nagy büdös blöffnek még mondjuk 15-20 évig.
Supka Magdolna: Én is optimista vagyok, de elvben, gyakorlatban engem az borzasztóan bánt, hogy tehetséges emberek elkedvetlenednek, idegkimerültség, meg ilyenek. Van például a felvidéken egy zseniális festő, ősi alkat, tanít is az egri főiskolán, fönn maradt a falujában, Salgótarján fölött, mert nem hagyja elrontani a kis parasztkölköket a rajzban. És nem rossz jön ki belőle, mert ez a zseniális pacák ott van és figyeli őket, tehát nem hagyja elveszni a tehetséget. A másik, én mindig is azt tapasztalom, ha az ember észrevesz egy ihletett embert, egy jó művészt, azért ha az ember érzékelteti vele, hogy ez tehetség, az azért számít. És van itt legalább három olyan ember, aki abbahagyta volna a pályáját, muszáj segíteni. De mindig is lesz aki segít, én azt mondom, hogy ne gyártsuk a segítőket! Supka Magdolna: Nem, nem, már minden rossz, ha didaktikus, és a szervezkedés is rossz. Mert Amerikában tanítják, és sajnos ma már Európában is, a teremtő művészetet. Megtanítják a fiatalokat teremteni, ez valami borzalmas. Ez éppolyan káros, mint tehetséget elveszni látni, mert így csak inflációt készítenek elő a művészetekben. Minden kis hülye azt hiszi, hogy ő egy kreatív géniusz, és az eredmény nulla, vagy még kevesebb. Ez még jobban elbátortalanítja a tehetségeseket. Csak nem beavatkozni ! Supka Magdolna: A múltkor elhoztam, csak nem volt idő megmutatni, de megesküszöm a Miróra, olyan biztos a pacák, világ zsenije, játszik, játszik. Most ha melléteszem Kleet, akkor lebőg ám a Klee, mert ő ki van gondolva, hogy hogyan legyen gyerekes. Nem az a lényeges, hogy ki van találva vagy nem, hanem mennyire találja ő el az ideált. Nem arról van szó, hogy mesterséges, művészi vagy természetes. Supka Magdolna: De én ezt fontosnak tartom. Miért, egy természetes zseni nem lehet gyatra? Én nem a természetnél vonnám meg ezt a vonalat, hanem egy bizonyos láthatatlan vonalat húznék, amikor azt tudnám rá mondani, hogy ez engem megkap. Supka Magdolna: Megkap, mert ösztönösen erő van benne, szuggesztív. Nem tudom, hogy ösztön és szuggesztió jó szavak-e? Gyurkovics Tibor: Lehet gyermeteg kérdést is feltenni? Amit valóságnak mondunk vagy törvénynek, vagy amit a világnak mondunk, legyen az kozmosz vagy mikrokozmosz, az az ember számára megismerhető? Soha nem teljesen, mert az embert nem teljes megismerésre alkották, vagy teremtették, de annyit, amennyit ő megért belőle, föltételezhetjük, hogy az a valósághoz idomul. Adequatio intellectus et rei, ez a klasszikus filozófia jelszava. Gyurkovics Tibor: Körülbelül olyan, mint egy differenciálszámítás, hogy közelít, de soha el nem éri. Bizonyos fokig igen. Gerzson Pál: Egyébként ha szabad közbeszólnom ezzel a gondolattal kapcsolatban, hogy ha valaki valamit fölfedez az ismertté válhat.... Mondjuk egy művészi megnyilatkozásban benne van annak a személyiségnek a saját ismerete, amit ő kutatott ki, vagy ő talált rá, vagy zseniálisan ráérzett. Azzal, hogy dokumentálja, azzal engem a nézőjét meghat, megragad, megállít, következésképpen én valamit át tudok élni, amit nem kell nekem megismernem, megtanulom. Ha valaki valamit felfedez, mondhatom kicsit absztraktan, azzal az emberiség ismer fel valamit. Azt hiszem a kultúrák így épülnek egymásra. Óriási ráismerések később köztudomásúakká válnak. De vigyázzunk, a megismerés az nem csak intellektuális megismerés, hanem esztétikai megismerés, intuitív megismerés. Gerzson Pál: Az öregapám kínlódása bennem testesül meg és én rögtön ráismerek valamire. Igen, de ez az, amit a modern filozófia nem ismer el, mert annyira intellektualizálva van, hogy csak egy bizonyos kapcsolatot ismer el, mint érvényest. A Bécsi kör filozófusai azt mondják, hogy a legtöbb mondat értelmetlen. Wittgenstein is azt mondja, hogy a legtöbb mondat értelmetlen, az emberek nem tudják, hogy mit mondanak, annak lenne értelme, ha a rózsáról meg lehetne állapítani az összes formulát, amelyben minden, ami a rózsa ki lenne fejezve. Csak az úgynevezett protokoll mondatok, oda kell levezetni az ítéleteket, ahol a rendőr felveszi a jegyzőkönyvet, olyan objektívnek kell lenni a művész vagy az író mondatainak, mint ahogy a rendőr a jegyzőkönyvet írja. Gerzson Pál: Egyébként érdekes, én festő vagyok és tanítok, ez abba a helyzetbe sodor engem, főként most, hogy évtizedek vannak a hátam mögött, hogy egyre inkább azt érzem, hogy nem korrigálok, hanem kapcsolatot keresek a gyerekekkel. És ő a tapasztalatlanságával, ami óriási előny, mert vakmerőséget rejt, meg vágyakat involvál, akinek nincs tapasztalata az merészebb, az olyan területekre is eltévedhet, ahol óvatosság meg az előítéletek nem zavarják. Az öregebbnek viszont az az előnye, hogy sok a tapasztalata, sok mindenből tud már szintetizálni, analíziseket készíteni akár, absztrahálni, ugyanakkor érzi a zsákutcákat, hajlamos megállni, holott esetleg találhatna valamit. Az én mostani tanítási viszonyom éppen ez, hogy valami olyan témát vetek föl, vagy vetnek föl, nem biztos, hogy elméletileg, lehet, hogy a gyakorlatban, amivel tudunk foglalkozni, és nagyon érdekes kalandokba megyünk beszélgetésben. Hozzátartozik, hogy én bizonyos értelemben vaskalaposan tanítok, mert ott kezdődik minden, hogy az érzékek meglegyenek, tehát a látvány és a modell, aztán ráér majd ő később ebből magának kijátszani valamit. Nekem nagyon tetszett a cím, hogy egyáltalán lehet-e filozofálni manapság? A francia azt mondja arra a gyerekre, amikor a társai futballoznak, ő meg odamegy az árnyékba, mert nem hajlandó szenvedni velük, hogy il est philosophe. Az, aki bölcseletileg foglalkozik a dolgokkal, az inkább a metaphilosophe. A magyarban ez a filozófia két értelemben van meg, egyrészt használjuk azokra, akikről tanulunk, akik filozófusok a nagykönyvben, és használjuk a filozófiát hétköznapi gondolattornákra, és ez nagyon jó, mert például az írók is ilyen értelemben filozófusok, a lírikusok és a festők is filozófusok. Az előbb említette Manna Földi Pétert. Hát a Péter talán nem is tudja, mit csinál, de ösztönösen valamit csinál. De ha valaki ezt kommentálni akarja, esszét ír róla, az is bizonyos fajta filozófia, a második értelemben vett filozófia. Ez megvan máshol is. Az il est philosophe, tulajdonképpen visszavonul a világtól, a filozófusnak mindig is ez lesz az ismertető jele. Ha a fiatal Michelangeloval állok szemben a műhelyben, akkor igen, azt szabadon lehet ereszteni. Nem kell a szabad fantáziát, csak azért, mert szabad fantázia nekiengedni, mert esetleg az az égvilágon semmit nem ad, és közben nem fogja megtanulni még a mesterség elemeit sem. Ha tudnám előre, hogy ez egy Michelangelo, akkor szabadon lehetne engedni, de ezt hála isten nem lehet előre tudni. Neki kell bebizonyítani azt, hogy ő Michelangelo, nem mindenki zseni, csak azért mert fantáziál. Az igazi művész az a mesterséget megtanulja, mert tudja, hogy alá kell valaminek vetnie magát, hogy ő nem parancsolhat a teremtésnek, a természetnek. Gerzson Pál: Egyébként érdekes megjegyzéseket tettél, hogy ma ezt kell tanítani a főiskolán, de nem ezt tanítják. Nem az megy a főiskolákon, hogy rajzolni, rajzolni, rajzolni, hanem lenni, lenni, lenni. Ennek a létformának a legmegfoghatatlanabb és legobskúrusabb dolgai vannak. Barcsayra hivatkoznék, hogy kell-e anatómiát tanulnia ma egy képzőművésznek? Maga Barcsay mondta: "Tanuld meg és felejtsd el". Nem volt ő egy filozofikus alkat, de érdekes módon fejezte ki magát. De elfelejteni csak azt lehet, amit megtanult az ember, itt meg úgy kezdik: mivel úgyis el kell felejteni, minek tanuljam meg? Ha az ember valamit megtanul az fölszívódik benne, és utána már úgy működik. Ez a plátói gondolatra vezethető vissza, hogy mindent amit elfelejtettünk és most húzzuk elő megint Gerzson Pál: Én ezt úgy mondom, hogy tudatosítsd, tehát belátással tedd magadévá, és utána küldd a tudat alá és úgy működik Gyurkovics Tibor: Én nagyon gyérnek tartom azt, amit a huszadik századig élő ember megismert és megismerhet. A semmivel határos. Módszereket, megismerési technikákat alakítottunk ki, laboratóriumi vizsgálatokat, satöbbi, satöbbi, de ez a nullával határos számomra, már csak azért is, mert a modern fizika klasszikusan bizonyítja azt, hogy amikor egy legalapvetőbb atom belső szerkezetét meg akarom ismerni, akkor a megismerésként bevitt tudás eszközeivel megváltoztatod a megismerendőt. Miközben megismerem, azáltal megváltozik. Ez a fizikára érvényes, ezenkívül plasztikusan bizonyítja, a mi megismerési képességünk mérhetetlenül redukált állapotát és voltát. Úgy érzem, nagyon jó ez a cím, hogy lehet-e filozofálni, azt az érzetet kelti, hogy rengeteg kategóriát állítunk föl, és ezekben a zseniális dobozokban elhelyezzük a mi ismereteinket, tanulmányainkat, emlékképeinket, satöbbi. Ez illuzórikus dolog. Nagyon szép, mert óriási tárat nyit abban, amiben kutakodunk, de a biztos valósághoz, a világhoz, a világ mibenlétéhez szinte semmi köze. Az volt az érzésem az egész beszélgetés és előadás alatt is, hogy ez egy rendkívül szép és érdekes lepketánc, amiben folyton utána ugrunk, mint a Peer Gynt-ben a lepkehálóval, az után a valóság után - ezt természetesen képileg értem - amit nem fogunk el. Óriási, gyönyörű... Rousseau lefesthette volna, ahogy az ő labdázói röpülnek, vagy ahogy egy Gulácsy ópiumszívósa elleng, olyan szellemi állapotok keletkeztek itt, azután a lepke után, amire majdnem azt mondom, hogy nincs is. Ezt Szabó Lőrinc zseniálisan írja le a Zsuang Ci álmában, ami klasszikus verse a megismerés hiányának. Azt álmodja, hogy álmában lepke volt, és arra döbbent, hogy végeredményben "nem tudom, hogy mi lesz a vége, hogy én álmodom a lepkét vagy a lepke álmod engem, vagy mindhármunkat én". Én sajnos biológián és pszichológián nevelkedtem, tehát engem meghatároz ez a szemlélet, és nem nagyon fogok elszabadulni, hacsak Isten meg nem szán és föl nem ránt magához valami gyönyörű látomásban. A világ - hogy nagy blődségeket mondjak - úgy van, ahogy van, mi is úgy vagyunk, ahogy vagyunk. Hogy most tükröződik-e bennünk ez a világ, vagy felfogható-e ez a világ, ez majdnem olyan illuzórikus, mint az a bizonyos lepketánc. Ebből a magam számára, tehát a megértés vágyára csak a művészetet vagy a munkámat tudom felhasználni, ahogy felnézek az égre, ott az egészet, úgy ahogy van nem értem, fogalmam sincs róla. Ezt a megértést Camus egyébként egy gyönyörű novellájában írja le, az Egy algériai éjszakában, ott van egy Janine nevezetű hölgyecske, aki együtt utazik ezzel a férjjel, és nem tudja, hogy mi itt a baj. Végül egy fülledt, félafrikai erkélyre kifekszik, és kvázi az ég alá fekszik, az ég rágördül, és mintegy azzal egyesül. Csodálatosan írja ezt meg Camus. Ezt csak azért hoztam per analogiam, hogy valamilyen módon léteznünk kell, ez az igazi lepketánc. Ma még este lehet, hogy leírsz két kottafejet, vagy egy gondolatot, szóval kényszerlét az emberi lét, biológiailag kényszerített lét. Ebben a biológiailag kényszerített létben csak úgy tudok fönn maradni, ha mindenféle önmagamat ámító és önmagamat ugyanakkor fölülmúló, tehát egy münchhauseni gesztusban fölülmúló aktusba, alkotásba csapok át, ami természetesen lehet rossz, lehet hibás, lehet valóságellenes, de ebben a fölbicsaklásban valamilyen módon a létkényszeremet megvalósítom, és letudom az aznapomat az azévemet, az egész életemet. Ez természetesen nagyon sokszor a vallásba csap át, és az a legegyszerűbb fölfelé bicsaklása az embereknek, és azért is jöttek létre az egyfelé redukálható ideológiák, vagy vallások. A művész úgy próbálja magát ilyen házipatika-szerű önmegváltásokban részesíteni, gyorsan megy a morfiumhoz vagy az alkoholhoz, megfesti a képet, vagy megcsinálja az épületet, mert máskülönben nem tud létezni. Ugyanolyan kényszere, minthogy ennie kell, vagy fajfenntartania kell, alapvető ösztönkényszere, a szellemösztön kényszere, hogy elvégezze ezt a lepketáncot. Ez a létezés a létérzésnek az emberi perspektívából a legmagasabb kísérlete, ez éppen olyan kísérlet, mint ahogy a tudós megkísérli felismerni az atommag belsejét, és miközben odajut a lényeghez az megváltozik, mint egy kísértet, ellobban előle. Azt hiszem, ez minden embernek a lehetősége, a kukaszedőtől a bármely királyi család tagjáig. A létét ki kell hogy bicsakolja magából minden nap. Vagy azzal, hogy ilyet produkál, mintegy termel magából olyan önenzimeket, amelyek léteztetni tudják. Ez az egész, visszatérve Janine-nek az égboltjára, amit nem értek, amit ő sem értett, és én sem értek, én úgy képzelem el, hogy olyan agyi, lélektani, biológiai totalitást ad, amelyben módom van megmaradni, nem örökre, aznapra. Módom van magamat használni, azért, hogy éljek, nem biztos, hogy a megismerés eszközeivel. Nem intellektuális megismerésről van szó, és nem technikai lebonyolításáról a művészetnek, hanem valami, amire a Picasso megtalálja a kosarat és abba két kukoricacsővel csinál egy kecskét, és akkor az neki az ideológiai vagy vallási morfiuma, hogy fönntartsa, hogy elviselje azt, hogy meg fog halni, mert erre megy ki aztán a következő játék. Mindnyájan tudjuk, akik itt ülünk, ahogyan azt a katolikus szertartásban el szokták mondani: imádkozzunk azért, aki következőnek elmegy tőlünk. Mindenki imádkozik, körülnéz, pedig lehet, hogy ő lesz az, de arra nem gondol, csak rám gondol, hogy majd nekem kell ott megdögleni. A halálfutás stafétabotját visszük minden nap, amelyik ugyan gyönyörű távokat futtat be, de ugyanígy készítette Michelangelo a szobrait, építették a világ legszebb épületeit, vagy írták a nagy zenéket Vivaldiék meg Bachék. Az egésznek a mozgatója az én érzetem és jelenlegi elgondolásom szerint, mert ez átcsapna, ha szublimálnám még a hitbe is, hogy ez a kényszer olyan, mintha állandó futásba lennék magammal, magam elől, én űzöm magamat, és én vagyok mind a négy stafétázó, és én magam veszem át magamtól azt a botot, amikor tudom, hogy ezen a stadionpályán meg fogok dögleni, meg fogok halni, és nem úgy esem be győztesen a célba, mint a Balczó annak idején, hanem véglegesen be fogok zuhanni ebbe a célba. Én ennek a biológiai kényszernek a fölhajtó erejét érzem művészetnek, sőt megismerésnek is, a többi filozófia. Gerzson Pál: A lepkevadász vagy a vadászlepke dologról jutott eszembe az a metafora, hogy amikor az ember álmodik, hát az álom valóság, ugye. Mondjuk álmodom egy tarka macskáról, amelyik egy zárt térben van és meg akarom fogni, és az álom tulajdonsága az, hogy nem tudom megfogni, ezer gátlásom van. Fölébredek, sötét szobában fekete macskát, ami nincs benn, azt akarom megfogni. Most melyik a valóság? Supka Magdolna: Tibor gyönyörűen elmondta, hogy az ég úgy ráborul. Minap hallgattam valamit, arról beszéltek, hogy az embernek ez a kényszere, ez a költészete, hogy az égben őrült sok magyarázat van. Eközben nekem az jutott eszembe, hogy körülbelül harminc éves koromban Erdélyben voltam, és bementem az országútról az erdőbe, mert unalmas volt az országúton. Bemegyek, besötétedett közben. Ez akkor volt amikor a németek már bombáztak, és én hallottam, hogy ott recsegnek a fenyvesek, és fölnéztem az égre - ilyen egyszerű. Tudniillik lentről a lábamhoz jöhetnek a farkasok, fentről bombáznak, a mentség egyedül, hogy nézek az égre. A lábam lent van, de én legalább fel tudok nézni, milyen egyszerű ez, a félelem, és mindig a halálfélelem, mindegy milyen formában. Tökéletesen értem ezt, hogy ki kell valamit még préselni, és azért tartom a legveszendőbb, majdnem elmebeteg emberfajtának azt, amelyik unatkozik, hogy hogyan tudja ezt csinálni, erre a kis időre, ami hátra van, mit un? Fölfogja egyáltalán, hogy mi az unalom? Gyurkovics Tibor: Azt hiszem, az unalom, meg ezek az érzetek már átcsapnak olyan agyi állapotokba, melyek nem teljesen normálisak, nem teljesen életképesek. Én rengeteg depressziós beteget láttam, aki valóban nemhogy nem érzékelte a valóságot, hanem vagy olyan görbe tükörben érzékelte, hogy az nyúlt és folyton távolodott tőle, vagy olyan mértékig önmaga biológiáját degradálta, hogy nem evett, minden fizikai ingere megvolt, és akár hiszitek, akár nem, volt olyan depressziós, akit meg kellett sokkolni annak érdekében, hogy életben maradjon, mert önmagától nem tudott a depressziója miatt élni, és egyszer csak valami minimális életszikrát kellett csiholni, mint a tűzkövet. Azzal, amit mondtál, igazolod tulajdonképpen a valóság fogalmát. Tudjuk, a skizofrén azért skizofrén, mert a szimptómái a valóság ellen vannak, a költőről, a lepkevadászról is tudjuk, hogy ebben a világban van ilyen, folyton igazolod a valóságérzetet, és ez nem illúzió. Valóságérzet azért van, mert van valóság. Gyurkovics Tibor: Én nem is azt nevezzem illúziónak, hanem a filozófiát. Mindnyájan elkápráztatjuk magunkat valamivel. Természetesen itt vannak a mi nagy művészeink, zeneszerzők, építészek, mindenki valami illúziót csinál, mert annak az értéke a valóságban nem olyan. Az épület sem, az épület kétszáz év múlva porrá válik. Most úgy beszélsz, mint Camus, aki azt mondja, hogy a nagy épületek és nagy birodalmak úgyis elporladnak, tehát nincs értelme csinálni. Miért? Gyurkovics Tibor: Nem azt mondja, hogy nincs értelme, hanem azt mondja - emlékezz vissza a Pestis című regényére -, a doktor a pestises városban holtbiztosan tudja, hogy ő is meg fog előbb-utóbb betegedni, és mégis megy a kis táskájával, ez az egész életünk. Tudom, hogy halálra vagyok ítélve, és tudja az az orvos is, és mégis csinálja, amit ő heroikus pesszimizmusnak nevez. Ez hozzám nagyon közel áll. Igen, csak én azt akarom mondani, hogy ez nem illúziókeltés, ez nem hamis.... Gyurkovics Tibor: Az illúzió az nem hamis. Az illúzió az az, aminek reális ingere van, és abból én következtetek. Nem hallucináció, illúzió. Tehát ingeralapja van az illúziónak, de egy szubjektív idealista mozzanat... Ez az egész nagyon élvezetes volt, örülök, hogy idejöttél, ezeket minden negyedévben szívesen feszegetnénk, és nem kellene mindjárt decemberben hazarohanni abba az átkozott Amerikába, és ott aztán csak levelezni fogunk. Supka Magdolna: Ott még illúzió sincs. Ott veszti el az ember a teljes realizmus érzékét, mert még visszhang sincs soha.... Gyurkovics Tibor: Nagyon jó példa... Amikor nálad jártam New Yersey-ben abban a csoda építményben, és kiléptem a kék-zöld verandára, áttört rajta a nap, és nyitva volt egy zongora! Mondom, ez csoda! Rilkének van egy verse, a Zongorajáték, én magam fordítottam. Akkor még összeszedtem magamat, és emlékszem, az első versszakát próbáltam is felidézni :
Ez volt az érzésem, ahogy megláttam a verandán a nyitott zongorát. Természetesen, az első kérdésem az volt: Ki játszik rajta? Nyitva van a zongora, fel van hajtva. Nem érdekes, senki, mondta erre Tamás. És felvonult a toronyszobába és írta már a következő filozófiáját 1994 október 13. |
|
|
Hogy
mit lehet csinálni? Azt mondom, hogy semmit. Mert minden, amit csinálni
lehetne az más előjellel, de ugyanolyan szervezkedés, mint amit nem
tartunk helyesnek. Csak nem kell mechanizálni, nem kell szervezni, nem
kell belekényszeríteni másokat ebbe vagy abba, nem szabad az inspirációba
sem belekényszeríteni. Azt hiszem, hogy amit csinálnak, talán még mindig
vagy már nem az építészeti és művészeti iskolákban, az a rajzolás, a
rajzolás, a rajzolás, vég nélkül rajzolni a valóságot. Ezt viszont Amerikában
nem tartják demokratikusnak, mert ezzel rákényszerítik az emberekre,
hogy mit rajzoljanak, és hogy rajzolják. Tehát mindenki a saját, szabad
inspirációja szerint néha a legszemetebb dolgokat produkálja. Vigyázni
kell ezekkel a megfegyelmezésekkel, a régi fegyelem az egyetlen jó,
építészetben a rajzolás, filozófiában az olvasás és vitatkozás minden
diszciplínának meg van a maga természetes eszköze. Hogy Rodin mit mond
a saját művészetéről, nem számít, ő úgyis azt fogja csinálni, amit mi
csodálunk, mert hiszen abból a szikrából csinálja, amit mi mindnyájan
csodálunk és szeretnénk magunkba beszippantani. De minél kevesebbet
avatkozunk bele, annál jobb. Ami ma gyilkolja a művészetet az az akademizmus,
mert mindenkit bele raknak egy bizonyos kategóriába, és ha mást csinál
az már eretnekség satöbbi. Tulajdonképpen nincs hiba, mindig lesz ugyanolyan
mennyiségű nagy ember, nagy költő, mint mindig is volt. E tekintetben
én tele vagyok reménnyel, mert a valóság ilyen.| |
|