Supka Magdolna: A játékról és a művészetről

Elmentem egyszer Kecskeméten a Szórakaténusz Játékmúzeumba, és olyan élményem volt, hogy azt éreztem, többé nem megyek haza. Ezt egészen komolyan mondom, olyan varázslatos az a Játékmúzeum, hogy egyszerűen nem lehet otthagyni. Valami észbontóan szép, a nagyanyáink játékai is, olyan, mint egy elvarázsolt kastély. Ott találkoztam a Nagy Marival, aki csinálja a magyar filcet, a férjével együtt, ők egyedül az országban. Elmondták Nagy Mariék, hogy néhány évvel ezelőtt rendeztek egy sátorkiállítást. Úgy emlékszem, hogy talán 8-10 ország vett részt azon. Kecskemét környékén kirakták a sátraikat, egy dzsembori volt ott, és azt gondoltam, istenem, ha lett volna világkiállítás! Talán még lesz, most jól rászálltak, majd még beleadjuk a szuflánkat. Milyen óriási lett volna, ha a világ idejön! Argentínából meg mindenünnen jöttek szobrászok a Műcsarnokba, elküldtem őket oda, Kecskemétre, el voltak ájulva, hogy létezik ilyen a világon. Valamikor 1959-ben, pontosan a brüsszeli világkiállításra írtam egy könyvet, Halhatatlan élet címmel. Érdekesek a körülmények, Szilárd Györgyhöz, az Alap igazgatójához mentem. Elmondtam, mi a téma: az emberélet a fogamzástól az agóniáig. Háromezer év művészetében, minden nép, náció, még a primitívek is. Háromszáz reprodukció volt hozzá, és abból - ez lett volna a vicc az egészben, nyolcvan magyart sikerült becsempésznem. Kapcsolódott volna a brüsszeli világkiállítás nemzetközi témájához, hogy "Ember és művészet". A Cserépfalvi ingyen megcsinálta a fotókat, mappákat, a Francia Intézetben Mme Saillard lefordította, Brüsszelben Emil Langun, a kiállítás rendezője szerint nagyszerű, akkor két nyelven ki fogják adni. Erre a Fehér Zsuzsa egy perc alatt megfúrta, a kézirat már ki se ment. Hagytam az egészet a fenébe, egész életemben ezt csináltam. De most eszembe jutott, hogy valahol a szekrény aljában fekszik ez a könyv, egyharmad részének az volt a címe, hogy Játék. Megtaláltam még a képjegyzéket is, a képek egy részét is, és arra gondoltam, hogy talán meg kéne ezt még egyszer pedzeni. Tudniillik ebben a nagy légüres térben, amiben élünk, körülbelül az egyetlen lehetőség és remény, hogy a művészet valamiképp azonos a játékkal. Amikor - akkoriban - ezen gondolkoztam, rájöttem, hogy a nagy történelmi stílusok tulajdonképpen azt játsszák, hogy milyen a korunk embere, és milyenek szeretnének lenni. Ha a gótikára gondolunk, akkor az áhítat - ilyen közhelyszerű dolgok... Most eszembe jutott valami, gondolatban egy kicsit ugrálni fogok. Ilyenkor szokta a Makovecz azt mondani, hogy "az asszociációit nem lehet követni". Szóval a vége az volt, hogy rájöttem, ifjúkoromban nagyon sokat járt a Palasovszky hozzánk, ő a dadának, legalábbis az irodalmi dadának a megalapítója, egyébként zseniálisan rajzolt, amit nem tudnak róla. Írta akkor a Punalua című könyvet, amit apám nagy élvezettel felolvasott a társaságnak, akik hozzánk jártak. Senki nem értette a huncutságokat, hogy a lila tevének nem tudom én micsodája hova ment, szóval valami észbontó badarság volt, és valószínűleg csak annyira jöttünk rá, hogy ugye az asszociáció az teljesen szabadosan működött. Mulatságos volt, és rájöttem, hogy az egész dada tulajdonképpen játék. Aztán komoly fejtegetéseket hallottam évtizedeken keresztül, hogy az egészdada megszületése 1916-ban a Tzara révén abból adódott, hogy ilyen világháborús feszültség van, és az emberiség nem bírja ezt, és nesze nektek, ha úgyis minden értelmetlen, akkor még befűtünk. De rájöttem, hogy valószínűleg egyszerűbb, ha vannak ilyen korszakok, amikor elkezd játszani a művészet, és, hogy a dada valami ilyesmi lehetett. Most csak egy rövid közbeszúrásképpen, Salzburgban voltam, és egy termetes nő, az igazgatónője a salzburgi várnak, gazdasági egyébként, azt mondja nekem, hogy maguknak milyen szerencséjük van, hogy Kassák csinálta meg a dadát. Kérdem a dadának mi köze a Kassákhoz? Kezdem magyarázni, hogy a geometrikus absztrakció, de ő a Hegyi Lóri professzorra hivatkozott. Hát most álljak oda megmagyarázni, hogy ki csinálta a dadát? A gyerekek - szobrászokkal, festőkkel voltam - kaptak kiállítóhelyet Salzburg közepén, egy büdös vasat nem fizettem. Hát jó művészettel, idegenül, odamentem, és azt mondtam, hogy itt van a batyu, ezek a művészek vannak, ezeket szeretném kiállítani. Tessék kérem, a város közepén! Ezt csak úgy közbeszúrólag mondom. Namost a játékhoz. Leutaztam Miskolcra egyszer Szalay Lajoshoz azzal a szándékkal, hogy kikapcsolom a műtörténetet, mert ő ugye tollba mondja a sok dilettáns műtörténésznek a zseniális mondatait. De nem ez érdekel engem, hanem amikor még Amerikából járt haza, tartotta mindig nekem az előadást az agy két féltekéjéről, hogy az egyik a tudatos, a másik meg ösztönös. Hát mondom, maga egyszer azt mondta nekem, hogy ha ezt a vonalat az életében még egyszer el tudná kapni! Kérdem, emlékszik erre a vonalra? Azt mondja, hogy: nem. Mert "nézze, amíg én beszélek vagy írok, addig az a Szalay , de ha elkezdek rajzolni, az már egy másik Szalay." Erre én azt mondtam neki: A háta mögött azon a nagy ló rajzán, a ló hátsó lába be van kunkorodva, mint egy embriónak, mintha az anyaméhben lenne, Lajos ezt honnan szedte? Hát, azt felelte, minden fiúgyerek szeret lovacskázni, lovacskával játszani, nekem ez megmaradt. Nekem nem kunszt lóvá válni, de visszajönni Szalayba! Szóval, rendkívül izgalmas volt, gondolatban szinte lóvá változott, és embrióvá. Egyszer ezt mondta: igazi melegséget, gyengédséget gyermekkoromban éreztem utoljára, a lóistállóban. Na és nem volt igazam? Azt feleltem: magának tökéletesen igaza volt a saját lelkialkata és a művészete szempontjából. Szóval ezzel akartam kezdeni, hogy léteznek ilyen megismételhetetlen vonalak. Tóth Menyusnak volt még ilyen vonala. Ennek a két vonalnak akartam utánajárni. Menyustól az egyik ilyen rajza kapcsán kérdezte Barcsay: te Menyus mondd meg, hogyan-miért csináltad ezt a vonalat? Hát, hát Jenő, én bizony nem is tudom. Szóval egyikük sem tudta rekonstruálni e vonal születését. Szalay erre nézve ezt mondta: Látja, az a baj, hogy itt vagyunk mi, a teremtés koronái, a gondolkodó emberfajta, aztán fogalmunk sincsen bizonyos jelenségekről. Itt van a titok. A kis dzsungeles lovasról az jutott eszembe, hogy istenem, a játéknak csak az egyik része az, hogy gyerekként az ember nem fél az állattól, a másik része viszont az, hogy felnőttként is tovább él bennünk az a gyerek a Grimm meséből, aki mindenáron meg akarta ismeri a borzongást. Nem sikerült neki, pedig még emberkoponyákat is görgettek neki ijesztgetésül a padláson... Szóval, hogy titkon mégiscsak vonzódunk a borzongató élményekhez. Csakhát már az, amikor a gyerek játszik, és más, amikor a felnőtt játszik. Ott van például az idősebb Brueghel képe a Gyerekjátékokról. Öröm látni, hogy miképpen ügyeskednek ezek az emberkék. De mi történik akkor, ha kivonjuk belőle a gyereket;! Ha felnőtt fejet kapnának a képen, ami nem nehéz, mert amúgyis kissé koravének ezek a Brueghel-gyerekek, s akkor lehámlana róluk a gyermeki kedély... Maradnának ezek a heves, dühös mozdulatok, olykor vadállatszerűen lökdösik egymást, gúnyolódva sántítanak meg púposodnak, köpködnek, grimaszolnak. Akkoriban találtam rá arra a magyar művészre, akinek a piktúrája nem csak játssza, hanem é l i ezt a mesébe ágyazottságot, Szabó Vladimir volt az. Írtam is róla azt a kis zsebkönyvet. Amikor Szalay először látogatott haza Amerikából, és meglátta ezt a miniatűr könyvet az íróasztalomon, ezt mondta: "Meg vannak maguk őrülve? Ilyen tenyérnyi könyvet kiadni Szabó Vladimirról! Hiszen Memling óta nem volt ilyen rajzoló!" És még ez is csoda, hogy egyáltalán kiadták, ahhoz képest. amit egy vakbuzgó művészettörténész mondott róla: "Nem lehet ilyen selypesen-kedvesen mesélgetni a szocialista realizmus nagy történelmi feladata idején!" Csakhogy én jóval régebbről ismertem őt, és tudtam nosztalgiáinak eredetét. Én akkoriban Zilahy Lajos mellett dolgoztam, oda állított be ő, egy olyan kékszemű ember nézett rám, hogy azt hittem, a tenger nyomul be a szememen át a fejembe. Akkoriban jött haza Olaszországból. Fantasztikus tengeri képeket, cserzett képű halászokat festett. A háború alatt mindet ellopták, csak azt nem, amit Zilahy meg tudott menteni. Akkor sokat beszélgettünk Vladimirral, és lassan rájöttem, hogy ez az ember valamiféle éberálomban él és fest, mesévé változik benne a valóság. Egyszer súlyos beteg lett, talán 1965-ben, utána behozta a Nemzeti Galériába az akkor készült legszebb rajzait. Ezt mondta: "Nézze, én úgy meggyűlöltem a betegséget, az öregséget és a halált, hogy most kiadtam magamból!" Félelmetesen groteszk rajzok voltak azok. Ilyen kövér, dalmahodó idomú, rengő húsú meztelen nők, és hol lavórban mosdatják őket, hol a "női fürdőben" terpeszkednek, derékvastagságú combokkal! Olyikat beküldte rézkarc-változatban a Képcsarnoki zsűribe is. Hát felhívat engem, mint grafikai lektort, a politikai illemfelelős vezető, hogy nem féltek-e a dolgozókat ettől a szellemtől? Mondom neki: néhány vidéki főorvos felesége egy hétig boldog lesz, hogy nem ő az, aki ilyen kövér és ledér. Igen, de aztán jött "A húsárus rémálma", állatok jönnek a hentesboltba miniszoknyában, meg táskával, meg szatyorral, és a feldarabolt emberhúst vásárolják. A zsűriben az egyik fiatal, amúgy zseniális rajzoló azt mondta, hogy ami sok, az sok, nem lehet elfogadni. Én mint az ágyú, hogy mi az, hogy nem lehet elfogadni, örüljünk neki, hát ki más tud olyat kitalálni, hogy melyik állat milyen emberhúsra vágyik? Pláne ő, aki akkoriban vegetáriánus volt, úgy mint a Tóth Menyhért. Ezek 30-40 év után nálam, a múzeumi szobámban találkoztak. Megölelik egymást. Vladimirkám! Ugye te se eszel húst? "Zabálom, tépem, falom" - mondja Vladimir. Akkor ugyanis visszaszokott egy időre. Aztán Vladimir húsárusáról eszembe jutott a Derkovits halárusa, hogy azért tisztes polgári foglalkozással egyeztetni ilyen kannibáli pofát! Akkor sokat gondolkoztam ezen, nagyrészt ebből született egy művészetpszichológiai tanulmányom, a Drámai groteszk. Ez azért fontos ezen a helyen, mert a groteszk a játéknak az egyik legfontosabb eleme. Ebből indultam ki, amikor elkezdtem az Aba Novákkal foglalkozni, legfőképpen az Álarcfestő című képe kapcsán. Pátzay Pál mondta róla, hogy fiatalon vékony ember volt, alig bírta tartani a nadrágját, hogy le ne essen róla, később elkezdett falni, lassan kövérre stilizálta magát és derűsre. Igen ám, de volt a képeiben valami mélabús vonás is, nem nagyon tudta az ember, hogy miért fest folyton cirkuszokat, és púpos, szomorú embereket a cirkuszokban, meg a szolnoki cigánycsaládot, olykor mindjárt az előtérben ült egy ilyen púpos nő. Hát ezt mondjuk olykor cirkuszi romantikának. De hogy mit játszik az ember az életben! Ez a legizgalmasabb számomra. Már Brueghelnél is az izgatott engem, hogy milyen vidám dolog a tánc, vidám út vezet a bitófához, hát tényleg a parasztok ott sasszéznak meg dobbantanak az út közepén, az akasztófán meg ott lógnak sorban a társaik. Nem elég ez, de ott a hátsó jobb sarokba meg kakállik egy ember. Gyurkovics Tibor: Ikes ige? Igen, ikes igeként kell használni, mert egyszer az ostrom alatt az óvóhelyen egy öreg nő a bombaszünet csendjében megkérdezte, hogy "ki kakállik itten?" És azóta ikes igeként kell használni. Így nem olyan közönséges, mint az összes többi, ha ikesen mondom. - Szóval az akasztófás kép igen dermesztő volt, de aztán rájöttem, hogy eben a képi játékban benne van az is, hogy olykor a művész maga is gonosz. Amikor végignéztem, ahogyan Brueghel is, a Bosch is vakokat ábrázol, már megdöbbentem azon is - jó, hogy vak vezet világtalant, ezt már ismerjük a mai politikából, meg a korábbiból is -, de hogy a Boschnál a vak bent van már a gödörben és vigyorog. Hogy honnan jön ez, irtó érdekes, szeretném megfejteni. Imádom például a Goyat, a világ legnagyszerűbb alakja, él szerintem még most is, úgy, ahogyan a Krúdy. Muszáj elmondanom, hogy azt álmodtam egyszer, hogy temetés volt, óriási koporsóval, tömeg , és én az első sorban álltam, belül a koporsóban egy hosszú alak, és mintha kacsintana, de fordítva, hunyva volt a szeme, és úgy kacsintott, hogy felnyitotta az egyiket, s ezt mondta: ne szólj, hogy élek. Krúdy volt. Ezt nem bírom elfelejteni, na ilyen a Goya is. Annak meg a szíve van eltemetve Madridban, a Menyus mondta, hogy ne menjek el Madridból, amíg meg nem látogatom a szívét. És akkor elmondta: "A kis templom nagy köve alatt fekszik az óriás szíve. Nem röstellem, letérdeltem, megsimogattam a sírkövét." Akkor néztem, hogy Velásquez is állandóan ezekkel a törpékkel jön, hát persze itt van a bolond, az udvari bolond. Van ehhez az embernek joga, ösztöne, hogy így vonzódjék és kihasználja a másiknak a testi nyomorúságát? Mi ez tulajdonképpen? S akkor a játék, az emberiség talán legnagyobb játéka, a farsang, a karnevál, aminek a lényege az, hogy ott a bűnbak mindig a Pierrot, a szegény kis szalmabábú, akit a végén ugye elégetnek. Igen ám , de állandóan ott van mögötte a Médico, az orvos, nagy fekete kalapban, meg a halál. Mindenkinek halálpofája lesz. Hoztam ebben a könyvi képanyagban német expresszionistát is, akinél ott fuvolázik a halál. Állandó kísértő dolog, de azért megy ám a bratyizás is a halállal. Ha elgondolom mit művelt például Zichy Mihály Arany Jánosnak a "halálbatáncolás" motívuma kapcsán. És egyáltalán Arany János, muszáj volna már egyszer a Vörös Rébéket megérteni. Hallottam egyszer a rádióban, elmondta egy nő nagyon értelmesen, de én ha ötvenszer olvasom el, akkor sem értem meg, de imádom. Tehát a karnevál, valami félelmetes, hogy Goya mit csinál belőle, előtte táncol egy rózsás arcú kis menyecske, és mögötte már ott van fekete kalapban, fehér nagy pofával, a halál. Mindenütt ott duruzsol már az ember fülébe. Aztán a haláltánc-motívumok, Dürer meg a többi, de nem érdemes ezen végigmenni. Tehát volt a betlehem, a karnevál, a böjt és farsang, ami egy nagyon izgalmas dolog, mert ez a Brueghel nagyszerű pofa volt azért, hogy meg tudta csinálni instruktív módon, hogy a tanulságokat beletette, anélkül, hogy az ember elundorodjék. Ez azért fontos, mert azt hiszem, hogy amióta világ fennáll a tehetséges emberek mind undorodnak a tanulságos dolgoktól. E tekintetben is a legkülönösebb egyéniség volt Szabó Vladimir, aki kommentárok nélkül tárta fel képein élete abszurditásait. Adva van egy fiatal nő, de már öregre van maszkírozva, tol egy babakocsit, ami tele van tárgyi emlékekkel, csecsebecsékkel, és mellette az öreg vak muzsikus. Ez a kép az önnön életéből merített jelenet volt. Üzente nekem, hogy haldoklik, kimentem hát Pesthidegkútra hozzájuk - akkor, azt hiszem, már a harmadik, a babakocsis feleségével élt - és ő fekszik az ágyon, hogy neki anginája van, és szemben a falon egy kép, azt kérdi tőlem: tudja ez mi? Az első feleségem. Hát avval bratyizott ott, miközben haldokolni készült, és neje a szomszédos fülkében játékbabákat festett - dilettáns ambícióval. Akkor Kondor volt tulajdonképpen egy nagy játékmester, de őróla most nem akarok hosszabban beszélni, csak annyit, hogy a népi ellenőrök egyszer nyakon akartak kapni engemet: magyarázzam meg, a Mednyánszky teremben kiállított igényes grafikákat. Jó, elmagyarázom. Odaérünk a Samunak egy képéhez, Népünnepély, ez volt a címe, tömeg ugrándozik, és alul egy kis Napóleon-kalapos alak. Majd megkérdezem a Kondort, hogy pontosan mi ez? Felhívom a Samut, hogy ez a népi ellenőr engem itt izélget, hogy mi van ezen a képen? Azt mondja, hát rá van írva, hogy népünnepély. Mégis kértem, hogy valamit még mondjon! - Mondd azt, hogy a kis Napóleon biciklizni tanul. Aztán a Rékassy, abba beleakadt a boronám, el is hoztam a Rékassy albumot, ez azért jó, mert ezt ő maga a nyomdában ellenőrizte végig. Ő volt a legkiválóbb rézmetszője ennek a kornak, zseniális fráter, de olyan humorral, hogy a nevetéstől egy másodpercig az embernek elállt a szívverése. Különben két mondatot beszélt egy nap, és hát róla kellett írnom. Kértem, mondjon magáról valamit. Kiderült, hogy gyerekkorában alagsorban laktak, és az ő élménye az volt, hogy látta az emberek lábát, amint elmennek. Az ő szemlélete ebből alakult ki, hogy kidolgozta magában, hogy ki hogyan jár, hogy vásik el a cipője, mikor siet, mikor lanyha, mikor andalog. Aztán önmaga megnőtt százkilencven magasra, onnan kezdve meg felülről látott mindenkit. Érdekes volt, ez jött ki a művészetéből. Az én számomra a játék birodalmán belül egyrészt izgalmas az, ami itt a földön, a valóságban történik, másrészt, ami ebből a művészetben kijött, a vízben, és a levegőben. Ezekhez megdöbbentő dolgokat kerestem ki, ugye Goyának van a Boszorkányszombatja, ahol a földről felrepül egy vicsorgó alak, úgy néz ki, mint egy vámpír, mögötte fiatal nő, óriási szikla, lent meg megy a csata. Megkerestem hozzá a Zichy-féle Lermontov "Démonját", aminek a címe tulajdonképpen a Közöny. Hát ezek fölött az iszonyatos grúz hegyek fölött lebeg egy csuda érdekes, magányos luciferi figura. Ilyenek a légi lények. És akkor jönnek a vízi emberek. Itt van az én kedvencem, a Tóth Menyhért. Ugye a művészek azt hitték, hogy a fehér, az fehér, és úgysincs alatta semmi. Sőt, a Németh Lajos, aki egyébként eszes volt, azt mondta, a Tóth Menyhért csak nagyjából gondolja el a képnek a kontúrjait, és így írja, hogy "a kéz követi önmozgását", így automatikusan kitöltötte a kép belsejét. Én meg elhoztam ide a fehér képnek, az Óceán gondja című festménynek a pontos rajzvázlatát: két pacák gyúrja egymást a víz alatt, mint az ördögök és a vénasszonyok úgy lökik, tolják egymást. Egy másikon meg csak annyit lehetett látni a fehérből, hogy egy nőalak hatalmas csípőmozdulattal eltolja a vizet. Azt mondta a Menyus, hogy ez azt ábrázolja, ahogyan megy a parasztasszony a baromfiudvarba és viszi a vékában az etetnivalót. A nagy állat az mindig odasettenkedik, és a kicsit nem hagyja odamenni, ezért a nő a farával ellöki őt. Azt gondoltam: hogy micsoda áldása ez az emberiségnek, ez a művészet, hogy hiába van itt akármilyen vircsaft, meg volt itt negyven évig, minden fajta művészetben vannak kiváló egyéniségek. Tegnap például a Durkó, - az a Halotti beszéde, élete fő műve -, az egy óriási dolog. Mindig születnek új művek. Farkas Feri mondja, hogy ő nyolcvankilenc éves, - úgy lehet, kilencvenkilenc évesen fogja írni az én Menyus-balettomhoz a zenét... Dehát nem sokunknak adatik meg a pályájukhoz kellő hosszú élet. Sok barátomnak, Tóth Menyusnak, Kondor Samunak, Rékassy Csabának végigasszisztáltam a pályáját, és az életét is, sajnos egészen az agóniáig. Sok ilyen barátom van, és egyre több a holtak, semmint az élők sorában. Makovecz Imre: Gácsi Miskát ne felejtsd ki! A Misinek nagyszerűek voltak azok a karikírozó életbölcseleti példázatai, csakhát nem volt bennük az a fajta metaforikus mélység, ami például a Samu képein. Amúgy őróla, Misiről is elmondható, ami Menyusról, Samuról és Csabáról, hogy életük vége felé gyakran megjelent az arcukon valami különös lelki derű, valami belső béke, holott elég sok bántás, emberi piszokság érte őket ekkoriban, és a betegség is átjárta már őket. Egybevetettem őket a végső arcok közül a Michelangeloéval, ahol a saját lenyúzott bőrében lóg le az az elkínzott "önarc" az Utolsó ítélet-képen. Ugyanakkor a másik önarckép, az öreg Rembrandté, valami észbontó, megfejthetetlen titok csillan a szemében. Ők ketten attól halhatatlanok, hogy a derünk és a drámának, az emberi kedély e két végletének a rejtélyét és mélységét sikerült beleplántálniok életművük szövetébe. Ezt a titokzatos kétarcúságot sűríti bele Rékassy minden egyes művébe, de legkristályosabban a legutolsóba, a "Megfigyelő"-be. A nagy, sivár, kiégett, tarlószerű mezőnek a hátsó peremén valami bozót-féle látszik, s a térség közepén egy hosszú-magas-vékony figura áll. beöltözve valami maskarába, nyakába akasztott kucséberládával, hatféle megfigyelő-készülékkel, mindenféle okuláréval, szerkentyűkkel teleaggatva. Megkérdeztem a művésztől, hogy mindezek mire jók? Mondta, hogy semmire. A figura ugyanis korunk, technikai civilizációnk egyik jelképalakja. Egy másik művén egy rondóba komponált romantikus jelenetben ugyanaz a kalpagos figura filozofikusan mereng - és mindig ital mellett -, alighanem azon, hogy miként fog az emberiség innen kilábolni, mikor ránkzúdítják az atomokat, s közelg a Végítélet, holott megmenekülhetnénk még a Cyrano de Bergerac könyve, a Holdbéli utazás receptje szerint, úgy, ahogyan azt Rékassy rézbe metszette, akár a Vízözönből való menekvésünket a bárkáját ácsoló Noé című képen. Nos, ezt a Noé-féle szedelőzködést én Rékassy nevében is úgy képzelem, hogy nekünk itt hat esztendővel az ezredforduló előtt össze kellene szednünk mindazt az értéket, ami a költészetben, zenében, építészetben, képzőművészetben létrejött, és átvinni a jövő évezredre. Az élen mondjuk Csontváryval és Tóth Menyhérttel, akiket, mint pályán kívül rekedt fényes bolygóinkat könnyen kifelejthet a javaival példásan sáfárkodó, és bőségesen patronált egymást követő régi és új avantgárd. Nos, ami ez utóbbiakat illeti, mégiscsak el kell mondanom, hogy évekkel ezelőtt, Palasovszky Ödönt, azt hiszem nyolcvan esztendősen, meginterjúvolták a rádióban: -"Mester! Hát mit szól hozzá, hogy még mindig Ön az avantgárd, már mennyi ideje Ön az igazi avantgárd, hát nem óriási dolog ez, Mester?!" - Megszólal végre Ödönke, kissé remegő, magas, mesebeli apókahangon: -"Hát, igen, igen... Ez jól van... De nem lehetne már valami újat...?"Sokat beszéltem, igaz, de érdemben tudnék tízszer ennyit is a szakmai kuriózumokról. Farkas Ferenc: Szeretnék hozzászólni. Két nevet hiányolok: az egyik a Gulácsy, aki játszott egy egész Naconxipánt, és a másik Weöres Sanyi, nemrég jelent meg - nálam volt kéziratban és Domokos Mátyás közölte a HOL-MI-ban - egy tervezete egy országról. Játszott egy egész országot, ahol a különböző nemzetiségek százalékra megvoltak, a nevek, a képviselők, az egész lakosság, hallatlan, hogy mennyi játéka volt neki. Ő is egyike a nagy játékosoknak, a költő. Mondja is az egyik versében, hogy "csak játék, mondja dalomra a kortárs, az idő mit se szól rá, elfeled, verseimet ajánlom a falaknak, úgy írtam, ahogy nekem jólesett". Igen, igen, én is csak Weöres Sanyival tudtam a Tóth Menyhért-i világlátást igazolni több tanulmányomban. Szívem közepében van ő, ismertem őt egész fiatal kora óta, s megvannak a legkorábbi filozofikus versei is. Érdekes, hogy innen, a tudás fájától indult, s érkezett el a gyermeki képzelet határtalanságáig, tisztaszívűségéig. A másik vátesz, Gulácsy Lajos. Csak nem gondolja, hogy őt kifelejtem! Most, hogy nemrégiben újból Firenzében voltam egy csoporttal, mondtam, hogy ti menjetek az Uffiziba, de ha utána elmentek a temető fala mellett, ahol az a drága, boldogtalan Dante megtorpant és az utca túloldalán haladó Beatricét nézte, de meg nem merte szólítani, akkor megsejthetitek, hogy miféle földöntúli sóvárgás lehetett az, amiből az egész Divina Commedia megszületett! Hát menjetek és imádkozzatok a drága, álmodozó Gulácsyért, aki éppen ezt a jelenetet festette meg, Dante szívszorongató bátortalanságát, amint ott áll és nézi az örökre tovatűnő Beatricét. Nos, az ilyen világirodalmi inspiráltság persze nem fért bele az itteni mondandómba, de az elöljáróban említett elvetélt könyvemet a primitíveknél kezdtem, az afrikai szobornál, amelyiken a gyerek születik, úgy, ahogy éppen tódul kifelé az anyja fájdalmából - és úgy végeztem, ahogyan Mednyánszky László ragadta meg képén a Haldokló aggastyán utolsó lélegzetvételét... S e két végpont között úgy követtem az élet fonalát, ahogyan ez nékem a mesterek és remekművek megrendült vallomásaiból érzeni és sejteni adatott. 1994 október 6. Supka Magdolnáról részletesen még ITT olvashat